A Szuezi-csatorna kétszer is a világ érdeklődésének középpontjába került. Először, amikor 1869-ben megnyitották, hiszen így Európa és India közötti hajóutakon nem kellett többé megkerülni egész Afrikát; másodszor pedig 1956-ban, amikor Nasszer államosította, s emiatt feszült politikai helyzet állt elő. Erről mindenki tud, arról azonban kevesen, hogy a Szuezi-csatornának volt egy elődje is - az ókorban.

Szuez közelében találtak egy gránitoszlopot, amelyet Perzsia nagykirálya, I. Dareiosz (i. e. 521-486) állíttatott. Íme az oszlop feliratának egy részlete: "Perzsa vagyok. Perzsiából jövet meghódítottam Egyiptomot. Elrendeltem, hogy ezt a csatornát az Egyiptomban folyó Nílustól a Perzsiánál kezdődő tengerig (itt a hódító a Vörös-tengerre céloz) ássák ki. Akkor ezt a csatornát parancsom szerint kiásták, és hajók mentek ezen a csatornán át Egyiptomból Perzsiába."

Ez a gránitoszlop egyértelműen cáfolja az i. sz. I. századi görög történésznek, Sztrabónnak azt az állítását, miszerint a II. Nekó fáraó (i. e. 610-595) által elkezdett, de félbeszakított csatornaépítési munkálatokat senki sem folytatta. Nekó egyébként Sztrabón szerint azért hagyott fel a vállalkozással, mert egy "tudósa" azt mondta neki: a Vörös-tenger szintje feljebb fekszik Egyiptomnak, és így a csatornán keresztül a tenger elárasztaná az országot. Sztrabón mellesleg - nem valami következetesen - úgy beszél másutt erről a csatornáról, mint egy létező, működő vízi útról. "Ez a csatorna - írja - az Eritreai-tengerbe ömlik Arsinol, más néven Cleopatris városa mellett. Keresztülhalad a Keserű-tavakon, amelyeket azért neveznek így, mert régebben valóban keserű vizük volt.

Sztrabón, más ókori történészekkel együtt a csatorna építésének idejét a XII. egyiptomi dinasztia idejére teszi (i. e. XXI-XX. század), az építtető fáraó nevének megjelölése nélkül, de ezt korábbi dokumentumok nem támasztják alá. A hitelt érdemlő adatok szerint az i. e. VI. század elején került sor az első komolyabb kísérletre, hogy a Földközi- és a Vörös-tengert - a Nílus közvetítésével - összekössék. I. e. 440-ben Hérodotosz így írt egyiptomi útjáról visszatérőben: "Nekó fáraó, Pszametik fia elkezdte a csatorna építését a Vörös-tenger felé, utána pedig a perzsa Dareiosz folytatta a munkát. A csatornán az út négy napig tart, és két háromevezős tud egymás mellett elhaladni rajta. A Nílusból indul Bubasztisz város mellett, Patumosz közelében (17 km-re van a mai Izmailiától), és a Vörös-tengerbe torkollik. Nekó idejében a csatorna építésénél százhúszezer egyiptomi pusztult el, mégsem tudták a munkálatokat befejezni, mert a fáraónak megjósolták, hogy a barbároknak lesz haszna a csatornából, nem neki..."

Nos, akármiért hagyta is abba a csatornaásatást a fáraó, mindenképpen ő értette meg elsőként, milyen jelentős lépés lenne a Földközi- és a Vörös-tenger között vízi utat létesíteni. A környéken végzett ásatások Hérodotoszt látszottak igazolni: valóban találtak tömegsírokat az általa jelzett útvonal mentén. Nekó a hajózás megszállottja lehetett; az is tudjuk róla, hogy ő bízta meg a föníciaiakat azzal, hogy hajózzák körül Afrikát. (A merész hajós nép ezt három év alatt végre is hajtotta.) I. Dareiosz a perzsa birodalom megszervezője kelet és nyugat felé egyaránt terjeszkedni kívánt, ezért nagyon fontosnak tartotta a vízi út létesítését a Földközi- és a Vörös-tenger között. Ugyanakkor felfedező utakat szervezett az Indus mentén is, jó két évszázaddal megelőzve ebben Nagy Sándort.

A nagykirály a nyugati felfedező utat egy görögre bízta: "a keniondiai Szilászra", aki el is érte a Perzsa-öblöt, majd nyugatnak tartva megkerülte az egész Arab-félszigetet, s végül eljutott a mai Szuezig. Közben Dareiosz hadai elfoglalták az Indus partvidékét és deltavidékét, megalapítva az indiai satrapaságot. 518-ban a sikeres keleti hadjárat után maga a király is Egyiptomba indult újabb hódító útra, és ottani győzelme után, 514-ben parancsot adott a csatorna ásásának megkezdésére. Érthető, hiszen az akkori Európát - vagyis Hellászt - és Észak-Afrikát (Karthágóval) éppenúgy hatalma alá akarta vonni, mint Indiát.

Hérodotosz idejében a csatorna tehát már működött, de útvonalát nem ismerjük pontosan. Az építkezést megörökítő gránitoszlopok lelőhelyét tekintve valószínűleg Vádi Tumlatnál, Tell-el Maszkutah mellett indult, és a Timszah-tavon és a Keserű-tavakon át folytatódott egészen Szuezig. Amíg a terület perzsa fennhatóság alatt állt, a forgalom továbbra is élénk volt a csatornán. De II. Naktebo függetlenségi harca átmeneti önállóságot biztosított a fáraók népének i. e. 404-342 között, s ebben az időszakban Dareiosz csatornája kezdett eliszaposodni, mivel az egyiptomiaknak nem állt érdekükben rendben tartani. Nagy Sándor trónra kerülése sem változtatott ezen az állapoton: túl hamar halt meg ahhoz, hogy flottaparancsnoka, Nearkhosz hajói számára újra meg tudja nyittatni a csatornát.

Egyiptomi utódai, a Ptolemaioszok állama azonban gazdaságilag rohamosan fejlődött, és érthető módon India felé is akartak terjeszkedni. Expedíciókat indítottak el a Vörös-tengerre, és II. Ptolemaiosz Philadephosz (284-246) elhatározta a csatorna megnyitását. Diodorosz Szikulosz ezt írja: "II. Ptolemaiosz gátat épített a legmegfelelőbb helyen, és egy elzárószerkezettel akkor nyitja meg a csatornát és azon hajók előtt, amikor csak akarja. Ezt a mesterséges folyót Ptolemaiosz folyónak hívják, és bejárata Cleopatrisnál van."

Ptolemaiosz Philadelphosz Egyiptom tengeri hatalmát dél felé kívánta kiterjeszteni, ezért kereskedelmi kikötőket hozott létre a Vörös-tenger mindkét partján: Arsinoét, Müosz Ormoszt, Berenikét. Ezek bonyolították le Eudaimon Arábiával (a mai Adennel) a kereskedelmi forgalmat, és innen indultak Indiába az áruk; kedvező monszunszéllel ekkor már nem jelentett gondot elhajózni a dél-ázsiai szubkontinensre. II. Ptolemaiosz jó kapcsolatokat épített ki Asóka indiai királlyal (272-236), csak úgy ömlött a görög-egyiptomi áru Indiába - fűszerek, kínai selyem, rabszolgák fejében.

II. Ptolemaiosz halála után újra hagyták tönkremenni a csatornát, s az feledésbe is merült egészen a római császárokig. Amikor aztán Octavianus, a későbbi Augustus császár 31-ben, az actiumi csata után, melyben Antoniust és Cleopatrát legyőzte, római provinciává tette Egyiptomot, Európa (azaz akkorra már Róma) számára a keleti kereskedelem nélkülözhetetlenné vált. A terjeszkedő és gazdagodó birodalomnak egyre több fűszerre, selyemre, drágakőre volt szüksége, s mindezt csak Keletről lehetett beszerezni. Különösen a fűszerek voltak fontosak, nemcsak azért, amire ma használjuk őket: nélkülözhetetlenek voltak az akkori kozmetikai iparban és az élelmiszerek tartósításában is.

Perzsiát és Mezopotámiát akkoriban szilárdan uralta a parthusok nomád népe, így Róma és Kína közt lehetetlen volt szárazföldi kapcsolatot teremteni. Ezért a csatornát Augustus idejében újra megnyitották. Ezen a vízi úton indultak hadba például Cornelius Gallus csapatai, hogy lerombolják Eudaimont, és megvessék lábukat Dél-Arábiában. Az idősebb Plinius (i. sz. 23-79) még Ptolemaiosz-csatornaként említi, mint amely Bubasztiszból indul a Vörös-tenger felé, de a vízi út csakhamar a Traianus-csatorna nevet kapta, mert az utolsó hódító császár (uralkodott 98-117) 117-ben egyik utolsó rendeletével újra rendbe rakatja a csatornát.

Folytatta a munkát Traianus utódja, Hadrianus (117-138) is, akinek az arab történetírók később a csatorna megépítését tulajdonították. Lukainon i. sz. 170-ben még úgy írt a csatornáról, mint amelynek létezése köztudott, magától értetődő tény; amikor egyik hősét Alexandriából indulva a Níluson át a Vörös-tengerre utaztatja, nem is tartja szükségesnek részletesen elmagyarázni, merre is van Traianus csatornája.

Egyes források szerint a csatorna még i. sz. 423-ban is működött, és lehet, hogy csak a nyugat-római birodalom bukása után kezdett újra feltöltődni. Az ezt követő évszázadokban aztán az arabok teljesen elhanyagolták. XIII. századi arab krónikák ugyan arról tudósítanak, hogy már a VII. században voltak tervek a felújításra - akár a Nílus kiküszöbölésével is -, de ezekből nem lett semmi. Velence szorgalmazta, hogy létesítsenek újra összeköttetést az itáliai kikötők és a Vörös-tenger között, hogy az Indiába irányuló kereskedelemben fölvehessék a versenyt a portugál konkurrenciával, amely egyre jobban virágzott az Afrika körüli útvonalon, ez a kezdeményezés azonban csak 1869-ben vált valóra, amikor az olasz Luigi Negrelli tervei alapján a francia Ferdinand Lesseps átvágja a szuezi földszorost, és megépíti - az ókoritól csak részben eltérő útvonalon - a ma is használt csatornát, amelyhez fontosságában legfeljebb a Panamai mérhető.