Sűrű, izzó gázfelhő; a Nap kromoszférájából a napkoronába lökődik ki, néha több százezer kilométer magasba. Kialakulásának körülményei még nem teljesen ismertek, de igen valószínű, hogy mágneses jelenségekre vezethetők vissza.

A protuberanciák mérete, formája és mozgása igen változékony, azonban mégis megkülönböztethető két alaptípusuk: az aktív és a nyugvó protuberanciák. Az aktív protuberanciák gyorsan jelennek meg, és pár perctől néhány óráig figyelhetők meg. Napfoltcsoportokhoz kötődnek, és ezekhez hasonlóan számuk és aktivitásuk erőssége is a napfoltciklussal párhuzamosan változik. A nyugvó protuberanciák lassan alakulnak ki, de szétesésük még ennél is tovább tart, s emiatt akár több hónapon keresztül is megfigyelhetők. Teljes napfogyatkozáskor a protuberanciák lángoló színben tündökölnek a Nap peremén. Más esetekben, spektroszkópokkal megfigyelve, a Nap korongjára vetülő sötét szalagokként (filamentumokként) látszanak.

Valószínűleg a svédországi Göteborgban élt Birger Vassenius volt az első (1733), aki leírta a protuberanciákat. 1868-ban Pierre-Jules-César Jansen és Joseph Norman Lockyer egymástól függetlenül rájött arra, miként lehet a napkitöréseket spektroszkóppal megfigyelni olyankor is, amikor nincs napfogyatkozás.