Az elnevezés - Európa nagyanyja - még Viktória angol királynő hosszú uralkodásának utolsó éveiből, a dinasztikus kapcsolatokat gondosan ápoló személyes diplomácia alkonyának korából származik; 1894-ben a 75. születésnapját ünneplő uralkodónőt Európa számos országának dinasztiáit képviselő gyermekei, unokái, ükunokái vették körül, akik közül kétségkívül legrangosabb a II. Vilmos néven Porosz- és Németországban uralkodó unoka volt, de az orosz, spanyol, norvég, svéd, belga, görög, román uralkodóházakkal is szoros rokoni szálak kötötték össze.

Viktóriáról egy egész korszakot neveztek el az angol történelemben. Ezt nemcsak szokatlanul hosszúra nyúlt uralkodásával érdemelte ki - hiszen gondoljuk csak meg: Ferenc József még őt is jó négy évvel tólszárnyalta, mégsem ő lett a kor névadója -, hanem sokkal inkább azzal, hogy ez az időszak volt a tanúja Anglia XIX. századi páratlan fölemelkedésének. Az utókort az sem zavarta, hogy a világ műhelyének nevezett ország már Viktória uralkodásának második felében elvesztette addig élvezett fölényét legnagyobb vetélytársaival szemben. A királynő személye legendává vált, s még a dicséretet oly fukarul osztogató Winston Churchill is mindig Viktória nagy napjait emlegette. Nevéhez mégis szélsőséges értékek tapadtak, sőt megbélyegző jelzővé is vált: ami viktoriánus, az egyben ósdi, elavult, konzervatív.

A történész elsősorban úgy ismeri Viktóriát, mint az angol alkotmányos monarchia első valóban polgári uralkodóját. Ő az, aki visszavonult a király, a kabinet, a parlament és a pénzvilág hatalmi négyszögéből, megteremtve ez utóbbi háromnak szinte napjainkig fennálló klasszikus polgári demokráciáját. A monarchia ezáltal elvesztette igazi lényegét, szerepe puszátn a hagyományos külsőségek lebonyolítására korlátozódott, s ilyen alapon nem véletlen, hogy a XX. század legkiválóbb történésze, Arnold Toynbee Angliáról szóló négykötetes munkájában mindössze fél mondatot szentelt Viktória királynő személyének. Ennél azonban kétségkívül sokkal nagyobb jelentőséggel bírt: életének megismerése nagy segítséget nyújt egész korának megértéséhez is.

Első életrajzírói - még életében - igyekeztek biblikus ködbe vonni születését: a szülők az anya terhességének nyolcadik hónapjában vállalkoztak a megerőltető utazással járó visszatérésre Németországból Angliába. A dolog magyarázata valójában igen prózai: a család csupán a háztartás alacsonyabb költségei miatt lakott Németországban, Heidelberg melletti birtokán, ám az apa, a kenti herceg az állampolgárság miatt ragaszkodott ahhoz, hogy gyermeke angol földön szülessen meg. Aki ugyanis a szigetországban jött a világra, az a szülei nemzetiségétől függetlenül brit állampolgárrá válik. Az 1819. május 24-én született Viktóriának természetesen nem édesanyja németsége miatt volt szüksége erre - a dinasztikus házasságok napirenden voltak, sőt Anglia és Hannover között perszonálunió állott fenn -, hanem azért, mert ez jelentősen megkönnyłthette trónra kerülését. Ez egyébként születésekor meglehetősen elérhetetlennek látszott, mivel az agg III. György király után még annak négy fia állt a sorban, közöttük utolsóként Viktória ötvenegyéves apja; nagybátyjainak gyermektelensége mégis érdemessé tette ezt a korai gondoskodást. A szülők más irányú gondosságára vall, hogy gyermekük az angol királyi család tagjai közül elsőként védőoltást is kapott.

A kenti herceg számára biztosított évi hatezer font apnázs nem volt elegendő a drága londoni élethez, ezért a család Dél-Angliába költözött a tengerpartra. A szokatlanul hideg tél, illetve a hozzá nem értő orvosok hamar az apa halálát okozták. Az özvegynek annyi pénze sem maradt, hogy visszatérjen Londonba. Fivére, Leopold segítette ki, s a továbbiakban is évi háromezer fontot biztosított a gyermek Viktória neveltetésére, bár saját helyzete sem volt elég szilárd az angol udvarban, egészen addig, míg 1831-ben, I. Lipót néven, a Hollandiától elszakadt Belgium királyává nem koronázták. London éppen feketébe öltözött, amikor a család visszatért a fővárosba; 1820. január 29-én a király, III. György meghalt. Ez csak nehezített a helyzeten, mert az új uralkodó, IV. György - Viktória egyik nagybátyja - nem sok jóindulatot táplált unokahúga iránt: már a keresztelőnél megakadályozta, hogy a kilány második neve Erzsébet legyen, nehogy bárkit is a nagy királynőre emlékeztessen. Az anya eleinte ingadozott: maradjon-e vagy visszatérjen Németországba, de aztán mégis vállalta a londoni fagyos családi légkört.

Egyrészt nem akarta távollétével lánya esélyeit csökkenteni, de talán még inkább saját régenssége lebegett szeme előtt, ezért szinte magához láncolta a gyermekét. Viktória egészen trónra lépéséig egy szobában aludt anyjával. Az anya és lánya között fennálló túlságosan szoros kapcsolat egyre akaratosabbá tette a gyermeket: az özvegy fivéréhez írott leveleiben mind többet panaszkodott emiatt. Leopold átlátta a helyzetet, s ha nem is akart nyíltan állást foglalni nővére ellen, levelei és egyre ritkuló látogatásai sokat jelentettek Viktória számára, aki őt mio secondo padre-ként emlegette, ami nemcsak az olasz operák, hanem a nagybácsi iránti vonzalmát is elárulja.

Viktória gyermek- és ifjúkora meglehetős egyhangúságban telt a család számára lakóhelyül rendelt Kensington palotában. Anyja ír származású titkárától és bizalmasától, John Conroytól tanult katekizmust, történelmet, nyelvet, zenét, táncot és rajzot. mindebből azonban csak a nyelvtanítást nevezhetjük eredményesnek: Viktória - német-angol kétnyelvűsége mellett - megtanult olaszul és franciául, s valamelyest latinul is. Már irányú műveltségének hiányosságai társaságban később nagyon feszélyezték. Nevelői által ellenőrzött naplójában Viktória már 14 évesen borzasztóan öregnek találta magát, a sorokból mégis kicseng a felnőttkor, az önállóság iránti vágyakozás. Azt persze nem tudni pontosan, mekkora jelentőséget tulajdonított gyermekfejjel Viktória annak, hogy ő a korona várományosa. Utóbb mindenesetre ezt a gondolatot tartotta gyermekkora megrontójának. Régóta várt 18. születésnapjának betöltése sem hozott semmi lényeges változást az életében. 1830-ban trónra lépett az új király (egy másik, Viktória iránt jóindultú nagybácsi); IV. Vilmos 1837 végén személyesen felajánlott neki évi tízezer fontot és az önálló háztartás lehetőságát. Ezt azonban anyja visszautasította; úgy látszott, hogy Viktóriának még további három évig kell erre várnia. IV. Vilmos azonban alig egy hónappal később, június 20-án meghalt, s ezzel minden megváltozott. Naplójában így ír erről Viktória: - Hat órakor a mama fölkeltett, s azt mondta, az érsek (Canterbury érseke) és Lord Conyngham vannak itt, és beszélni szeretnének velem. Fölkeltem és a fogadószobámba mentem, mégpedig egyedül, s fogadtam őket. Lord Cunyngham közölte velem, hogy szegény bácsikám, a király nincs többé, ma reggel 12 perccel 2 után eltávozott, s hogy enélfogva királynő vagyok. Azzal letérdelt, s kezet csókolt nekem.

Aki arra számított, hogy tehetetlen, a környezete által irányított gyermek kerül az angol trónra, annak már az első napon csalódnai kelett. Viktória egy csapásra megszabadult anyja tanácsadóitól, sőt ezentól már nyilvánvalóan cenzúrázatlan naplóbejegyzéseiben anyjának még csak a neve sem bukkan föl többé. A hercegnő, ha találkozni akart lányával, kihallgatást kellett kérjen - még ha ezt nem is így nevezték. A keletkező űrt állmaférfiak töltötték be - mindenek előtt Lord Melbourne miniszterelnök, akinek liberális pártja maga mögött tudhatta az új uralkodó támogatását, szemben az eddigi királyok egyértelműen tory, azaz konzervatív politikájával. A Viktóriához fűződő barátságos, s egyre inkább bizalmas viszony Lord Melbourne kabinetjének további fennmaradását jelentette, amiről Viktória már az első napon biztosította őt. A fiatal királynő ugyanakkor rengeteget tanult a művelt, széles látókörű miniszterelnöktől. Naplójában, egészen esküvőjéig, leggyakrabban Lord M. neve szerepel, nem is fokozható szuperlatívuszokkal. Az új bizalmasát érthető módon rossz szemmel néző anyja levélben óvja lányát: Vigyázz, nehogy a végén Melbourne legyen a király! Három héttel trónra kerülése utánViktória udvarával együtt átköltözött a Kensington palotából az elődei által fényűzően átépíttetett Buckingham palotába. Nemcsak az épület stílusa, hanem egész légköre is merőben eltért a korábbi otthon szürkeségétől. A Buckingham palotában rendezett bálokon ismerkedett meg Viktória unokatestvérével, későbbi férjével, Alberttel, s olyan széptevőivel, mint Odescalchi herceg vagy az ismert valcerkirály, Zichy gróf. Ezek a sokszor hajnalig tartó mulatságok korábban elképzelhetetlenek voltak Viktória számára - érthető, hogy önfeledten vetette bele magát a társasági életbe. A könnyed szórakozás mégsem vált életformájává; a rangjából eredő feladatoknak már fiatalon is igyekezett minél kifogástalanabbul megfelelni, ami kemény napi munkával járt együtt, Trónbeszédét például, miután átvette a miniszterelnöktől, mindig gondosan áttanulmányozta, s szinte színészként begyakorolta.

Ünnepélyes megkoronázására egy évvel trónutódlását követően, 1838. június 28-án kerül sor a Westminster apátságban. A parlament kétszázezer fontot szavazott meg az ötórás ceremóniára, s így az a legdíszesebb külsőségek között zajlott le. A térdszalagrend négy lovagja arany baldachint tarott föléje, majd fejére helyezték az Edwasrd-koronát. A tömeg éljenzett, felhangzott a God save the Queen, amit a század folyamán még megszámlálhatatlanul sokszor énekeltek a földkerekség negyedén terpeszkedő Brit Birodalomban.

Amilyen nagy lelkesedéssel látta el kezdetben uralkodói feladatát Viktória, olyan terhesnek és egyhangúnak találta azokat alig egy év múltán. Igaz, elvégzésüket továbbra sem hanyagolta el, de néhány kisebb kudarc érte, ami nem volt rá jó hatással.

Ezek közül a legnagyobb horderejű az volt, amikor a jamaikai ültetvényesek önkormányzatának ügyében tartott parlamenti szavazás során a liberális többség öt szvazatra zsugorodott, ami azt jelentette, hogy néhány tucat whig is saját pártja ellen voksolt. Ez pedig a kormány bukásást jelentette. Viktóris nagyon elkeseredett, hogy esetleg elveszti Lord Melbourne-t, s foggal-körömmel harcolt kabinetje megtartásáért, amivel nyilvánvalóan megszegte az alkotmányos monarchia játékszabályait. Ilyen körülmények között sem Wellington hercege, a waterlooi győztes, az örökös áthidaló megoldás, sem Sir Robert Peel - a konzervatív párt élén Wellington utódja - nem volt hajlandó kormányalakításra. Ez elodázta ugyan a liberálisok bukását, de Viktória népszerűségét is aláásta.

Ebben a helyzetben merült fel ismét a férjhezmenés gondolata, mégpedig akkor, amikor Viktória unokatestvére Londonba érkezett.

Viktória és a vele egyidős Albert herceg házasságát a család nem sokkal születésük után eltervezte, s ezt Viktória is természetesnek vette. Végül, mivel a királynőnek házassági ajánlatot tenni nem lehet, Viktória volt az, aki felszólította Albertet: kérje meg a kezét.

A Sachsen-Coburg-Gotha német hercegi dinasztiából származó Albert nem volt vagyonos, de származása Európa minden országában partiképessé tette. Előnyös külsővel rendelkezett, és jó neveltetésben részesült. Fegyelmezett, nagy munkabírású ember volt, oktatói csak egyet nem tudtak elérni nála, hogy a politika iránt is érdeklődjék.

A házasságot február 10-én kötötték meg ünnepélyes külsőségek között a St. James képolnában. A konzervatív párt ismét kirekesztettnek érezhette magát - a háromszáz meghívott vendégből mindössze öt volt tory. Sokak nemtetszését táplálta az is, hogy az ifjú pár - az ország hagyományaitól eltérőn - nem utazott nászútra, ehhez Viktória ragaszkodott, államügyekre hivatkozva. Csak a Londonhoz közeli Windsorba mentek el néhány napra, ahol az angol szokásokkal ismét szüges ellentétben, két nappal az esküvő után bált rendeztek.

Az ifjú férj boldogsága eleinte nem volt maradéktalan. Ahogyan egy bizalmas levelében írta: Én vagyok a férfi a házban, de nem én vagyok az úr. Szerencséjére azonban az egyébként is nagyon határozott, gyakran kemény jellemű Viktória házasságuk elejétől fogva egyre nagyobb és nagyobb teret hagyott neki, míg lényegében Albert kezében összpontosult a királyi hatalom jelentős része. Abból, hogy a parlament Viktória férjének semmilyen rangot nem adott, Albert éppen hogy előnyt kovácsolt: szabadon mozgott a hagyományok által erősen kötött angol társadalomban. Támogatta a művészetek és tudományok fejlődését, igyekezett a szellem embereivel körülvenni magát.

Albertnek Viktóriára gyakorolt hatása már az első időszakban megmutatkozott, amikor felesége az újabb kormányválság idején már nem emelt kifogást Sir Robert Peel miniszterelnöksége ellen. A másfél évvel korábbi hálószobakrízis feledésbe merült; a király pár és Peel nagyon jó kapcsolatba kerültek egymással. Erre szükség is volt, mert Európa a század talán legviharosabb évtizedét élte. Angliában csúcspontjára jutott az anachista mozgalom, s bár nem torkollott fegyveres forradalomba, a követeléseket munkások milliói írták alá. Ezzel párhuzamosan elkeseredett harc folyt a gabonatörvények eltörléséért, az olcsóbb élelmiszerimport engedélyezéséért, a gazdasági liberalizmus szabd kibontakoztatásáért. A Gabonavámellenes Liga 1846-ban végül is gyözött, s ez kielégítette a buzsoáziát. A munkásosztály nyomora viszont szinte az elviselhetetlenig fokozódott, különösen az amolyan belső gyarmatként kezelt Írországban, ahol az 1840-es évtized második felében éhínség ütötte fel a fejét. A harmincéves háború óta Európában nem volt ilyen tömeges éhhalál.

A felgyülemlett feszítő erőkről Viktóriának még ha nem is akart volna, tudomást kellett szereznie. Az élete ellen irányuló hét merényletből ötöt követtek el a negyvenes években. Szerencséjére azonban mindössze egyszer sérült csak meg (egy fejére mért pálcaütéstől), akkor sem komolyabban.

A félresikerült merényleteknél Viktóriát sokkal jobban akadályozták az általa kívánatosnak vélt politikai szerep betöltésében a házassága első évétől kezdődő sorozatos szülések. Kilenc gyermeket hozott a világra. Az elsőt, Viktória királyi hercegnőt 1840-ben, az utolsót, Beatricét 1857-ben - nem sokkal azelőtt, hogy legidősebb lánya, a már említett Viktória, berlinben megszülte első fiát, a későbbi II. Vilmos német császárt. Viktória eredetileg nem kívánt nagy családot, már az ország érdekében sem, hisz tudta, mekkora megterhelést ró az államháztartásra a sok herceg. Ezenfelül tartott attól is, hogy a szülések még kis termete miatt (mindössze 150 cm magas volt) még előnytelenebbé teszik alakját. Az elhízástól való félelme nem is volt alaptalan. Már a szülések előtt meglátszott rajta, hogy szereti a finom ételket, a sőrt és a fűszeres borokat. Viktória és Albert egyébként igyekezett a lehető legideálisabb polgári család benyomását kelteni, példátz mutatni az alattvalók millióinak. Ebbe a képbe jól beleillett a magát családjának szentelő, gyermekeit szinte számlálatlanul szülő koronás asszony, valamint a művészeteket és tudományt pártoló férj. Az idillt rendszeres nyári vakációk egészítették ki. Viktórai a saját gyermekkorából hiányzó felszabadultságot vélte ezáltal biztosítani gyermekei számára. A dél-angliai Wight szigetén vásároltak birtokot. A sziget szemközt fekvő kikötővárosából, Southamptonból a vonat kényelmes és gyors összeköttetést termtett a fővárossal. London leghíresebb pályaudvara ma is a Viktória pályaudvar, amelyik az ebből az irányból érkező vonatokat fogadja.

Albertet közben a hatalom csúcsán is befogadták: már a Viktória elleni 1842-es első merénylet után régenssé nevezték ki - arra az esetre, ha a királynő meghalna -, majd számtalan társaságnak, klubnak választották elnökévé. Ambícióit ezzel azonban még nem érezte kielégítettnek; egy nagyszabású, a világon eladdig páratlan kiállítás terve fogamzott meg benne. A brit üzleti körök hamar magikévá tették az ötletet. Igaz, akadtak ellenzői is, de ezek nem tudták megakadályozni a megvalósítást. Ellenérveik közül, a jobbára anyagi természetűek mellett az egyik ún. környezetvédelmi volt; tiltakoztak a Hyde Park fáinak kivágása ellen, amit a tervezett nagy üvegpalota építése tett volna szükségessé. A dolgot végül úgy oldották meg, hogy a fák az üvegpalota belsejébe kerültek, amely így grandiózus üvegházként is szolgált. A első világkiállítást 1851 május 1-én harmincezres tömeg előtt Viktória nyitotta meg. A tizennégyezer, felerészben hazai kiállító cég mellett háromezer magánszemély is bemutatta tudását. A siker óriási volt, Viktória naplójában élete legboldogabb napjának nevezte a megnyitót, sőt, később az angol történelem legnagyobb napjának. Ez nem is nagy túlzás, hiszen a vetélytárs nélkül álló angol nagyipar ünnepe volt. Szénből, vasból, acélból akkoriban többet termeltek, mint a vetélytársak együttvéve, s úgy tűnt, soha senki sem fogja túlszárnyalni őket. A technikai haladásba vetett hit megingathatatlan volt, többek között ettől vártál az égető társadalmi problémák megoldását is. Nem véletlen, hogy I. Miklós orosz cár, Európa csendőre, a magyar szabadságharc leverője megtiltotta alattvalóinak még a kiállítás látogatását is. Hathónapos nyitvatartása alatt egyébként naponta hatvanezren tekintették meg a kiállítást. Közöttük szinte mindig ott volt a királynő is, hol egyik, hol másik gyermeke kíséretében. Zárás után egyébként az impozáns kristálypalotát szétszerelték, és London délkeleti részén állították fel újra, így a Hyde Park ismét visszanyerte eredeti arculatát.

A sikert és a népszerűséget a királyi pár igyekezett tüstént kihasználni, mégpedig a számára kellemetlenné vált külügyminiszter, Lord Palmerston 1851 decemberi menesztésével. A lord külpolitikája már a 48-as forradalmak idején is az udvar nemtetszését váltotta ki. Féltek, hogy a republikánus eszme Albionban is követőkre talál. 1848 áprilisában maga Viktória is pánikszerűen távozott Londonból, tartva az anarchisták felkelésétől; személyesen belekóstolt tehát jó néhány uralkodó sorsába. Viktóri és Albert udvari intrikákat szőttek Palmerston lejáratására, felhasználták ellene Kossuth angliai utazást (a közhangulattal szöges ellentétben az udvat és a kormány orosz- illetve osztrákbarát politikát folytatott), elbocsátására közvetlenül mégis III. Napóleon 1851. december 2-i államcsínye kapcsán került sor. Ugyanis föltételezték, hogy ehhez az angol külügyminiszternek is volt némi köze. Az udvar győzelme azonban csak átmeneti volt; Palmerston egy év múlva belügyminiszterként visszatért a kabinetbe, túlélt három miniszterelnököt és magát Albertet is. 1855-től, 71 éves korában, rövid megszakítással tíz évre még miniszterelnök is lett. Ugyanúgy mint Peelt, Palmerstont is csak kormányfőként tanulta meg tisztelni Viktória.

Pedig ami a külpolitikát illeti, a két ellentétes vonal gyorsan közeledett egymáshoz. Bizonyítéka ennek a Franciaországhoz fűződő viszony rendezése és a két ország által közösen végrehajtott krími beavatkozás volt 1854-ben. Mielőtt azonban erre sor került volna, Palmerston visszavágott. Albert fölötti győzelmét a közvélemény mozgósításával érte el, a sajtó a saját házunkba furakodott idegen ellen fordult, az újságok kipellengérezték, mondván, túlságosan nagy a befolyása Viktóriára, s rajta keresztül az angol politikára. Olyan hírek terjedtek el a fővárosban, hogy Albertet hazaárulásért a Towerbe zárják, Az egy hónapra rá kitört krími háború lecsillapította a kedélyeket. Ugyanakkor a britek számára váratlanul alakuló hadi események újabb gondott jelentettek a királyi párnak.

A háború a hadsereg felkészületlenségét bizonyította: nem sokkal befejezése után, az 1857-ben Indiában kitört szipojlázadás pedig még ennél is szélesebb körű reformok elodázhatatlanságára hívta föl a figyelmet. Maga Viktória rendszeresen látogatta a Krímben megsebesült katonákat, a reformok ügyét azonban a férjének engedte át. A herceg ugyanakkor egy újabb, 1861-re tervezett világkiállítás megvalósításán fáradozott, s egyéb tisztségei, melyeknek szeretett volna komolyan megfelelni, inkább sokasodtak, semmint csökkentek volna. A túlhajszolt kötelességtudat gyenge szervezettel párosult: egy új katonai akadémia megtekintésekor kapott "tífuszos lázát" nem bírta kiheverni. Még életének utolsó napjaiban is igyekezett levelekben - természetesen Viktória aláírásával - megakadályozni, hogy Anglia az éppen akkor kezdődő amerikai polgárhábozúban a déliek oldalára álljon. 1861. december 14-én halt meg,

Férje halálát Viktória elviselhetetlennek érezte. Fájdalmát nem akarta kíváncsiskodókkal megosztani, már a temetési szertartás is szokatlanul szűk körben zajlott le. Nem is gondolt újabb házasságra, inkább Albert kultuszának szentelte magát. Férje londoni síremléke, s a birodalomban mindenütt fellelhető Albert-emlékművek tanúskodnak erről. Viktória most vált valóban önállóvá. Tizennyolc éves koráig anyja, házasságáig Lord Melbourne, utána pedig Albert nem tették ezt lehetővé, vagy talán ő maga nem karta. A nyilvánosság előtt évekig nem mutatkozott, de minisztereivel ezentúl jóval többet érintkezett, hiszen férje már nem tehermentesítette ebben. A családi ügyeket is kézbe kellett vennie. Elsősorban a trónörökös, Edward walesi herceg házasságáról kelett gondoskodnia. Viktóriát, a dán király lányát szemelte ki legidősebb fia számára. Edward, aki szüleinek mindig nagyon sok gondott okozott, esküvője után aztán levette Viktória válláról az uralkodói reprezentáció legnagyobb részét, annak minden költségével együtt. Úgy látszik, örömét lelte benne.

Viktória csak öt évvel férje halála után, 1866-ban lépte át ismét a parlament küszöbét. S ugyanebben az évben vette kezdetét közte és a skót John Brown, Albert egykori vadészmestere között az a bizalmas viszony, amit meglehetősen kétértelmű "királynő testőre", pontosabban "védelmezője" cím takart. Amennyire jótékony hatással volt Viktóriára az erős férfi, akiben ismét támaszra lelt, annyira nemkívánatossá vált Brown a kormány számára, amely egyre növekvő népszerűtlensdégének okozóját látta benne. Lord Derby - megint egy újabb miniszterelnök - meg is rótta ezért Viktóriát, de ő nem hallgatott a szavára. Mégsem torkollott az ügy az udvar és a kabinet között újabb konfliktusba, Lord Derby halála miatt. Ahogy fiatal korában a szatirikus kapok csak Lord Melbourneként emlegették, úgy az özvegy most mint "Brown császárnő" szerepelt oldalaikon ( mintegy megelőlegezve India császárnéjává való koronázását). Viktória ezt is, azt is túlélte anélkül, hogy népszerűségének hosszú távon hátrányára vált volna. John Brown, 1883-ban bekövetkezett haláláig, állandó társa maradt.

Viktória uralkodásának arany-, illetve gyémántjubileumát megelőzően, mikor is a monarchia csillaga ismét fennen ragyogni látszott, volt egy olyan időszak, amikor a republikanizmus, ha nem veszélyeztette is a trónját, népszerűségét minimálisra csökkentette. A John Brown-ügy és az elhanyagolt közéleti szereplés csak fölerősítette az 1867-es második választójogi törvény monarchiaellenes hatását. Viktória, aki már a negyvenes évektől a konzervatívokat támogatta az alapvető politikai kérdésekben, elleérzései dacára sem tudta megakadályozni, hogy a liberálisok a szavazati jogot minden ház- és telektulajdonosra kiterjeszthessék. Érdekes módon mégsem ez, hanem pénzügyei kínálták a legnagyobb támadási felületet; az udvari kiadások csökkentése éppen most választójoghoz jutott kispolgárságot, vagyis az udvari szállításokban is leginkább érdekelt réteget sújtotta (például hentesek, pékek, szabók, fodrászok, akik minden királyi kastély teljes személyzetét ellátták). Az 1884-85-ös harmadik választójogi reformnak már nem volt ilyen kihatása , mert inkább a vidéki középrétegeket érintette. De a monarchia intézménye akkor sem került veszélybe, amikor a liberális párt több mint száz parlamenti képviselője ülve maradt az ülések megnyitásakor kötelező "Éljen a királynő!" felkiáltáskor. A republikánus hullám elültével azután az uralkodónő takarékosságról alkotott vélemények is megváltoztak. Az angol közvélemény pálfordulását Viktóriának az ír kérdésben tanúsított hajthatatlansága is elősegítette. Szemben Gladstone (1868 és 1894 között négyszer alakított kormányt) liberális politikájával, az udvar hallani sem akart az anglikán egyháznak és a százezernyi angol földbirtokosnak kedvező Írországi helyzet megváltoztatásáról.

Az ír önkormányzat, a Home rule, végül is az angol politikai élet sarokkövévé vált; a konzervatívok Disraeli és Salisbury vezetésével sokáig megakadályoztak minden lényegbe vágó reformot. Viktória politikai befolyása a választójogi reformok által jelentősen veszített erejéből, de az ír kérdésben meghatározó maradt. Az uralkodónő nem tudta palástolni örömét, amikor Gladstone első korámányát új kedvence, Disraeli váltotta fel. Disraeli keresztülvitte a parlamentben, hogy Viktóriát India császárnőjévé koronázzák. 1877 január 1-től viselhette Viktória ezt a címet, és a maga részéről nemesi rangra emelte a zsidó származású miniszterelnököt, a Lord Beaconsfield nevet adományozva neki. Ugyanakkor Disraeli nem hagyta, hogy politikáját a királynő határozza meg. A kedvelt miniszterelnök ezért jó néhányszor lemondással fenyegetőzött, mert tudta, hogy a királynő végül is ragaszkodik hozzá, és nem kívánja bukását.

Az egymást követő jubileumok és születésnapok valódi állami látványossággá váltak. Utóbbiak a családi jelleget domborították ki, míg a jubileumok, elsősorban Viktória trónralépésének ötvenedik és hatvanadik évfordulója a birodalom nagyságát voltak hivatva szemlélteni ország-világ előtt.

A fél világra kiterjedő birodalomról Viktória nem tudott túl sokat, de annyit biztosan, hogy a század utolsó két évtizedében ismét rohamos gyarapodásnak indult. Ez ellen semmi kifogása nem volt, hitte, hogy az angol gyarmatszerzés meggátolja a háborúk kitörését, és nem kételkedett Nagy-Britannia civilizációs küldetésében. Büszke volt arra, hogy az angolok rendesen tudnak gyarmatot szerezni, nem úgy, mint a németek, akik mindehol kegyetlenül jártak el. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a vetélytársaknak fölösleges azt hinniük, "miszerint mindent egyedül mi akarunk birtokolni". Viktória személyesen egyetlenegy gyarmatot sem keresett fel. Egyébként is keveset utazó királynő csak Indiát szerette volna látni. Csakhogy ebben megakadályozta az, hogy a forróságot nehezen viselte, még a meleg angliai nyarak is sok kellemetlenséget okoztak neki. Az angol korona gyémántja, India így csak trónörökös látogatót fogadhatott, amikor Viktóriát a hatalmas ország császárnéjává koronázták.

A megemészthetetlenül nagyra nőtt birodalomban sokasodtak a problémák. A gyarmatok angolszász telepesei lazítani kartak függőségükben, a bennszülött népek pedig sohasem váltak megbízható alattvalókká. Mindehol egyforma, a királynő képmásával nyomott bélyegeket ragasztottak a borítékokra, üknagymama korában is húszévesnek ábrázolva Viktóriát. Mindenhol voltak róla elnevezett városok, az Albertnek birodalomszerte felállított háromezer emlékműről mér esett szó. De ezekkel a külsőségekkel véget is ért a birodalom egysége. 1889-ben aztán kitört az angol-búr háború, ami a válságot kézzelfoghatóvá tette.

A háború Viktória uralkodásának utolsó két évére rányomta bélyegét. Matróna korában is megőrízve szellemi frisseségét, ekkor az angol hadsereg nyilvánvalóvá vált gyengeségeinek kiküszöbölését vette célba. Utlsó nyilvános szereplése is a Dél-Afrikában megsebesült katonák kórházának meglátogatása volt 1901. január 1-én. Nem sokkal ezután ágynak esett, s az orvosi jelentések nem hagytak kétséget állapota felől. A hírre a tőzsde reagált először; a pápa imát mondott a protestáns uralkodóért, az unoka, II. Vilmos német császár pedig a nagybeteghez sietett a Wight-szigeti Osborne kastélyba.

1901. január 22-én a Föld lakosságának egynegyede veszítette el uralkodáját. Halállával lezárult ugyan a viktoriánus kor, de még több mint egy évtizedig nem látszott jele annak, hogy alapjában bármi is megváltozott volna. Mégis, az elődeitől örökül kapott "splendid isolation", a fényes elszigeteltség politikája Viktóriával együtt tűnt el, éppen azoknak a folyamatoknak eredményeként, amelyek hosszú uralkodását jellemezték.

Ami a legtovább élő maradt belőle, a viktoriánus szellem. Viktória kétségkívül konzervatív uralkodó volt, de tudott hallgatni az idők szavára, nem került ellentmondásba korával. Igazi szellemének tehát legkevésbé azok a jogos örökösei, akik nevét zászlójukra tűzik.