Menekülés Bácskából

Részlet Sebestyén Ádám: Bukovinai székelyek tegnap és ma címû könyvébõl

---

 Bár én nem voltam köztük - katona voltam -, de el lehet képzelni azt az égbe kiáltó sírást jajgatást, amellyel a lakosság tudtul adta egymásnak a menekülés hírét. Nagy volt a kétségbeesés a hosszú és bizonytalan nagy út elõtt. Kapkodtak, azt sem tudva, hogy mit is pakoljanak fel egy-egy nagy család részére egy kis szekérre, élelmet-e, ruházatot-e, vagy a sok apró gyermeket? Töprengésre azonban nem volt idõ. Mindössze csak két-három óra állt rendelkezésünkre. Sokan a nagy kapkodás miatt csak másnap reggel tudtak kiindulni. A tragédia úgy igazi, ha teljes. Így történt ez a székelyek esetében is. Akkor kellett újra gyökerestõl kitépõdjenek és nyakukba vegyék a világot - mint a madéfalvi veszedelem idején õseink -, amikor a kezdeti nehézségek leküzdése után lábra kezdtek állni. Akkor, amikor a górék tele voltak kukoricával, a padlások búzával és más gabonával. Az állatállomány is nagyon szép volt már. Az ólak 150-200 kg körüli hízókkal voltak tele. Olyan gazda is volt, akinek óljában 15-20 disznó is ott maradt. Egyszóval: mindent hátrahagyva elindultak az országúton, nem tudva, vajon hoi hajthatják le álomra fejüket?

S ugyanakkor, annak a borzalmas látványnak is sokan részesei kellett legyenek, amely a bácskai zsidóknak az utakon végbement elpusztításával megtörtént.

A sok eset közül csak egyet említek meg, amelyre Domokos Feri bácsi ekként emlékezik vissza:

“Cservenka mellett amikor mû átjöttünk a hídon, ott volt a víz mellett nem messze egy nagy téglagyár, és ott erõs lövöldözés volt. Lõtték agyon a zsidókot. És akkor kiterelték az útra a mintegy háromezer zsidót, akik még megvoltak. Ütötték-verték õket, s aki nem tudott futni az országúton, mindig az utolsót lelõtték. Mikorra Zomborba beértünk, má’ nem volt egy zsidójuk se. Az úton elébb-elébb mû húztuk félre az útból, mert a lovak nem mertek keresztülmenni a hullákon. Szemünk láttára pusztították el õket. Vót olyan es, egyet láttam ott, hogy egy kerítésrõl levettek egy deszkát, ráfektették betegen, és kötelet kötöttek rá, és a deszkán húzták maguk után a többiek. Szömyû volt azt, ami ott velük végbement a hosszú úton, végignézni.”

---

E szomorú eseményt Tamás Menyhért költõ, aki gyermekként maga is átélte a menekülés borzalmait, így örökítette meg verseiben:

TEMETETLEN TEMETÕK (Részlet)
Vánszorgó kocsik hosszú sora
Mentünk sehonnan valahova
Döcögtünk sárban úttalan utakon
a beszegzett ég alatt vakon
amerre vitt vezetett a nyom
keresztül a csont halottakon
felsebzett répaföldeken át
ahol fákig nõtt az iszonyúság
szürke koponyák kövekké dermedõk
köröttük temetetlen temetõk
felidézésüktõl ma is remegek
döcögtünk sárban úttalan utakon
a kifosztott ég alatt vakon
s a semmibe zuhanó testek felett
árkok tömjén-párolgása lebegett!

---

FÁJDALMAK RÉTJE (Részlet)
Vak utak még vakabb éjjelek
roppanó csönd és roppanó képzelet
küllõkhöz-vert álmok szakadékain
tovább nõ, töredezik a néma kin
túl vagy most vagyunk a halál
küszöbén védtelen leroskad újra a remény
Súlyos ég! Béna ég! Sebes ég!
Meddig kell halottaiddal menni még!
Meddig e téboly e vak futás
ad-e a sors e népnek valami mást
átlõtt szárnyakkal meddig kísért
az alvókra-zuhant madéfalvi éj.

Bíró Gáspár István “Sorsunk feljegyzései” címû írásában a menekülés szomorú megpróbáltatásait néhány mondatban ekként foglalta össze:

“A menekülésünk sajnos hosszas volt. 1944. október 9-én indultunk Bácskából, és utunk 17 napig tartott. Ez alatt sokszor kellemetlen volt az idõjárás. Volt úgy es, hogy napok és éjszakákon keresztül egyre szakadt az esõ, és hideg volt. M indent ki kellett állni. Csak mentünk, mentünk anélkül, hogy tudtuk volna hová.
Közben sok baj ért, mert szekereink nem voltak felkészítve a hosszú útra. Több menekültnél elõfordult, hogy a sínek lefordultak a kerekekrõl.

A kovácsmesterek nem akartak semennyi pénzért dolgozni. Csak bámulták azt a sok szerencsétlen menekültet. Mellette még az volt a nagy baj, hogy utazás közben szerettünk volna megpihenni valahol fedél alatt. Kértük a falusi gazdákot, hogy fogadjanak be, de azt felelték: “Miért menekülünk, miért nem álltuk meg helyünket?”
Volt ahol meg vizet sem adtak az állatok részére. Pláne német falukban. Így hát az út szélén etettünk, az a gyermekeket. És mi felnõttek egész éjszaka kerültük a szekeret.

Végre sok szenvedés után átmentünk a Dunán, és ott volt mindjárt közvetlen egy város, a neve Dunaföldvár. Be is mentünk a városházára kérdésre, hogy hol lesz az utolsó állomásunk?
Me't mû úgy gondoltuk, hogy mihelyt átmegyünk a Dunán, mentesek leszünk az ellenségtõl. De nem így lett. A városházán azt mondták, hogy Pacsa az utolsó állomás Zala megyében.
Mit volt tenni mást, csak menni kellett tovább. Pedig immár elegünk volt. Kivoltunk fárodva. Csak pihenésre lett volna szükségünk. De nem volt, akinek sorsunkat elpanaszoljuk, mert nem volt senki pártfogónk, csak a Jóisten.”
 

Errõl Herceg István bácsi izményi lakos Maráz László, a Magyar Rádióban 1980. október 4-én elhangzott “Hazatérés” cÍmû dokumentumjáték adásban így beszélt:

 “Mentünk, mentünk, mentünk Baja felé a kövesen. Folyt a katonaság úgy, hogy azt se tudtuk, hogy mit csináljunk. Egyszer odaértünk Bajára, de nem lehetett átmenni a kompon, nem lehetett, annyian voltak, hogy verekedtek ott a komp felett, hogy ki menjen át, ki menjen át.

A kicsike bõgött, esszepiszkolta magát ott, esett, hideg vót. Az asszonyom nekifogott s elvitte, megferesztette a Dunába, abbaõ a hideg vízbe. Úgy bõgött onnattól az a gyerek, hogy annak a szája bé nem fogódzott egy percig. Ott kellett üljünk vagy három nap, három éjjel...  ott a Duna-parton. Én nem tudom, hogy, hogy nem, az egyik leányka s a gyermek a tehenvel, valamelyik katona odairányította, hogy menjen át, hát azok átmentek a kompon. Mi errõl maradtunk, a Dunán errõl, s õk túl mentek. Hát mit csináljunk most má’? Lehet nem vesznek el! Akkor mi es odajuttunk valahogy, a kompon.

Keresem a gyermekeimet, nincsenek sehol, nem látom õket sehol. Olyan setét vót, mint a korom. Elmegyünk egy nagy darabig. Jó…jó, vót vagy kilenc kilométert biztos elmentem. Megtalálkoztam én egy szomszéd menyecskével, mondom, nem láttad-e te – mondom - a gyermekeket, az enyémeket a tehenvel?
Dehogynem, azt mondja, ott maradtak, ott vannak a Duna-parton, azt mondja, be vannak húzódva a fák közé, - azt mondja - ott még van több marha jes, azt mondja, többen vannak.
Jó Istenem! Most mit csináljak? Félre húztam a szekeret a sánc partjára, megállítottam, de esett. A biciglõm fel vót kötve a kocsim oldalára, levettem. Annyi a szerencsém, hogy vót egy viharlámpánk, azt meggyújtottam, felakasztottam a biciglire s gyerünk. Megyek ide, megyek oda, addig mentem, hogy rájuk találtam ott. A tehen le vót feküdve, a tehen melegítette õket. Elbújtak, ott aludt mind a kettõ. Odamentem, mondom, hát keljetek fel, te…! Hát én mióta kereslek, - mondom -, meddig elmentünk, s itt hagytalak. Felkeltek, s esszeszedtem õket, s elindultunk a kocsi után.”

A menekulõk egy nagy része Dombóváron is áthaladt. Itt õket, megadva az útirányt, továbbirányították. A hosszú úton azonban abból éltek, amit magukkal vittek. Néhány bátrabb andrásfalvi menekültnek sikerült kijámi az Irányító Központtól, hogy menekültigazolványt kapjanak.
Egy igazolvány szó szerint így szólt:

A dombóvári járás fõszolgabírája, mint menekülteket irányító központ. Szám: 5869/1944.
Felkérem mindazokat a hatóságokat, melynek területén Mátyás Mátyás, Palkó Antal, I. Dávid Teofil, Sebestyén Gergely, Zsók Lajos, Dávid Jánosné, László János, Palkó Márton, Palkó Antal II. Csobot Pál, Fábián György, Daradics Julianna, I. Daradics Gizella, Fábián Antal, Andrásfalvi György és ezek családtagjai, volt andrásfalvi telepes menekült lakosok keresztül vonulnak, hogy nevezetteket a m. kir. Kiürítési Kormánybiztos 1944. évi szeptember hó 17-én kiadott 427/1944 számú rendelete alapján, amely a 649. sz. rádió távmondattal adott le, továbbá 1944. október 11-én 16 óra 45 perckor kiadott rádió rendelkezésére figyelemmel a legmesszebbmenõ mértékben támogassa, élelemmel, szállással, ló- és szarvasmarhatáppal ellássa.
A felmerült költségek a belügyi tárca terhére számolandók el. Nevezettek irányítási útvonala a következö: Dombóvár, Baté, Kaposvár, Nagybajom, Böhönye, Inke, Iharosberény, Pogányszentimre, Nagykanizsa, Újudvar, Hahót, Zalaszentmihályon át Pacsa községe a járási fõszolgabíróhoz. Dombóvár, 1944. október 14.
fõszolgabíró (Az eredeti példány a szerzõ tulajdonában van.)

“I 944. október 5-én az éijeliõrök kopogtak be az ablakon éjfél után, hogy készüljünk fel, mert menekülni kell. Ez a kétségbeejtõ hír kirekesztette az eszünket. Jaj, most mit csináljunk? Mindenünk ott maradt, csak a puszta életünket mentettük.
Nagy szorongással s búval nekifogtunk pakolni, de mit lehet egy egylovas szekérre felrakni a kilenctagú család mellé. Egy kevés gúnyát, felvevõt, s ágyi gúnyát, de még annak se volt hely. A feleségem sietséggel nekifogott, hogy kenyeret süssön, azt hitte, hogy lesz talán annyi üdõnk, hogy meg tudjuk vámi, amíg a kenyere kisül. De éppen amikor bévette a kemencébe, akkor jött a parancs, indulni kell. A tészta a kemencében maradt. És mü elindultunk megismételni a madéfalvi menekülést.
Három-négy kilométert haladtunk a falutól, ott megállított a bánáti sváb menekülõk vége láthatatlan hosszú kocsisora, amely négy sorban elfoglalta az egész, széles úttestet. Nem engedték, hogy mü közikbe keveredjünk. Ott álltunk egész estig.
Hozzánk jött Németh Kálmán plébános, és azt mondta, hogy mindenki menjen vissza a falujába, nem kell menekülni. Ez a hír megörvendeztetett, és siettünk haza, hogy a feldúlt házat rendbe tegyük, és az állatokat és baromfít megetessük.
Szerda napon volt ez a menekülési indítás. Csütörtökön, pénteken még a mezei munkát, bétakarítást végeztük, többet nem gondoltunk a menekülésre, bár a bánáti svábok végeláthatatlan sorban folytak szekerekvel, traktorokval és autókval Németország felé. De mü nem gondoltuk, hogy még reánk es sor kerül. Október 7-én, szombaton még elmentem Topolyára, a malomba öt mázsa búzát becseréltem, nem es gondolva, hogy azt a lisztet mások fogják megsütni és megenni. Nyugodtan felvirradtunk vasárnap, október 8-ra.
Istensegítsbõl eljött László Antal plébános, hogy misét mondjon az istenvelünki híveknek. A pap mindig hozzánk szállott meg a kocsijával, mert én voltam sekrestyés, harangozó és templomgondnok egy személyben. Éppen akartam harangozni, amikor telefonon parancs jött Kuláról a járási hivataltól. Istenvelünk község azonnal készüljön fel a menekülésre. Erre a hírre elmaradt a szentmise, és úgy felkavart rendet és csendet, hogy teljesen fejetlenség lett a községben. Sírás, futkosás, pakolás. Velünk megismétl?dött az a helyzet, hogy a kenyerünk újra a kemencében maradt, mert a németek kizavartak a faluból. Több embert megvertek a német katonák, akik nem siettek elindulni.
Én es befogtam a lovamot, az asszony az ágyi gúnyából csak azt tudta felpakolni, ami jobb volt, a viselteseket otthagytuk, mert nem volt hova pakolni. A felvevõgúnyát es csak a javát. Mindenünk ott maradt, amit elhoztunk Bukovinából: bútor, szerszám, osztováta és minden, ami egy gazdaságban szükséges, a sok termény, négy darab hízott disznó és sok baromfi, ludak, récék, tyúkok. Semmit se tudtunk elvinni, ott maradt minden, és nekünk menni kellett. Csak lóval, tehenvel és egy üszõvel indultunk a nagyvilágba. Ott maradt, amit nehezen Bukovinából elhoztunk, és amit Istenvelünkön szereztünk négy év alatt.
Megindult az istenvelünki menekülõ karaván Topolya felé. Nehezen haladtunk, mert a sok menekülõ kocsi egymástól nem tudott haladni. Közben rengeteg nagy tömeg zsidót kísértek, es a tisztek, amig a zsidók elvonultak, leállították a szekereket. Végre megindultak a szekerek.
Másnap reggel értünk Bajmokra. Mielõtt elhagytuk Bajsát. egyik szomszédom, Gergely Tamás - mivel negyed magával nem volt terü a szekeren, mü pedig tizen voltunk a mü szekerünkön - édesanyámat a kicsi unokámmal, Gyurkóval felvette az õ szekerére, és elhajtott elõre. Bajmok véginél egy kocsmánál megálltak. MÍkor mü odaértünk, nem lehetett ott megállni, tovább kellett hajtani. Bajmoktól körülbelül két kilométerre megálltunk etetni. Mellettünk haladtak a többi szekerek. Ahogy jöttek, azt mondja Bokros Jóskáné:
“Antal, szaladjatok vissza a korcsmához, mert a Tamás szekere felfordult és anyád és a kicsike er?st megütötték magikot, még a karjaik es eltörött.
Az asszony és én ész nélkül szaladtunk vissza. Igaz, hogy a ló felborította a szekeret és megütötték magikat. Nem hagytam tovább ezen a szekeren. Elvittem a mü szekerünkhoz, és többet nem biztam másra.
Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma“ hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levö trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se elõre, se vissza.
Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhetõ az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezõségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren.
Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertõl félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást. Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegitsi bábaasszony. Szerencsére meg is találtam, odahívtam es nemsokára megszületett a tizenkettedik gyermekünk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülõk a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdõben a partizánok meg is támadtak.
A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni. Az elsõ háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de még vizet se engedtek meríteni a kútból.
A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé.
Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk. Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló elétt ültem és etettem.
Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenõ édesanyámra és a gyermekekre. A marhák reja tapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára,. kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat.
Bácsalmáson Bajára lettünk irányítva, hogy ott kelünk át a Dunán, és Dombóváron és Kaposváron szállásolnak el. De a bajai hidat lefoglalták a németek, még közel se eresztettek magyar menekülteket. Akkor tovább irányítottak Kalocsára, hogy ott kompval megyünk át a Dunántúlra. Azonban itt se sikerült, itt es a németek dirigáltak.
MÍkor értünk Kalocsára, nagy záporesõt kaptunk, megázott mindenünk. Úgy gondoltam, hogy a beteg feleségemet a kicsikével béviszem a kórházba, és majd ha megállapodunk valahol, visszajövök értik. Azonban ez sem sikerült. A németek az orvosokat elvitték, és nem volt senki felelõse a kórháznak.
Kalocsán a város szélin töltöttük az éjszakát, és reggel megindultunk Dunaföldvár felé. Ez az útszakasz es erőst megviselt. Minden órában jöttek az oláh repülõk, és gépfegyvereztek. Ilyenkor ott kellett hagyni a szekeret és háromszáz méternyire el kellett távolodni. Az egész család az én karomra került, és nekem kellett elvinni a szekertõl távol. És mikor megszûnt a támadás, visszahordani a szekerre. A sok légitámadás miatt nehezen haladtunk, este késõn értünk Dunaföldvárra. Amikor a hídra értünk, újra légitámadást kaptunk. Szórták a bombát, de a hídra értünk, de a hídra nem esett egy se, mind a Dunába hullott.
Dunaföldváron megálltunk a piactéren, és ott pihentünk másnap tíz óráig. Nem volt semmi ennivalónk, a gyermekek éhesek voltak. Pénzünk volt, de nem lehetett vásárolni sehol semmi élelmiszert, se a boltokban se a gazdáknál. A gazdák minden kaput bezártak, hogy a menekülõk bé ne mehessenek, még vizet sem engedtek az udvarukon levõ kutakból meríteni.
Dunaföldváron reggel azt mondja a feleségem, hogy valahol melegítsek vizet, hogy a kicsikét megfürössze.
Sokat árkáltam, de mindenütt a kapu zárva volt, sehol se engedtek be. Sok járkálás után egy kaput találtam, ami nem volt bezárva. Oda bémentem, de meg es bántam. Egy hosszú vénasszony jött ki, és mérgesen reám förmedt, mit keresek? Erre mondom én:
Mama, legyen szíves egy kicsi meleg vizet adni, hogy megfürösszék egy újszülött kicsikét.
Erre olyan feleletet kaptam a vénasszonytól, hogy még ma es elpirulok, mikor eszembe jut. Azt mondta:
Miféle népek maguk, hogy még a meneküléskor is gyereket csinálnak? Nem szégyellik magukat? - S még mondott csúnya szavakat, de én elsiettem onnat, hogy ne halljam tovább azt a becstelen szavait.
Visszamentem a szekérhez, s kérdi az asszony, hogy miért nem vittem vizet. Nem mondtam meg, hogy lepirított egy vénasszony, legalább õ ne sértõdjék meg a sok szenvedés mellett. Azonban ott van a másik baj és szenvedés: nem tudok enni adni a gyermekeknek és a családnak. Panaszkodom komámuram, János Jóskának, hogy az egész család éhes, és nincs honnat venni legalább kenyeret. Aszongya a komám, Jóska.
Én otthon daráltattam volt kukoricát, s adok. Abból fõzzenek puliszkát. Adott es, de abban se volt köszönet.A nyers kukoricalisztet bétette a szekeren az ülés alá. Azon ültek négy-öt nap, az annyira megdohosodott, hogy messzirõl ment a bûze. De nagy úr az éhség, gondoltam, megpróbálom, fõzök puliszkát, hátha meg lehet enni. Azonban Dunaföldváron nem volt mód kellett. Helyet kellett adni a most érkezõ menekülõknek. Megindultunk éhesen. Én nem éreztem, hogy éhes vagyok, csak a gyermekeket sajnáltam, mert még elõtte való nap es alig ettek valamit, és erõst éhesek voltak, nem szólva a gyermekágyas feleségemrõl, aki kellett volna a kicsit szoptassa, de nem volt mitõl teje legyen. Õ es éhezett, és a kicsike es. Ilyen keserûséggel bujdostunk, jártuk a kálváriát, szenvedett kicsi és nagy egyfomán.
Dunaföldvártól körülbelül egy kilométerre újra légitámadást kaptunk. Veszedelmesen gépfegyvereztek, tizenkét ellenséges repülõ. Az úton öt-hat sorban hajtottak kocsikkal, traktorokkal a bánáti és bácskai sovábok. A nagy légitámadásra nagy lett a bonyodalom. A repülõk dolgik végeztével eltávoztak, és megindult a menet. Az én szekerem elõtt levõ menekülõnek a lova megbokrosodott, megállt, én nem tudtam elkerülni, mert nem volt hely. Addig kellett ott várjak, amíg az elõttem levõ szeker megindult.
Amíg ott kellett várjak, addig a magyar menekülõk szekerei elhaladtak, és mindenfelõl sovábok vettek körül. Az egyik sováb azt mondja nekem: - MÍt keresel te itt köztünk? Erre keservemben azt válaszoltam:
Biztos, hogy nem titeket, hanem azokat, akikhez én tartozom. A sovábok erre kezdték gyalázni a magyarokat. Erre én es mondani kezdtem azt, ami fájt.
Ti, sok hazaáruló, mért gyalázzátok azokat, akiknek a hazájában biztatok és gazdagodtatok, amíg a haza fíai százezerszámra kellett elbujdosson idegenbe, ti meg bitangoltátok a magyar földet, szégyen és gyalázat!
Erre több sováb vett körül, és fel akarták borítani a szekeremet. Egy elszaladt, és hívott egy német tisztet, hogy büntessen meg, amért én õket hazaárulóknak neveztem, és piszkoltam a németeket.
Oda es jött egy félidõs tiszt, nem tudom milyen rangú volt. Azt kérdezte, mi baj van, németül. A sovábok meg olyat es mondtak reám, amit én nem mondtam. Egyszerre még tízen es vádoltak. Azonban a tiszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. A sovábok kórusban mondták: - Ungár! A tiszt azt mondja: Nem azt kérdem, hogy miféle náció, hanem azt, hogy miért van itt. Erre egyik azt mondja, hogy - magyar menekülõ. Erre azt kérdi:- És ti?
Mi is menekülõk vagyunk.
No, ha õ is menekülõ és ti is, mit akartok vele? Hagyjatok békét neki. Így aztán felhagytak rajtam, de bennem még jobban megerõsítették az irántuk való gyûlöletet.
Ezek után nemsokára az utunk elvállott a sováboktól. A magyarok a Balaton felé, a sovábok pedig Gyõr felé vonultak.
Hogy megtisztultunk a sováboktól, Cece község határában megállapodtunk. Este-felé volt, a lovak es fáradtak voltak, meg kellett pihenni. Ekkor én es nekifogtam, hogy a dollott törökbúzalisztbõl puliszkát fõzzek. Kész lett a puliszka. A magyar közmondás azt mondja, hogy legiobb szakács az éhség. A velünk menekülõ ovóné, Sima Rózsi budapesti lány es evett. Csudálkoztam, hogy finnyás úri lány létére még dicsérte azt a jónak egyáltalán nem mondható, dohos, keserû puliszkát, amit elfogyasztott.
Másnap reggel bementünk a Tolna megyei Cece községbe. Ott a piactéren megállott a menet, hogy megetessük, megitassuk az állatokat. Ott újra légitámadást kaptunk, onnan újra kellett menekülni.
Minket Dunaföldváron Zala megyébe, Pacsára irányítottak, és azt az utat követtük. SÍmontornyát immár jól elhaladtuk volt, amikor azt a hírt kaptuk, hogy az istensegítsiek forduljanak vissza, mert más irányba kell menni. A hadikiak és az andrásfalviak mentek elõre, és mü megfordultunk és visszamentünk Simontomyára. Akkor kisült, hogy egy fiatalember, aki vezetõnek szánta magát, nem elégedett meg a Dunaföldváron adott útiránnyal. Cecén valaki azt mondta, Gyõrbe menjünk, de a nagyobb része a menekülteknek nem volt hajlandó másfelé menni, mint ahova irányítva voltunk.
Így hát kétfelé szakadtunk, egy része ment Gyõr felé, s a többség Zala felé. A családom es megoszlott. Erzsi lányom a kisfiával és urával az apósáékkal mentek Gyõr felé, és mü mentünk a megadott irányba.
Nyolcadnapja, hogy menekülünk, Enying határában egy urasági malomál a kapuban áll két mienk fajta ember és egy úr. Mikor odaértünk, azt mondja az uraság:
Jóemberek, ne menjenek tovább! Itt ebbe a gazdaságba húzzanak bé, az állatokat etessék meg, és akinek nincs kenyere, az itt kap lisztet és süthet. A mai napon Horthy Miklós fegyverszünetet kért az oroszoktól, és itt várják meg, hogy a tárgyalás mit eredményez.
Erre mind beálltunk a nagy udvarra. A gyermekeket és asszonyokat bérendezték a szobába, a lovaknak szénát adtak a cselédek bõségesen. Az asszonyok nekifogtak a kenyérsütéshez.
Az úrnõ megtudta, hogy újszülöttünk van, magához hivatta és ajándékot adott a kicsinek és a feleségemnek jobb ennivalót. Az asszonyok egész éjjel sütötték a kenyeret. Másnap reggel kiváncsian vártuk, hogy mi lesz, vége lesz-e a háborúnak.
Tiz órakor azt a hírt hallottuk, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolították, és õ tovább folytatta a harcot. A hír után újra megindultunk a bujdosás útján.
Elérkeztünk a Balaton terére. Utunk a Balaton mellett három napig tartott. Itt a lakosság adakozott a menekülteknek élelmet, kenyeret. Balatonszemesen, mikor éppen beértünk a községbe, újra megtámadtak az oláh repülõk. Iszonyatosan bombáztak és gépfegyvereztek. Leszedtem a családot a szekérrõl, és egy ház mellé húzódtunk, ott vártuk, hogy minden pillanatban meghalunk. Ott mellettünk egy katolikus pap fohászkodik: - Uram Jézus, könyörülj rajtunk!
Mikor eltávoztak azok az átkozott repülõk, meglátja a pap a feleségem karján a kicsi újszülöttet, és kérdezi:
Ilyen kis gyerekük is van? Milyen idõs? Mondom, hogy most született, amióta menekülünk. Azt mondja:
Akkor nincs  megkeresztelve?
Nincs - mondom -, nem volt ahol megkeresztelni.
Akkor jõjjenek gyorsan a templomba - mondja a pap -, hogy megkereszteljem, nehogy kereszteletlen meghaljon ebben a veszedelmes üdõben.
Komaasszonyunk, János Jóskáné a keresztvíz alá tartotta. A pap a kicsiket megajándékozta tíz pengõvel, hogy azt gyümölcsöztessük, és ha megnõ, akkor legyen emlékajándék.
A harmadik éjjet Balatonkeresztúron töltöttük. Másnap este Sármelléken háltunk, és utána Zalaapátin át elértünk Pacsára. A pacsai járásbiróság, minket tizennégy családot Nemesszentandrásra irányított, a többieket Szentpéterúr, Búcsúszentlászló, Sándorháza és még a körülöttünk levõ falukba szállásoltak el. Ez a keserves menekülés tizennégy napig tartott Bácskától Zaláig. A nemesszentandrási községi elöljáróság szeretettel fogadott, és iparkodott, hogy jó elbánásban részesüljünk. Azonban nekem ott es az a kellemetlen sors jutott, hogy családom négy házhoz lett elosztva, és a ló a szekervel az ötödik helyre. Reggelenként szaladgáltam az egyik háztól a másikig, hogy nem történt-e valami baj a gyermekeimmel.
Két-három nap így telt el, de aztán elmentem a bíróhoz, s kértem, hogy a családomat vagy egybe rendeli, vagy megyek tovább. Így aztán megvitatták a vezet?k, és adtak nekem egy üres házat, amelynek a gazdája, Sándor Jancsi Búcsúszentlászlón lakott, és az itteni háza üresen állott a Rigó-hegyen.
Ott aztán elfért az egész család, és helye lett a lónak és tehénnek és üszõnek, amit magunkkal hoztunk Bácskából.
Október 22-én értünk Szentandrásra, ott nagyban folyt a betakarodás, szüretelés. Sürgõs munka volt, mü es kivettük a munkából a részt, még a legküsseb es dolgozott, úgy hogy elláttak élelemmel, akinek dolgoztunk. Én a lóval fuvaroztam, és a család, az összes, ment szüretelni, vagy ami munka akadt.
Lassan belényugodtunk volna a sorsba, dehát egyszer azt dobolják, hogy a menekültek el kell hogy hagyják a községet, és kell menni Németországba
Erre erõst felháborodtam. Én nem megyek Németországba, még ha agyonlõnek es. Nekem elég volt a németekvel, még a híriket sem akarom hallani, nemhogy közéjük menjek.
De nem hagytak fel. Mínden nap dobolták, hogy a menekültek induljanak Németországba. Azt mondták, hogy itt hadszíntér lesz, s azért kell elmenni. De többszöri felszólításra sem voltunk hajlandók Németországba menni. Egy német tiszt eljött a mi lakásunkba, mert megmondták, hogy én lebeszélem a többit es, hogy ne menjünk semmiféle parancsra az országból ki. A tiszt egy magyarul beszélõ sovábot hozott tolmácsnak.
Hogy belépett a házba, azonnal adta a parancsot, hogy készüljünk fel és induljunk Németországba. A tolmács magyarra fordította, hogy mit mond a tiszt.

Nem megyünk sehova, mü már menekültünk vagy ötszáz kilométert, tovább nem megyünk - ezt feleltem.

Itt harcok lesznek - mondja a tiszt -, itt nem lehet maradni. Aki nem teljesíti a parancsot, az agyon lesz lõve. Erre a feleségem közbeszólt:

Uram, kilencen vagyunk a családban. Én a kilenc golyó árát megfízetem, hogy ne károsodjék Németország. Lõjjenek agyon, de mégse lépünk le az országunk határáról. A tiszt erre káromkodott egyet, és elment.

Ezután nem kényszerítettek többet az indulásra, azonban Németh Kálmán döntötte el a kérdést. Elment a legfõbb német parancsnoksághoz s azt mondta: - Uram, azt kérdem, lehet-e egy néptörzset erõszakkal Németországba vinni, amely törzs a szó szoros értelmében gyûlöli a németeket, és mindenáron tiltakozik, nem akar kimenni Németországba.
Így szabadultunk meg az elhurcolástól. Akik Gyõrbe menekültek, azoktól elvitték a leventéket és a katonaköteles férfíakat, de mü, akik Zala megyében voltunk, a németországi elhurcolástól megmenekültünk. De kirendeltek munkára ott a helyszfnen. A férfíakat erdõre favágni, és hadi munkára még a gyermektelen asszonyokat és leányokat es.
Münket, a szentandrási menekült férfiakat a peleskei erdõbe rendeltek fakitermelésre. Ott dolgoztunk egész télen át a felszabadulásig.”

Dunai Ferencné (volt andrásfalvi lakos) elmondja (Orosztonban voltak elszállásolva - Zala m.), hogy a nyilasok erõszakoskodására ok, az asszonyok is kiálltak az emberek mellett, és sírva mondták: “Itt az erdõ, ásassák meg a sírunkat! Lõjenek meg, de akkor sem megyünk Németországba! Mit gondolnak, ilyen nagy családdal, Ilyen nagy hidegben...?! Vagy talán azt akarnák, hogy minden telefonpóznánál egy-egy gyermek megfagyjon?!”