Solymár Imre:
Újabb adatok a bukovinai székelyek al-dunai telepítésének gazdasági
hátteréhez.
(Források
a bukovinai székelyekről; Babits Kiadó, Szekszárd – 2000; 265-270.
oldal)
MI EZ A NAGY SIETSÉG, „MAGYAR MENÉS",„CSÁNGÓ
LÁZ"
Az al-dunai öblözetek árvíz által teljesen elpusztított térségében három telep került kialakításra,
visszaállításra 1883 tavaszán. Így jöttek létre Torontál és Temes megyékben - a bukovinai székelyek
egy részének hazatelepítésével - az al-dunai csángó, mai elnevezéssel székely telepek.
Gazdag népi hagyományaikat máig őrzik, s tartják a kapcsolatot a volt bukovinai székelyek
Tolna-Baranyában, Bács-Kiskun megyében és Érden lévő tömbjeivel, melyhez tartoznak.
Hertelendyfalva 1883.július
21-én kapta nevét, Hertelendy József torontáli főispán
tiszteletére.
Az elpusztult Ivanova
határában alapított helység előbb a Nagy-Györgyfalva nevet
nyerte a
telepítés első kormánybiztosa
Nagy György szegedi kincstári jószágigazgató után, majd
mikor Bonnáz Sándor püspök alapítványából két falu templom és papi-lakjára támogatást
kapnak,
1888 őszén a hála jeléül "
Sándoregyházára
változtatják".
Az elpusztult Gyurgyevót előbb Rádayfalva, majd „az ott létezett Kevevára emlékére
Székely-Keve névre keresztelték."
Ma e három: Vojlovica
(Pancsova-Pancevo
város részeként) Ivanova, illetve Skorenovac
- Belgrád közelében.
A telepítés
körülményei meglehetősen ismertek: ezer embert akartak hozni és bejött
négyezer."
A
legkorábbi, szinte rémült reagálás Benedek Elek „fiatal író"-tól
való. A helyszínről, az
első szerelvény indítása előtt, 1883. március 22-én írja: „Ami a
táviratnak azt a részét illeti, hogy ezernél többre nincs is hely,
nem tudom mit mondjak reá. Mi nem
izgattuk a népet,
sőt mindenütt kijelentettük, hogy csak ezer lelket vihetünk ez
alkalommal, de mindennek daczára nem ezer, de ötezer is kész jönni."
Néhány sorral odább pedig: ,,Ha ezeknek nem
tudnak helyet adni, akkor irtózatosan felsülünk a telepítéssel. A nép
szörnyű csalódáson fog keresztülmenni, hiába volt akkor minden lelkes
mozgalom, ha ide az a hír jön vissza, hogy nincs hely."
A későbbi
események Benedek Elek aggodalmát igazolták. Sejti a botrányt Nagy
György kormánybiztos is, ezért írja meg és adja ki már 1883-ban a maga
„mentségét", emlékiratként. S amikor a telepítésben aktívan részt
vállaló Szádeczky Lajos
negyedszázaddal
később a már „történetté vált" munkálatokra visszatekint, teszi ezt
„emlékezetnek okáért, de meg pragmatikus tanulság czéljából
is a jövendőben történendő betelepítések intézésénél."
A
köztudatban ekkor már benne élt: Bukovinában s odább, Moldvában
nagyszámú magyar él, keleti testvérek, akiket nem szabad veszni hagyni. Ám amikor 1875-ben a magyar
parlament elé kerül a bukovinaiak hazatelepítési ügye, tisztán érzik,
nem időszerű: „...ha most nincs is itt arra az idő, hogy ez
megtörténhessék, de mindenesetre lesz idő, midőn a kormány gondoskodni
fog, hogy ezen testvéreink akár a
kincstári
uradalmakra, akár az alföldi pusztákra letelepíttessenek..."
"László
Mihály is - aki pedig bukovinai, istensegítsi
születésű volt, s iskoláztatása után maradt Budapesten - távolabbra
tekint, amikor erről szól 1877-ben: „...a
bukovinaiakat... kevesebben levén,
mielőbb
telepítsük be... Nem sokára ezer éve lesz, hogy a magyar nemzet itt
lakik; nagyszerű emlékkel akarja a nemzet megörökíteni ezeréves állami
életét; ez emlékek egyik maradandó momentuma az lehetne, hogy egy-előre
Bukovina csángóinak Pusztaszer tágas földén egy nagy falvat építenénk s ide telepítenők. Ez méltó emléke
lenne
az ezeréves honalapításnak!" S mégis! 1882-83-ban a konkrét szándéktól
a
meg-valósulásig háromnegyed év sem telik el! Mi ez a nagy sietség,
„magyar menés", „csángó láz"?
Kétségtelen,
hogy a megelőző nyolc-tíz év demonstratív kapcsolatépítéseinek volt
jelentősége, a sajtó és a társadalmi szerveződés is„a
bukovinai magyarok ügyét segítette, mégis, az okokat kinn, Bukovinában
kell keresnünk. Mégpedig a gazdasági okokban!” Mint ahogy a honi
telepítés alternatívája helyett székelyeink választását is eredendően
gazdasági ok motiválja. A kérdés irodalmában eddig nem méltatott Szmik Antal írja meg, hogy a töltések építését
a Pancsova-Kubini Ármentesítő és
Belvízszabályozó
Társulat bizonyos Kutlánya János
vállalkozóra
bízta, aki azonban „...nem volt képes
elegendő munkást állítani, mivel akkor - a szegedi katasztrófa után -
az
egész országban nagymérvű töltésépítési, helyreállítási és erősítési
munkálatok folytak, s e miatt nagy volt a hiány munkásokban.”
Kezdetben
a gazdasági okok, s csak ezt követik a hazafias érzelmek. Bukovinában „...az ármentesítés és telepítés tervének híre
eljutott hozzájuk is és reményeket keltett szívükben..." Az Al-Dunánál
pedig: „...felmerült az eszme, miszerint czélszerű
volna a töltések felépítésére a bukovinai testvérek közül munkásokat
hozatni... az idea visszhangra
találván, mind
nagyobb hullámokat vert, s a sajtó útján kezdte az ország közvéleményét
foglalkoztatni, mely azt mindjárt lelkesen támogatta."
Néhány
apró adat arra utal, hogy az áttelepedési szándék ezúttal az egyébként
kis létszámú andrásfalvi reformátusok
köréből
indult." Joggal írja tehát Nagy György: „Hozzám, mint
kormánybiztoshoz, Tomka Károly,azandrásfalviak
derék lelkésze fordult először.
"A FerencJózsef császár és királyt, a református
Tisza Kálmán miniszterelnököt, továbbá Szapáry
Gyula pénzügyminisztertfelkereső
küldöttséget is ő vezeti, 1882 november-decemberében."
A
háttérben rejlő gazdasági ok - melyre nézve eddig ismeretlen forrásokat
sorakoztatok fel - az andrásfalvi
református
egyház anyagi összeomlása. A korabeli presbitériumi jegyzőkönyvek és
egyházi tudósítások megörökítik, hogyan vitték egyházukat volt
elöljárói
a „végromlás örvényébe", hogyan lett az „egy-két hamis sáfár siralmas
áldozatává".
1875 végén
még kifejezetten jól áll a gyülekezet, 2853 frt.
26 kr. pénze és vagyona van. Ez a
vagyon
azonban aligkét
év
alatt semmivé olvadt!
Balog
Gergely kurátor ugyanis építkezést, tatarozást kezdett az állomáshelyre érkező Láng Károly,
később Tomka Károly lelkipásztort
várva. A
munkálatokat túlméretezte, így a „munkaköltségekre" további pénzek
beszedése lett volna szükséges. Azzal az „ürüggyel" is, hogy a pince-,
kút- és kerítésépítésnél „nem hagyhatják félbe a munkát". Csakhogy a
nép
nem állt úgy anyagilag, hogy ezt megadhassa. Ekkor a nagygazdák, hatan összeállva, az egyház nevében - de a
közösség tudta nélkül - 1876 őszén 1050 frt
„uzsorapénzt” vettek fel.
A
gyülekezetnek minderről hat hónapig nem volt tudomása. Amikor már a
fölvett pénzt mind elköltötték, úgymond „elsikkasztották", 1877.
április
8-án csak akkor rendeztek közgyűlést, a lelkész elnöklete alatt „...melyben a maguk fejétől viselt adósságot
határozatilag az egyház nyakába vetették".
Az adósság
az elmaradó kamat fizetések miatt egyre
növekedett, így szó szerint „uzsorapénzt halmoztak". A kamattörlesztés
érdekében ekkor gyorsan bevonták
amihez még
hozzáférhettek. Hogy „kisebb zajjal" törleszthessenek, hozzányúltak az
egyház alaptőkéjéhez is. Az iskolaalap pénzeit kamatra elfizették,
holott ebből kellett volna a lelkészi és tanítói fizetéseket
folyamatosan finanszírozni.
1878 őszén
nem volt tovább halasztható a rendezés, ám a hitelt felvevő hat személy
„nem akart elismerni semmit". Közben a kamat „gőzerővel" növekedett. Az
egyháztagok is megmakacsolták magukat, nem akartak, de nem is tudtak
fizetni. Így történt tehát - amint ezt a presbitériumi jegyzőkönyv
megörökíti -, hogy a lelkész és esperese „...mivel a hitelező már
beperelte volt a községet s az uzsora törvény még akkor nem volt életbe
léptetve, kivitték a radautzikapitányságnál hogy az adósságot az adósokon az
egyház javára hivatalból hajtsa fel, mivel már a kamatok ... a tőkét is meghaladták..."
A
tartozást tehát hatósági engedéllyel és karhatalommal keményen
beszedték, az ellenszegülőkre zsandárokat vittek, s még az „utolsó
ruhadarabokat is elszedték, „megzálogolták". A
kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták."
Ráadásul
az 1878-as tél rosszul indult, kitört az ínség.
Az
„egyházi pótlék" után pedig - legalább is a szegény nép - a saját
adóját
már nem volt képes fizetni.
Láng
Károly lelkész idáig juthatott el. Ahogy később megörökítik: „...nagy lelki erővel a bajt kijavította, de erre
el is kedvetlenedett...", olyannyira, hogy nemsokára elment. 1878
májusában megjött az új lelkész, Tomka
Károly. Neki a hívek „könyörögve adták elő", mi történt. Júliusban már
maga is tapasztalhatta, mennyire hiányoznak az anyagi alapok. A kurátor
a járandóság töredékét hozta: „...többet
most
nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frt-tal tartozik az eklézsia."
Volt
azonban az általános eladósodásnak egy másik okozója is: az egyházi
takarékmagtár kiürítése, csődje. Készlete évente mozgott, valamikor
volt
mód növelni, most sokan mások - ínségükben - csak kölcsönvettek. Egy
idő
után mindez összeomlott: „...sok éven át az utolsó gabona
szemig egyeseknélvolt kölcsön... az egyháznak alig volt olyan tagja, ki tetemes
gabonával netartozott volna... ha
a gabonát össze akarták volna szedni, az egész községetkellett
volna a községnek perbe fogni..." - írja a presbitériumi jegyzőkönyv. S mert a kölcsöngabonát behajtani nem lehetett, közös
akarattal eldöntöttéka
magtár feloszlatását. Ezzel azonban a „gabonában kimutatott"
egyházi vagyonsemmivé
vált.
A hívek
eladósodásának hasonló folyamata zajlott leaz egyházi földek haszonbérleténél. A lelkészi
állások átmeneti üresedése időszakábana
nép ,jó drágán" haszonbérbe vette a földeket, „...számítva, hogy kegyes
hitelezővellesz dolga". A haszonbérleti díjak
rendezése helyett úgy vették, mintha kölcsönkéntnáluk hagyatott volna: „...Ebből az egyház egy
kis tőkére tett szert, ez a tőkeazonban kinn volt
a hívek- nél". - Amikor Balog Samu és
öt
társa „önfejűleg"kiköltekezte magát. a
néptől a haszonbérleti díjakat kérték, ám mindenki csakaz
aratás után tudta, próbálta volna megadni. Ezért fordultak a
„pénzemberhez"- s a
következményeit már tudjuk!
Az
elöljáróság 1879-ben a magyar református közvéleményelé tárta a részleteket, levélben tudósította a
„Protestáns Egyházi és IskolaiLap" olvasóit.
Közben Andrásfalván az egyházon belül is folyt a
küzdelem.Amikor 1880. január 1-jén presbitériumi
ülést tartanak, betolakodik az uzsorakölcsönügyben érintett két személy, Balog Samu és
Varga
György kurátor. Most már mintközségi
esküdtek. A békítő szavakra vakmerően közbeszólnak: „Ők nem akarnaka múltra fátyolt
vetni, s követelésüket »vérig« nem hagyják!" - A cs.
és kir.Főegyháztanács
által megítélt keresetnek a néptől való behajtását maguknak akarjákmegszavaztatni.
Tomka Károly a
továbbiakban valamelyest próbálja visszaszállítania bizalmat. A makacsságot félretéve, legalább
az
járuljon hozzá az egyház fenntartásához,aki teheti, hiszen anyagi alapjaik elvesztek.
Nem maradt más, mint a párbérekmódszeres
beszedése. A nép azonban annyira eladósodott, s a moldvai előlegezésirendszer miatt
oly nyomorban van már, hogy ezt is alig-alig fizeti.
1880
nyarán írják: 150 református családfőből júliusig csak három hoztabe az egész évi
párbért.
Tomka úgy ítéli meg, a
legmagasabb kegyhez, magához a
császárhoz kell folyamodnia, hiszen az anyagi alapok helyreállítására
semmiremény Alkalmat ad erre Ferenc József
bukovinai látogatása, mikoris csengő
levéllelfordulnak hozzá.1880 őszén püspöki
vizsgálatot kapnak.
Ennek részleteiről Tomka lelkész referál az említett
lapban.
A püspök a pereskedést nem javasolta,
igyekezett a békességet helyreállítani. Ígérte, törekszik majd
kijárni valamiféleanyagi
támogatást, de azt már nem adják kézhez, uzsorakamat fizetésre sem
költhető.
Láng
Károly lelkész - aki később, 1885 májusától 1888márciusáig ismét a lelkészük lesz - úgy tudja,
hogy Tomkát ekkor „eltanácsolták"az ügy „felkavarásáért", „...s kapott volna olyan
ítéletet, hogy nézzen másállomás után, s egy év
alatt hagyja el Andrásfalvát".
Ezek
voltak tehát azok a gazdasági okok, melyek azandrásfalvi reformátusok körében - velük kezdve
-
a hirtelen áttelepülési szándékotelemi
erővel kiváltották. Szabadulni kellett a bojárok népnyúzásától, előlegezési rendszerétől,
az eladósodottságtól, de mindenekelőtt az anyagi alapjait vesztettegyházközség fenntartásától.
Tomka találta meg a
megoldást. Mai szóval „le kell szanáltatnia" egész addigi csődtömegüket. Közösen újra kezdeni,
ráadásul – majd Hertelendyfalván - „tiszta kálomista
községet" alakítva! Ez az egyetlen megoldás, egyetlen kivezetőút maradt.
A
presbitériumi jegyzőkönyv - a visszamaradók érzületével- így értékeli Tomka
sorsdöntő lépéseit: „...Ebből nőtte ki magát később az,
hogy... nem tarthatván magát Andrásfalván, a magyar kormánynak egyenes tilalmaellenére a nép nagyrészét
felizgatva és elámítva bement a nép nagy részével,tehát
már azokkal, kiknek ellátására a kormány anyagi eszközök híján egyelőrenem vállalkozhatott... Így vitte bele Tomka úr abba az időben a nép nagy részét...a
nyomorúságba."
A rokonok és hittestvérek érzületével még
hozzáteszi:„Hála istennek, hogy ez a nyomorúság
csak pár évig
tartott, addig ti. míg amagyar
kormány jól elláthatta őket, s most már jó sorsban vannak s panasz
nélkülélnek..."
Ez az
al-dunai áttelepedés háttértörténete.