| |
|
|
 Föld
 -
- A
Föld a Naptól a harmadik, méretét tekintve pedig az
ötödik legnagyobb bolygó.
|
|
- Naptól
mért közepes távolsága: 149,600,000 km (1.00 CSE)
- átmérő:
12,756.3 km
- tömeg:
5.976e24 kg
Az űrutazások és a holdraszállások mindennél nyilvánvalóbbá
tették, hogy a Föld is csak a Naprendszer egyik bolygólya.
Jóllehet úgy szoktunk bolygónkra tekinteni, mint a "terra
firmá"-ra, mint a stabilitás szimbólumára, a Föld valójában
egy óriási űrjármű, amelynek átmérője majdnem 13000 kilométer,
és amelyik 30 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguld
pályáján. Keringésén kívül a Nappal és Naprendszerünk többi
bolygójával együtt körülbelül másodpercenként 20 kilométeres
sebességgel haladó mozgást is végez a Herkules (Hercules)
csillagkép irányába. A Föld tengely körüli forgása következtében
az egyenlítő minden pontja óránként több mint 1600 kilométert
tesz meg.
- Tudjuk,
hogy bolygónk 24 óra alatt végez egy teljes körülfordulást.
A forgás következtében fellépő centrifugális erő hatására
az égitest belapult, az egyenlítői vidékeken pedig kidudorodott.
Így ma a Föld egyenlítői sugara 21,5 kilométerrel hosszabb,
mint a pólusokat összekötő szakasz fele. Ha a Föld forgása
hirtelen leállna, akkor az óceánok vize a sarkvidékek felé
áramlana az egyenlítőtől, egészen addig, amíg az egyenlítői
és a poláris átmérő ki nem egyenlítődne.
- A
hegyek csak az emberi időskálán mérve nevezhetők állandónak.
Az idők folyamán Földünk felszíne megemelkedett, megrepedezett
és felgyűrődött. A Föld -születése óta- állandóan
fejlődik, változik. Az eróziós erők mindig a tektonikus
erők ellen hatnak. Míg az utóbbiak hatalmas csúcsokat hoznak
létre, az előbbiek e csúcsokat egyszerű sziklákká pusztítják
le. A különböző eróziós erők közül minden kétséget
kizáróan a vízzel kapcsolatosak a leghatékonyabbak. A felhők
általában a magasabb vidékek fölött alakulnak ki. Ezek a
területek többnyire csapadékosabbak. A víz amely
mindig az alacsonyabb szintek felé törekszik, lezúdul a
domboldalakon, erecskéket alkotva, amelyek patakokká, majd
folyókká egyesülnek, és végül hatalmas folyamokká duzzadva
ömlenek a tengerekbe. Ha repülőgépről nézzük a folyókat,
hatalmas összefüggő rendszernek látjuk őket, felismerjük
jellegzetes elágazásaikat, s azt, hogy a kisebb ágak nagyobbakká,
azok pedig végül főfolyammá egyesülnek. A sarkvidékeken
és a nagy tengerszint feletti magasságban a nagy jégtömegek
gleccserekké állnak össze, amelyek igen lassan csúsznak
lefelé, letarolva az alattuk fekvő felszíni alakzatokat,
és hatalmas U alakú völgyeket vágva a talajba. A tengerek
partvidékén a szél hajtotta hullámok és az árapály következtében
állandóan változik a partvonal alakja. A szél is
nagyon fontos talajformáló, felszínalakító erő. A hőmérsékleti
változások ugyancsak eróziós, romboló hatásúak lehetnek:
a melegedés hatására bekövetkező tágulás, valamint a lehűlés
miatt fellépő összehúzódás során repedések keletkeznek,
s a kőzetek lassan elmorzsolódnak. A folyók mély árkokat
és kanyonokat vájnak maguknak. A folyóvíz eróziós munkájának
és a Föld tengely körüli forgásának együttes hatása azt
eredményezi, hogy a folyómedrek inkább kígyózva kanyargók,
mint egyenesek.
- A
Föld fiatal korában valószínűleg teljesen hideg volt, belső
részeiben mégis volt bizonyos mennyiségű radioaktív anyag,
bizonyára urán, tórium és a nátriumnak egyik izotópja. Ezeknek
az anyagoknak a radioaktív bomlása során tekintélyes
mennyiségű hő szabadult fel, amely azonban csak igen
lassan tudott kijutni a belső tartományokból, s így az évmilliók
során annyira sikerült felmelegítenie bolygónk belsejét,
hogy ott egyes anyagok cseppfolyóssá válhattak. Ez a hőmennyiség
felelős az összes vulkáni és gejzírtevékenységért.
- A
Hold és a Nap tömegvonzása
(az előbbié nagyobb) apályt és dagályt kelt, amelyek
az óceánok és tengerek vízfelszínének süllyedésében és emelkedésében
vehetők észre. A Hold úgy "vonszolja" maga után a Föld dagályövét
bolygónk felszínén, hogy az épp ennek forgásával ellentétes
irányban haladjon. Emiatt a földi napok évszázadonként 0,02
másodperccel hosszabbodnak meg. Ez az érték elhanyagolhatónak
tűnhet, de hosszú évszázadok alatt annyira felszaporodik,
hogy könnyen kimutathatóvá válik. Ha például a teljes napfogyatkozások
bekövetkezésének előre kiszámított helyét összevetjük a
tényleges hellyel, akár egyórás különbségeket is felfedezhetünk.
Ha a Föld forgása lassul, akkor viszont a Hold keringésének
kell megfelelő arányban gyorsulnia (a Föld által elveszített
mozgási energia a Hold mozgására tevődik át.) Meglepő módon,
ha az égitest mozgása gyorsul, akkor eltávolodik bolygónktól,
s így végeredményben hosszabb időre lesz szüksége, hogy
egy teljes keringést végezzen körülöttünk. Számítások szerint
a Hold évente 4,5 cm-rel távolodik Földünktől e jelenség
hatására. Ez az érték persze szintén elhanyagolhatónak tűnik
a Föld-Hold távolsághoz képest. Ha azonban azt is figyelembe
vesszük, hogy a dagálysúrlódás amely a múltban -amikor a
Hold sokkal közelebb volt hozzánk- lényegesen nagyobb volt,
akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a két égitestnek
egymilliárd évvel ezelőtt olyan közel kellett lennie egymáshoz,
hogy szinte összeértek. Nyilvánvaló, hogy valamilyen oknál
fogva a súrlódási erő kisebb volt. A kutatók feltételezik,
hogy a változás a kontinensvándorlással
magyarázható. A Föld őskorában, amikor a kontinensek
egyetlen szárazföldet alkottak, a dagálysúrlódásnak sokkal
kisebbnek kellett lennie, mint napjainkban, mivel a kontinentális
selfek teljes területe akkoriban sokkal kisebb volt.
 A
szárazföld, az úgynevezett litoszféra a Föld felszínének
mintegy 30%-a. A fennmaradó 70%-ot tengerek és óceánok borítják.
Ez az úgynevezett hidroszféra.
A
földi légkör
főként nitrogénből (78%) és oxigénből (21%) áll. A többi
alkotórész közül legnagyobb mennyiségben vízgőz, argon és
széndioxid fordul elő. A talajszinten mért átlagos nyomás
101325 Pa (1013 millibar) ami megfelel egy 0,76 m magas higanyoszlop
vagy egy 10 m magas vízoszlop nyomásának. Ezt a nyomást nevezik
egy atmoszférának.
A földi légkör összetételének változásai nagyon megnövelték
az atmoszféra alsó része által befogható hőmennyiséget -ezt
a jelenséget nevezik üvegházhatásnak.
Az ultraibolya sugarak elnyelése miatt a légkör felső rétegében
egy különleges oxigénmolekula-fajta keletkezik: az ózon
(O3), amely szinte teljesen megakadályozza az ultraibolya
sugarak további terjedését. Még magasabban nyelődnek
el a röntgensugarak, amelyek a molekulákról és atomokról
elektronokat szakítanak le, s azokat ionokká
alakítják. A légkör felső részében több ilyen, jó elektromos
vezetőképességű zóna is van, amelyek hihetetlenül fontos
szerepet játszanak a rádiózásban, tükörként visszaverik
a hosszabb hullámú rádiósugarakat a Föld körül, a rövidhullámokat
viszont átbocsátják. A Van Allen sugárzási övezetekben összegyűlt
elektronok és ionok alkalmanként kikerülhetnek e zónákból,
és lejuthatnak a légkör felső rétegeibe, főként bolygónk
mágneses pólusainak vidékére. Ezek a Föld mágneses
tere által irányított részecskék összeütköznek a felső
légkör molekuláival, és sugárzást bocsátanak ki, amely azután
a sarki
fény
csodálatos formáiban és színeiben jelenik meg. Az atmoszféra
véd bennünket a meteorok
sokaságától, kisebbektől és nagyobbaktól is, amelyek éjjel-nappal
bombázzál Földünket. A kozmikus
sugárzást, amely a világűr minden részéről, igen távolról
jut el hozzánk, ugyancsak a légkör gyengíti. Ha e sugarak
gyengítetlenül érnének el bennünket, jóvátehetetlen károsodást
okoznának szervezetünkben.
A légkör rétegei
- troposzféra
0 -12 km magasságig, az időjárási folyamatok jórészének
színtere, a hőmérséklet felfelé haladva csökken, 290 K-ről
kb. 217 K-ig, amely minimumot a tropopauzánál mintegy
10 kilométer magasságban éri el
- sztratoszféra
a troposzférától 50 km magasságig, a hőmérséklet a magassággal
emelkedik, ez a réteg tartalmazza az ózont; mezoszféra
a következő réteg, a hőmérséklet a magasság növekedésével
csökken, kb. 85 km magasságban a legalacsonyabb, 185 K
- termoszféra
85 kilométeres magasság fölött, ahol a ritka gázok a napfénytől
felmelegszenek és elérik a nappali 1200 K-es, valamint
a 800 K-es éjszakai hőmérsékletet; kb. 500 kilométeres
magasságban a könnyebb atomok (pl. hidrogén) képesek kiszökni
a légkörből.
Az üvegházhatás az átlagos felszíni hőmérsékletet 290
Kelvin (17 Celsius) körül tartja, mintegy 35 K-nel magasabban,
mint amekkora légkör hiányában lenne.
Az atmoszféra, különösen az alsóbb rétegek, a csillagászati
megfigyeléseket is befolyásolják. A le- és felszálló
légáramok eltérítik a csillagokról és más égitestekről érkező
fénysugarakat eredeti irányuktól. A fentiekkel magyarázható
a csillagok fényének pislákolása, ami elkeni az égi objektumok
fényét, s ami megakadályozza, hogy a finomabb részleteket
is tanulmányozzuk. Azt is megfigyelhetjük, hogy a csillagok
képe táncol a távcső látómezejében, miközben színük és fényességük
is változni látszik. Mivel a csillagászoknak jobb képekre
volt szükségük, olyanokra, amelyeken kisebb szögátmérőjű
részletek is felismerhetők, kénytelenek voltak teleszkópjaikat
hatalmas léggömbökkel mintegy 30 kilométeres magasságba
felbocsátani. A Föld körül keringő mesterséges holdakról
 (és
űrtávcsövekről) végzett megfigyelések egyik legnagyobb előnye
éppen az, hogy ezek az eszközök teljesen zavartalanul dolgozhatnak,
minthogy a légkör felett járnak. A csillagközi térben a
csillagok fénye egyáltalán nem szikrázik, s ilyen holdakról
a távoli ultraibolya sugárzás éppen úgy tanulmányozható,
mint a Föld felszínére soha el nem jutó többi elektromágneses
hullám.
 Bolygónk
légkörének molekulái a rájuk eső napfényt minden irányban
szórják. Ez a szórás sokkal erősebb a kék fényre, mint
a vörösre, hisz éppen emiatt látjuk kéknek az égboltot.
Ahogy az űrhajósok bolygónk körül keringve többször is felhívták
rá a figyelmet, a kék szín általában is jellemző Földünkre.
Így különösen jól kivehetők a fehér felhők megkülönböztető
jegyei. A spirál alakú szegélyek mindig ciklonokra utalnak.
Az északi féltekén mindig az óramutatóval ellentétes irányban
forognak, a délin pedig azzal megegyezően.
A
Föld több, különböző koncentrikusan elhelyezkedő rétegből
áll. Három fő réteg különbözethető meg:
- A
bolygók belső felépítése részletesebben értelmezhető bármely
szeizmikus jelenség tanulmányozásával. Felhasználhatók
a bolygó felszíne mentén, valamint a bolygó belsején keresztülhaladó
külső vagy belső események előidézte rengéshullámok. A belső
esemény lehet földrengés, a külső pedig meteorit-becsapódás
vagy mesterséges robbantás.
- A
Föld mágneses tere egy egyszerű mágnesrúdéhoz hasonlóan
viselkedik: kétpólusú, a tájolótűje pedig az északi és déli
mágneses pólusokat összekötő erővonalak mentén áll be. A
mágneses tér iránya idővel változik, jelenleg az északi
mágneses pólus (amit azért nevezünk északi pólusnak,
mert az iránytű mágnesének északi pólusa erre mutat, tehát
az valójában a Föld déli pólusa mágneses értelemben) az
északi szélesség 78,5 fokán, Északnyugat-Grönlandon helyezkedik
el.
- Tankönyvek
és elemi csillagászi könyvek sokszor perspektívában ábrázoljál
a földpályát, egy meglehetősen hosszúra nyújtott ellipszis
formájában. Ez az ábra helytelenül felfogva sokaknál beidegződik
egy életre, akik abban a hitben vannak és maradnak, hogy
a földpálya nem egyéb mint egy hosszan elnyúló ellipszis.
A valóságban a földpálya alig különbözik a körtől.
Az eltérés oly csekély, hogy papíron nem is lehet másképp
ábrázolni, mint kör alakjában. Ha a papírra vetett földpálya
átlóját jó nagyra, mondjuk 1 méterre vesszük is, ábránk
eltérése vékonyabb volna a ceruzavonalnál, amellyel a földpályát
megrajzoltuk. Az ilyen ellipszist még nagyon jó szemmel
sem lehet megkülönböztetni a körtől.
- A
Föld tengelyének hajlása 23,4 fokos, és ezt a térbeli
irányt a bolygó Nap körüli mozgása közben is megtartja.
Ezért keringés közben az északi és déli féltekékre jutó
napfény mennyisége szakaszosan változó, azaz az időjárás
a Földön évszakos változásokat mutat.
 A
Földnek egyetlen természetes kísérője van, a Hold.
A
Földnek egyetlen természetes kísérője van, a Hold.
Távolság Sugár Tömeg
Hold (000 km) (km) (kg)
------- -------- ----- -------
Hold 384 1738 7.35e22
A
lap teteje 
|
|
