Az elpusztult ókori építészeti csodák közül talán a ródoszi Kolosszusnak jutott a legfurcsább sors. Ez a gigászi méretű szobor a maga korában annyira közismert volt, hogy az antik szerzők - bár gyakran megjelenik műveikben, köztük a kifejezetten a világ hét csodájáról szólókban is - nem fáradoztak részletes leírásával. Az akkori civilizált világ határain belül minden művelt ember kétségkívül pontos képpel rendelkezett a szoborról, ahogyan manapság mindenki ismeri az Eiffel-tornyot. Mindenesetre, ha volt is pontos leírás a Kolosszusról, napjainkig nem maradt fenn, a történészek csak megpróbálhatják elképzelni a rendelkezésre álló szűkös adatokból, hogy milyen is lehetett.
I. e. 305-ben Demetriosz, aki később Makedónia királya lett, megpróbálta elfoglalni Ródosz városát. Ostrom alá vette, és az akkori legkorszerűbb ostromgépek, köztük egy nyolc keréken gördülő páncélozott ostromtorony segítségével megpróbálta bevenni a várost. Ám még egy év sem telt el, Demetriosz kénytelen volt megszüntetni Ródosz ostromát, mert máshol volt szükség a hadseregére; a városlakók addig ellenálltak még a legravaszabb fegyverek támadásának is. A hadvezér olyan sietősen vonult vissza, hogy a város falai alatt hagyta a teljes ostromfelszerelést. A ródosziak, miután ilyen szerencsés módon megszabadultak az ellenségtől, elhatározták, hogy a kezükbe került építőanyagból impozáns ajándékot adnak Héliosz napistennek, védelmezőjüknek, akinek oltalma alá tartozott a város és a sziget is. Elhatározták, hogy hatalmas szobrot emelnek tiszteletére, ezért felajánlották Kharésznak, az ismert szobrásznak, mondja meg hozzávetőlegesen, mennyi anyag szükséges egy meghatározott méretű szobor elkészítéséhez, és nevezze meg a munkájáért járó tiszteletdíjat. Kharész ajánlatának hallatán a városatyák úgy döntöttek, hogy megduplázhatják az eredetileg előirányzott szoborméretet. (Legalábbis így meséli a történetet az i. sz. II. század végén élt filozófus orvos, Sextus Empiricus.)
Kharész azonnal nekilátott, hogy eleget tegyen a rendkívüli megrendelésnek, és egy jó évtized múltán elkészült Héliosza az egész világot ámulatba ejtő alkotás lett. Az idősebb Plinius például ezt írta: Romjaiban is a legnagyobb csodálatot váltja ki az emberből a Nap kolosszusa, amely a lindoszi Kharésznak, Lüszipposz tanítványának műve. A szobor magassága 70 könyök volt... Azt mesélik, hogy elkészítéséhez Kharésznak 12 évre és 300 talentum fémre volt szüksége, amit a Demetriosz által Ródosz falai alatt hagyott fegyverekből nyert.... Más források is igazolják Plinius adatait: állítólag maga a szobrász véste bele műve talapzatába a feliratot: "12 év alatt emelt engem 70 könyök magasra a lindoszi Kharész". [70 könyök 30-32 méternek felel meg.] Fennmaradt annak a versnek a szövege is, amelyet a ródosziak véstek a szobor talapzatába. Ez büszkén hirdeti, hogy a város lakói, akik Héraklészt tekintették ősüknek, megvívtak az ellenséggel, megvédték szabadságukat, és egészen az Olümposz magasságáig emelték föl védelmező istenük szobrát.
Elég jól ismerjük tehát a körülményeket, amelyek között Kharész alkotása megszületett. Arról már jóval kevesebbet tudunk, hogyan is nézett ki a mű. A legnagyobb hatást nagysága váltotta ki, és amennyire a kései antik irodalomból megítélhetjük, különösebben szépnek nem lehetett nevezni. Hogy egy ilyen gigászi méretű szobor modelljét elkészítse és magát a szobrot kiöntse, a szobrásznak tekintélyes mérnöki tudással kellett rendelkeznie. Éppen az alkotás műszaki tökéletessége ejtette ámulatba a kortársakat és az utókort egyaránt. Bizánci Philónnak A világ hét csodájáról szóló kéziratában ez olvasható: A művész fehér márványból készítetette el a talapzatot, ehhez erősítette hozzá bokáig a szobor lábát, és efölött 70 könyök magas volt az isten alakja. Már maga a talapzat olyan magas volt, hogy az összes többi szobor fölé nyúlt. Annál nehezebb volt fölemelni és fölállítani rá magát a szobrot...
Úgy kellett egészében fölfelé magasítani, mint valami építészeti alkotmányt. A művészek általában elkészítik a modellt, ezt részekre osztják, és külön-külön öntik ki. Majd újra összerakják a részeket, amikor egymásra helyezik őket. Az adott esetben először kiöntötték az alsó részt, a következőnek a formáját ennek a tetejébe rakták; a második rész elkészülte után ennek a tetején készítették el a harmadik rész modelljét és így tovább. A már elkészült részeket a művész földsánccal vette körül, amelyen elő lehetett készíteni a soron következő rész öntését. Így készítette el a művész lépésről lépésre az isten szobrát, 500 talentum bronzot és 300 talentum vasat hasznáva fel hozzá.....
Figyelemre méltó, hogy Bizánci Philónt főleg a technikai részletek érdekelték, az öntés módszerét dicsérte, az alkotás merészségéért lelkesedett, és nem a szépségéért. Meglepő a felhasznált vas mennyisége, de Philón megadja a magyarázatot: A művész belül vasvázzal és kőtömbökkel erősítette meg a bronzot; az összekötő gerendák a kovácsok lenyűgöző tudásáról adnak bizonyságot, amely nem marad el a küklopszoké mögött; általábn a munka rejtett része még nagyobb, mint a látható.
A görög művészet már régóta vonzódott a nagy méretekhez. Kezdetben márványszobrok voltak a nagyméretű alkotások, de utóbb mind tökéletesebbé vált az üreges bronzalakzatok öntésének technikája, és ez a legfantasztikusabb tervek megvalósítását is lehetővé tette. Héliosz-szobra, amelyet Ródosz lakói Kolosszusnak neveztek el, jelképpé vált, maga a kolosszus szó pedig fogalommá: ma már azt nevezzük így, ami túlságosan nagy méreteivel tűnik ki, holott eredetileg a kolosszus szó görögül szobrot, sőt szobrocskát jelentett!
A Kolosszus több volt, mint az ellenségüktől megszabadult szerencsés ródosziak áldozati ajándéka istenüknek: a város öntudatának, gazdasági és katonai erejének és szabadságának jelképévé vált. Ám a szobrot csak három-négy nemzedék láthatta eredeti formájában. I. e. 227-ben földrengés volt a szigeten, és a szobor leomlott. Sztrabón írta: A Kolosszus most a földön hever, a földrengés ledöntötte talapzatárol, és mindkét lábát eltörte térdben. A tiltó jóslatra hallgatva a ródosziak többé nem próbálták felállítani. - A ródosziak a szokásoknak megfelelően nyilván jósdához fordultak, hogy megtudják az istenek akaratát.
Maga a város gyorsan újjáépült a romokból; minden görög városból érkeztek az ajándékok, és az újjáépített Ródosz semmiben sem maradt el a régitől. Gazdasági ereje megszilárdult, így látszólag semmi akadálya sem lett volna a szobor helyreállításának. De nyilván nem akadt többé olyan mester, mint Kharész volt a maga idejében, ezért talán nagyon is kapóra jöhetett a jósda válasza. Mellesleg a földön heverő maradványok is ugyanolyan csodálatot váltottak ki. Plinius, aki már csak a romokat látta így ír: "Aligha akad olyan ember, aki két kézzel át tudná fogni a szobor nagyujját; némely szobor még akkora sincs, mint a Kolusszus egy ujja." A szobor belső szerkezetéről ezt írja: "A Kolosszus tagjaiban hatalmas üregek tátonganak, ezekben nagy tömegű kő látható; ezek adták valaha az alló szobor szilárdságát.
Talán éppen a földrengés következtében láthatóvá vált belső váz tökéletességének köszönhető, hogy a nagyszerű alkotmány hírneve mit sem csökkent. Erről nemcsak a kortársak lelkes beszámolói tanúskodnak, hanem Lukianosz egyik komédiájának egy részlete is. Ebben Hermésznek kell eldöntenie, hogy ki a leghatalmasabb az istenek közül, és Héliosz így fordul Hermészhez: "Ki meri elvitatni ezt a jogomat, hiszen én vagyok a nap istene, és méghozzá ilyen hatalmas is vagyok? Hiszen ha nem engem tartottak volna a legfőbb istennek, Ródosz lakói nem adtak volna nekem ilyen méreteket; ennyi pénzből akár tizenhat aranyistenséget is készíthettek volna." Érdekes módon egyik isten sem kockáztatta meg, hogy szembeszálljon Héliosszal, és rámutasson: már nem magaslik a többiek fölé, hanem a földön hever.
A római korban Ródosz egyetemi város és kulturális központ lett, ahol a birodalom sok híressége megfordult: tanult itt Ciocero, Lucretius és Ceasar is. Minannyian látták a Kolosszust, és elámultak impozáns romjain. A szobor töredékeit összesen csaknem kilenc évszázadig lehetett látni: túlélték a gótok és más népvándorlási törzsek támadását is. I. sz. 653-ban azután az arabok foglalták el a várost. Ők azonnal felmérték a szobormaradványok hatalmas anyagi értékét. Bíborbanszületett Konstantin császár írta később: "A kalifa hadvezére magával vitta a ródoszi Kolosszust, elszállította Szíriába, ahol bárki érdeklődének megvételre kínálta". És végül akadt érdeklődő: a maradványok elszállításhoz állítólag 980 tevére volt szükség.
Így hát 653-ban a nagy mű utolsó nyomait is eltüntették. De az emberi képzelet nem tudott beletörődni a nagy veszteségbe. Már egy XI. század első feléből fennmaradt kéziratban megjelenik egy rajz, amely megkísérli a szobor képének rekonstruálását. Ezen az ábrán a ródoszi Kolosszus meztelen férfialak, amely jobb kezével egy kopjára támaszkodik, leengedett bal kezében pedig kardot tart. A szobor egy magas oszlopon áll, amelyet mindenfelől a tenger hullámai mosnak. A rajz alatt a következő szöveg olvasható: "A ródoszi Kolosszus, a legnagyobb építmény, amelyet valaha is bronzból alkotott az ember." Meglepőek azok a fegyverek, amelyeket a rajz alkotója a napisten kezébe adott, hiszen a görög Hélioszt általában gömbbel vagy azzal az ostorral a kezében abrázolták, amellyel a szekerébe fogott lovakat hajtotta. Egyáltalán: a bal kezében tartott kard motívuma biztosan nem antik eredetű, hanem a XI. századi művész saját korának hősábrázolásait vette alapul. A szobor talapzatául szolgáló oszlop szintén későbbi motívum. A császárok szobrait állították ilyen oszlopokra.
Ahogy múltak az évszázadok, egyre szabadabban szárnyalt az utókor képzelete. Megszületett a kép: a napisten gigantikus szobráé, amely hatalmas toronylábait szétvetve, két talapzaton áll a ródoszi kikötő bejáratánál. Lehet, hogy ez a legenda magán a szigeten született. Mindenesetre egy Martoni nevű utazó, aki 1394-1395-ben járt Ródoszon, így adja tovább a híres csodáról ott élő szájhagyományt: "Az antikvitásnak ez a szobra olyan hatalmas volt, hogy egyik lábával a mólóra támaszkodott, ahol most a templom áll, a másikkal pedig a félszigetre, ahol most a malnok vannak: a két hely között ezer lépés a távolság." Ródosz története című, 1480-ban készült könyvében hasonló képet fest a Kolsszusról a belga Corsen: "A szobor nagy távolságra szétterpesztette a lábát, így egyetlen hajó - lett légyen az akármekkora - sem tudott másképp bejutni a kikötőbe, mint a Kolosszus lábai között."
Ez az elképzelés különösen André Thevet Levante kozmográfiája című könyvében vált népszerűvé: ebben volt egy metszet, amelyen a meztelen Héliosz-figura széles terpeszben áll a kikötő bejárata fölött, s lábai között egy teljes vitorlázatát kibontott hajó igyekszik befelé az öbölbe. Ezen a képen újra megjelenik a kopja és a kard.
A kilakult elképzelést Martin Van Heemskerk holland festő égészítette ki: 1572-ben mécsessel a kezében ábrázolta Hélioszt. A kor más művein is látható úgy Héliosz, amint az ég felé emel egy mécsest, amelyből magasra csapnak fel a lángok. Ettől kezdve a Kolosszusnak még egy funkciót tulajdonítottak: egy másik elpusztult ókori csodához, az alexandriai Fároszhoz hasonlóan, világítótoronynak is tekintették. Pedig az antik irodalomból kitűnik, hogy ilyesmiről szó sem volt. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy a Kolosszus talapzatán lévő, már említett felirat félreértése következtében került a mécses a szobor kezébe. A szöveg ugyanis a korlátlan szabadság gyönyörű fényéről beszél. Görögországban ez a zsarnokok elleni harc mindenki számára teljesen érthető volt, de akitők idegen volt ez a gondolatvilág, az akár szó szerint is érthette a szövegnek ezt a részét.
A hatalmas, fegyverben álló szobor elképzelését sok könyv átvette. Ugyanakkor a firenzei Antonio Tempesta 1608-ban készült, a világcsodákat ábrázoló rézmetszetsorozatában egészen más képet alkotott a ródoszi Kolosszusról. Az ő változatában ez - helyesen - egyetlen talapzaton álló közönséges szobor. Egyik lába egyenes, a másikkal kissé kilép. Az már nyilvánvaló, hogy testét tóga fedi. Tempesta képein az istenalak lángoló tálat tart a kezében. Az előtérben a már leomlott szobor látható, a talpzaton csak a lábak csonkjai maradtak, az arabok tevéken hordják el a Kolosszus maradványait.
Elképzelhetetlen, hogy Tempesta ne ismerte volna a szobor elterjedt ábrázolásait, s hogy mégis eltért ezektől, ez csak kritkus szemléletét dicséri. Tempesta nyilvánvalóan figyelmesen tanulmányozta az antik szerzők utalásait, és rájött: lehetetlen, hogy egy 32 méter magas szobor két lába között négyszáz méter legyen a távolság. 1932-ben Albert Gabriéle francia történész újra megkísérelte rekonstruálni a szobrot. Ő szorosan összezárt lábakkal ábrázolta a meztelen istenalakot. A teste mellett leengedett bal kezében a figura egy kopját, függőleges fölemelt jobb kezében fáklyát tart. Gabriéle, úgy tűnik, nem tudott lemondani erről a középkorban kiagyalt kellékről. Egy ilyen szobor kiöntése nem okozott volna semmi gondot, de túlságosan egyszerű és érdektelen lett volna.
1956-ban Herbert Marion angol történész megalapozottab kísérletet tett a rekonstrukcióra: ő az antik ábrázolásokat elemezte. A ródoszi múzeumban őriztek egy domborművet, amely egy ásatás során került elő, és egy ifjú alakját ábrázolja. Néhány más régész föltevése nyomán Marion is úgy gondolta, hogy ez a ródoszi Kolosszus vázlata lehet. Ebből az alakból kiindulva rekonstruálta a szobrot. Az isten e szerint a földön állt, és jobb kezét a szeméhez téve, a távolba nézett, bal alkarjáról pedig egészen a talapzatig lógott egy lepel, amelynek statikai szerepe lehetett: támasztékként szolgált. Marionnak abban igaza volt, hogy nem hiányolta a kardot és a kopját, hiszen ezek nem tartoztak hozzá az ókori görög Héliosz-képhez. Arra viszont nincs semmi utalás a domborművön, hogy a figura Héliosz lenne: lehet éppen egy társai küzdelmét figyelő atléta is.
Sajnos a rendelkezésre álló régészeti leletek nem is teszik lehetővé, hogy kielégítő megoldásra jussanak a régészek ebben a kérdésben. Mivel a Kolosszusról író antik szerzők közül egyik sem említi, hogy tartott-e valamit a kezében, s ha igen, mit, egyértelműen rekonstruálni a Kolosszust ma már lehetetlen.