Már nem vagyok szomorú, de haladjunk csak időrendi sorrendben! :)

Pénteken Gazdimmal bementünk a munkahelyünkre, ezen eléggé csodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy tanulmányi szabadságon vagyunk! Felmentünk egy nagy terembe, amit Díszteremnek hívnak és már voltam ott egyszer egy értekezleten. Jött utánunk az osztályunk is, boldog voltam, hogy láttam őket és ők is nagyon örültek nekünk, régen láttuk egymást. Ott volt Zsófi is, neki is örvendeztem, csak annak nem igazán, hogy Tódor nélkül jött. Elkezdtünk játszani, ahogy szoktunk, én észre sem vettem, hogy játék közben bejött egy csomó bácsi mindenféle ketyerével. Gazdim viszont rögtön odament hozzájuk és bemutatott nekik engem is. Akkor derült ki, hogy ezek a kedves emberek a TV-től jöttek és felvesznek engem amikor tanulunk a gyerekekkel. Én is szoktam TV-t nézni otthon, így hát arra gondoltam, milyen jó móka lesz ez, hiszen a TV-ben a kutyusok mindig szaladgálnak, esznek, fogtisztítót kapnak meg ilyesmi. De a Gazdim azt mondta, hogy semmi ehhez hasonló nem lesz, dolgozzak csak szépen, mintha ott sem lennének. Láttam rajta, hogy egy kissé izgulva mondta ezt, úgyhogy összeszedtem magam és minden feladatot első szóra megcsináltam, rá se néztem a bácsikra. Megérte, mert a végén össze-vissza puszilgatott a Gazdim és otthon kaptam egy nagy jutalom csontot is. Még nem tudom pontosan, hogy mikor kerül adásba, de előtte mindenképpen megírom Nektek!

Az igazi öröm viszont tegnap ért engem. Vége lett a téli szünetnek, így hát ismét suliba mentünk a Gazdimmal. Jaj, de jó volt újra látni a kutya és ember barátaimat! Először úgy csináltam, mintha mindent elfelejtettem volna, aztán hirtelen rájöttem, hogy így nem lesz egy jutifali sem, akkor gyorsan összekaptam magam. Mikor vége lett a sulinak, találkoztunk Vikivel, Zsoltival és Tádéval. Ez jó kis meglepi volt, kedvelem őket! Beültünk a kocsiba, gondoltam is, milyen rendesek, hogy kijöttek értünk a suliba, legalább nem kell várnunk a buszra. De nem hazafelé indultunk, hanem ki az autópályára. Mondom magamban, na Bodzi, megyünk nyaralni, de jó lesz! Hát, nem nyaralni mentünk. Amikor kiszálltunk a kocsiból, megláttam Ricsit. Oda akartam volna bújni az ölébe, hogy megvigasztaljam Filip és Basi miatt, de nem tudtam, mert átszálltunk egy nagyobb kocsiba, egy dzsipbe és elindultunk az erdőbe. akkor már tudtam, hogy mi az én feladatom! Meg kell találnom Filipet és Basit! Egész délután szaglásztam és szaglásztam, hátha megérzem a szagukat. Aztán jött egy telefon, hogy Basi megvan. Ettől még izgatottabb lettem és tudtam, hogy Filip is meglesz! Mindenfelé voltunk, erdőben, pusztában, dagonyában, susnyásban, szénában, szeméttelepen és akkor egyszer csak megint megszólalt a telefon, mindenki ujjongott: megtalálták Filipet is! Jaj, de boldog lettem! Azonnal szaladtam volna hozzájuk, de előbb még ki kellett mentenünk egy másik dzsipet, mert beragadt a sárba. Amikor ezt is megoldottuk, már mehettünk is Ricsiékhez. Én nagyon tapintatosan viselkedtem, nem zavartam őket a szokásos ugrálásommal. Az ígéretemet is betartottam, odaadtam a tojáslabdámat Filipnek. Megkértem, hogy ne csináljanak többet ilyen butaságot, ő meg azt mondta nekem, hogy tanuljak az esetéből és soha ne tévesszem szem elől  a Gazdimat. Szegény nagyon fáradt volt és még mindig meg volt ijedve, de láttam a szemein, hogy ez volt élete legboldogabb estéje. Nagyapó kijött értünk, hozott két üveg pezsgőt a Ricsinek (persze nekem nem hozott semmit), de rendes volt, mert hazavitt minket kocsival. Ez jól jött, mert én egy gyors vacsi után rögtön bebújtam az ágyba és reggelig meg sem moccantam. Fáradt voltam, de megérte!

Nagyon szomorú vagyok, mert kedden délután elveszett két kutyabarátom Filip és Basa. Filip egy belga juhász ivartalanított kan, aki nagyon okos, ő egy mozgássérült segítő kutya és még agilityzni is tud. Nagyon sokat segít a gazdijának, Ricsinek, ezért iszonytosan fontos lenne, ha minél előbb megkerülne épen és egészségesen!

Ő Filip:

És Basa, aki egy német vizsla ivartalanított kan. Vele nem találkoztam még annyit, mint Filippel, de azért Őt is nagyon szeretem. Ő csaladi kutyus, de természetesen ugyanannyira várják haza, mint Filipet!

Ő Basa:

Tényleg igaz, hogy jó dolog ez a karácsonyosdi. Nem is értem, hogy miért csak egyszer van egy évben? Folyton csak vendégeskedünk, sokan vagyunk, mindenkinek jó a kedve, rég nem látott családtagjaimat is láthatom és mindenki játszik velem egy kicsit. Igaz, a Gazdim szigorú volt, azt mondta, hogy ünnep ide vagy oda, akkor sincsenek asztalról leeső falatok. De ebbe már beletörődtem. 23-án este nálunk aludt a Zeukám és akkor a Gazdim az éjszaka kellős közepén felkelt, én már örültem, hogy reggel van és nem kell tovább aludnom. Ehelyett viszont, engem berakott a fürdőszobába, hogy ne legyek láb alatt (pedig én sosem vagyok láb alatt) és ő meg valamit pakolászott kint. Amikor visszabújtunk az ágyikóba, akkor láttam csak, hogy valami fényes áll a szekrényen. Sokat hallottam már az ufókról, így hát bevallom, eléggé megijedtem tőle és jól megugattam. Erre persze a Zea is felébredt, de ő egyáltalán nem ijedt meg, hanem ujjongott, hogy megjött a Jézuska. Aha, hát vele pakolászott a Gazdim! Ekkor láttam, hogy nem az ufók jöttek értünk, hanem egy szép fa volt a szekrényen. Most esett le, hogy mire gondolt a Gazdim akkor, amikor azt mondta, hogy az ajándékaim a fa alatt lesznek! Gyorsan oda is szaladtam és ott találtam egy csomó mindent, ami csakis az enyém lehetett! De mégsem volt minden az enyém, merzt a Gazdim azt mondta, ne legyek telhetetlen, mások is vannak rajtam kívül a családban. Kaptam azért jó pár dolgot: új nyakörvet, pórázt, játékokat és nasit meg egy sampont. Legjobban a sípolós tojáslabdának örültem, régen is az volt a kedvenc játékom, amíg Filip ki nem lyukasztotta a kutyasuliban. Tudom, hogy Filip a legokosabb kutya a világon és nagyon szuper segítőkutya, de azért ez nem volt szép tőle. Most viszont ezennel megbocsájtok neki, mert biztos ő kérte a Jézuskát, hogy hozzon nekem egy másikat. Most le kell feküdnöm, mert holnap is két vendégségbe megyünk, úgyhogy pihennem kell.

Sziasztok! Bocs, hogy csak most írok, de Gazdimat alig tudtam rávenni egy kis gépelésre (ugyanis ő a titkárnőm, mindig neki diktálom le a naplómat), mert mindig az volt a baja, hogy eleget ír a tanulás közben és már semmi kedve gépelni. Hát, elég baj az, hogy még erre sem ér rá. Sok dolog történt ám velem, a legnagyobb az, hogy voltam vizsgázni. A Gazdim szerint nagyon ügyes voltam, csak annak nem örült, hogy ráugrottam a májkrémes kenyérre és nem akartam odaadni a csontot a vizsgáztatónak. Ez csak azért van így, mert sosem ehetek annyit, amennyit én szeretnék.

Gazdimnak van egy titkos terve, de erről még nem írhatok, csak, ha biztos lesz. Addig fúrja csak az oldalatokat a kiváncsiság.

Biztos tudjátok, hogy egy nagy ünnep közeleg, a Karácsony. Én még nem tudom, hogy az milyen, de annyit sejtek, hogy lesz sok finomság meg ajándékok. Tegnap voltunk is a Freshnapfban és a Gazdim vett egy csomó mindent, de én nem nézhettem meg, mert azt mondta, hogy az mind meglepetés és majd a fa alatt meglátom. Ahogy hazaértünk, ki is szaladtam a kertbe megnézni, hogy mi van a fa alatt, de bárhogy is kerestem nem találtam semmit. Pedig nagyon jó a szaglásom! Nem tudom, akkor meg miről beszélt a Gazdim. Azt viszont tudom, hogy úgy illik, hogy mindenkit köszöntsek az ünnep alkalmából, szóval nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek és sok ajándékot a fa alá! Ha megtudjátok, hogy melyik fa alá kerülnek az ajándékok, kérlek szóljatok azonnal! Köszönöm! Ja, és az enyémhez ne nyúljatok légyszi!

Ez a cikk jelent meg Jamboreeról és rólam:

Terápiás kutyák

Ló, macska, nyúl, de még a hüllők is gyógyíthatják az embereket

Népszabadság • Lopes Elvira • 2005. december 5.

Djam, az ötéves, hatalmas termetű kutya hetente egyszer ellátogat gazdájával a Csillagház Mozgásjavító Általános Iskola gyerekeihez. Velük tart Bodza is, aki bár még kölyök, de ha felnő, ő is terápiás kutya lesz. Most még a tanulóidejét tölti a rutinos Djam mellett. A gyógypedagógiai foglalkozáson négy, halmozottan sérült kamasz várja hétről hétre őt. Hárman közülük beszédre képtelenek, ezért kommunikátor segítségével adnak utasításokat a kutyáknak, a gyógypedagógus Éva segítségével.

Darinka nagy koncentrációval nyomja meg az ebet ábrázoló gombot, majd egy másik gomb segítségével leülteti a kutyát. - Bodza ül, mondja a gépi hang, és a kutya csóválja a farkát és leül. Darinka lassan kinyújtja karját, tenyerébe rutinosan belesimul a kis spániel, majd az ölébe heveredik. Darinka hangosan felnevet örömében, nagyon megszerette a foltos Bodzát.

- A gyógypedagógiai foglalkozásokon elsősorban az értelmi és érzelmi fejlődésre fókuszálunk. A kutya segít felkelteni a gyerek figyelmét, és láthatóan óriási motivációt ad a feladatok elvégzéséhez. Egyes gyerekek nyitottabbá és együttműködőbbé válnak a kutyák hatására - magyarázza a gyógypedagógus.

Az állatterápia módszerét B. Levinson amerikai pszichológus dolgozta ki még az 1960-as években. A pszichológus egy viselkedési zavarokkal küzdő kisfiút kezelt, akit hónapokig nem tudott szóra bírni. Egy alkalommal a kutyája is jelen volt a foglalkozáson, s az állathoz elkezdett beszélni az addig szótlan fiú. A pszichológus később speciálisan kiképzett kutyákat vont be pszichoterápiás foglalkozásokba. Azóta számos vizsgálat igazolta, hogy ez a terápia hatékonyan segíti a betegek lelki és testi felépülését, így egyre több területen használnak erre a célra különféle állatokat. A vizsgálatok tanúsága szerint például a kutya aktív jelenléte fokozhatja a mozgásterápia hatékonyságát, segíthet az idős vagy súlyosan beteg emberek depressziójának leküzdésében, a viselkedészavarokkal küzdő gyerekek kezelésében, valamint a súlyos traumában szenvedők pszichoterápiájában. A látás- és a mozgássérültek társaként fizikai és érzelmi támaszt nyújtanak a mindennapokban a speciálisan képzett kutyák. A legelterjedtebb terápiás állat a kutya, de alkalmaznak lovat, macskát, nyulat, madarat, halat vagy akár hüllőket is.

A Csillagházban dolgozó Djam és gazdája az ELTE Etológia Tanszékével együttműködő, Kutyával az Emberért Alapítvány (KEA) tagja. Az alapítvány az elsők között kezdte meg ilyen céllal működését Magyarországon. Szakembereik 2001-ben indították el pszichoterápiás és személyiségfejlesztő programjukat halmozottan sérült vak, illetve autista gyerekek számára. Az alapítvány - egyedül az országban - képez mozgássérülteket segítő kutyákat is.

- Az állatterápia még gyerekcipőben jár Magyarországon, holott az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már komoly hagyományai vannak - mondja Virányi Zsófia, a KEA munkatársa. - Amíg szabályozatlan ez a terület, ellenőrizhetetlen és átláthatatlan, hogy ki mit csinál. Most az egységes vizsgarendszer és a szakmai protokoll kialakításán dolgozunk. Jelenleg ugyanis nem szakmai alapon, hanem sokkal inkább egyéni szimpátia alapján dönti el egy intézményvezető, hogy engedélyezi-e kutya vagy más állat segítő tevékenységét - foglalja össze a problémákat a KEA munkatársa.

Egyre több szervezet alakul az országban, amelyek közül a szakember szerint a Tetra Állatterápiás Csoport, a Pacsi Alapítvány és a Négylábúak az Emberért Alapítvány és a KEA rendelkezik a legtöbb tapasztalattal.

Panni 13 éves, ő a legfiatalabb a csoportban, és az egyedüli, aki tud beszélni. - Mit szeretnél, mit csináljon a kutya? - kérdezi tőle Éva. - Labdázni - mondja mosolyogva Panni. A kezébe adják a labdát, amit merev ujjaival lassan megfog a lány, majd eldobja. A kutya gazdája kiadja Djamnek az utasítást, az pedig megkeresi, majd visszahozza a játékot. - Fordítsd felfelé a tenyered, hogy Djam ki tudja venni a jutalomfalatot - instruálja Éva a lányt. Panni lassan elfordítja nehezen mozduló tenyerét. A hatalmas állat óvatosan elveszi a kekszet, majd Panni elé heveredik, a lány pedig kissé ráfeküdve megsimogatja.

A gyerekek gyakran erejük felett teljesítenek ilyenkor. Lassacskán lazul a merev izomzat, mozdul a nehezen forduló tenyér, fognak a merev ujjak - ennyit tesz egy kutya jelenléte.