FENYŐSZEGI ŐSZ 2017 – 40. szám. Zsögödkörnyéki lazulás

Ahol hiányzanak a sorompók Több településen felszámolták a vasúti sorompókat. Pénzhiány, észhiány, vagy mi hiány végett. Azt pedig tudjuk, hogy hazánk megújult sofőrjeinek egy része vakmerő. Úgy tekeri, mintha folton folyvást valamiről lekésne. Nem baj, ha nem tudja jó előre, majd megfejti későbbiekben a mulasztását. Az eredmény is megvan hozzá, minél jobban ereszti szélsebesen a járgányát, annál nagyobb esélye van a „koccanásra”. Röviden szólva, kilóra történnek balesetek. Ha ott volna sorompó, ahol régebb szokott lenni, a balesetek száma ezzel bizony rendesen csökkenne. Legfeljebb a kedves hullajelölt úr vagy hölgy bosszús káromkodásba törne ki, azért hogy két percet késett a nem is tudom honnan helyről, mert sorompót kapott. Előnye mindenképpen az, hogy autók pedig teljes pompájukban hajtanának tovább. A mostani helyzet sajnos nem ez. A zsögödi baleset is ezt bizonyítja. Kissé szürrealisztikus, kubisztikus s a többi isztikus kép tárult elénk minap a zsögödfürdei eltérőnél. Az autó gazdája arra gondolt megelőzi a vonatot nagy gyorsan. Egy hajszál híján szinte sikerült. Kocsija a felismerhetetlenségig torzult, ő pedig a sürgősségin kötött ki. Folyton azt számoljuk, hogy mire mennyit költünk, és mi élvez elsőbbséget (prioritást, mert ugye tudunk divatiul is) ilyenkor. Ha az emberéletek nem fontosak, akkor mi lenne az? Jobb, ha nem gondolok belé, mert nagyon összegabalyodnék a rangsorolás útvesztőiben. De azért hozzátenném, a sorompókat annak idején se dísznek rakták fel. Úti		„Székelyföldi parlament 2050” - Medve komák, há mi a nyavalja történik itt minálunk!? Már megint untos-untiglan ez a nyavalyás emberkérdés...
ZSÖGÖDKÖRNYÉKI HÍREK Őzek a Nagy Laji dombján – Őszi sétáinkon fedeztük fel az őzeket a Nagy Laji dombja tetején heverésztek a kaszálatlan fűben. Mikor észrevettek a bekerített víztoronykert felé vették az irányt. Láttuk is a helyet ahol a szögesdrótot kiszélesítették. Gondolom, még emitt a macik nem tudják bántani őket. Medvék mindenütt – Zsögödfürdőn a házaknál, Zsögödbe a faluba, a hátáron, az erdőben is láttak medvéket. Lassan körbe lehet rakni velük Székelyföld becses határát. Pityóka dögivel – Hiába van bő termés pityókából, amikor az se lehet már tudni milyen országból hoznak eladásra. Októbertől vad drágításba fogtak a honatyák Szerkesztő úr paradicsomai a bálkonon. Bölö	Hol volt, hol nem volt ... Nagy Imre Zsögödje A művész naplójából tallózva Nagy Imre Zsögödön született. A kis Emre ott helyben járta az elemi iskoláit, majd a csíksomlyói Gimnáziumban folytatja. Középiskoláit pedig a csíksomlyói tanítóképzőben végezte. Az utat gyalog tette meg Csíksomlyó és Zsögöd között, mialatt borvizet is kortyolgatott. Nem a mintatanulók közé lehetett besorolni, de tehetsége a rajzhoz jeles volt. Sok embert vonzott maga köré, az akkori Zsögödből kulturális fellegvárt faragott, erről szól ez a kis történet. A zsögödi lét eszményinek tűnt és maradt is számára. 1911-ben ismerte meg Nagy István festőművészt. Gyerekként annak tehetségéről áradozott, miközben egyre mélyebben mászott bele a festészet titkaiba, akár a hargitai rengetegben csodát kereső legény. Attól eltekintve, hogy szobrásznak készült mégis festővé és grafikussá válik. A húszas évek elején festi meg Zsögödfürdői képét, ahová mindig is szívesen legyalogolt. Szerette a réten áthaladó harmatos füvű ösvényt, amíg elért a gyógyvízkúrájára. Igazi Baráti társakra lelt itthon Székelyföldön, Erdélyben, Magyarországon (főleg a főiskolai évek alatt 1917-1920), és a nagyvilágban. A brassói szász Witing család tagjai, Otto és Emil egyenesen támogatták, népszerűsítve munkáit. Emil egy könyvet is írt róla, amiről Nagy Imre se tudott sokat. Aba-Novák Vilmos festő 1929-ben látogatott Zsögödre. Akkor volt még megálló, de nagyon kellet sietni a leszállással, ezért a két fiatal angollal együtt sebesen kihajigálták a vonat ajtaján és ablakán a csomagokat. Azok meg szinte repültek a levegőbe. Nagy Imrénél töltött idő alatt Vilmost teljesen elbűvölte Zsögöd és környéke. Nagy Imre, hogy tetézze körbesétáltatta a mezőkön hegyeken-völgyeken. Tiszteletüket tették nála Hincz Gyula festő, grafikus és iparművész, mint székelyföldi ösztöndíjas. Katona Gyula németországi operaénekes Csíkszeredai tartózkodása alatt, amikor lelátogatott Zsögödre a Nagy Imre portájához egyszer sem mulasztotta el, hogy elénekeljen egy áriát az ablaka alatt. Balázs Ferenc író és költő tiszteletét amikor tette nála, a méhekről cseverésztek. Móricz Zsigmond író két hetet töltött Nagy Imrénél. Mindig korán reggel kelt, s valahogy nem bírta Nagy Imre reggeli hosszas ébredését krákogásával együtt. Azért napközben rendesen részt vett a hétköznapi életben. Látogatói között ott volt Hevesi Piroska zenész, muzsikus, Vámszer Géza néprajzos, Hirsch Hugó orvos, Domokos Pál Péter néprajzkutató és történész, Tamási Áron a híres székely író, Kányádi Sándor költő akiben a zsögödi emlékek oly éberen élnek, mintha most fogná meg a kapukilincset. Tompa László még verset is írt a saját élményéről Este egy székely festőnél címmel. Szülőháza kertjébe 1973-ban galériát építenek. Zsögödi élete alatt szinte olyan nap nem telt el, hogy valaki meg ne látogatta volna valamilyen ügyben. A képvásárlókat és barátokat gyakran megkínálták finom ribizliborral, azok meg amikor a fejükbe szállt a nedű úgy kezdtek hadonászni kezükkel-lábukkal, mintha nem is az ők testrészük lenne. Ezt az anyja felettébb élvezte, közbe rá-rá töltött, hogy a mulatás legyen kölcsönös. Egyetlen olyan levél érkezett Aba-Nováktól, amiben másról írt. Vilmos éppen Amerikában tartózkodott amikor összefutott Gyenge Annával (Anne Rosellevel). Kettejük beszélgetése során kiderült hogy ismeri Nagy Imrét, és Zsögödön született (A születési helyét Kézdivásárhelyre teszik, valószínű Zsögödben gyerekeskedett). Az opera-énekesnő és színésznő sírva beszélt hajdani zsögödi élményeiről Vilmosnak. A festőnk egyik álma volt a Zsügödfürdői művésztelep létrehozása, a háború végett nem valósult meg, pedig Teleki Pál 1 millió pengőt irányzott elő a telepre. 2011-ben indított Zsögödfürdei nyári alkotótábor lenne az öröksége. B.L

Akik minket szerettek VI. rész – Kodály Zoltán – zenetudós - Kodály Zoltán 1882. december 16-án látta meg a napvilágot Kecskemét városában. Apja Kodály Frigyes vasúti tisztviselőként dolgozott, de kitűnően hegedült, anyja Jalovetzky Paulina lengyel származású vendéglős lánya, szeretett énekelni és zongorázni. Pár hónaposan került el szülővárosából Szob városába. Aztán három esztendősen, 10 éves koráig Galántára kerül (Felvidék - Szlovákia). Első zenei élményei nagyjából vokális természetűek voltak, népies színműveket hallgatva Galántán. Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallotta. 1942-ben utoljára járt Galántán, akkora már eltűntek a muzsikusok. Gyerekkorában apja és anyja muzsikálását hallgatta. Zongorálása a billentyű ütögetéssel merült ki. Volt egy kis törött hegedűje is, de igazából olyan kellett, amit ő tákol össze. Első saját készítésű hangszere egy fából készült szűrőkanál volt, amire madzagot húzott keresztül, és a húrokat a kanál végéhez erősítette. Félrebújva énekelgetett „naphosszat”, s a megfabrikált hangszerével kísérte rögtönzött dallamait. Bevallása szerint ezek a rögtönzött „alkotások” sokkal jobban elvarázsolták, mint a későbbi kompozíciói. 4-5 esztendősen kezdte s szinte 10 éves koráig tartott. 1892. tavaszán Nagyszombatra (Trnava – Szlovákia) költöznek. Itt már saját maga kezdett hegedülni. Nővére pedig zongoraórákat adott neki. A nagyszombati jezsuita gimnázium vonósnégyesének megalkotása érdekében megtanult csellózni. Így már csellózott és hegedült is. Kodály nagyszombati éveiben a templom kórusában énekelt a vasárnapi szentmiséken. Felfigyelt arra, hogy a zenekarban számos régi hangszert nem használtak, s a régi kották is eléggé megvoltak viselve. Fogékonysága és szeretete a muzsika iránt egyre jobban ösztönözte, hogy minél jobban megismerje a zene világát. Megtanult görögül, latinul és németül. Igazából, első perctől a zeneszerzés érdekli. 13-14 esztendős korában már megszületnek az első komponálásai zongorára, vegyes karra és orgonára. Nagy hatással volt rá Toldy Béla fiatal paptanár, aki a zenekarba fogadta be, sőt komponálásra biztatta őt. Az ő hatására írta meg első zenekari művét. 16 évesen már énekhangra-orgonára, hegedűre-brácsára, és csellóra-zongorára ír műveket. 1898-as bemutatóra a városi tűzoltózenekartól kértek kölcsön kürtösöket. A zenekarban, mint csellista szerepelt. Természetesen, a visszhangja a lapokban pozitív volt. Gimnáziumi „pályafutása”, ahogy ő mondta, jeles érettségi vizsga letétele után 1900-ban véget ért. Búcsút intett Nagyszombatnak. A középiskola elvégzése után a budapesti a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója. 1905-ben magyar-német tanári oklevelet szerzett, majd doktorált. Közben népdalokat gyűjtött Felvidéken és Erdélyben. Ekkor ismerkedett meg Bartok Bélával. Az első közös kiadványuk 1906-ban jelent meg Magyar népdalok címmel. Még ebben az évben zenei tanulmányútra megy Berlinbe, 1907-ben pedig Párizsba. Hazatértekor újból népdalokat gyűjt. A Zeneakadémia tanárává nevezik ki. Egy év zeneelmélet tanítás után 1908-tól átveszi Koesslertől a zeneszerzési tanszék I. osztályát is. 1910-ben lépett saját műveivel a nyilvánosság elé. Ez év augusztusában veszi feleségül Sándor Emma komponistát, zongoristát és műfordítót. 1911-ben Új Magyar Zeneegyesületet alapítottak. 1913-ban az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét nyújtották be a Kisfaludy Társasághoz, ami csak az 1950-es években készült el a Magyar népzene tára címen. 1923-ban készül el rendelésre a Psalmus Hungaricus. 1930-ban munkásságát Bartókkal együtt Corvin-koszorúval jutalmazták. A negyvenes évekig az iskolai zeneoktatás színvonalának emelésén munkálkodott 1945-ben vonul nyugállományba. 1943-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, és 1946-1949. között az igazgatója. Ezt követően is tovább munkálkodik, munkásságáért számos elismerésben részesül. 1967. március hatodikán hunyt el Budapesten. Kodály mint zeneszerző, zeneoktató és népzenekutató egyaránt maradandót alkotott. A folytonos kutatás-keresés kötötte le, a megismerés és a felfedezés arra ösztönözte őt, hogy megörökítse, és átadja az utókornak, mert mi magyarok nem ismerjük eléggé nemzeti kultúránkat. A hátrahagyott zeneművek ékes bizonyítékai munkásságának. Ebből kiemelendő a zeneoktatásban a világ különböző táján használt zenepedagógiai Kodály-módszer (Japánban, Finnországban, Amerikában stb.). Kodály Zoltán úgy tartotta, hogy nem elég magyarnak születni, hanem azért meg is kell dolgozni. A székelyeket is az összmagyarság részének tekintette. Nagyon szerette Székelyföldet járni, hiszen itt az emberek még népviseletben öltözködtek, és a hagyományokhoz híven ápolták népi kultúrájukat. Kodályt a székely népi muzsika teljesen lenyűgözte. Úgy tartotta a legősibb dallamforma, ami 1500 esztendőn át fennmaradt. Zenésztársai csodájára jártak, hogy az isten háta mögötti településekről akarta a magas szintű kultúrát „behozni”. Akár Bartok Béla barátja, csak tiszta forrásból merített, aminek meglett az eredménye. A Székelyfonó is így vált színpadi művé. Barátságot ápolt Domokos Pál Péterrel, szakmai kapcsolatuk a népzene és néprajzkutatásban gyümölcsöző volt. Ösztönzően hatott Péter munkájára. Hivatkozások: Móser Zoltán: „Erre leltem földnek nyomát” (Kodály Zoltánról) – Magyar Kultúra Kiadó, Győr, 2011; Pécsi Géza: Kulcs a muzsikához, Pécs, 2001; Virt László: Kodály és a székelyek, In. Csíksomlyó üzenete folyóirat 2017. 2. szám , Csíkszereda. Megrittyentette: Borbé Levente

MINEK TEKINTSELEK! Azon már egy rendet elrágódtam, hogy mi is ez a Zsögödfürdő. Érdekessége, hogy két településhez tartozik. Az egyik része a Csihányos körüli Csíkszeredához, a másik a szabadtéri strandtól a Fenyési, Csíkszentkirályhoz, de mégis egy irányítószámot kapott a település. Sőt, Csíkszeredán belül inkább Zsögödhöz van több köze. Még a fenyési részen lakók is a téli napokban, mikor a dombon nem tartanak misét, ahol a kommunizmus idején fesztiválok dúltak, akkor a zsögödi templomba vonulnak vasárnaponként. Léte érdekes. A legtöbb ház 1990-, de inkább 1995 után nőttek ki gombamód a földből. Mostanra román lakója is akad. Hogy pontosan milyen településforma Zsügödferedő? Na, azon még az öregánti (legtapasztaltabb egyén ebben a témában) sem tud eligazodni. Az biztos nem tanya, mert ahhoz sok az épület. Falunak nem falu, mert kijár a városi busz hétköznapokban óránként. Az emberek meg nemigen termesztenek sok mindent, és jószágot is kevésbé tartanak. Inkább virágos kertek vannak, olyan üdülő típus félének néz ki első látásra, de mégsem az. Hiszen az üdülő telepeken általában az emberek abból élnek, amit felkínálnak a vendégeknek. Itt pedig mindenki megy a szeme világába dolgozni, amerre lát. Általában a környező településekre mennek be szervicsbe (szolgálatba), vagy még továbbra. Nem is árulnak semmilyen üdülőkacatot, s az egyetlen szállodája is romokban hever. Az épületvázán imitt-amott kis fák teszik romantikussá a hajdani virágzó szállodát. Nem mondható városnak sem, mert azért mégiscsak Csíkszereda külvárosa, Zsögöd falu után következik, és attól is elég távol esik. A következő településtől, Csíkszentkirálytól, ami község, úgyszintén. Amúgy egyetlen tömbház sincs benne, s emeletes is alig akad. Kertvárosi jellege sincs. Elég rendezetlen település, a tulajdonosok odapottyantották az épületeket, ahová éppen csak gondolták. Az egyik hétvégi háznak néz ki, a másik tanyasi valaminek, a harmadik családi háznak, a negyedik önmutogató kérkedő bazi nagy nem lehet tudni milyen épületnek, és így tovább. S aztán a tövébe ott az erdő és a legelő. Csordák és nyájak hada ereszkedik arra pásztorokkal és kutyáikkal együtt. S mindezek tetejében a pásztorok néhány lépésnyire ütik fel karámjaikat. Közel vannak a jószágok kijelölt vályúi is. Tehát, nincs olyan toll, ceruza, pix (golyóstoll) vagy akármilyen írószer, ami leírná, hogy ez micsoda település. Főleg, ami a zenei ízlést követi. Ahány kert annyiféle bömbölés, miközben folyton dübörögnek a kocsik, s nemcsak kicsik. Van ahol piknikelnek, és van, ahová be sem lehet lépni. Pár tippem akadt az elnevezésre, de a legjobb talán az, hogy keveréktelepülés vagy mozaiktelepülés, hogy legyen tudományosabb. Barátaim, egy újabb szakszó! De ha nem elég ez, még lehet csiszolgatni rajta... BöLö Zsögödfürdő felé Fotó: Egy volt Zsögödfürdei lakós

Tusnádfürdői kényszerséta Sétafikázó Ah! Megrohantak a nyári emlékek... Az egyikről minden további nélkül muszáj pötyögjek, hírt adjak a nagyvilágnak. Brassóba indultunk egy augusztus végi hűvös reggelen. Még helyet is kaptunk, közel a budihoz. Szerencsére az ajtók kitűnően záródtak, úgyhogy a bioürülékes dezodor illata nem facsarta le az orrúnkat. Száguldani épp nem, de még lökés sem szükségeltetett, s mégis ment a vonat. Gondoltuk, hogy Csíkszeredától az a kettős feles óra pillanatok alatt elröpül, s máris a kedves barátainknál leszünk. A lelkesedésünk töretlennek bizonyult egészen Tusnádfürdőig, ahol az alulról csigasebességgel érkező nemzetközi vonat mozdonya kisiklott. A kalauz lehangolva értesített az eseményről, hogy órákba telik míg helyreteszik a mozdonyt. Ez 8.10 perckor történt, akkor szálltunk le vonatról, visszakérve a jegy árát, más lehetőség után kutatva. A jegynek csak azt a felét adták vissza, amit nem utaztunk le. Próbálkoztunk stoppal, de az hamar dugába dőlt, mert kevés nagy jármű vehetett volna fel egy ötszemélyes családot. Természetesen elmentünk az autóbusz állomásra is. A mellette lévő tudakozóban megtudtuk, hogy a menetrend szerinti busz lehet, hogy nem érkezik, mert hétvége van. Nem érkezett. Újabb sétálgatás közepette rátaláltunk egy buszra, amelyik visszafele tartott. Délelőtt 11 órát ütött az óra. A sofőrbácsi azt mondta, hogy féltizenkettőkór tekeri vissza Szeredába. De nem úgy történt, kis idő multán úgy elhúzott mint fuxi (sebesen)... Mi visszabattyogtunk az vasutállomásra, ott még akkorra sikerült kihívni a szerelőket. Egy újabb kis séta után valami vonatfüttyöt véltünk hallani. Szaladtunk vissza, s hát a mi személyvonatunk mozdonyát tették a nemzetközi vagonok elé. Ott helyben értesültünk arról, hogy az két perc múlva indul Csíkszereda felé. Vonatjegy helyett a kalauz zsebre vágta a húsz lejünket, s kellett volna örüljünk, hiszen gyors vonatra ültünk és nem kértek különbözetet rá. Igaz, hogy négy órás késéssel, tekertük hazafelé, mert nem akadt semmilyen lehetőség a brassói kiruccanásra. Így, az irtó kedves vasúttársaság jóvoltából ejthettük meg a csupán 50 lejbe kerülő „kéjutazást”. Mi sem természetes, hogy az ember reggeliben, 33 kilométerre e otthonától egyet-kettőt s többet sétáljon délig, főleg ha nem az volt a célja. A várakozás, és az azt sem tudom merre menjek, talán amerre fúj a szél, afrikai vonatozást felidéző élményt szolgáltatott nekünk a hazai vasúttársaság. A nem lehet tudni mi történik állapot igazi kalanddal ajándékozott meg. Milyen jó, hogy nem kell ezért elmenni mondjuk Szudánig. A kisfiam pedig nagyon élvezte a visszafele utat, hiszen újra utaztunk. Hát, nekünk se volt semmi.

Kommunizmus megidézése 20. rész – Felcsendült a dal... – Fel bizony, és nem is akárhogy! A dal, a rádió és a televízió hullámhosszán könnyen elérhetőnek tűnt. Igaz, a választék nem volt túl nagy, meg a kortárs pop-rock muzsikát csak csínjával lehetett hallgatni. Itt a csíki medencébe kevésbé létezett más, mint a Bukaresti Rádió és Tévé, valamint a Marosvásárhelyi rádió. A magyar adásba sem volt megtöltve könnyűzenével, mert nagyon kellett fejlődjön a szocializmus! Így hát a fiatalok megismerték az akkori hazai könnyűzene széles palettáját. Be kell vallani, hasonlóképpen akadtak köztük jó zenekarok, énekesek, mint másutt. A kis muzsikás adásra a fiatalok nagy része rákattant, akárkit láttak a tévébe, végignézték. A bemutatott külföldi zenekarok között is előnyt élveztek a szocialista blokk országai, azután jöhetett a többi. A legújabb felvételeket inkább az akkori Szabad Európa Rádiónak köszönhetően lehetett hallgatni. Azt is ritkán tisztán, inkább bugyborékosan (hullámzó hangminőségben), zavarva. Talán, ha nem is elkülöníthető, de az 1970-es években valamivel többet kapott az ifjúság a szórakoztató zenés műsoros adásokból, mint azelőtt, és főleg azután. Most gyűhet (jöhet) egy kis tévé-rádió történet!!! A Bukaresti Rádió magyar adása, ami 1945. májusában gyúlt bé, 1954-ig csak itt lehetett hallani magyar szót. A magyar adás is terjeszkedett. 1954. március 15-től Kolozsváron is beindították a magyar adást. 1958-ban a Marosvásárhelyi Rádió, azaz a mű (mi ) rádiónk es (is) kezdett rekegni (itt – tudósítani) magyarul. Ezeket a területi adókat összekapcsolták, s így napi hét óra állt rendelkezésünkre, hogy magyar hangot halljuk. Az ötvenes évek kimondottan a kommunista párt égisze alatt működött. A hazai tévé magyar fehér-fekete adása pedig 1969-ben kap néhány órát, amit lassan, de biztosan 1990-es rendszerváltásig beszüntetnek. Először hétfőn sugároztak négy órát, majd a hetvenes évekbe ketté osztották hétfőre és keddre két-két órára, de már 1980 előtt egyesült hétfőre újra három órai műsorral. 1984-ben 1óra lett belőle, amit 1985-ben megszüntettek, de a román nyelvű műsor is 2-3 órára csappant. Eme magyar nyelvű műsorokat a határszéli magyarországi megyékben is rendszeresen nézték. Ugyanúgy mint a határszéli erdélyi megyék a Magyar Tévét. Természetesen nemcsak a rádióban működött a cenzúra, hanem a televíziónál egyaránt. Érdekesség, hogy a nemzeti tévé 1983-tól még színesen is kezdett sugározni. Ezek a műsorok biztosították országszerte az otthoni szórakozás egyik modern formáját. Nohát, persze volt lemezjátszó (piköpp), később kazettofon (kazettás magnetofon) és magnó (magnetofon), de ahhoz be kellett szerezni a bakelit lemezt, a magnószalagot és a magnókazettát. A hangkazettákra és szalagokra fellehetett venni a bakelit lemezek dalait, sőt a rádióban tévében közvetített zenéket is. Szegény kütyüknek volt elég bajuk. Elsősorban a minőség volt mérvadó, de egy idő után kevés volt az a szalag, amelyik be nem csípődött, vagy egy szikrát meg nem nyúlt volna. Néha az is megtörtént, hogy elszakadt. A megoldás becsípődésnél a kiegyenesítés megpróbálása volt a gyakori. Kazettáknál, ha nem szedték szét, addig monyókóltak (megnagyoltak) véle, ameddig ceruzával vagy pixel meglazítva kihúzták a sebesült réteget, és valamennyire üzemképessé tették. A szalagragasztásnak is megvala a csínja-bínja. Egyik igen praktikus ragasztónak a körömlakk bizonyult. Sajnos, ha megkopott, vagy megnyúlt a szalag segíteni nem lehetett rajta. A kedvenc együttes, énekes stb. kissé nyúzottan és alaposabban adta elő muzsikáját. A hanglemezek is komoly kihívást jelentettek, ami a külföldi könnyűzene világot illeti. Ha az üzletben meglehetett kapni, akkor rendes harc volt érte. Az 1980-as években akármilyen lemezt csomagoltak össze véle, s úgy lehetett csak megvásárolni. Egy külföldi (minálunk főleg magyar) népszerű énekes vagy együttes lemezéhez általában raktak hazai könnyűzenét, dzsesszmuzsikát, szimfonikus zenét, de közben még román folklórt és hazafias hangvételű zenét, verset stb. is. Imigyen fogyott rendesen mindenféle zeneműfaj az üzletből. A lemez nem mindig volt egyenes, bizony néha még hullámzott belé. A lemezjátszó tűje pedig, ha nem volt elég edzett, megkarcolta, vagy végigfutott, mint az őrült, aki letépte láncát a bakelitlemez felületén. Nos, ennek a bakelites korcsolyázásnak a megfékezésére is találtunk megoldást. Egy radírgumit helyeztünk a hangszedő fejére, és a tű oroszos erősséggel helytállt a csigaszerű barázdákban. Még a karcolt lemez is némi recsegés kíséretében, de elég jól szólt. A házibulik nagy örömére a barátok, haverok, beszerezték a legkorszerűbb kütyüket, s ezerrel bömböltették rajta a muzsikát. Ha a bakelit lemez normál fordulatára ráunt a kedves ifjúság, akkor, hol felgyorsította, hol pedig lassú üzemmódra kapcsolta a muzsikát, s máris a hangulat egy szinttel emelkedett. A szórakozó tinik körében a zene hallgatás komoly műfajnak számított, sőt az udvarlási szokások egyikévé vált. Így „csalták fel” a legények a lányokat hozzájuk. Akadt azért olyan is, amikor baráti társaságok gyűltek össze, és hallgatták a minőségi-, nemcsak könnyűzenét. Ezt a felhozatalt később az 1980-as évek végén kirobbant videózás apasztotta le valamelyest. A videó szintén igazi jó kütyünek bizonyult, hiszen azokra fellehetett venni az illegálisan, felállított parabola antennának köszönhetően, a külföldi divatos muzsika nagy részét. A sztárokat pedig egyenesen lehetett látni, ahogy énekelnek!!! Ez vala az igazi csúcs. Hiába tűnt el a tévé, s már a rádió sem sugárzott csak többnyire silány muzsikát, a videó, s a német RTL zenés műsorai, meg a határon átcsempészett kazetták és bakelitlemezek pótolták ezt a hiányt. Felhasznált irodalom: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4 N-R, és T-Zs 5/2, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár 2002, 2010. Másképpen szólt a muzsika Bácsikájának vallomása

NAGY LAJI DOMBI FELFEDEZÉS A kislányom már két ízben is imádkozó sáskára lelt a Nagy Laji Dombján! Új lakosokkal bővült a környék. Oka, jelenlétüknek, talán az egyre fokozódó felmelegedés. Pihenő imádkozó sáska Ágnes kezében. Fotó: Há ÉN!!!		Márton őfelsége a nagy családi kiránduláson Kisfiam egyenesen odavan a kirándulásért, csak ne kelljen olyan sokat menni. Sajnos a tervezet idején nem tudta az úti cél hosszúságát. Ezért is örült neki annyira, amikor útra keltünk az egyik Szeptemberi napon. Az idő jellegzetesen ősziesnek mutatkozott. Utunk, Csíkszereda városától nem messze fekvő Hármas Suta borvize felé vezetett, természetesen egy-két útszéli lazulással egybekötve. A sétát őfelsége kisebb pihenői szakították félbe. Többek között a kibogozódott cipőfűző újrakötése, a Zsögöd patakjába dobált kavicsok csobbanása, a járművek (Márton részről) és a táj (egészünktől) megbámulása. A drágaság egy idő után kérte, hogy hagyjuk el a köves poros utat és menjünk a lekaszált zöldben. Úgy is tettünk. A borvízküpü (borvízkút) felé föltétlen fel akarta vetetni magát. Egyre úgy tetszett, mintha visszafele haladna. Sajnos nem vette fel senki, sőt a vacsogását (nyafogását) sem vettük fel. De tényleg miért is nem vettük fel? Végül is csupán 17 kilós a gyerek, s a pontosan egy pár száz méter meg se kottyanna véle, ha erőművészek lennénk. Viszont a vacsogása inkább hatott ránk, s mégse adtuk be a derekunk... Egyszer csak ott voltunk a küpünél. Merítettünk. Egy jót ittunk, s aztán uzsgyi neked vesd el magad, ki az erdő alá. A letelepedés igen egyszerűen ment, hiszen senki emberfia nem látszott a közelben. Leterítettük kabátjainkat és rácsüccsentünk. Kiterítettük az eleséget, s gyúrtuk béfelé. Aztán ittunk a finom sutai borvízből. Márton nem éppen mindegyik, de három feles palackból küllögtetett (kortyolgatva ivott) bé borvizet, és az öt létező helyalkalmatosságból négyre pihent le. Biztosan gyanúsnak tűnt, a palackok ízének minősége. Ezért vergálta meg (ellenőrizte le). Az ülőalkalmatosságot azért cserélgette gondolom, mert közelebb akart kerülni mindenkihez egy szikrányit a családból. A nyamizás után kis igazítani valónk támadt. Kilestünk egy-egy fát. Őkelme nem kellett pisiljen, de azért fát keresett. Talált is egy jó párat, s azt is megtudtuk, hol végezte volna el legszívesebben a dolgát. Ezzel bezárult a szabadban étkezés ideje, és kitárult a hazafelé séta lehetősége. Felálltunk, parasztosan egyet nyújtóztunk, s előkaptuk a táskából az eddig egyáltalán nem bántott pöttyös gumilabdát. Dobálóztunk, meg rúgtuk, mindig előre a város irányába. Így alakult ki a sétafoci, amiről nagylányom komoly szabályokat írt le. A lényegét jómagam nem féltve a titkot, engedélyezve gyakorlását, a nagyközönség elé tárom. A labda mindig abba az irányba kell pattogjon, amerre szeretne haladni az ember. Gyerekeknél kitűnő, mert, aki előrerúgja egy pontot kap. Mindenki maga számolja a pontjait, egy szülő ellenőrzi azt, ő a bíró vagy mi. Ha van a csapatban egy olyan gyerek, aki folyton-folyvást kéri a labdát, mint nálunk Márton, és neki rúgod az két pont. Ha netán vacsog is hozzá az már három pont. Ha meg visszafele rúgod, nem a célirányba -1 pont. Ha netán megbolondulsz és akármerre rúgod – 2 pont. Hasznosnak bizonyultak a szabályok, mert az Uraságot fel sem kellett emeljük. Szinte 2 kilométeres utat visszafele úgy tette meg, hogy nem pihent, s csak télen lesz négy esztendős! Otthon vette észre magát hogy fáradt. Akkor vígan nekiláthatott volna a pihenéshez, de nem tette. Estig boldogan szökdécselt a szomszédok örömére. Apa
– Fikarcnyi ZSÖGÖDI Szódaráló – Íme a választott szó: SÜLLÖG Elintézzük rendje-módja ezt a szavat (szót) es, ha mán (már) így sebtében nekiláttunk. Ha vizet melegítenek a füttőn (kályhán) akkor furcsa sű hangokot kezd kiereszteni a fazékból. Egy cseppet meg es mozgatja a fedőt. Azt es szokás mondani, hogy magába sülledezik. Ugyanezt a hangot hallassa a nyirkos fa a tűzre kerül. Olyan süstörög forma (sistergéshez hasonló). Na eddig vala füttő körüli süllögés. De más es (is) szokott süllögni! Például a macska, amikor valamit meg akar szerezni, ott süllög folyton a lábad alatt. Olyan nyugodt hízelgés formálag kókol. Süllög akkor es, amikor nem alszik, csak úgy tűnik, főleg télen közel a meleghez, s úgy el van mint a szilvalekvár az éléstárban. Süllögnek azok az emberek es, akik megfelejtkezve környezetükről le-le koppantva a szemük jóízűen bóbiskolva élvezik a csendet. De süllög az es, aki valamit jó alaposan kitervel. Általában valami huncutságon töri a fejit (fejét). Úgy, mint a káposzta, amikor magába rotyog, elkészül ő es a tervivel.
Önkéntes levélcímnyomozók... Ugye lassan, de óvatosan a posta csak számlákat kézbesít. Még létezik egy vékony réteg, akik képeslapokat vagy csomagokat küldenek egymásnak, de ritkaságszámba megy a kézzel írott levél. Szinte, ahogy révbe jutott, lehetne vinni a múzeumba... Értékük lassan felbecsülhetetlenné válik. Ahogy Varró Dani költő írta, hogy a levél felköltözött az internetre. Na, de a számlák sem éppen a megadott címre szoktak érkezni, hanem egy-két házszámmal, lépcsőházzal, esetleg utcával arrébb. Kisebb településen az illető ismeretében hamar kézhez kaphatja a számláját. Egy városba már nem annyira egyértelmű. Van, amikor a lépcsőház postaládái tetején pihen a küldött számlalevél. Megesik bizony az is, hogy elírták a címet, vagy az illető, akinek szól a levél elköltözött máshová, esetenként búcsút intve az árnyékvilágtól. Szerencsére van egy derék gárda, amelynek nem hivatalos tagjainak zöme nyugdíjas. Na azok az emberek szabadidejüket nem kímélve igyekeznek a megfelelő helyre szállítani (ha van ilyen) a leveleket. Ameddig van postai kézbesítés ők is jól jönnek. Postika	Az Égígérő vackorfa őszi bűvölete - A legjobb alkalom e fa csodalombozatát megtekinteni valamikor a vénasszonyok nyarán. Ha figyelsz, a kis lapikban (levelekben) megütköző fénysugár rejtekén, a tündérkék ég alatt varázslények mosolyognak rád. Napfényben ragyogó királyi pompában öltözött vackorfalevelek. Fotó: Fenyőszegi úr

Üdvözlök, ötletet adnókat és a lelkes olvasókat! Szerkesztőség – borbelevi@yahoo.fr, Fenyőszegi úr honlapja itt : http://users.atw.hu/borbelevente/ .