Az orvoslásnak két feladata van: Enyhíteni a szenvedést és nem ártani a betegnek. E szavakat több mint két évezreddel ezelőtt írta le hippokratész, az ókor legnagyobb görög orvosa. mint tanításának több más eleme, ez a gondolat éppolyan időszerű napjainkban is, mint születése pillanatában.

Esküszöm Apollónra és Panakeiára, minden istenre, és istennőre, hogy erőm és képességeim szerint betartom az alábbi esküt és vallást:

Orvosmesteremet atyámként fogom tisztelni, megosztom vele minden javamat, és - ha kell - mindenben gondoskodom róla; gyermekeit testvéreimnek tekintem, s ha ki akarják tanulni az orvos mesterségeit, ingyen és szabadon tanítom őket. Tovább adom az orvos mesterség fortélyait, a szóbeli tanításokat és minden egyéb tudást a fiamimnak, mestereim fiainak és minden olyan személynek, akit köt az orvosi eskü; de csak ezeknek adom tovább. Amennyire erőm és ítélőképességem engedi, azon leszek, hogy betegeim életvitelét megfelelően szabályozzam, s távol tartsam magam minden rossz és igazságtalan cselekedettől. Ha bárki mérget két tőlem, megtagadom, s másoknak sem sugalmazok ilyen cselekedetet; nem adok át nőnek magzatelhajtó méhgyűrűt.

Ártatlanságban és tisztaságban élem életemet, és folytatom mesterségemet. Nem végzek hólyagmetszéses vesekőműtétet, ezt azokra hagyom, akiknek ez a mesterségük. ha belépek valamely házba, csakis a betegek javáért lépek be oda, s tartózkodom minden szándékos rossz cselekedettől, különösen az asszonyok és a fiúk elcsábításától, legyenek azok akár szabadok, akár rabszolgák. Bármi is jusson a tudomásomra, akár mesterségem gyakorlása közben, akár azon kívül, semmi olyat nem adok tovább, amit nem szabad továbbadni, kötelességemnek tekintvén a titoktartást. Ha törelenül megtartom ezt az esküt, adassék meg nekem, hogy boldogan élvezhessem az életet és a hivatásomat; ha megszegem eskümet, ha hamisan esküdtem, sorsom mindezek ellenkezője legyen.

Miért is kell szólni Hippokratészről? Hisz régen elmúlt mát ezredik, sőt a kétezredik születésnapja is: valószínűleg i.e 460-ban született. Nos azért talán, mert a gyógyítás belső tartalma és a gyógyítókkal szemben támasztott erkölcsi elvárások lényege az évezredek alatt mit sem változott. A jelenkori orvostudomány szüntelenül keresi a helyét az egzakt tudományok és a humán tudományok közötti senkiföldjén. Az elért óriási előrehaladás ellenére az orvostudomány feladata továbbra sem más, mint az, hogy a természettudományokat az ember szolgálatába állítsa. S bár durva túlzásba esnénk, ha a hippokratészi orvostudományt szembe akarnók állítani a modern orvostudománnyal, bizonyára helyesen cselekszünk, ha számon tartjuk mindazt, amit Hippokratésznak köszönhetünk, annak a tudósnak, akit századok óta így ismernük: az Orvostudomány Atyja.

Miért is kell ismernünk Hippokratészt? Lépten-nyomon a legkülönbözőbb összefüggésekben Hippokratészre hivatkozunk, talán gyakran nem is egészen jogosan. Az orvosetika nagy kérdései szenvedélyes vitákat váltanak ki. Elég, ha leszögezzük: Hippokratésznak köszönheti az emberiség, hogy a szellemi sötétség századai után az orvostudomány új, gyümölcsöző utakra tért.

A görög klasszikus kor előtti kultúrák orvostudománya titkzatos, zárt tudomány volt. Önálló orvoslási hagyomány alakult ki Kínában, Indiában, Mezopotámiában és Amerikában. Ebben a korban még a görög orvoslás is mitikus, papi mesterségnek számított, egészen az i. e. VIII. századig, amikor a görögöknél a gyógyítás feladatát Aszklépiosz, az orvoslás istenének papjai végezték. Hippokratész kósz szigetén született, Rhódosz és Kisázsia között, néhány tengeri mérföldnyire Knidosztól, ahol egy másik, a kószival versengő orvosi iskola működött. Apját Hérakleidésznek hívták; kiváló orvosként olyan tekintélyre tett szert, hogy egy legenda úgy tudta, ősei között volt Aszklépiosz és Héraklész.

A Hippokratész név talán ezt jelenti: "erős, mint a lovag". A "Nagy" Hippokratész névrokona két kortársa: a khioszi matematikus, és az athéni tábornok. Felmenőihez hasonlóan őt is orvos-papnak szánták, és már tizenháron éves korában apja és nagyapja mellett tanult, ez utóbbi egyes forrásokban I. Hippokratészként szerepel. Nem könnyű dolog rekonstruálni a kószi mester életrajzát a számos fönnmaradt legenda alapján.

Ismeretes, hogy vándororvos volt, habár működéseinek legfontosabb színtere Kósz volt. Trákiában és Thesszáliában is tevékenykedett, azt azonban nem tudjuk, hogy gyógyított-e Athénban is, bár a legenda neki tulajdonítja az athéni pestis leküzdését. Egyébként e híres járványról kiderítették, hogy valószínűleg más, nem pestis jellegű betegség volt.

Érdemes felidézni még néhány Hippokratész-legendát. Az egyik szerint II. Perdikász, Makedónia királya valamiféle, bágyadtsággal járó betegségben szenvedett. Magához hívta Hippokratészt, valamint a knidoszi Eurüphónt. Az utóbbi hashajtót írt elő, a beteg állapota azonban tovább romlott. Hippokratész nem végzett különleges vizsgálatokat, csak nyájasan elbeszélgetett királyi páciensével. A beszélgetések során arra következtetett, hogy Perdikásznak kutya baja, egyszerűen szerelmes atyjának ágyasába. Hippokratész közölte véleményét a királlyal, aki nem örült különösebben a vizsgálat eredményének, de kénytelen volt belátni, hogy orvosa nem jár messze az igazsától. miután engedett titkos sóvárgásának, hamarosan ki is gyógyult összes testi és lelki nyavalyáiból.

Lehet, hogy egy szó sem igaz e tetszetős történetből, mindenesetre Hippokratész műveiben számos olyan leírásra bukkanhatunk, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy igen fontosnak tartotta betegei lelki alkatának és állapotának megismerését. Nem kevésbé híres egy másik történet arról, hogyan utasította vissza Hippokratész Artaxerxész király ajándékait. A perzsa király seregét pestis pusztította, Hippokratészt hívták segítségül, s Artayeryész azt is megüzente követével az orgvosnak, hogy hatalmas vagyon lesz munkája jutalma. De hiába minden, Hippokratész visszautasította az ellenség királyának ajánlatát. A páriszi Orvoskar épületének freskóján ma is látható a híres jelenet.

Idősebb Plinius arról tudósít, hogy Hippokratész megsemmisítette Kósz orvosi archívumát. Lehet, hogy ez sem több puszta legendánál, s talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a történetben elmondott eseménít látványos, jelképes tettnek tekintjük, amely azt hivatott szemléltetni, hogy az orvostudomány elszakadt a régi, vallásos hagyománytól. Gondoljuk csak meg: Paracelsus közel kétezer évvel később hasonló okokból égette el Avicenna és Galenus műveit.

Hippokratész tisztelettől övezve fejezte be életét Thesszáliában, egyesek szerint i. e. 380 körül, tehát 80 éves korában, mások szerint pedig 355 körül, tehát 105 éves korában. A legenda szerint csodálatos módon méhraj telepedett a sírja köré. Alig ötven évvel halála után Arisztotelész Nagy Hippokratésznak nevezte. Időszámításunk kezdete körül Galenus így emlékezik róla: Sok szép, hasznos tudomány fölfedezője, a tralloszi Alexandrosz pedig igen isteninek nevezte.

Hippokratész életét elsősorban műveiből ismerjük. Életrajzának számos részlete örökre homályban marad. A neki tulajdonított művek közül jó néhány valójában másoknak - sógorának, fiainak (Thesszalósznak és Drakónnak), tanítványainak, sőt a knidoszi iskola egynémely tagjának a műve. A hippokratészi írásgyűjtemény 60 könyvből áll, innen a neve: Hekszakontabiblosz; van olyan könyv, mely csak néhány lapot számlál, s a gyűjteménynek csak alig tönn mint egyharmada származik magától Hipporkatésztől. Hogy mennyire hitelesek, nem tudni, de az biztos, hogy az iratok többsége Hippokratész korából való.

Jogosnak látszik az a föltevés, hogy a kószi mester összeállította a saját szakkönyvtárát, amelyben az elődjeitől örökölt feljegyzéseken kívül voltak Hippokratésznak saját művei, valamint a rivális knidoszi iskola és más kortárs orvosi iskolák alkotásai is. Fiának, thesszalosznak az írásai is erre a könyvtárra maradtak, s sógorának, polübiosznak a művei is belekerültek a gyűjteménybe. Unokái is e könyvtárra hagyták saját kutatási eredményeiket, s az egész gyűjtemény Hippokratész utolsó ismert leszármazottjára szállt, aki a makedón királyok udvari orvosa volt. Ennek a kései utódnak a halála az i. e. 300 körülire esik.

A szövegeket papirusztekercsekre írták; később újra meg újra lemásolták őket, nem tüntetve föl a címüket, s a másolatok nem mindig voltak hibátlanok. A hippokratészi gyűjtemény végül biztos helyre került: Ptolemaiosz Szótér, egyiptom királya (i. e. 305-285) megalapította az alexandriai könyvtárat, s aranyért megvásárolt minden kéziratot, melyet felajánlottak neki. Feltehetőleg ekkor gyűjtötték össze azt az írásgyűjteményt, mely a Corpus Hippocraticum (a hippokratészi iratok gyűjteménye) néven ismeretes - az ekkor vásárolt írások közé ebben az időben újabb, nem Hippokratésztől származó traktusok keveredtek, hiszen ha valaki egy bizonytalan eredetűírást Hippokratésznek tulajdonított, biztos lehetett benne, hogy megveszik azt tőlwe, s feltehetően sokan nem tudtak ellenállni a kísértésnek.

A Kósz szigetén született II. Ptolemaiosz (i. e. 300-246 körül) és III. Ptolemaiosz (i. e. 281-221 körül) tovább gazdagította a könyvtárat. Az utóbbi igénybe vette az Alexandriában átrakodó hajók személyzetének a segítségét is a ritka kéziratok felkutatásához. E hajósoktól származnak az úgynevezett Hajó-könyvek. Ezek között szerepel a hippokratészi gyűjtemény egy része is. A hagyomány szerint az alexandriai könyvtár hétszázezer kötetet számlált. Az értékes könyvek nagy része a lángok martaléka lett, amikor Julius Ceasar katonái i. e. 47-ben megtámadták a kikötőben állomásozó egyiptomi hajóhadat.

Szerencsére azonban nemcsak az alexandriai könyvtárban voltak meg a hippokratészi iratok. Számos másolatuk forgott közkézen a Földközi-tenger vidékén. E másolatoknak az volt a gyengéjük, hogy a legtöbb igen mostoha körülmények között készült, a papirusztekercseken nem tütték föl az egyes műveknek sem a címét, sem a szerzőjét, lévén a papirusz igen drága volt, s az írnokok gyakran több művet írtak le folyamatosan egyetlen papirusztekercsre, és nem jelölték meg, hol végződik az egyuk mű, és hol kezdődik a másik. Csak jóval később kezdték külön művekre tagolni az így fölhalmozott írásokat. Az egyes művek címének megválasztásakor a másolók csak a saját - nem mindig tökéletes - ítélőképességükre, és nem mindig kellőképpen fegyelmezett fantáziájukra támaszkodhattak. Könnyen elképzelhetjük, milyen nehéz dolguk volt az első újkori tudósoknak, amikor hozzáláttak az iratok kibogozásához.

A legrégebbi ránk maradt kéziratok sem korábbiak a X. századnál. A legfontosabbak Párizsban, Bécsben, Firenzében és a Vatikánban találhatzók. Szasktanulmányok légiója foglalkozik a hippokratészi hagyománnyal; már a XVII. századból több mint négyszáz ilyen írást ismerünk.

Bár az idők folyamán igen gazdag irodalom alakult ki a hippokratészi gyűjtemény körül, csak a XIX. században akadt végre egy tudós, a Francia Nyelv Szótárának hyírneves szerzője, Émile Littré, aki elvégezte a nagy feladatot: gondosan összevetette egymással az összes Hippokratésznek tulajdonított mű kéziratát, és lefordította őket franciára. Tízkötetes munkája közli az összes görög szöveget, valamint a fordításukat, továbbá kritikai jegyzetekkel segíti az írások megértését. A filológusok ma már sok ponton kétségbe vonják Littre fordításánek helyességét, és a Guillaume Budé Társaság újsorozatot indított, amelyben közreadják egy-egy mű fordítását. Már Littré is észrevette, hogy a szövegek számos helyen ellentmondásokat és tévedéseket tartalmaznak, föltehetően a másolók és az eredeti művek utánzóinak hibájából. A betoldások és az utánzások közvetett bizonyítékai annak, milyen hatalmas tiszteletnek örvendett az ókorban Hippokratész.

A középkorban, majd egészen a XVII. századig az orvostanhallgatók fő vizsgafeladata az volt, hogy Hippokratész aforizmáiról értekezzenek. Ezek a tanulmányok valóban hasznot hoztak a tudománynak: az aforizmákban ugyanis rengeteg jó megfigyelést rögzítettek a hippokratészi gyűjtemény szezői. Bariéty és Coury professzor egyenesen azt állította, hogy ezeket az iratokat az orvostudomány bibliájának tekinthetjük - világos és tömör formában közölnek biztos és változtathatatlan klinikai és prognosztikai felismeréseket.

Az aforzimákban, A bevezetőben, Az emberi test részeiben olyan gondolatokat találunk, melyekből még a mai orvostudomány is meríthet. Érdemes néhány érdekesebb töredéket idézni:

- Az élet rövid, a mesterség hosszú, az alkalom elillan, a tapsztalás csalóka, az ítéletalkotás nehéz. Nemcsak arra van szükség, hogy mi magunk helyesen cselekedjünk, hanem tennünk kell róla, hogy maga a beteg, segédeink és a körülmények is részt vegyenek a gyógyítás munkájában.

- A gyógyításnál mindig a beteg személyiségéhez, alkatához és szokásaihoz kell igazodni.

- Amikor erős fájdalommal járó betegséget gyógyítunk, számolnunk kell azzal, hogy mennyire szorong a beteg, és képes-e összeszedni magát, illetve hajlamos-e a gyávaságra és a gyengeségre.

- Úgy gondolom, hogy az orvoslásból - tulajdonképpen minden más tevékenységből is - teljesen ki kell rekeszteni a véletlent: a siker és a kudarc kizárólag azon múlik, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedtünk-e.

- Az orvoslásnak két feladata van: enyhíteni a beteg szenvedéseit és nem ártani a btegnek. Mesterségünk három összetevője: a betegség, a beteg éd az orvos. Az orvos a mesterség képviselője, s a betegnek együtt kell működnie vele a betegség elleni küzdelemben.

- Az orvostudománynak becsülettel el kell ismernie, ha valami meghaladja az erőit.

- Talán az a legjellemzőbb a jó orvosra, hogy nemcsak arra képes, hogy megtalálja és alkalmazza a legmegfelelőbb gyógymódot, hanem arra is, hogy bátorságot öntsön a betegbe, és tartsa benne a lelket a gyógyítás egész ideje alatt.

Amikor a szkíta lovasoknál megfigyelt szexuális impotenciát tárgyalja Hippokratész, a következőt tartja megjegyzésre érdemesnek: E betegség oka a lovaglás; a szegényebbek között azért fordul elő ritkábban, mert azok nem lovagolnak.

Ismerjük Hippokratész ortopédiai módszereit a különböző ficamok és törésk gyógyítására; némelyik ma is javallható. Gazdag tapasztalati anyag alapján dolgozta ki Hippokratész ezekez a gyógymódokat: a stadionokban rendezett harci játékok során rengeteg sérülés történt.