Európa

a világ második legkisebb kontinense (Ausztrália után), az összes szárazföld egytizenötödét teszi ki. Az Eurázsia nyugati félszigeteit is magába foglaló földrészt északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán, délen pedig (nyugatról keletre haladva) a Földközi-tenger, a Fekete-tenger, a Kaukázus előtere, valamint a Kaszpi-tenger határolja. A földrész keleti határát (északról délre haladva) az Urál hegység keleti része és az Emba folyó alkotja. Európa részei a következő szigetek és szigetcsoportok is: Novaja Zemlja, Izland, a Brit-szigetek, Korzika, Szardínia, Szicília, Málta, Kréta és Ciprus. A földrész legnagyobb félszigetei a Skandináv-, a Pireneusi-, az Appennini-, a Balkán-, a Kola-félsziget és Jütland. A kontinentális Európa öblökkel, fjordokkal és beltengerekkel tagolt, rendkívül szabálytalan partvonala mintegy 38 000 km hosszú. Területe 10 400 000 km2. Lakosságát 2006-ban 732 612 000 főre becsülték.

Európa geológiai története, amely mintegy hárommilliárd évvel ezelőtt kezdődött, a kontinensek kialakulásának és növekedésének klasszikus példája. A legősibb, prekambriumi kőzetek több mint 570 millió éve keletkeztek. Az európai földtörténet óideje (paleozoikum) 245 millió éve, középideje (mezozoikum) pedig 66,4 millió éve ért véget, a földtörténeti újidő (kainozoikum) pedig ma is tart. A földrész csak a harmadkor végén, mintegy 5 millió évvel ezelőtt nyerte el mai formáját.

Legnagyobb őskőzetcsoportja a Balti-pajzs, amelynek felszínét az erózió erősen lepusztította. A legfiatalabb kőzetek az Alpokban találhatók. A két övezet között üledékes kőzetekből felépülő medencék terülnek el, amelyek vagy lankásak, mint a Párizsi-medence és Délkelet-Anglia, vagy hatalmas síkságok, mint a Kelet-európai-síkvidék. Az Északi-tenger, az Atlanti-óceán sekély peremtengere ugyancsak egy üledékes medencében fekszik.

Prekambriumi kőzetek háromféle tektonikus környezetben fordulnak elő. Az első a szilárd prekambriumi kőzetekből álló őspajzs (pl. a Balti-pajzs), melyet rendszerint később keletkezett orogén zónák, aktív hegységképződési övezetek vesznek körül. A prekambriumi kőzetek másik csoportját a paleozoikum kezdete óta lerakódott, üledékes kőzetek borítják. A Kelet-európai-síkvidék alatt elterülő prekambriumi talapzat a Balti-pajzstól az Urálig terjed. Délkelet-Anglia üledékes kőzetei alatt szintén prekambriumi kőzetek helyezkednek el. Az ugyancsak prekambriumi eredetű Ukrán-masszívum kiemelkedik környezetéből, a később keletkezett, üledékes síkságból. A harmadik csoportba tartozó prekambriumi kőzetek a fiatalabb, gyűrődéses övezetekben maradtak fenn. Előfordulnak ilyen kőzetek az 1 milliárd éves Cseh-masszívumban és az 1,6 milliárd éves Csatorna-szigeteken is. A Balkán-félszigeten fekvő prekambriumi eredetű Rodope-hegység az alpesi hegyláncrendszerbe ékelődik be.

A paleozoikumi kőzetek egyrészt az üledékes medencékben fordulnak elő (pl. a Kelet-európai-síkvidéken, ahol soha nem zajlott le hegyképződés, így az üledékes rétegek laposan terülnek el, és kövületeket is tartalmaznak), másrészt a hegységképződési zónákban, pl. a kaledóniai és a hercyniai (vagy variszkuszi) övezetekben, ahol rendszerint gyűrődés vagy oldalirányú kőzetnyomás következtében deformálódtak, részben újrakristályosodtak, és gránit türemkedett közéjük.

A mezozoikumi és kainozoikumi üledékek vagy jó állapotban, a hegységképződés által nem érintett, üledékes medencékben maradtak fenn, pl. a Kelet-európai-síkvidéken vagy az Északi-tenger alatt, vagy erősen deformálódtak, mint az alpesi rendszer területén.

A kontinens két nagy részre osztható: a nyugati rész félszigeteken fekszik, és sokkal kisebb területet foglal el, mint a keleti, kontinentális rész. Választóvonaluk a Jütland (Jylland)-félsziget és az Adriai-tenger északi csücske között húzódik. A nyugati rész partvonala könnyen megközelíthető a tenger felől, a hajózható folyókon a szárazföld belseje is elérhető. Európa e vidékén számos kontinentális pad, sekély tenger borította egykori szárazföld található. A Visztulától keletre elterülő síkságok méretükben és jellegükben az észak-ázsiai síkságokra hasonlítanak. Európa nyugati részét nem választják el olyan hatalmas, észak−déli csapásirányú hegyláncok a tengertől, mint Észak-Amerikát a Nyugati-Kordillerák, Dél-Amerikát pedig az Andok.

A kontinens nagyobb része alacsonyan fekvő térség: területének egyharmada nem éri el a 180 m tengerszint feletti magasságot, másik harmada pedig 180 m és 900 m közé esik. Európa legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc (4807 m) az Alpokban található, legmélyebb pontja (−29 m) pedig a Kaszpi-mélyföldön.

A földrész természetföldrajzi szempontból a következő jellegzetes tájegységekre osztható: északnyugati felföld, síkságok, központi középhegységek és fennsíkok, déli-központi hegyláncok és a kontinens déli pereme.

Az Európa északi és északnyugati szélét elfoglaló felföld ősi hegységekből és fennsíkokból áll, amelyek kontúrjait a tartós erózió és az eljegesedés simította le. Ez az ásványkincsekben gazdag térség Izlandot, Írországot, valamint Nagy-Britannia és Skandinávia északi és nyugati részeit foglalja magába. A felföld némely területei csapadékban igen gazdagok, így vízi energiával és ivóvízzel látják el az iparvárosokat, nyáron pedig kiváló legelőt kínálnak a szarvasmarháknak. A talajtakaró ugyanakkor nem kedvez a földművelésnek. Az északnyugati felföld partjainál, különösen a norvég fjordok mentén, nagyszerű kikötőhelyek találhatók.

Európa területének több mint a felét síkságok alkotják: az Oroszország, Ukrajna és Belarusz területén fekvő Kelet-európai-síkvidék, a Lengyelország, Észak-Németország, Dél-Skandinávia, Belgium, Hollandia, ill. Észak- és Nyugat-Franciaország területét magába foglaló Észak-európai-síkság, a román, a bolgár és a magyar alföld, valamint a dél-finnországi síkság. A legnagyobb közülük a Kelet-európai-síkvidék, amelynek kiterjedése az északi Balti- és Fehér-tenger, ill. a déli Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tenger közt eléri a 3200 km-t. A síkság nyugat felé, az északnyugati felföld alatt elkeskenyedik (Lengyel-alföld, Germán-alföld, németalföldi, franciaországi és angliai síkvidékek, ill. alacsony dombságok), s a La Manche csatorna, ill. a közép-európai hegységek és fennsíkok több részre szabdalják. Az északi síkságokat jégkorszaki üledék borítja; a területen olyan változatos tájegységek alakultak ki, mint az oroszországi Valdaj-hátság, a morénaagyaggal, homokkal és kaviccsal borított térségek, a jégkorszaki eredetű tavak, valamint a Belarusz és Ukrajna határvidékén elterülő, rossz lefolyású Pripjaty (Pripet)-mocsár. A síkság másik jellegzetessége a Nagy-Britannia keleti részétől Ukrajnáig húzódó, szélfújta löszréteg, amely délen a közép-európai középhegységekkel és a Kárpátokkal határos. Az egykori eljegesedés határától délre több medence alakult ki, pl. a Párizsi- és a Londoni-medence.

A központi középhegységek és fennsíkok a földtörténeti középkorban keletkezett, erózió pusztította formációk. Ehhez a térséghez tartoznak a Skót-felföld déli vidékei, a közép- és dél-németországi hegységek, a Francia-középhegység (Massif Central), a spanyolországi Ibériai-hegység és a Cseh-masszívum. E vidékeket még ma is többnyire erdők borítják, kőszénkészleteiknek köszönhetően nagy a gazdasági jelentőségük. A csapadékban gazdag fennsíkokon számtalan folyó ered, legelőik kiválóan alkalmasak az állattenyésztésre. A térségben vulkanikus kőzetek is találhatók.

Tőlük délre húzódnak − többnyire nyugat−keleti irányban − azok a földtörténeti szempontból fiatal hegyláncok, amelyekben Európa legnagyobb hegycsúcsai magasodnak. Közéjük tartozik a Sierra Nevada, a Pireneusok, az Alpok, az Appenninek, a Kárpátok és a Balkán-hegység.

Európa sajátos éghajlatú déli peremén töredezett hegységek, félszigetek és szigetek húzódnak. A Pireneusi-félsziget és Anatólia (Törökország) paleozoikumi kőzetekből felépülő belső hátságait alpesi típusú hegyláncok övezik. A térség néhány síksága vagy a belső medencékben, vagy a tengerparton terül el. Portugáliában, Makedóniában, Trákiában és Észak-Olaszországban viszonylag kiterjedt síkságok találhatók. A hegyekből lezúduló hatalmas víztömegek számtalan erőművet működtetnek.

Európa vizekben gazdag földrész − számtalan folyóval, de viszonylag kevés nagy tóval. A kontinensre hulló csapadék legnagyobbrészt − különféle folyamrendszereken keresztül − az Atlanti-óceánba jut el. Európa vízgyűjtő területeit három csoportra lehet felosztani: az észak- és nyugat-európai folyók közvetlenül az Atlanti-óceánba vagy melléktengereibe ömlenek. A második csoport folyói délen a Földközi-tengerbe torkollanak. A harmadik csoporthoz tartozók a kontinens délkeleti peremén a Fekete-tengerbe vagy a Kaszpi-tengerbe ömlenek. Európa leghosszabb folyója a Volga (3529 km), amely vízgyűjtő területét (1 359 750 km2) tekintve is a legnagyobb. A kontinens további nagy folyói a Duna, a Dnyeper, a Don, a Rajna, a Visztula, az Elba, a Rhône és az Odera. Az európai folyók többsége fontos szállítási útvonal, közöttük több csatornarendszer teremt összeköttetést.

Vízhozamuk a helyi csapadék- és hóolvadási viszonyoktól és a kőzetek likacsosságától függ. Így a nyugat-európai folyók vízhozama télen magas, nyáron pedig alacsony. A hegyvidékeken és a kontinentális éghajlatú területeken a hóolvadás miatt tavasszal és kora nyáron a legmagasabb a vízállás. A kontinens hosszabb folyamai változatos klímájú területeken haladnak végig, ezért vízhozamuk is összetett hatásoknak van kitéve. Az Európa-szerte kiépített gát- és töltésrendszerek csak csökkentették, de nem szüntették meg az árvízveszélyt. Az európai Oroszország folyói a tavaszi olvadáskor, az óceánba ömlő folyók hosszan tartó esőzések után, az alpesi folyók pedig akkor lépnek ki a medrükből, ha a meleg főn szél hirtelen megolvasztja a hatalmas hótömegeket. A Földközi-tenger medencéjében nyáron gyakran kiszáradnak egyes folyók.

A kontinens területének kevesebb mint 2%-át borító tavak többnyire a pleisztocén eljegesedés idején keletkeztek. Az Oroszország északnyugati részén elterülő Ladoga Európa legnagyobb édesvizű tava (17 678 km2). Az európai tavak négyötöde a Skandináv-félszigeten és az Észak-európai-síkságon fekszik. A finn tóvidék az ország területének egytizedét foglalja el. Számos tó alakult ki az Alpok peremvidékein is. Vulkanikus krátertavak Közép-Olaszországban, lagúna típusú tavak pedig a Balti- és a Földközi-tenger partvidékén találhatók. A gleccserrel borított − többnyire északi − vidékek összterülete mintegy 44 800 km2.

Európa éghajlata rendkívül változatos, jellegét a különféle eredetű légtömegek körforgása határozza meg. Az atlanti, a sarkvidéki, a trópusi és a keleti, kontinentális légtömegek szabadon hatolhatnak be a kontinens területére, a nyugat−keleti irányban végighúzódó, csaknem egybefüggő hegyvidéki öv azonban akadályozza a trópusi és a sarkvidéki levegő keveredését. Nyugatról keletre haladva a tél egyre hidegebb, a nyári felmelegedést azonban nagyjából a földrajzi szélesség határozza meg. Északnyugat-Európa éghajlatára nagy hatással van a meleg Golf-áramlat, amely még az észak-oroszországi Murmanszk kikötőjét is egész évben jégmentessé teszi.

A földrészen négy fő éghajlattípus alakult ki: az óceáni, a közép-európai (átmeneti), a kontinentális és a mediterrán. A fő típusokon belül a domborzat és az emberi beavatkozás (urbanizáció, ipari tevékenység) függvényében számtalan altípus különböztethető meg. A nyugat-európai, csapadékban gazdag óceáni éghajlatra enyhe tél és mérsékelt nyár jellemző. A legtöbb csapadék ősszel és tél elején hull, az időjárás rendkívül változatos. Ilyen éghajlat van Izlandon, a Brit-szigeteken, Norvégiában, Dél-Svédországban, Nyugat-Franciaországban, Hollandiában, Észak-Németországban és Északnyugat-Spanyolországban.

A közép-európai (átmeneti) éghajlatot az óceáni és a kontinentális eredetű légtömegek keveredése határozza meg. A tél hidegebb, a nyár pedig melegebb, mint az óceáni éghajlat alatt. Az éves csapadékmennyiség 500 és 1000 mm közé esik. Főként a nyár esős, a magas hegycsúcsokat örök hó borítja. Az éves hőmérséklet-ingadozás kelet felé egyre növekszik. Ehhez a térséghez tartozik Svédország központi vidéke, Dél-Finnország, Kelet-Franciaország, Délnyugat-Németország, valamint Közép- és Délkelet-Európa nagy része. A kontinentális éghajlatú területeken a tél sokkal hosszabb és hidegebb, a nyár pedig melegebb, mint Nyugat-Európában. Az éves csapadékmennyiség 250−500 mm, a legtöbb eső nyáron hull. A területet télen rendszerint vastag hótakaró borítja. A kontinentális éghajlatú térség Észak-Ukrajnát, Kelet-Belaruszt, Oroszországot, Finnország nagy részét és Észak-Svédországot foglalja magába. A dél-európai partvidéken uralkodó szubtrópusi, mediterrán éghajlatot enyhe, nedves tél és forró, száraz nyár jellemzi évenként 500−1000 mm csapadékkal.

Természetes növénytakaróját tekintve Európa a következő öt nagy övezetre osztható: tundra, tajga, vegyes erdők, sztyepp, mediterrán térség.

A viszonylag keskeny tundraövezet, amelyet zuzmóból, mohából és fűfélékből álló, gyér növénytakaró borít, Oroszország, Skandinávia és Izland legészakibb részein húzódik végig. Hasonló növényzet fordul elő az Alpok magasabban fekvő vidékein és az Észak-Urálban is. A tundra jellegzetes állata a vadon élő vagy háziasított rénszarvas, a sarki róka, a medve, a fogoly és a hóbagoly. A rövid nyár alatt megjelennek a tengeri madarak, az édesvízi halak, a vándormadarak és a hatalmas szúnyograjok is.

A tűlevelűekkel (luc-, erdei-, vörösfenyő) és fűzfákkal benőtt tajga Európa legnagyobb kiterjedésű erdősége. A Volga felső folyásától északra elterülő orosz vidékeket és Skandináviát magába foglaló térségben termelik ki a kontinensen feldolgozott faanyag zömét. A tajga egykor oly gazdag állatállománya az emberi beavatkozás következtében erősen megcsappant. A patás állatok közül a jávorszarvas, a rénszarvas és az őz, a nagy ragadozók közül pedig a barnamedve maradt fenn. A hiúzt kiirtották, farkas, róka, nyest, borz, görény és fehér menyét azonban még mindig él a tajgában. Az értékes prémjéért vadászott coboly már csak az európai Oroszország északkeleti erdeiben található meg. A leggyakoribb rágcsáló a mókus, a fehér sarki nyúl, a mezei nyúl és a hód. A tajga gazdag madárvilágához tartozik a nyírfajd, a szalonka, a császármadár, a harkály, a keresztcsőrű pinty, a bagoly, a feketerigó, a széncinke és a pirók.

A vegyes, lombos és tűlevelű fákból (tölgy, juhar, fenyő, bükk, nyír, szil, hárs) álló erdők övezete a Brit-szigetektől az európai Oroszország középső részéig húzódik. Az emberi beavatkozás következtében ma már csak foltokban maradtak fenn az erdők. Erről a nagyrészt mezőgazdasági művelés alá vont területről származik Európa gabona-, zöldség-, hús- és tejtermelésének legnagyobb része.

Az erdős és füves sztyepp övezete elsősorban Oroszország és Ukrajna délnyugati részein terül el, de áthúzódik a Duna menti síkságokra is. A Kaszpi-tenger északi részét övező száraz síkságot félsivatagi jellegű növénytakaró borítja. A sztyepp eredeti növényzetét csaknem mindenütt termesztett növények (búza, kukorica, cukorrépa) váltották fel. A nagy testű állatok teljesen eltűntek, a különféle rágcsálók (mormota, hörcsög, mezei egér) azonban rendkívül elszaporodtak. A térségben számtalan madárfaj él, pl. a túzok, a fürj, a fogoly és a pacsirta. A leggyakoribb ragadozó madár a sas, a sólyom, a héja és a vörös kánya. A vízimadarak közül a daru, a bölömbika és a szürke gém honos.

A dél-európai mediterrán térség természetes növénytakarója nagyrészt erdőkből és cserjésekből állt, mára azonban csaknem teljesen eltűnt. A nyári aszályok sújtotta területeken, ahol a mészkőtalapzatot alig vagy egyáltalán nem borítja termőréteg, a cserjék csak foltokban nőnek. A természetes növényzet helyét búzatáblák, ill. olajfa- és szőlőültetvények foglalták el. A hegyek között vadkecske, muflon, vadmacska és vaddisznó él. A hüllők közül nagy számban fordulnak elő kígyók (köztük viperák), gyíkok és teknősök, a madárvilág viszont gyér.

Az Európában termesztett növények meglepően nagy része más kontinensről származik. Az etiópiai eredetű búza és árpa egyiptomi közvetítéssel, az ókorban jutott el a kontinensre. A rizs India trópusi vidékeiről származik, és a mórok révén terjedt el Európában. A citrusfélék, az őszibarack, a faeper, a zab és a köles kínai eredetű, a kukorica, a dohány, a tök, a paradicsom, a paprika és a burgonya amerikai. A cukorrépa viszont európai „találmány”, először a tengeri blokád alá vont napóleoni Európában termesztették.

Az elmúlt évezredekben az európai ember gyökeresen megváltoztatta természeti környezetét, beleértve a növénytakarót. Európa területének 80%-át egykor erdőségek borították; mára ez az arány 30%-ra csökkent. Az erdőirtást az építőanyag iránti kereslet és a megművelt területek növelésének igénye motiválta. Az évszázadakon át tartó erdőirtás, amely különösen a vegyes erdőkben öltött roppant méreteket, a XIX. században érte el a csúcspontját. A Földközi-tenger térségében ez a folyamat a talajminőség drasztikus romlásához, erózióhoz, árvizekhez és mocsarasodáshoz vezetett. Európa többi részén csak északon és az alpesi hóhatár alatt maradtak fenn nagyobb egybefüggő erdőségek. A természetátalakító munkának pozitív eredményei is voltak: számos mocsarat lecsapoltak, s a fában szegény országok nagyarányú erdőtelepítési programokat indítottak.

A szűkülő élettér, a vadászat és a környezetszennyezés miatt sok állatfaj létszáma annyira lecsökkent, hogy kihalásuk megakadályozása komoly erőfeszítéseket követel. Számos európai ország létesített nemzeti parkokat és természetvédelmi területeket. A norvég Lofoten-szigeteken a tengeri madarak kapnak menedéket; Lappföldön a hóbagoly, a Spitzbergákon a pézsmatulok védett állat. A spanyolországi Dońana Nemzeti Parkban természetes környezetben található meg az európai madárfajok fele. Az egykori cári vadaspark, a lengyelországi Białowieżai Nemzeti Park területén fennmaradt az európai bölény és a tarpán (erdei, másképpen tatár ló). Ausztria a Fertő-tó, Magyarország a Kis-Balaton vidékén létesített nagy madárrezervátumot.

Őskor

Az ember európai jelenlétére utaló legrégebbi, biztosan datálható leletet − kőeszközöket és állatcsontegyütteseket − a dél-olaszországi Isernia la Pinetában találták, koruk kb. 730 000 év. A hominidák csontmaradványai viszonylag ritkák. Annyi bizonyos, hogy a mai ember elődei Kr. e. 375 000 táján már a földrész legtöbb térségében jelen voltak, Skandinávia, az Alpok és a Kelet-európai-síkvidék kivételével. A kezdetleges eszközöket finomabban megmunkált szakócák és egyéb pattintott szerszámok váltották fel (acheuli kultúra). A közösségek vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.

Az utolsó nagy pleisztocén eljegesedés kezdetétől fogva (kb. 120 000 évvel ezelőtt) a hominida-maradványok a Neander-völgyi embertől származnak, amely biológiailag és kulturálisan alkalmazkodott a zord környezeti viszonyokhoz, bár mérsékeltebb éghajlatú eurázsiai területeken is megtelepedett. Kiugró szemöldökereszük és vaskos csontozatuk ellenére a Neander-völgyiek alighanem kevéssé különböztek a modern embertől. Néhány csontvázlelet már tudatos temetkezési tevékenységre utal.

Az anatómiai tekintetben is modern ember, a Homo sapiens sapiens, Kr. e. 35 000 körül kezdett megjelenni Európa-szerte, s a következő korszakra − a felső paleolitikumra − a roppant fontosságú kulturális és technológiai változások sorozata nyomta rá bélyegét. Eltűntek a durva kőeszközök, a helyüket többféle, speciális célt szolgáló szerszám − pl. szigonyok és tűk −, hosszú, vékony pengék, csontból és szaruból faragott eszközök vették át. Az utolsó nagy pleisztocén eljegesedés leghidegebb időszakában (kb. 35 000−13 000 évvel ezelőtt) nagyarányú délre vándorlásra került sor, a korból való lelőhelyek száma igen nagy, és sok a bizonyíték arra, hogy az ember ekkoriban már állandó, mesterséges lakóhelyeken élt (tűzhelyek, favázas bőrkunyhók). Ahogy a népsűrűség nőtt, az egyes csoportok „felségterülete” valószínűleg csökkent, és olyan társadalmi és gazdasági stratégiák alakultak ki, amelyek lehetővé tették, hogy egy-egy közösség nagyobbik része folyamatosan egy helyben maradjon, míg mások távolabbi élelem és nyersanyag-forrásokat kutatnak fel. A sírokban talált szerszámok és személyi díszek az egyéni és csoportidentitás, valamint a társadalmi státus tiszteletét mutatják. Ebből az időszakból származnak a legrégebbi európai műalkotások − köztük azok a nagy mellű és nagy tomporú ún. Vénuszok, női szobrocskák −, amelyek szembeötlően hasonlóak a mai Franciaország területétől Oroszországig, vagy a lascauxi és altamirai barlangfestmények (melyekhez hasonlót az Urál hegységi Kapova mellett is találtak). A stílusbeli hasonlóságok azt bizonyítják, hogy ekkoriban már a társadalmi kapcsolatok kiterjedt rendszere hálózta be Európát.

Kr. e. 13 000 után az éghajlat lassan enyhülni kezdett, és kb. Kr. e. 8300-tól a jégpáncél is visszahúzódott. Nagy horderejű kulturális és környezeti változások indultak meg ekkor, s előkészítették a földművelés megjelenését (Kr. e. VII−IV. évezred). Ezt az átmeneti kort nevezik mezolitikumnak („középső kőkor”). A sarkvidéki gleccserek megolvadásának a tengerszint emelkedése volt a következménye − Britannia ekkor szigetelődött el a kontinenstől. A növekvő hőmérsékletnek és páratartalomnak köszönhetően dúsabban tenyészett a növényzet, megjelentek a mai sűrű tölgy- és szilfaerdők, az eljegesedés idejére jellemző nagy termetű állatfajok, a mamut és a bölény eltűntek (talán az intenzív vadászat miatt is), és helyüket kisebb vadak vették át (tulkok, szarvasok, vaddisznók, délen a kőszáli kecske). Mind fontosabbá vált az édesvízi és tengeri halászat. Bővebben állt rendelkezésre a növényi táplálék. Mindez technológiai változásokat követelt meg és tett lehetővé (jobb nyilak és dárdák; horog, halászháló, varsa; nyírfakéreg edények; növényi rostból készült textíliák; kenu, lapos fenekű csónak). Ekkorra tehetők az állatok háziasításának kezdetei.

Kr. e. 7000 körül Görögország felől terjedni kezdett a közel-keleti eredetű földművelés (bár a kontinens végvidékeire, így Skandináviába csak 4000 évvel később jutott el). Ezt a szakaszt nevezik neolitikumnak („újkőkor”). A délkelet-európai régió anyagi kultúrája sokban hasonlított a közel-keletihez: megjelent a fazekasság, az arany- és rézmegmunkálás; a falvakat − vályogtéglás házacskákkal − újra és újra átépítették ugyanazon a helyen. Több jel utal a vallás és a rítusok fontosságára. Közép-Európára a jellegzetes vonaldíszes kerámia és a − valószínűleg az állatoknak is helyet adó −6−7 m széles és akár 45 m hosszú házak jelenléte volt jellemző. Az egyöntetűség Kr. e. 4700 körül kezdett megbomlani.

A neolitikum végén (a Kr. e. IV. évezred végétől) viszonylag gyors fejlődésnek indult a mezőgazdaság (tej- és gyapjútermelés, igavonó állatok, szőlő- és olajfanevelés). A temetkezési formákból és a sírokban talált értékes tárgyakból arra lehet következtetni, hogy a társadalom szervezetében egyre határozottabban megjelent a hierarchia.

Bizonyos, hogy néhány nyelvi sziget kivételével a földrészt a bronzkor kezdetén indoeurópai nyelvű csoportok lakták, azt azonban nem lehet kimutatni, hogy ez a valószínűleg keletről jött invázió pontosan hogyan függ össze azokkal a változásokkal, amelyek a települési mintákban, a gazdaságban, az anyagi kultúrában, a temetkezési módokban és a társadalmi szerkezetben következtek be Kr. e. 3000 körül (a települések méretének differenciálódása, nagy földrajzi térségekben folytatott cserekereskedelem, egyszerűbb kerámiák, egyéni sírok, a felnőtt férfiak − harcosok − társadalmi státusának hangsúlyozása).

A kevésbé élesen elkülöníthető rézkorban (kalkolitikum, eneolitikum; kb. Kr. e. 3200−2300-ig) a rezet inkább presztízstárgyak (ékszerek, tőrök), mint szerszámok készítésére használták. Ebből az időből valók a városias települések első nyomai (Los Millares-i lelőhely, Spanyolország). A rézkori kultúrák mellett azonban késő neolitikumi kultúrák is megéltek a kontinensen, a korai bronzkori kultúrák (kb. Kr. e. 2300-tól) tehát többféle előzményben gyökereztek. A fémfeldolgozás módszerei ekkoriban ugrásszerűen fejlődtek (zárt öntőformák használata, viaszveszejtéses technika, lemezmegmunkálás). A réznél keményebb bronz (réz és ón ötvözete) feltalálásával újfajta tárgyak sorozata jelent meg, közülük is az egyik legfontosabb a kard, az első olyan eszköz, amelyet csakis fegyverként használtak. A megerősített települések sokasága azt jelzi, hogy az agresszió az élet megszokott része volt.

A vasat egyelőre csak kisebb dísztárgyakhoz, késekhez, bronztárgyak javítására, ill. a bronzzal együtt használták. A vaskor tehát nem a vas első megjelenésétől számítható, hanem attól az időtől, amikor elkezdte kiszorítani a bronzot (Kr. e. 700 k.). A bronzkorban Európa nagyjából két, közös örökségű, nagy régióra oszlott. A keleti Mediterráneumra és a mérsékelt éghajlatú területekre. Kr. e. 1800 körül azonban rohamos fejlődés indult meg az Égei-tenger térségében (Kréta, Mükéné), s megjelent az első európai civilizáció. A vaskorban megkezdődött a „mérsékelt” Európa kulturális széttöredezése és sokrétűvé válása, a keleti Mediterráneum pedig a gyarmatosító tevékenység révén hatalmas, ámbár belsőleg igen sokféle területre terjesztette ki kulturális hegemóniáját.

Először a vaskorban jelentek meg az európai forrásokban az egyénileg megnevezett népek. A főbb csoportok (a görögökön, ill. az itáliai népeken kívül) a kelták voltak Nyugat-Európában (kultúrájuk egészen Nagy-Britanniáig, Írországig, Közép-Európáig, a Kárpátokig és a Balkán-félszigetig terjedt); a germánok Észak-Európában; a szlávok Kelet-Európában; valamint az orosz sztyeppekről Délkelet-Európába vándorló kimmerek, szkíták és később a szarmaták.

Ókor

Az európai civilizáció ugrásszerű fejlődésében óriási volt a görögök szerepe. A görög szárazföldön kialakult mükénéi civilizáció megszilárdulása a Kr. e. II. évezred közepére tehető; ekkortájt az indoeurópaiak egyik ága − a Duna alsó folyásánál megindult nagy népvándorlás során − keveredett a földközi-tengeri régiók népességével, s Kr. e. 1800-tól kezdve a korai görögök első csoportja a Jón- és az Égei-tenger közötti területre, későbbi lakóhelyére ért. A tengereken átkelvén, Kréta útba ejtésével (Kr. e. 1400 k.) elérkeztek Rodosz szigetére, sőt Ciprusra és Anatólia partvidékére is. Kr. e. 1200-tól követték őket − Épeirosz régiójából − a dórok, ők elsősorban a Peloponnészosz egyes részeit (Spártát, Argoszt), majd Krétát foglalták el. A népvándorlásnak ezt a fázisát kb. két évszázadnyi kaotikus, rendszertelen mozgás követte, s ennek a szakasznak a végén (kb. Kr. e. 900-ra) nagyjából befejeződött a görög szárazföld felosztása a törzsek között.

Kr. e. 800 táján a tengerentúli gyarmatok alapításával további görög terjeszkedés kezdődött. A dórok, az iónok és az aiolok elfoglalták Anatólia partvidékét és szigetvilágát, településeik kiterjedtek a Fekete-tenger partvidékéig, a Nílus deltájáig, Kirenaikáig (ma Líbia), sőt − a Földközi-tenger nyugati részén − Szicíliáig, Dél-Itáliáig és Massiliáig (ma Marseille). A hellének tehát − így nevezték magukat − sok helyütt kapcsolatba kerültek a Közel-Kelet kultúráival, és ezek számos sajátosságát elterjesztették Európa nyugati részén. Hozzáadva mindehhez a maguk vívmányait (főként ami a filozófiát, a matematikát és a természettudományokat, valamint a társadalmi-politikai szerveződést, vagyis a városállamok kialakítását illeti), lerakták az európai civilizáció alapjait.

A görög világ természeti viszonyainak, tagoltságának döntő szerepe volt a görög civilizáció fejlődésében. A tenger közelsége kalandozásokra ösztönözte a görögséget, a sok félsziget és sziget, a hegyes-völgyes környezet pedig nem segítette elő a politikai egységet. Így alakultak ki az egymástól többé-kevésbé elszigetelt városállamok. Az önmagukat kormányzó, független alakulatok féltékenyen őrizték önállóságukat; polgáraik bármilyen áldozatra készek voltak szabadságuk megőrzéséért. E városállamokból indult ki távoli vidékek kolonizálása is. Különféle szövetségek alakultak (pl. a Peloponnészoszi és a Boitóiai Szövetség); e társulások sikeressége a vezető város (pl. Spárta, Athén, Théba) hegemóniáján alapult, így aztán időről időre feloszlottak a ligák. A hellének mindemellett egységes népnek tekintették önmagukat, összetartotta őket a közös nyelv és a vallás, a nagy sport- és művészeti versengések. Vallásuk különben semmiféle olyan dogmát vagy kinyilatkoztatást nem tartalmazott, amely elnyomta volna a kutatás szellemét. A görögöket tekintik a nyugati tudományosság és filozófia megalapítóinak. Szobrászatuk, építészetük a későbbi korok számára is mintát adott, költészetük pedig az egész európai irodalmat inspirálta.

Ami a politikát illeti, a mükénéi civilizációra jellemző királyi uralmat később a „feudalizmus” (a földbirtokos oligarchia), majd a demokrácia különféle formái váltották fel, olykor türannoszok (zsarnokok) uralmától megszakítva. A polgárok fokozódó mértékben vették ki részüket a kormányzásból, s létrejött a szabad, demokrata polgár típusa. Változatlan maradt azonban a görögöknél a rabszolgarendszer.

Belvillongásaik ellenére is sikerült elhárítaniuk az ázsiai despotizmus veszélyét. A hellének Kr. e. 490-ben, majd Kr. e. 480−479-ben visszaverték a perzsa támadókat, s Athén civilizációja a Kr. e. V. században csúcsára ért. Az Athén és Spárta közti viszálykodás azonban gyengítette a görögök politikai hatalmát, s a hellének immár csak makedón uralom alatt, Nagy Sándor és utódai hellenisztikus birodalmában nyerték vissza régebbi kulturális fontosságukat. Az újabb görög politikai szövetséget, az Athéni Ligát a rómaiak Kr. e. 146-ban legyőzték, de a Római Birodalom − majd egész Európa − művelődésében a görögségé maradt a vezető szerep. S amikor − jóval később − kettészakadt a Római Birodalom, a keleti (bizánci) rész görög maradt. Központja, Konstantinápoly egészen 1453-ig ellen tudott állni az anatóliai támadóknak.

A Kr. e. II. század közepén a görögök már Róma fennhatósága alá kerültek. Addigra Itália eredeti mediterrán lakossága alaposan megváltozott. Az első indoeurópai bevándorlók − akik italikus törzsekbe tartoztak − az Alpok hegyszorosain át Kr. e. 1800 körül eljutottak a Pó folyó alföldjére. Később átkeltek az Apennineken, és elfoglalták Latium (ma Lazio) régióját, benne Rómával (a várost a hagyomány szerint Kr. e. 753-ban alapították). Még Kr. e. 1000 előtt rokon törzsek követték őket, amelyek aztán − csoportokra oszolva − fokozatosan telepedtek le Közép- és Dél-Itáliában. A mai Toscana földjén megállították őket a talán Anatóliából odavándorolt − mások szerint a félszigeten őshonos − etruszkok. Később − a Balkánról − illírek érkeztek Itáliába, Venetia és Apulia (ma Veneto és Puglia) tartományokat foglalták el. A történelmi idők kezdetén alakultak ki Itáliában a görög gyarmatvárosok, Kr. e. 400 után pedig kelták (gallok) érkeztek a Pó síkságára.

Róma városának ereje és befolyása egyre növekedett, s politikai hatalma és a latin nyelv elterjedése révén sikerült az említett etnikumok sokaságából nemzetet − vagy valami ahhoz hasonlót − létrehoznia. A Kr. e. III. századra Közép- és Dél-Itáliában megszaporodtak a római kolóniák, és lassanként római települések népesítették be egész Itáliát, sőt a Földközi-tenger medencéjének több régióját is. Rómába pedig özönlöttek a különféle eredetű népek, közöttük ázsiaiak és afrikaiak.

Róma nagy kiterjedésű birodalmat hozott létre, amelyet a város katonai hatalma tartott össze. A Kr. u. II. században ez már egészen Afrika északi és Ázsia nyugati részéig terjedt; ami pedig Nyugat-Európát illeti, a Római Birodalom részei voltak a Földközi-tenger menti vidékek, az Ibériai-félsziget és a mai Franciaország területe (Gallia), továbbá Britannia déli régiója. A meghódított földeken Róma meghonosította a görög eredetű civilizációt, amelyet eredményesen egészített ki a maga vívmányaival (államszervezet, katonai intézmények, jogrendszer). A hatalmas területet egyetlen politikai és társadalmi szervezet foglalta egységbe. Kivéve a Mediterráneum keleti részét, ahol megmaradt a görög nyelv vezető szerepe, mindenütt a latin nyelv vált uralkodóvá; a római hadsereg, a közigazgatás, a gazdasági rendszer mind az elrómaiasodást segítették elő, s a régió hosszú ideig élvezte a pax romanát, a „római békét”. Mindennek következtében a Földközi-tenger medencéje afféle szabadkereskedelmi övezet volt, s a központi térség fejlett technológiájának vívmányai (vízvezetékek, utak, katonai, polgári építkezés) a távolabbi provinciákban is elterjedtek, akárcsak a városokon (civitas) alapuló közigazgatási rendszer. A provinciákban is mind többen kapták meg a római polgárjogot, mígnem végül ezt Caracalla császár a birodalom minden szabadon született polgárára kiterjesztette (Kr. u. 212). A rabszolgaság intézménye azonban itt is megmaradt.

A Római Birodalom idején terjedt el Európában a keresztény vallás, sőt, a hagyományos, pogány görög-római kultúra hanyatlásával a keresztény egyház lett az egyedüli tényező, amely megújult alkotóerővel tette magáévá a régi világ civilizációját, és mentette át a középkorba. A kereszténység és a római eredetű egyház az ókor világának legtartósabb öröksége, a nyugat-európai civilizáció egyik − talán legfőbb − megalapozója, alappillére.

A belviszályok és a külső csatározások kikezdték Róma erejét. Hanyatlott a birodalom gazdasági és szellemi hatalma, az egyre nagyobb számban betelepedett germán törzsek pedig fokozatosan megváltoztatták az életmódot, a szokásokat és az egész római civilizációt.

Az eredetileg az Északi-tenger partvidékén letelepedett, majd − a bronzkorban − a dél-skandináv régióban és a Weser és a Visztula folyók közé nyomuló, paraszti életmódú germán népeket a kelták és az illírek elvágták a Mediterráneumtól. Növekvő népességük és a romló éghajlati viszonyok, nemkülönben a gyakori árvizek szorították őket mind délebbre, s Kr. e. 113-ban − a mai Karintiában − elérték Róma befolyási övezetének perifériáját. Valamivel később a mai Franciaország déli részén és Észak-Itáliában is megjelentek.

Váltakozó hadiszerencsével megvívott csatározások következtek. Kr. e. 102-ben a rómaiak megsemmisítő vereséget mértek a teutonokra, a következő évben pedig legyőzték a kimbereket, de a sváb törzsek továbbra is folyamatosan előrenyomultak a mai Németország középső és déli részein, s a kelták kénytelenek voltak Galliába hátrálni előlük. Ariovistus vezérletével a germánok átkeltek a Rajnán (a folyó felső szakaszánál), de Julius Caesar megállásra kényszerítette őket, és ellentámadása római diadallal végződött (Kr. e. 58). Augustus császár uralma alatt a római hatalom a Rajnáig és a Dunáig terjesztette ki határait, de a germán nyomás később fokozódott, s a markomannok támadása (Kr. u. 166−180) már magát Itáliát veszélyeztette. Marcus Aurelius eredményes hadjáratai nyomán Marcomannia és Sarmatia tartományok Róma fennhatósága alá kerültek ugyan, de halála után fel kellett adni őket.

Keleten a gótok kb. Kr. u. 200-ban elérték a Fekete-tenger partjait, később behatoltak a Balkán-félszigetre. Naissusnál (ma Niš, Szerbia) Kr. u. 269-ben a rómaiak legyőzték őket, de a gótok gazdag zsákmányra tettek szert, és sokan közülük a római hadsereg zsoldosai lettek. Adófizetés ellenében letelepedhettek a birodalom területén.

A rómaiak kénytelenek voltak feladni a Dunától északra fekvő Daciát, Kr. u. 258-ban pedig az alemannok és a frankok előretörtek a Rajna jobb partjáig, majd beszivárogtak Galliába és Itáliába. A frankok és a szászok Észak-Galliában és Britanniában pusztítottak, s a következő három évszázadban a germán népek támadásai gyakran sodorták nehéz helyzetbe a Római Birodalom nyugati részének lakosságát. Kialakult az az ellentmondásos helyzet, hogy a birodalom a germán törzsekből toborzott zsoldosokkal volt kénytelen erősíteni hadseregét, mert csak így tudott fennmaradni. Sok germán kapott magas tiszti rangot a római hadseregben. A germán hadurak egyre gazdagodtak, csatlósaik száma gyarapodott.

A hunokkal új erő jelent meg a színtéren. Kr. u. 375-ben ez a belső-ázsiai eredetű nép megtámadta a keleti gótokat, majd több más germán népet leigázott. A megrémült gótok és más rokon törzsek áttörtek a Duna határvonalán, és behatoltak a Római Birodalomba. Adrianopolisznál (Drinápoly, ma Edirne, Törökország), Kr. u. 378-ban a rómaiak súlyos vereséget szenvedtek, és már nem voltak abban a helyzetben, hogy kiszorítsák az ellenséget a birodalom területéről. Letelepítették tehát a támadókat a birodalomban, „szövetséges” (foederati) minőségben; a szövetségesek anyagi támogatásban részesültek, s ennek fejében katonákat adtak Róma hadseregébe. Folytatódott tehát a Római Birodalom germanizálódása.

Kr. u. 406−407-ben a vandálok, az alánok, a szvévek, a burgundok − a hunok elől menekülve − Sziléziából eljutottak a Rajnához, majd − átkelvén a folyón − egészen Hispániáig hatoltak előre; sőt, a vandálok átjutottak Afrikába, és Karthágóban megalapították az első germán államot római földön. A nyugati gótok a Balkán felől támadták meg Itáliát, és Kr. u. 410-ben ideiglenesen elfoglalták Rómát. A Kr. u. 451-ben megvívott catalaunumi csatában Aëtius római hadvezér − germán támogatással − legyőzte Attilát, aki előzőleg − más germán törzsek segítségével − hatalmas erővel nyomult nyugatnak. A Balkán-félsziget alaposan megsínylette a germánok rajtaütéseit; az angolok, a szászok és a jütök Jütlandról (Jylland) eljutottak brit földre; a nyugati gótok elfoglalták majdnem egész Hispániát. Kr. u. 476-ban a germán hadsereg Odoaker barbár hadvezért kikiáltotta Itália királyává, s amikor Odoaker Ravennában, Kr. u. 476-ban letaszította trónjáról Romulus Augustulus római császárt, megszűnt a Nyugatrómai Birodalom. Keleten tovább élt a császári hatalom, s az „új Rómá”-nak is nevezett Konstantinápoly sok-sok ostromot élt át 1453-ban bekövetkezett elestéig. A „régi” Róma egyszerű püspöki centrummá fokozódott le.

A Kr. u. V. század végére a nyugaton letelepedett nem római népek többsége magáévá tette a római szokásokat és a keresztény vallást. A vegyes házasságok és a keresztény hitre térések elősegítették a vezetők kulturális hasonulását. A keleti gót Teodorik több tekintetben a római mintákat követő, erős királyságot létesített Ravennában, ahol a középületek és az ariánus keresztény templomok a császári Róma műemlékeivel vetekedtek. A nyugati gótok, a burgundok, a bajorok, a keleti gótok, a frankok új törvénykönyvei római hatásról tanúskodtak. A gótok már a Duna-medencében átvették a keresztény tanítás ariánus változatát (ennek értelmében a Fiú nem egylényegű az Atyával). Az első gót püspök, Ulfilas gót nyelvre fordította a Bibliát. Ahogy azonban az arianizmuson és más eretnek irányzatokon felülkerekedett az ortodox („katolikus”) kereszténység, a barbár nyelveket fokozatosan kiszorította a latin.

Ugyanakkor a germánok meghonosították Európában törzsi intézményeiket, mondavilágukat és művészeti hagyományaikat, beleértve igen fejlett epikus költészetüket. Leginkább Közép-Európában érvényesült a befolyásuk; keleten, különösen pedig délen jóval kevésbé.

Justinianus császár alatt Bizánc egy időre kiterjesztette uralmát Észak-Afrika nagy térségeire, Itáliára és Hispánia egyes részeire. A római közigazgatás visszaállítása ellenére (Kr. u. 533−554), amelyet Ravenna pompás mozaikjai jeleztek, a császári erőknek nem sikerült megakadályozniuk, hogy a langobardok elfoglalják Észak-Itáliát (Kr. u. 568). A Nyugatrómai Birodalom visszahódított része tehát egy keskeny sávra zsugorodott, amely az Adriai-tenger bejáratától Ravennáig terjedt, s magába foglalta Rómát, amelyet a lényegében helyi püspökök kormányoztak, valamint néhány kisebb hercegséget. Szicília, Bari vidéke és Calabria továbbra is Konstantinápoly fennhatósága alá tartozott, s itt még évszázadokig a görög volt az uralkodó nyelv.

A VI. századtól kezdve az újabb barbár támadók nem voltak hajlandók feladni pogány kultúrájukat. A szászok a Rajnától keletre, északon telepedtek le. Az avarok és szláv szövetségeseik a Visztula és a Dnyeper medencéjétől fokozatosan nyomultak nyugat felé, majd Kr. u. 567-ben meghódították a magyar Alföldet, s ott is maradtak, amíg Nagy Károly Kr. u. 796-ban le nem győzte őket. A szlávok behatoltak a Balkán-félszigetre, más csoportjaik északra és nyugatra vonultak, s az Elba folyónál állapodtak meg, a szászok szomszédságában. A pogány terjeszkedést Konstantinápoly avar−szláv ostromának kudarca állította meg Kr. u. 626-ban. A szlávok egy részét beolvasztotta a Keletrómai Birodalom, s Európa határainak megvonásában a keresztény egyház játszott vezető szerepet.

Középkor

A Kr. u. V. és VIII. század között, a korai középkorban az európai császári kormányzás helyébe a keresztény vallással átitatott, különálló germán törzsi államok léptek. Ezt az átalakulást a hit gyors terjedése követte, s ennek nyomán fokozatosan teremtődött meg Európában egyfajta kulturális és nyelvi egység. Róma, az egykori pogány főváros a kereszténység fő központja lett.

A korai középkor Európájának történetét a pápa (papa, vagyis a római „atya”) és a frank király, I. Klodvig leszármazottainak szövetsége határozta meg. Ennek a szövetségnek a megpecsételését és egyszersmind csúcspontját jelentette, hogy a 800. év karácsonyán III. Leó pápa római császárrá koronázta Nagy Károly frank királyt.

A kereszténységnek az V−VI. században nemcsak a pogánysággal kellett szembeszállnia. A hivatalos dogmákkal szemben többféle eretnek mozgalom is fellépett, ezek közül a legerősebb az arianizmus volt, főleg a keleti gótok körében. Ekkoriban indult fejlődésnek a szerzetesség intézménye − az itáliai Monte Cassinóban Nursiai Szent Benedek vezette be cölibátuson, rendszeres imádságon, tanulmányokon és kétkezi munkán alapuló reguláját, Írországban pedig, közvetlenül az egyiptomi minták nyomán, igen aszketikus szerzetesi életforma vált uralkodóvá. A két irányzat vitájában végül a Benedek-féle regula kerekedett felül, de továbbra is virágoztak a kelta hagyományú szerzetesközösségek (Sankt Gallen).

Klodvig frank király az V. és a VI. század fordulóján tért át a keresztény hitre, családjával és hadseregének 3000 katonájával együtt; ellenszolgáltatásképpen Reims katolikus püspökétől legitimációt és egyházi támogatást kapott. Klodvignak így sikerült befolyásos gallo-római családokat és püspököket maga mellé állítania, és 507-ben legyőznie az ariánus keleti gótokat. A Klodvig alapította frank állam azonban a VI. századra szétesett, és csak ritkán sikerült egy-egy uralkodónak egyesítenie a viszálykodó Meroving-királyságokat. Közben az igazi hatalom lassanként az erős fegyveres kísérettel körülvett előkelőségek, kiváltképp az Arnulfingok kezébe került. Britanniában, a frissen megtérített angolszászok kis államaiban a római és a kelta jellegű kereszténység küzdött egymással, s a feszültség csak a 664-es whitbyi zsinaton oldódott fel a római irányzat térnyerésével, és ez egyszersmind azt is jelentette, hogy az angolszászok kapcsolatai szorosabbra fűződtek a keresztény Európával.

A doktrinális okokból szembekerült keleti és nyugati keresztény egyház egységét a IV. Konsztantinosz császár kezdeményezte ökumenikus zsinat állította helyre (Konstantinápoly, 680−681). Különösen fontos volt a keresztény önazonosságtudat ez idő tájt, mert újabb, szintén egyistenhiten alapuló, erős katonai hatalom jelent meg Európában: 630 és 640 között Mohamed próféta követői, Arábiából kiindulva, meghódították a Keletrómai Birodalom nagy területeit, lerohanták Észak-Afrikát, és átkeltek az Ibériai-félszigetre (711).

A VII. és VIII. század fordulóján tehát Európának új déli támadóval kellett szembenéznie. A kontinens belső konfliktusai nem oldódtak meg. Ibériában összeomlott az erősen centralizált nyugati gót uralom (Toledo volt a fővárosa), amelyet a kivételes képességű püspökök (pl. a sevillai Izidor) irányította egyház támogatott. A spanyol keresztény uralkodók időnként összehívták az egyházi zsinatot, amely az egész ország számára törvényt szabott (és üldözte a zsidókat). Csak a spanyol Galícia északnyugati csücskében maradt független az egyház. Az iszlám viszont toleránsnak bizonyult, a mozarab (vagyis mór uralom alatt élő) keresztények és a zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat Hispánia muszlimok megszállta részeiben.

A VIII. században a frankok Meroving-dinasztiájának helyét a Karoling-dinasztia foglalta el. Névadója, Martel (vagy Martell, „Pöröly”) Károly, az Arnulfing-háznagy, II. Pippin törvénytelen fia a hagyomány szerint 732-ben, Poitiers-nél megállította az arabokat. Nagy Károly, 771-ben egységesítette a frank területeket, majd meghódította Szászországot, Aquitániát és Septimaniát. Fia, az immár királlyá koronázott III. Pippin szövetséget kötött a pápával, és hadjáratával megszabadította Rómát a langobard nyomástól. Az ő fia volt Nagy Károly, akit a már említett koronázási aktus révén III. Leó pápa a római császár rangjára emelt, innen számítható a Német-római Császárság (Szent Római Birodalom) története.

Nagy Károly Közép-Itália nem egy régióját szerezte vissza a római pápának; hosszú uralkodása alatt Európa nyugati központjában egyetlen monarchia gyakorolta a hatalmat. Megszilárdította a közigazgatást, megjavította az igazságszolgáltatást, megreformálta az oktatást, és a művészetek patrónusa volt („Karoling-reneszánsz”). Aachent tette meg fővárosává. A Karoling-birodalom feloszlott unokái között, és ez volt a kiindulópontja a francia és német királyság, ill. nemzet kialakulásának.

A IX. században Nyugat-Európa erős volt. Politikáját Nagy Károly uralma határozta meg, szellemiségét a római pápa, és Skóciától Szicíliáig tevékenykedtek a kultúrát fellendítő szerzetesrendek. Eredményesen küzdött meg ez az egységes Nyugat-Európa a skandináv vikingekkel, a keleti bolgárokkal és az arab kalózokkal. Nyugat-Európa virágoztatta fel az érett középkorra jellemző feudalizmust (a hűbéri rendszert) és a gazdasági életet.

A középkori társadalom szerkezetét Európa nagy részében az a körülmény határozta meg, hogy igen nehéz volt folyamatosan előteremteni a megfelelő élelem- és nyersanyagmennyiséget. A békés tengeri hajózást lehetetlenné tették a vandál, majd a muszlim kalózok, a szárazföldön a tehetetlenségbe hanyatló helyi közigazgatás miatt veszélyessé vált az utazás, a mind kegyetlenebb adóztatás megbénította a kereskedelmet, az ipar primitív szintre esett vissza (olyannyira, hogy még a korongolt fazekasáru is ritkaságnak számított). Az egyes területek önellátásra rendezkedtek be, a pénzforgalom majdnem teljesen összeomlott.

A VIII. és a XI. század között csak kevés ember mentesülhetett a fáradságos mezőgazdasági munka alól. Az arisztokrácia, melyet ez a társadalom el tudott tartani, formáját és eredetét tekintve római és germán elemekből állt. A késői római társadalom arisztokratái gazdag földesurak voltak, birtokaikat rabszolgák, ill. a védelmüket élvező colonusok művelték. A birodalom határain letelepedett germán támadók (később szövetségesek) többsége a hadakozásban tüntette ki magát, kíséretüket adományokkal, ajándékokkal és a hadizsákmány reményében szervezték. A politikailag aktív és a hadseregeket alkotó lakosság ún. szabad polgárokból tevődött össze.

Ami az uralkodókat illeti, Nagy Károly utódai közül kiemelkedett a 962-ben megkoronázott I. Ottó, akinek hatalma alig volt kisebb elődjéénél, bár a nyugati frankok körében jóval csekélyebb volt a tekintélye. Az uralkodó legfőbb kötelességének az egyház védelmezését tekintették.

Nagy Károly birodalma röviddel a király halála után részekre hullott. Észak felől a vikingek, kelet felől a magyarok rajtaütései veszélyeztették. A Lech-mezei csatában (955) a keleti frankok uralkodója, a szász király seregei döntő csapást mértek a magyarokra, és a szászok az Elbától keletre fekvő területekre is kiterjesztették hatalmukat. Nyugaton a Karolingok uralkodtak, egészen V. Lajos 987-ben bekövetkezett haláláig. Capet Hugó követte őt a trónon; a Capetingek 1328-ig voltak Franciaország királyai.

A hódítások és az asszimiláció növelték a keresztény Európa területét. Az iszlámtól fokozatosan visszahódították a spanyol földeket, s fejlődésnek indultak Navarra, León, Kasztília, Aragónia és Portugália királyságai. Északon három királyság alakult ki: Dánia, Norvégia, Svédország; keleten pedig független országoknak ismerték el a császárok és a pápák Magyarországot (1000), Lengyelországot (1076) és Csehországot (1085). A keresztes hadjáratok nyomán több − rövid életű − keresztény állam keletkezett a Földközi-tenger keleti medencéjében.

Kr. u. 1100 körül a „latin Nyugat”-nak majdnem az egész területén kialakult már az a feudális arisztokrácia, amelyet három tényező határozott meg: 1. Tagjai a hozzájuk hűségesküvel kötött emberek urai voltak, s ezeket az urakat szintén hűségeskü kapcsolta a királyhoz, egy főpaphoz vagy a pápához: az ezzel járó kötelezettségek különbözőek voltak, de a katonai szolgálat mindenképpen közéjük tartozott. 2. Az arisztokrácia rendszerint széles körű igazságszolgáltatási, pénzügyi és közigazgatási jogkört gyakorolt alárendeltjei felett. 3. A földesúri arisztokrácia földdel (hűbérbirtokkal) jutalmazta alárendeltjeit, saját vagyonát viszont a királytól kapott adományok növelték; hatalmas méretű udvartartásait a birtok hozamából tartotta fenn.

A hűbérúr kísérete szabad kisnemesekből állt. A kíséretet adományokkal (fegyverek, lovak) kötötték magukhoz. A háborúskodás növekvő katonai tudást igényelt, a hadviselésben növekvő szerep jutott tehát a kisnemesek soraiból kikerült lovagoknak.

A magas egyházi tisztségek viselői jórészt az arisztokrácia tagjai voltak, később a lovagrendekéi is. Számítások szerint a VIII. és a XV. század között a német püspökségekbe kinevezett mintegy kétezer püspöknek csupán egyharmada volt nem nemesi származású, s mindössze öt került ki a népesség túlnyomó részét alkotó parasztságból. A szerzetesrendek tagjai is inkább a jómódúak soraiból toborzódtak, csupán a ciszterciták és a Ferenc-rendiek között voltak nagy számban alacsony származású emberek.

A művelt világi személyek rétege a XIII. században jelent meg. A királyi szolgálatban álló jogászokon és tisztviselőkön kívül a kereskedőknek is szükségük volt az írástudásra. E réteg 1300 és 1500 között folyamatosan növekedett, s ez nemcsak az építőművészet vagy a költészet laikus pártfogásában nyilvánult meg, hanem a vallásos irodalom patronálásában is egyfelől. Másfelől a világi tisztségviselők féltékenyek voltak az egyház előjogaira. Olyan gondolkodók, mint William of Ockham vagy John Wycliffe, elméletileg is megalapozták az egyházi ügyekbe való laikus beavatkozás politikáját, s noha az egyház hatalmát még a csehországi forradalmi huszita mozgalomnak sem sikerült megdöntenie, az egyházkormányzat autonómiája egész Európában erős nyomás alatt állott, jórészt azért, mert immár a művelt világi emberek is el tudták látni az eladdig csakis az írástudó papságnak fenntartott feladatokat.

A Római Birodalom városai már jóval az utolsó császár bukása előtt hanyatlásnak indultak. Róma lakossága pl. a Kr. u. I. században még 1 millió volt, a VII. századra 40 ezerre csökkent. Később a Kelettel folytatott kereskedelem, a tengeri kikötők aktivitása fellendülést hozott; eleinte Velence volt a legfontosabb kereskedelmi központ, prosperitása aztán Itália több városára átterjedt (Firenze, Genova, Lucca, Milánó, Pisa, Siena). Német földön a Rajna-vidék már a XII. században nagy politikai jelentőségre tett szert, később viszont háttérbe szorították a rendkívül élénk kereskedelmi tevékenységet folytató Hanza-városok (Lübeck, Hamburg, Danzig), majd − délen − Augsburg és Nürnberg. Firenze textilipara jelentős volt, s a város lakossága a XIII. században elérte a 100 000-et. Párizsban a XII. század végén 80 000-en laktak, s a városban működött a legnagyobb európai egyetem. Flandriában a spanyol és brit földről származó import mozdította elő a textilipar fejlődését, s a XII. századtól kezdve Ypernben (Ypresí), Bruggében (Bruges), Gentben, Arras-ban már kialakult az ipari proletariátus.

A falusi népesség a XI. század elejére sok helyütt homogenizálódott: a korábbi szabad parasztokból, felszabadított rabszolgákból, a meghódított népek tagjaiból, minimális szabadságú földművesekből jobbágyok váltak. Meglehetősen nagy földdarabot művelhettek a falu határában (terményadó fizetése fejében), de a földesúr majorságában is nekik kellett elvégezniük pl. a szántást, a vetést, a betakarítást. (Korlátozott mértékben a rabszolgaság is megmaradt.) Skandináviában, Észak-Németországban vagy Dél-Franciaországban továbbra is fontos volt a szabad paraszti réteg, amely azokkal a jobbágyokkal gyarapodott, akik rögzített pénzbeli adóra váltották át természetbeli kötelezettségeiket. Az a folyamat, melynek során a korábbi szabad parasztok a római rabszolgák jogi helyzetébe süllyedtek, majd mindinkább visszanyerték személyes függetlenségüket, és bérlők lettek, 1200 tájára már lezárult Itália nagy részén, 1400 körül pedig Angliában és Franciaország legtöbb vidékén. Skandináviában, Kelet-Európa több részén és Kasztíliában viszont épp a XIII−XIV. században erősödött meg a parasztok földesúri elnyomása. A hadviselő hűbéruraktól és a nőtlen papságtól irányított középkori társadalomban nemigen érvényesülhettek a női jogok. Néhány királynő és arisztokrata hölgy azonban így is kitűnt az egyházak életében, a műpártolásban és az irodalomban.

Ami a gazdaságot illeti, a Loire és a Rajna folyók közötti nagy háromszögben a gabonatermesztés volt az uralkodó, akárcsak Britannia egy részében, Frankföldön, Svábföldön és Bajorországban. A Földközi-tenger régióját (Hispánia, Languedoc, Itália) a bor- és az olajbogyó-termelés jellemezte leginkább, a kelta földeken (Írország, Skócia, Wales), az Alpok lábainál, Magyarországon és a Balkán nyugati részén pedig föllendült az állattenyésztés. Az 1100 és 1500 közötti időszakban fokozatosan nőtt a szőlőtermelés és a juhtartás fontossága.

A földművesek viszonylag nagy településeken éltek templomok, malmok, hombárok közvetlen szomszédságában. E falvakat fal vagy legalábbis kerítés oltalmazta a fosztogatók és a vadállatok ellen. Nyugat-Európa nagy részén egyébként a földesúr ellátását szolgáló nagy jobbágyközösségek szinte eltűntek, s mindinkább megnőtt a földbérlők szerepe. Ez részben az 1347 és 1350 közötti „fekete halál”-nak (bubópestis) és a későbbi járványoknak tulajdonítható, amelyek Európa lakosságát mintegy kétharmadára csökkentették.

A XI. századtól − politikai, egyházpolitikai, katonai és kereskedelmi tényezők hatására − kialakultak a városokba összpontosult, kereskedelemmel és iparral foglalkozó társadalmi osztályok. A kereskedők és kézművesek közül sokan céhekbe tömörültek. Gyakran érdekellentétek feszültek a céhek és a jelentősebb egyéni kereskedők között.

A városok leginkább a királyi vagy fejedelmi hatalom égisze alatt működtek − a Lombard Liga vagy a Hanza-szövetség függetlensége kivételnek számított −, a spanyol térségben, francia földön, sok német területen és Angliában csak a királyi hatalom volt képes megadni a politikai és pénzügyi stabilitást, és csak ő tudott tárgyalni a külföldi kereskedelmi kiváltságokról. A városi szegények (a proletariátus) elnyomottsága a XIII. és a XIV. században felkelésekhez vezetett Flandriában; 1302-ben Courtrai-ban a kelmefestő munkások serege vereséget mért a francia király és Flandria grófjának egyesült csapataira. A középkori Európában egyébként még nem sok helyen alakult ki proletariátus, ám nem volt ritka a városok közötti háború. Változatos formákat öltött a közösségi kormányzás; a ciompók firenzei felkelése (1375) a radikális demokrácia megnyilvánulása volt. A diktatórikus hatalom példájaként könyvelhető el a Malatesták uralma Riminiben, a Viscontiaké Milánóban vagy a Medicieké Firenzében.

A jobbágyok munkakötelezettségeit a szokásjog szabályozta. Sok helyütt a földesúr teljhatalmát nemcsak a szokások enyhítették, hanem földesúr és jobbágy személyes kapcsolatai is. A frankoknál a nagybirtokosok teljes önellátásra törekedtek. Ácsok, kovácsok, fazekasok, szövőmunkások, juhászok, méhészek munkálkodtak a birtokokon szabad kézművesi, ill. paraszti vagy jobbágyi minőségben. Másutt a szabad emberek is elismerték egy-egy földesúr fennhatóságát − földet kaptak tőle megművelésre, különféle ellenszolgáltatások fejében.

A XII. században már nagyszámú, katonai szolgálathoz kötött hűbéri birtok volt a latin Európában. A hűségeskü szertartását első ízben 1127-ben vetették papírra. A hűbérúr kötelezettségeit általánosságban állapították meg: köteles volt hűbéresét békében, háborúban, a csatamezőn és a bíróság előtt megvédeni, támogatni. A hűbéres ennek fejében katonai szolgálattal tartozott, fegyverzetéről maga gondoskodott. A hűbéres lovagok között sok volt az előkelő származású, de vagyontalan fiatalember. A lovag rendszerint természetbeli szolgáltatásokkal is tartozott urának (pl. házimunka; egy-egy sólyom vagy egy pár kesztyű „ajándékba” adása), amelyeket pénzért megválthatott. Nemritkán csak a hűbérúr engedélyével házasodhatott a hűbéres. Mindez sok konfliktushoz vezetett.

A jogszolgáltatásban a bíróságok gyakran rendeltek el istenítéletet, ennek a gyakorlatnak a XIII. században az egyház vetett véget, és az ítélkezés fokozatosan szakképzett jogászok hatáskörébe ment át.

A feudalizmus társadalma hierarchikus képződmény volt, csúcsán a királlyal vagy a fejedelemmel. A hatalom azonban a X. és XI. században fokozatosan széttöredezett, megjelentek a színen a grófok és a várnagyok, s rangjuk örökletessé vált. Az igazságszolgáltatás a tulajdontól, a vagyontól vált függővé, s gyakran alacsonyabb származású emberek játszottak benne szerepet, akik a gróftól vagy az őrgróftól kapták megbízatásukat, ő pedig magától a királytól. Egy-egy tartományon belül voltak kiváltságos területek, itt az igazságszolgáltatás a helyi hűbérúr vagy a magas egyházi méltóságok hatáskörébe került. A X. és XI. század hercegségei (ducatus) és őrgrófságai (Mark) eredetileg katonai parancsnokságok voltak, s fokozatosan tettek szert a jogszolgáltatás kizárólagosságára. Sok helyütt háborúskodás származott a dolgok ilyen alakulásából. A polgárháborúk nyomán keletkezett hercegségek szorosan megszervezett egységekké alakultak, mint pl. Normandia hercegsége, amely aztán 1202−04-ben a francia korona birtoka lett. A háborús állapotok miatt egyre több erőd épült, és nagymértékben fejlődött az ostrom technikája. (A keresztes hadjáratokban a nyugatiak sokat tanultak e téren a muszlimoktól és Bizánctól.)

A lovagok jelentősége a középkor előrehaladtával csökkent. Szerepüket egyre inkább átvették a könnyű fegyverzetű lovasseregek és íjászcsapatok; különösen Genovában, valamint Walesben, Skóciában és francia földön tűntek ki harcos erényeikkel. Az ilyen seregek fenntartása sokba került a királyoknak, de a hűbéruraknak is.

A XI. század végén a világi hatalomra törő pápák kétségbe vonták a császárok jogát a püspökök kinevezésére és beiktatására. A VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár között kitört, a püspökök kinevezéséért folyó, ún. invesztitúra-háború rövidesen az olasz tartományok fölötti hegemóniáért vívott küzdelemmé fejlődött. Az 1122-ben megkötött wormsi konkordátumban kölcsönös engedményekkel rendezték ugyan az invesztitúra kérdését, de a XII. század derekán és a XIII. század első felében a pápaság és a császárság hatalmi vetélkedése ismételt háborúskodáshoz vezetett. Német földön úrrá lett a feudális anarchia, a császárok elvesztették Itáliát (az 1157-től 1190-ig uralkodó Barbarossa Frigyest 1176-ban Legnanónál legyőzte a Lombard Liga), de III. Ince pápa (1198−1216) rövid közép-itáliai uralmától eltekintve, a pápaság sem tudta megszerezni azt a hatalmat, amelyre törekedett.