A Sólyom Végveszélyben

 Black Hawk Down 2001

A Sólyom Végveszélyben egy megtörtént amerikai katonai kudarc története, olyan háborús-filmes stílusban előadva, amibe csak nagyon nehezen lehetne belekötni.

Jerry Bruckheimer, Hollywood egyik legnagyobb producere, úgy látszik, végleg beleszeretett a háborús filmekbe, mert még szinte ki sem futott előző filmje, a Pearl Harbor a mozikból (még meg sem kapta az Arany Málna Díjat), máris előbukkant a következő nagy volumenű filmalkotása, ami szintén háborús, szintén az amerikai hadsereg hősies helytállásáról szól, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindezt egy balul elsült katonai akció kereteiben láthatjuk.
A film azt a napot mutatja be nekünk, ami 1993. október 3-án, Szomália fővárosában, Mogadishu-ban történt, miközben egy egyszerűnek tűnő túszejtő akcióból a szerencsétlen véletlenek folytán egy több, mint 15 órás véres harc kerekedett, amiben 18 amerikai, és több, mint ezer szomáliai halt meg. Szomáliában az amerikai hadtestek mint ENSZ békefenntartók voltak jelen, ők gondoskodtak többek között a segélyszállítmányok eljuttatásáról az éhező lakossághoz, ami már csak azért is volt nagyon fontos, mert míg a helyi diktátor klán kifosztotta a segélycsomagokat, addig ezzel egy időben 300 ezer ember halt éhen. A filmen minden szempontból a visszafogottság jeleit tapasztalhatjuk, ez igaz az amerikai katonai jelenlét ideológiai magyarázatára, az amerikai katonák harcmodorának bemutatására, és szinte mindenre, ami miatt a "Sólyom" a "Pearl Harbor" utáni háborús filmekhez tartozik (nemcsak időrendi sorrendben).

 A Sólyom tanult elődje hibáiból, és (tekintettel az USA-n kívüli forgalmazás anyagi lehetőségeire) a hazafiasság-hősiesség-dicsőség-vonal túlerőltetése helyett kicsit leszállt a földre, és megpróbálta emberközeliben bemutatni a katonai akciót. Igaz, hogypéldául a főszereplő Josh Hartnett alig heverte ki a Pearl Harbor forgatását, máris ismét katonai egyenruhát kellett öltenie, hogy a Sólyomban is főszerepet játsszon, és Tom Sizemore-t is bevált katonaként üdvözültük a filmvásznon (Ryan Közlegény Megmentése, Pearl Harbor), a szereplőkön kívül szinte semmi másban nem fedte egymást a két Bruckheimer-film. Ez persze köszönhető a jó rendezésnek is, mert a Sólyom-rendező Ridley Scott még a legritkábban mozibajáróknak is minimum a kultfilm Szárnyas Fejvadászt juttatja eszébe, hogy ne is említsük a Thelma és Louise-t, vagy a legutóbbi sikerfilmjét, a Gladiátort. A Sólyom a helyzetbemutatás és az akció tervének ismertetése után rögvest átmegy egy végtelen harc-folyamba, ami szinte a film utolsó percéig kitart, annyira koncentráltan, hogy másfél órányi filmnézés után már teljesen telítődünk a lövöldözésekkel, a sok vérrel, rohanással, veszéllyel, a különböző egységek koordinálásával, halott katonákkal, vagyis úgy érezzük magunkat, mintha véletlenül mi is egy harctérre keveredtünk volna. Lehet, hogy ez egy tudatos rendezői fogást volt Ridley Scott részéről, mindenesetre azoknak, akik élből nincsenek oda a háborús filmekért, ez a 143 perc egy furcsa álomként telik.

A történet a valóságban mintegy 16 óráig zajlott, nekünk viszont két és fél óránál kevesebb áll a rendelkezésünkre, hogy az elvileg tényszerű filmbeli cselekményből kihámozzuk a szomáliai tragikus nap eseményeit. Ez többek közt azért is nehéz, mert az egyenruhás katonák könnyen összetéveszthetőek egymással, és mivel itt minden színész egyformán főszereplőnek van beállítva (az egy Josh Hartnett-et kivéve, aki csöppet mégiscsak "főbb szereplő", mint a társai), ezért erős koncentrálás után is hajlamosak vagyunk elveszíteni a fonalat egy-egy katona útvonalával kapcsolatban. Az akció célja még világos számunkra: egy Aidid nevű kegyetlen helyi diktátor két emberét kell túszul ejteni Mogadishu belvárosában, hogy ezzel meggyengítsék a hadúr hatalmát. Bár Garrison őrnagy részletekbe menően magyarázta el az akció tervét a katonáinak (és nekünk), élesben elég volt egy ügyetlen mozdulat (Blackburn közlegény -Orlando Bloom- rosszul fogta meg a kötelet, és így kiesett a helikopterből) ahhoz, hogy darabjaira essen szét az akció, és az eredetileg 1 órás, gyors letámadásból egy fél napos, véres utcai háború váljon. A film kevés energiát szán arra, hogy még az akció előtt megismertesse és megszerettesse velünk a katonákat, ezt a harcok idejére hagyja, ahol a bajtársias, egymásért való kiállások egymás után teszik hőssé a fiúkat (ha a sasszemű néző meg tudja őket különböztetni egymástól). A harcok bemutatása leginkább a Ryan Közlegény Megmentése-féle autentikus hatású képekre hasonlít, de azoknál talán még dokumentaristább. A színészi alakításokról azért nincs nagyon sok mondanivalónk, mivel az "életszerű" filmstílus mellett nem beszélhetünk "kiugró" színészi teljesítményekről, amellett, hogy ez a szerepek szerint egy demokratikus film, vagyis minden filmvásznon felbukkanó katona elsődleges fontosságú a történet szempontjából.

A fenti erényei ellenére a film nem válthatta be az USA-ban a hozzá fűzött reményeket, márcsak azért sem, mert egy negyedév alatt hozta össze -nagy nehezen- a belefektetett pénzt, ami nem egy sikerfilm jellemzője. Ezzel együtt a háborúsfilm kategóriában egy jelentős filmnek tartjuk a "Sólymot" (külön értékelve a visszafogottságát, és azt, hogy nem másolta a Ryan Közlegényt), de ezzel meg is vonjuk a határait, vagyis jó háborúsfilm, de csak ennyi - tehát, ha valaki nem szereti a filmekben a katonai akciókat, a folyamatos lövöldözéseket, gránátokat, véres harcokat és hasonlókat, annak nem szívesen ajánljuk ezt a filmet.


Story
Egyszerűnek látszott. Már ha valamire egyáltalán lehet ezt mondani a háborúban. Két olyan főtisztet kellett elfogni és kihozni egy, a szomáliai Mogadishu belvárosában lévő épületből, akik a rettegett szomáliai hadúr, Mohamed Farrah Aididnak, a Hadr Gibr klán fejének közvetlen környezetéhez tartoztak. Az Aidid vezette Hadr Gibr klán még polgártársai éheztetésétől és meggyilkolásától sem riadt vissza, hogy mindenáron fenntartsa hatalmát az egyre inkább az anarchia felé sodródó Szomáliában. Az amerikai katonák az ENSZ nemzetközi alakulataival érkeztek az országba. Az volt a feladatuk, hogy megpróbálják fenntartani a békét, és enyhítsenek a Kelet-Afrika népeit sújtja szörnyű éhínségen, amely addig már 300.000 áldozatot követelt. Sok ember nem is az éhínségtől pusztult el, hanem az Aididhez hasonló kegyetlen hadurak emberei ölték meg őket, mert megpróbáltak hozzájutni az országba küldött segélycsomagokhoz. A Habr Gidr klán egyik válaszlépése az ENSZ katonai jelenlétére az volt, hogy lesből megtámadtak 24 pakisztáni ENSZ-katonát, és szabályosan kibelezték őket.
 Aidid két főemberének foglyul ejtésétől az Egyesült Államok azt remélte, így meggyengíthetik a hadúr hatalmát. 1993. október 3-án William F. Garrison tábornok parancsára megindult tehát a túszejtő akció. A célszemélyeket Mogadishu belvárosából, a Hawlwadig úton lévő Olympic szálló melletti épületből kellett elrabolni. A terv szerint négy külön osztagban 75 rangernek kellett kötélen leereszkednie négy Fekete Sólyom típusú helikopterről, hogy fedezze azt a 40 Delta Force kommandóst, akik behatolnak az épületbe, foglyul ejtik a célszemélyeket, és a Hawlwadig úton végighaladva a 12 terepjáróból és teherautóból álló konvojhoz viszik őket, amely aztán, a várostól öt kilométerre, az Indiai-óceán partján fekvő, amerikai katonai bázisra szállítja őket. Az akció délután 3 óra 42-kor kezdődött, és a tervek szerint 45 percig, legfeljebb egy óráig tartott volna. Az infraszemüvegeket és az egyéb speciális felszerelést a katonák a bázison hagyták, mondván, úgysem lesz rá szükség. Ám amikor 20 percen belül a Sólyom 6-1-es és a Sólyom 6-4-es helikoptert is lelőtték, a villámakció mentőakcióvá lett. A város felbolydult, és az amerikai katonák hirtelen jól felfegyverzett szomáliaiak kereszttüzében találták magukat. A tűzharcban, amely október 4-én hajnalig tombolt, 19 amerikai katona vesztette életét és 73 sebesült meg. A szomáliaiak elszántan és dühödten harcoltak az általuk ellenségnek és betolakodónak tekintett amerikaiak ellen. Nekik sokkal nagyobbak voltak a veszteségeik.
Forrás