Napsütés a felhők felett - képes beszámoló egy
villámlátogatásról
December vége volt. Már vagy két hete nem
láttuk az eget. Az állandósult masszív szürkeségen egyetlenegy
napsugár sem volt képes áthatolni. Ekkor jött a hír egy barátomtól:
A Csóványoson süt a Nap! Na én az ilyesmit könnyen el szoktam hinni.
Az előző években is többször megesett már, hogy a Börzsöny
legmagasabb csúcsa kidugta fejét a hideglégpárnából. Azonnal
izgalomba jöttem. Tudtam, mi vár odafenn: szikrázó napsütés,
kristálytiszta levegő és még ki tudja mi, hiszen a Börzsöny mindig
tartogat valami meglepetést.
Nem sokat teketóriáztunk, másnap már
Királyházán tapostuk a havat. Miért pont Királyháza? A Csóványos
minden oldalról más-más arcát mutatja, de talán innen a
legvadregényesebb. Már délután lett, mire a
Mátyás-forráshoz értünk. Hiába, nem éppen a legkönnyebben
megközelíthető kiindulópont, de talán éppen ez adja varázsát.
Gyorsan elértük a Tűzköves-forrást, ami nevével ellentétben most sokkal inkább
volt jégcsapos.
Jó sokat fotóztunk,
majd tovább indultunk a völgyben. Bár hívogató volt a Rakottyás-völgy, mi mégis inkább a Nagy-Mána bércet
választottuk, hiszen szerettünk volna még világosban leérni. Vagy
mégsem? Ki tudja mit hoz a naplemente? Ekkor már titkon reméltem,
talán pont a megfelelő pillanatban érünk fel. Mély csendben
meneteltünk, csak mobiltelefonjaink sms üzenet hangjai jelezték, két
szlovákiai szolgáltató is harcba szállt, hátha épp az ő hálózatukban
szottyan kedvünk csevegni egyet. Na de minden rutinos túrázó tudja:
a Börzsönyben, ha csörög a telefonod, ne vedd fel, mert sosem
tudhatod milyen hálózatban vagy.
Egyenletesen
haladtunk a Mána gerincéig. Elkapott a kíváncsiság, vajon most
milyen lesz? Szokás szerint lenyűgöző volt. Alattunk a
Rózsa-völgy ködbe és zúzmarába burkolózott, a tejfehér háttértől
pedig élesen elkülönült a gerinc barnás-szürkés kopár felszíne.
Ekkor - hetek óta először - megpillantottunk valami halvány derengést a
völgyfőnél, egy pillanatra úgy tűnt kisüt a Nap. Most már
szinte biztosak voltunk benne, hogy a csúcson napsütés vár ránk.
Meggyorsítottuk hát
lépteinket, hogy mielőbb felérjünk. Csak egy pillanatra tértem le az
útról hiúz nyomok után kutatva, máris találkoztam a börzsönyi
remetével. Negyed órát beszélgettünk, majd futottam túratársam után,
akit éppen a Csóványos előtt értem utol. Még mindig ködben voltunk,
de már határozottan világosabb lett. Felpillantottam az égre. Kék
volt. Ez az! Ezután nyomban megpillantottuk a kilátót és az útjelző
táblát, amint megsüti őket a Nap. Ez hihetetlen, micsoda szerencse!
Szinte futottunk felfelé a toronyban, hiszen nem sok kellett a
naplementéhez. Az egyik lépcső melletti kisablakon kitekintve
megláttam amiért jöttünk. A lemenő Nap a felhőtenger felett. A
tetőre felérve körbenéztünk. Mindenütt felhők, még a Magosfa sem
látszott ki. Ez azt jelenti, hogy maximum negyven méterrel vagyunk a
hideglégpárna felett! Jókor jó helyen, és csak mi ketten. Elő a
fotógéppel. Igen ám, de az elemek már a Mánán lemerültek. Sebaj,
gyorsan felmelegítettük őket hónaljban, és a kesztyűk alatt. Ekkor
egyre erősödő, furcsa, ütemes hangot hallottunk. Először nem igazán
foglalkoztunk vele, aztán nagyon lassan erősödve, egyre közelebbről
hallatszott. Mi lehet az? Társam felkiáltott. Odanézz, vadlibák! Körülbelül velünk egy magasságban repültek
felénk, majd kis félkörben megkerülték a kilátót és tovaszálltak a
lemenő Nap felé. Ez már szinte sok volt a jóból. Szerencsére
sikerült pár légből kapott felvételt csinálnunk a ludakról, majd a
tájról is.
A Nap
lassan elmerült a hullámzó felhőkben,
enyhe szél támadt és ahogy a levegő hűlni kezdett, a felhők
leereszkedtek majd fokozatosan előbújt a Magosfa
csúcsa is. Egy ideig még melengettük az elemeket és próbáltunk
fotózni, majd átszellemült hangulatban elbúcsúztunk a kilátótól.
Közvetlenül a csúcs alatt, ahogy visszamerültünk
a ködbe, két, sietős léptekkel haladó
turázó húzott el mellettünk a torony felé tartva. Még
nekik is jut a látványból.
Egy ideig a gyér
hó fényénél haladtunk, majd elővettük lámpáinkat. A fejlámpák
fényében csak úgy szikráztak a zúzmarás fák. Hamar leértünk a
völgybe, majd Diósjenőre. Másnap a Vértesben megköszöntem barátomnak
a tippet a napsütésről. A Napot újra nem láttuk két
hétig. Csak ha lehunytuk szemünket és a Csóványosra
gondoltunk...
- Börzsöny Barátai -
