"Mert ha messze mennél félnél, "Van szerelem, mi nem gyógyítható" "Az első szerelemben az "könnyek nélkül sírok |
 |
"Furcsa, hogy mennyire "Idővel mindent "Llelkembe égettem |
PROLÓGUS (97-08-29)
....Vággyal terhelt minden éjszakám.
Terveim már hálót szőttek körém.
Beburkoltak a távlatok engem,
Várom őket, hogy elérjék a jelent, és múlttá forrjanak....
LEÍRHATATLAN (97-05-09)
Szótlanul szorítottuk
Átöleltük egymást.
Könnycsepp a szemekben
A fájdalom....leírhatatlan.
Tudom; Te érted mit jelent ez....
Kedvesem, hiányozni fogsz
És érezd mindig,
Hogy nagyon-nagyon szeretlek!
IDÉZET
HIÁNYZOL (97' MÁRCIUS 26)
Talán láttál már égen ragyogó csillagot.
Mennyire szeretlek? Számold meg, megtudod.
Nem régen váltunk el, máris hiányzol,
Tele van a fejem a vágytól.
Szeretlek kedvesem,
Ezt elhiheted nekem.
Rossz nélküled, legyek is bárhol,
Csak két szót mondhatok: Nagyon hiányzol.
MINDEN KÖZÉNK ÁLLT (97-05-09)
Minden közénk állt most:
A tér és az idő.
Távol egymástól
A szívünk egymásért dobog.
Csak most váltunk el
És mégis kínoz a hiányod,
Hogy távol vagy tőlem
És ezt megakadályozni nem tudom.
Száraz könnyek arcomon.
Vágyak perzselik szívemet.
Ott lennék most veled,
(Melletted és Teérted.)
És átölelnélek csendesen.
Vágyba merülne az éjszaka,
Testünk-lelkünk összeolvadna.
Fáradtan összebújnánk,
De nem marad nekünk más, csak a vágy....
SZÁRAZ KÖNNYEK (97-05-11)
Ahogy a napok telnek,
Egyre jobban megedződik lelkem.
Sírni nem tudok már,
De a fájdalmat ugyanúgy érzem.
Csak néhány nap telt el.
Óránként nézem a fényképed.
Hiányod elviselhetetlen.
Egy hatalmas űr tátong bennem....nélküled.
Nagy út áll előttünk:
Hosszú napok, hetek és évek.
A vágyak kikényszerítik belőlem,
Hogy sírjak, és kicsordulnak a száraz könnyek.
Mindenütt ott élsz
Bármerre nézek,
És a fényképed rám tekint,
Én mélyen a szemedbe nézek.
"Szeretlek" - mondom néha halkan
Vagy olykor hangosan.
Az idő most már nekünk dolgozik,
De mégis, most oly' lassan telik.
Száraz könnyek arcomon,
Összeszorul a torkom.
Érzem a fájdalmat,
De sírni mégsem tudok.
Mindent elmondtam, leírtam már,
Hogy szeretlek, és hogy várok rád.
Hiányzol. Nélküled üresek a napok,
Szomorú és magányos vagyok.
5 ÉV MÚLVA (97-05-11)
90 km, milyen kevés a végtelenhez képest.
90 km, milyen távol vagy tőlem e helyhez képest.
Egy elnyújtott csendes éjben,
- Te alszol már -, és én gondolok rád
A csillagokkal teli eget nézve.
Távol tőled
A fényképed nézem.
Rád gondolok fájón,
És az előttünk álló 5 év végét várom.
Hulló csillag....
Ha teljesül vágyam,
Hogy együtt legyek veled
Most, csak ezt kívánom.
Szeretlek kicsim,
Minden percben rád vágyom;
Kimondhatatlan az érzés,
Mikor eszembe jutsz, és csak rád várok.
Most mindkettőnknek nehéz,
De tudom, eltelik az az 5 év,
És beteljesül régi vágyunk,
És akkor ott, elérjük a boldogságunk.
Együtt leszünk újra,
Úgy, mint rég.
Szerelmünk hajnalán
2002. Okt. 17-én.
LÉGY ENYÉM! (97-05-23)
Légy fény az éjszakában
Légy eső a meleg nyárban,
Légy szél a forróságban
Légy enyém!
Légy vigasz, ha bánat ér
Légy vágy mi bennem él.
Légy szorító ölelés
Ha hiányod kínzón bennem ég.
Csak légy enyém!
Légy minden, mi számomra szép.
Légy magányos este a szomorú őszi szél.
Légy szerelem, mi érted él
Légy enyém!
HÉTFŐ ESTI NOSZTALGIA (97-05-11)
Hétfő, 11 óra.
Régen ilyenkor indult útjára a gyönyör.
Hát befekszem az ágyba és maszturbálok egyet,
Csak úgy a nosztalgia kedvéért.
Kezembe veszem a farkam és elönt a szexuális öröm.
ÉN LESZEK (97-05-23)
Ha minden elveszett
Miben régen hittél,
Ha minden ellened fordult
Bárhogy is szeretnéd
Hogy vágyad elérd,
Jöjj hozzám, szólj hozzám,
Én várok rád.
És én leszek az,
Ki átölel,
Ki megért
És ki téged szeret,
Akkor és ameddig szeretnéd.
MÁSNAP REGGEL (97-06-11)
Még 10 perc sem telt el, hogy csókoltalak
És már most fáj a hiányod,
Hogy nem tudom, mikor látlak ismét,
De az ágy meleg még
Érzem még illatod
Számban a csókod
Testemen a tapintásod
És a hideg fényképen a pillantásod.
Már távol vagy
És ki tudja mikor látlak ismét.
Elviselhetetlen a hiányod....
Szerelmem, őrülten hiányzol.
Szeretlek.
AJÁNDÉK (97-06-27)
| ....Szolgáljon bizonyítékul, hogy a végtelennek tűnő idő, a hosszú várakozás, évek múltán egyszer véget ér. Valóra válnak álmaink egy nap. Az egyszerű külső mögött megleled a választ, mikor leszünk újra együtt, boldogan, úgy, mint rég.... |
AHOL ÖLELKEZÜNK (97-08-13)
Egy új világ
Ahol most vagyok.
Új most itt minden
Ami veled összefont.
Soha sem láttam még.
Ismeretlen a mélység.
Itt más az álom,
Más a vágy, más az érzés.
Új alkony hajtja a földre fejét
Együtt nézzük, ahogy a hold újra kél.
Messze van most távol tőlünk
A hely és az idő, ahol ölelkezünk.
AJÁNDÉK II. (97-08-14)
Fogadd el, és őrizd!
Vigyázz rá mindig.
Ez a szimbólum, a kígyó,
A legőszintébb jele a szerelmemnek.
Viseld mindig, és gondolj rám
Ha fáj valami, vagy ha épp boldog vagy.
MINDEN, AMI RÓLUNK SZÓLT (97-08-15)
Minden, ami rólunk szólt
Már csak emlék.
Fényképre fagyott szó.
Ellopott fénye a múltnak.
Tündöklő igazsága
A távoli világnak.
Mintha felednék...
Ahogy az idő távolságában
Mind-mind messzebb érek
Szégyellem; de homályosodnak az emlékek.
Minden, ami szép volt,
Minden, ami rólunk szólt
Minden érzés, ami bennünk volt,
A szívünkkel összeforrt.
Ó, BÁR ITT LENNÉL.... (97-08-16)
Hiányzol kicsim.
Nagyon hiányzol.
Minden percben rád gondolok.
Nincs nap, hogy ne jussál eszembe,
És szétfeszít akkor a vágy.
Egy soha sem érzett ősi erő.
Belső tűz marcangol
Tép, hasít... Sajog és fáj,
Nagyon fáj.
Ó, bár itt lennél....
HAJNALBAN (97-08-22)
Kirúgott magából az ágy,
Mint bordélyházból szokás
A rossz kurvát....
ELVONÁSI TÜNETEK (97-08-27)
Ahogy véget ér a harc
És a legyőzött vére megdermed,
Fényesség feszül a sötét palástra.
Majd megkezdődik újra....
Az uralkodása.
Több százszor láttad már
Az utat mi a titokzatos hegyre vezet.
Ismered jól minden varázsát.
És most is....
Mégis újra megteszed.
A gyönyör kezdetét
Látod minden nap.
És ha ma nem indulsz el?
Máris érzed testedben
Az elvonási tüneteket.
CSENDES
SIKOLTÁS (97-08-31)
(ELKÉPZELHETETLENBŐL LETT LÉTEZŐ VÁLTOZÁS)
Már sírni sem tudok
Pedig a fájdalom istenei
Átkot mondtak rám.
Túl még egy csalódáson
A lelkem felsikolt.
Nehezen viselem a bánatot.
A remény szolgái szolgálnak engem,
Mikor megfagyott szavaim értelme
És bölcsessége után kutatok.
Most mégis 5 nagy tudós vígasztal,
Hogy haláluk után újraéledünk.
Ők tudják jól, ismerik végzetünk.
Itt állok a sötétség testetlen ködében,
Fényre várva és vigasztaló igazságra,
Hogy jön-e még ránk boldog világ
Vagy örökre elveszünk a távlatokban....
Elképzelt jövőnk most ím jelen lett,
És benne élve más az érzelem,
Becsaptam magam, hogy így jó lesz.
Elviselem majd könnyedén, pedig nem.
A fájdalom istenei vezeklésre hívtak.
Megismertem új arcát a bánatnak.
Múltba vágyó lelkem segítségért kiált,
Zuhanok sorsom szakadékába,
Talán a bölcsek hallják a sikoltást....
MESE EGY DÖNTÉSRŐL (97-09-01)
Értem! Kiáltott fel
Az elveszettnek hitt remény,
Kiállt a fénybe és érezte:
Új világ jön most.
Elveszni indult,
De most érteni kezdte
A bölcsek üzenetét.
Jobb lesz talán
A vágyadó nélküliség.
Jobb lesz így,
Mert különben
Megfulladunk a szorításainktól,
És gyűlöletet ébreszt a korán kiteljesedő vágy.
Megkérdezte hát: "Akkor hogyan tovább?"
És így szólt az 5 tudós:
Lásd be, a döntésed úgy volt jó,
Ahogy akkor gondoltad.
Bízz bennük, és mikor fohászt mondasz
Hantjaink felett, meglásd, amit akarsz, eléred....
Azzal elmentek és nyomukban
A megnyugvás, a remény teremtett új valót.
NINCS MÁS ÚT ! (97-09-04)
Indulj el vándor!
És ne nézd a mélységet,
Még ha hatalmas szakadékon
Keresztül vezet is utad.
Bátran lépj a vékony hídra
És juss át rajta félelem nélkül!
Értsd meg, más út nem létezik!
FELEJTSD EL! (97-09-08)
A gyönyör, amit eddig csak egyedül nekem adtál
Most bárkié is lehet.
Tudom, hogy ez nem bűn velem szemben,
De úgy érzem, hogy magaddal szemben sem.
Tudod, ez már azért csak fáj.
Tükör lehetsz számomra
És így már szinte undorodom magamtól.
Mondjátok, miért érzem így
Mondjátok, miért gondolom így?
De válasz nincs, csak a kérdés visszhangzik folyton.
És a bölcsek leülnek a szomorú tudósokhoz,
Hogy döntést hozzanak.
Már-már úgy tűnt, nincs megoldás
Nincs egyesség,
De végül csak ennyit mondtak:
"Felejtsd el!"
ZUHANÁS (97-09-10)
Tíz napnál nem bírtam tovább.
Oly' fájdalom mutatta meg hatalmát felettem,
Hogy elviselésére a feledést választottam.
Ne hidd hát, hogy gyáva vagyok, és menekülök,
De más út nincs.
Különben önmagad ellenségeként végzed.
Légy büszke, hogy te mindent megtettél.
A zuhanás közben hiába kapaszkodsz képzelt,
Sosem volt jövőkarokba,
Fogd meg, ragadd magadhoz a jéghideg,
Kőkemény valóságot, a tényeket!
A zuhanás 10 napig tartott.
Hát ébredj fel!
Vége van már!
VALAHOL MESSZE....(97-10-11)
Valahol messze,
Van egy lány.
Ott, ahol most csak a képzelet jár.
Valahol messze,
Időben és térben.
Várnak még, hogy egyszer közel legyen,
Minden, mi egykoron volt,
Minden, mi most csak álom,
Hogy végre a két fél összeérjen.
Valahol messze,
Még ők sem tudják,
De várnak egymásra,
Egymást látják,
Egymást várják....
NÉHA...(97-10-12)
Néha ölni akarok
Néha meghalni.
Néha szeretni akarok
Néha gyűlölni.
Néha adnék,
Néha szart se adnék az egészért.
UTOLSÓ VERS (97-09-21)
Oly' sok mindent kérdeznék,
És oly' sok mindent mondanék.
Oh, Ancsa, ha igazán szeretnél,
Te volnál az, aki megérthetnél!
Te vagy az egyetlen,
Aki tudhatná, hogy mit jelentesz nekem.
Te tudhatod csak!
VIGYÁZZ MAGADRA! (97-10-29)
Évek múltán, amikor majd megállsz,
Körbenézel és észreveszed:
Egyedül vagy, egyedül maradtál.
Mindenki elhagyott, elfordult tőled már,
Mert elfelejtetted szeretni őket.
Visszamennél, de késő. És csak kínoz a magány.
Vedd észre időben, hol a határ,
Hol van a pont, ahol még visszafordulhatnál,
Mert nem lesz más ami körbe vesz,
Csak hideg valóság:
A magány....
AZ UTOLSÓ ELVONÁS (97-10-29)
Azt hittem, már mindent elvontak tőlem.
És rá kellett ébrednem, még volt olyan
Amit megőrizhettem belőled.
De nem, túl néhány hónap után,
A szerelmed, a lelked és most
A tested is másnak adtad át.
Megtörtént az utolsó "elvonás".
Úgy érzem, innen már nincs tovább.
Tervek, levelek, emlékek
Mind-mind el kell temessem....
Maghaltak, az utolsó elvonás eltemetette őket.
Ég veled! Ég veletek!
EPILÓGUS
(97-10-29)
(ÍRTSD KI MAGADBÓL A FÁJDALMAT!)
Írd ki magadból a fájdalmat!
Égesd fel magad mögött a hidat!
Nézz az égre fel, majd hajts le a fejed!
Nézd meg jól utoljára, és hagyd abba!
Hagyd a vágyakozást, kezd el új életed!!
Annak a lánynak az emlékére, akit nem tudok elfelejteni, aki nagyon szeretett, és én is nagyon szerettem. Losonczi Annamáriáról és rólam, kettőnkről szól minden vers.
A rossz dolgokról könnyebb írni verset, és én a fájdalmakat írtam ki magamból, ezért nincs köztük olyan, amely tisztán csak a boldog napokról szólna.
A teljességhez hozzátartozik, hogy elválásunk idején írtam még két verset, de ígéretemhez híven, azokat csak neki írtam, így ők sajnos nem szerepelnek ebben a kötetben.
....És nem írtam le mindent, mert a fájdalom elnémította szavaim. Kavarogtak a gondolatok bennem. Hogyan is értethetném meg másokkal, mi az, ami végbe ment bennem. De egy idő után, már nem találtam a szavakat, a bánat, a fájdalom leírására. Ezeket a gondolatokat magamban tartottam. Szavakkal, versekkel próbáltam leírni az érzéseket, amik gyötörtek engem. Hogy elveszíthetem, hogy másé is lehet - tudom, ennek így kell, hogy legyen - mégis, nehezen viseltem. Most, hogy úgy érzem, terveink lehetetlennek tűnnek, lezártam ezt a kötetet.
Mi lesz? Nem tudom. A versek szívből szólnak és igazak. Remélem egy nap némelyikük igaz lesz, és boldogan elmosolyoghatunk: Mégis sikerült....
KÖSZÖNÖK MINDEN EMLÉKET!
C1998
....És született még néhány vers, mert az elmúlt visszahozhatatlan múltbéli gyönyörök az emlékemben, és a jelen gyötrő múlni nem akaró fájdalmai nem hagyták, hogy elfelejtsem. Sem őt, sem a tényeket. Még most is fáj, ha rá gondolok és azokra az órákra, napokra, hetekre és hónapokra, amit együtt töltöttünk; hol boldogságban, hol szomorúságban. Azt hiszem, halálomig fájni fog, hogy elveszítettem.
Miért ez a kín? Ő volt az egyetlen, aki igazán szeretett.... Éreztem és tudtam. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy bármi rossz ér is, ha vele együtt leszek minden felhő szétoszlik majd felettem.
Minden, amitől akkoriban féltem és nem akartam, hogy megtörténjen, megtörtént....
VOLT EGY LÁNY (97-12-01)
Volt egy lány,
Akiben hittem,
Akiben bíztam.
De ő már a múlté....
Tudom,
Hogy te tudod, mit jelent ez.
MÁR FELEJTENÉK (97-12-19)
Az agyam már rég felejtene,
Ő már rég máshogy élne
Az agyam már elfordulna,
Ha a szívem hagyná,
De a szívem még néha (gyakran) visszanéz,
Emlékezni akar, mert szép az emlék.
EGY ÁLOM (97-12-23)
Volt egy álmom.
Rólunk szólt.
Eleinte vitatkoztunk,
De végül összeforrt testünk.
A többit te is tudod....
Ha ez az álom évek múltán valóság lenne,
Akkor tudhatnám: újra együtt vagyunk.
Néha úgy érzem, nem fáj.
De ha újra eszembe jutnak az emlékek,
Úgy érzem, nagyon fáj.
MINDEN VERS (98-01-09)
Hazugság minden fényképre írt,
Szép és emlékeztető vers.
Láttam a szavak porladását,
Láttam a "sok szeretettel" miként vált gyűlöletté és haraggá.
Mi értelme minden ilyen versnek?
Csak beszínezzük a pillanatot,
Hogy később nevetve vagy szomorúan belássuk:
Nagyot tévedtünk.
Amit akkor írtunk,
Már csak fakó emlékeztetője egy jobb,
Egy más világnak.
Ne értse félre ezért hát senki a verset,
Mert az csak a pillanatnyi csend.
ELMÚLÁS
TRILÓGIA
I. ÉLVE ELTEMETVE (97-12-16)
Viharban hajladozó fák hangja,
Vakító villanás a verem sötét mélyén,
Nedves földet érzett a tenyér,
Mást nem, hiszen élve eltemették....
Egy téli esős éjjelen történt az eset,
Midőn ő elindult, de mindent másként tervezett.
Nem akarta, hogy ily' hamar vége legyen,
Most akart ő élni igazán, már eleget szenvedett.
De a tánc elmaradt
És a szavak vihara port kavart,
Sűrű átláthatatlan felhőt,
Mely mindent eltakart.
Amit engedni látott a fergeteg,
Csupán a meg nem történt képzetek.
És az új láthatatlan terek,
Amelyek kapuit most nyitották meg.
Nem kellett hunyorognia erősen,
Hogy jól lássa, mi van ott benn.
Szóltak neki csendben: "Menj be!"
És löktek rajta egyet rendesen.
Nem volt bent más, csak por és hamu.
Ameddig a szem ellát, mindenfelé hantok, (halott tanuk).
"De hiszen ez egy temető" - kiáltott fel
És egy gödör már kész volt. "Ez a tied lesz!"
Ekkor sötétség támadt,
És sírni kezdett az ég
Hát így történt, hogy a szerelmet
Élve eltemették.
II. HANTOK FELETT (97-12-16)
A hantok felett jeges szél fújt,
Keserű könnycseppet ejtett az ég.
A remények csillaga rég kihunyt,
De a megnyugodott holtnak valaki őrzi még a nevét....
III. HOLNAP ÉS AZUTÁN (97-12-16)
Másnap még mindig könnyek áztatták
A kapu mögötti néma csendbe zárt
Élve eltemetett halott szerelem hantját.
Nem fújt a szél, a por és hamu is elült már.
Lassan feszült a virradati nap az égre
Az éj sötét palástját felperzselve.
Fénye befürösztötte az egész teret,
És új, más kapuk nyíltak meg.
Ismeretlen utak, egy ismeretlen jövő felé,
És az új nappal született elindult útjára,
A szívében hordozva a halott szerelem emlékét.
FÖLDI
ÉLET, FÖLDI NYOMOR....
MOST ITT KELL ÉLNED, SEHOL MÁSHOL (97-12-16)
Valaki elmondta már, mit ér egy élet
Valaki látta már, milyen, ha szenved egy lélek
Van, aki tudja és érzi már,
Ez mind csak a földi nyomor, és elmúlik egyszer talán.
Mi értelme hát, ennek a hitegetésnek,
Hogy "emlékezz rám",
Hogy "szeretlek mindig",
Hogy.... És végtelen a sor.
PROLÓGUS II (97-12-16)
....A múlt, mint láthatatlan kéz,
Titkos jövőnk irányítója.
Ne hagyd! Lásd meg újra a fényt,
És lépj ki a bánat sötét erdejéből,
Lépj az új távlatok felé....
ÉRTELMETLEN HARC (97-12-20)
Harc dúl
A felejtés vív csatát bennem.
Tart még a háború,
De ez más, itt mindenki csak veszthet.
Hogy melyik fél kezdte?
Senki se tudja.
De az biztos, hogy idővel
Mindkettő elbukja.
Agyam és szívem más.
Az egyik látja hol a határ,
A másik még vár,
Küzd egy elveszett cél után.
És agyam kérdez:
"Felelj hát! Kell-e még neked
Hiszen elfelejtett,
Többször megszegte szavát.
Hazudott neked.
Tudom, hogy nagyon fájt.
Elhagyta szerelmed zálogát,
Összekevert téged,
Azt sem tudod mi az igazság.
Felejtsd el, kérlek!
Mondta: >Nem vagy már enyém,
És nem is leszünk együtt már.
Felejtsd el, hogy vagyok,
Ha akarsz, emlékezz rám.<
Szerelmed élve eltemette
És már rég hűtlenné vált.
Valaki másnak, sok srácnak
Testét, lelkét, szerelmét adta át.
És mikor jött az utolsó találkozás
Büszkén vállalta eltorzult önmagát.
Szemedbe szórta terveitek földi porát,
És így szólt: >Vége, ennyi volt csupán.
Én már más vagyok,
Máshoz tartozok immár,
Mindig volt és mindig lesz akit szeressek,
De téged soha már.
Bezárult a kapu, életem egy korszaka mögött
Hiába is akarod, a döntésem örök.
Nem leszek a kedvesed, és te sem leszel már,
Mint egy volt szerelmedre, csak úgy emlékezhetsz rám.<
Szólj hát:
Mindezek után, és amit
Nem tudsz talán,
Még mindig folytatnád?"
És a szív így felelt:
Még mindig
Még most is szeretem.
Utóirat: És a bölcsek és a tudósok mind megszégyenülve eltűntek a távolban, bánat ült arcukon, a szemeik kihűlve meredtek a semmibe. Bezáródott a kapu....
Kommentár: Aki látta a fényt és ismerte a táncot, aki tudta mitől vagyunk boldogok, ha minket együtt látott, az tudja, hogy ez az értelmetlen harc mit jelent és mennyire fáj nekem...
ENYÉM LEHETNÉL (97-12-20)
Ó, bár enyém lehetnél,
Boldogan fújna az októberi szél,
Újra meglágyulna a kemény tél,
És tovább tartana a szenvedély.
Újra miénk lenne minden szerelmes éj.
Láthatnánk mindig, ahogy a hold újra kél.
Eggyé válhatnánk ismét.
És szerelmünk már nem lenne örök remény.
EGYETLENEM II. (97-12-29)
Korán keltem.... És már sehol sem találtalak
Tudtam jól miért nem vagy itt, hiszen csak álmodtalak.
Hozzád értem volna.... De ez már csak emlék.
Szép volt, sőt gyönyörű.... Nincs más csak remény.
Hányszor gondolok rád.... Sokszor beszélek rólad,
Semmi sem voltál.... Mikor az októberi szelek fújtak.
Még most sem értem miért kell így lennie,
Csak azt tudom, miért fáj ennyire.
Régen szerettél.... Most már a láng nem él
Régóta kértelek.... Bár újra kezdhetnénk.
Kértem őt.... Legyen most folytatás,
De te megváltoztál.... Még sem kerestem mást.
Hányszor próbáltalak elfeledni,
Hányszor próbáltalak meggyűlölni.
Hányszor akartam, hogy ne kelljen emlékezni.
Hányszor kértem, hogy ne kelljen így élni.
Hogy utáltalak volna, hisz' cserbenhagytál.
Hogy szerettelek, pedig sokszor hazudtál.
Hogy bíztam benned, hogy majd újra jó leszel,
De már....
Mindig szeretlek, oh drága egyetlen életem....
IMÁBA FOGLALOM NEVED (97-12-20)
Imába foglalom neved,
Hogy elérjelek.
Közös jövőnk távlatai
Elvesztek már rég
Elégettél minden reményt.
Az utolsó elválás után
Egy reményt gyújtott a vágy.
Köd öleli át
Testét a semminek.
Fázok.
Hátra nézek és látom a tavaszt
A táncunkat a dombon,
De körülöttem minden fény kialudt.
Csak egy fájó zokogás töri meg az éjjeli imát....
RÉGI VÁGY (98-01-26)
Magamba zárnám,
Mint féltet, drága kincset.
Hagynám, hogy éljen bennem,
Ő is, ne csak a régi vágy.
Tűz perzselné remegő szád,
Égetné bőröd, izzana már
Minden kiejtett szó,
Minden csendben megnyugvó régi vágy.
Öledbe temetném a bánatot,
Hogy tudd meg és értsd,
Nem aludt ki egy percig sem,
Ott égett bennem mindig a régi vágy:
Hogy ketten, együtt lépjük át
A boldogság és öröm titkos kapuját,
Hogy újra lásd:
Benned is él a régi vágy.
AZ UTOLSÓ ELVÁLÁS (97-12-04)
Sosem hittem volna, hogy így alakul,
Hogy ez lesz belőlünk.
Minden már a múlté,
Minden már csak emlék,
Semmi több.
Fáj, nagyon fáj!
Kívánom, hogy légy boldog!
Halálomig fájni fog, hogy elveszítettelek.
OLY TÁVOLI.... ÖRÖK TŰZ (98-01-28)
Elmúlt idők szélvihara,
Mint háborgó tenger habjai,
Kavargott bennem a visszahozhatatlan,
Már megint fáztam,
Oly távoli....
Tűz lobbant bennem.
Vágylánggá lett minden szó, és gondolat,
És táncra hívott, szerelemre,
Hogy újra menjek,
Oda a távolba....
Rögtön mentem volna
Hisz oly' sok a szép emlék.
De szívem végre jó a döntést hozta,
Nem, nem megyek sehova,
Fájna még....
Egy ideje kezdetét vette a felejtés,
De jöttek a hírek újra,
Fájt ismét az emlékezés.
Hogy ő még mindig másé
Azt hittem elmúlik lassan
De ez a szerelem most más.
Belső tűz éget, perzsel a kín,
Ez most igazán fáj,
Ó, bár vége lenne már,
Nincs sehol egy híd.
Talán végre elfelejtem,
De bármit hallok, még mindig felkavar, mindig fáj.
Tűz égett bennem
És már-már elhittem,
A parázs is rég hamuvá vált.
De rá kellett ébrednem.
Örök tűz ég bennem....
EGYENESEN ÁT (97-12-10)
Többször próbáltad volna már
Mégse tetted meg
Kínálta magát egy másik,
Titokzatos világ
A test határán
A lélek bezártságán
Egyenesen át
EPILÓGUS (98-03-10)
....Egyre
nehezebben idézem fel az arcát.
Fejemben még mindig íródnak a versek....
1999 tavasza táján történt egy beszélgetés közöttünk, melynek eredménye képpen én megkaptam azt a naplót, amit több mint 2 éve szerettem volna látni. Megegyeztünk, hogy ezért a füzetért csrébe megváltoztatom a kötet borítóján és ezen ez oldalon szereplő képet.
Bár a kötetet még '98-ban lezártam, most mégis újra terveztem a borítót, ígéretemhez híven. Ugyan túl sok változás nem történt, csupán egy képet, mely őt ábrázolta, - számára kompromittáló módon - nem tettem bele a tenyerembe és ide erre az oldalra. Szerette volna, ha ez a kép teljesen megszűnik, de én ezt nem tehettem meg, habár a kép vegyes érzelmeket ébreszt bennem, mégis úgy érzem, túl kevés képem van róla.
1998-12-04-i napon csúnyán összevesztünk azon, hogy ő már másé. A 4. Kötet végén úgy döntöttem, hogy nem írok több verset, most mégis írtam egyet - a borítón szereplőt - , igaz nincs szó arra, hogy mennyire fáj számomra az, hogy így végződött, és hogy ma már egyáltalán nem akar látni, hallani engem.
Szomorú, de sajnos tényleg nem láthatom többé úgy, mint akkor, és úgy sem, mint barátot.
Pedig régen nem így volt....
"Mert ha messze mennél félnél, "Van szerelem, mi nem gyógyítható" "Az első szerelemben az "könnyek nélkül sírok |
|
"Furcsa, hogy mennyire "Idővel mindent "Llelkembe égettem |
Losonczi
Annamáriának az emlékére; a lánynak, Aki megmutatta mi az
igazi szerelem.
Köszönöm az emlékeket! Bocsáss meg nekem!
Tudom
fáj, tudom nem lehet; De szeretlek akkor is,
Ha te nem akarod, ha te nem érted; Ha téged ez ma már nem
érdekel....
A KIEGÉSZÍTÉS ÉS BORÍTÓMÓDOSÍTÁS 1999-04-29-én TÖRTÉNT.
C 1998