[Ethnica 2001. III. évfolyam, 3. szám, 116. oldal] 

Tíz éve ünnepeltük hatvanadik születésnapját. Sokan láthatták, hogy egy nagyra tartott kollégájuk, pályatársuk, mesterük mintegy pályája csúcsára ért: könyvek sora volt mögötte, tanulmányait már a néprajz minden nagyobb témakörében mint alapvetőeket idézték, és ami szakmánkban keveseknek adatott meg: nevét és gondolatait olyanok is megismerhették, akiknek a néprajzhoz kevés vagy semmi közük sem volt. Szaktudására alapozva Andrásfalvy Bertalan tudott és mert olyan következtetésekig eljutni, amelyek általános művelődési, társadalmi - vagy mondhatjuk: művelődéspolitikai - vonatkozásúak, és messze túlmutatnak a szakma határain. A hatvan éves tudós túl volt az akkori Janus Pannonius Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének megindításán, s az egypártrendszert követő első szabadon választott kormányban művelődési és közoktatási miniszterként szolgálta hazája sorsának jobbra fordulását. Éppen tíz éve választották meg a Magyar Néprajzi Társaság elnökévé (két ciklusok keresztül volt az), s a néprajzi szakma széles köreinek összefogásával jeles évfordulójára emlékezetes tanulmánykötet születhetett meg A Duna menti népek hagyományos műveltsége(Bp. 1991.) címmel. Ebben a kötetben Hofer Tamás rajzolt róla érzékletes pályaképet, ugyanott megjelent szakirodalmi munkásságának jegyzéke is S. Gémes Magdától.

Kutató

Noha elég jól ismert, talán nem árt, ha röviden felidézzük Andrásfalvy Bertalan pályájának 1991 előtti főbb állomásait. A Sopronban érettségiző diák 1950-ben kezdte meg tanulmányait a budapesti egyetemen. Az ötvenes évek első felében Martin Györggyel, Pesovár Ferenccel, Hofer Tamással és másokkal együtt sajátította el a szakma alapjait; mesterei között később különös tisztelettel és szeretettel emlékezett meg Tálasi Istvánról és Vargyas Lajosról (akinek akkoriban rövid két évnyi oktatási lehetőség adatott … ). Múzeumi pályáját Budapest után Szekszárdon kezdte, innen járt ki a sárközi, Duna menti falvakba csakúgy, mint a távolabbi településekre, ahol a helybeli magyarokkal együtt németek, szerbek, sokacok, horvátok, bukovinai székelyek, moldvai csángók és cigányok éltek. Alapvető kutatásokat végzett Albániában, feldolgozta a balkáni szőlőművelés rendszerét. Később a MTA Dunántúli Tudományos Intézetének munkatársa lett, majd rövid levéltári szakasz után a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályát vezette. A hatvanas-hetvenes években végezte azokat a kutatásait, amelyek a néprajz legszélesebb területeit felölelték a néptánc-kutatástól kezdve az ártéri gazdálkodás rendszerén és a kistáji munkamegosztáson át a hallgatóság nélküli népköltészetig. Legalaposabb ismerőjévé vált a baranyai, tolnai vidékeknek, (nemcsak falusi, hanem városi, agglomerációs vonatkozásban is) de a tápaiak állattartásáról is írt tanulmányt. Sokat tett az önkéntes gyűjtőmozgalom és a népi iparművészet érdekében. A MTA Néprajzi kutatóintézetében a nyolcvanas években dolgozott, innen került vissza Pécsre, s 1989-től kezdve egyre szorosabb kapcsolatba az országos politikával. Amikor Hofer Tamás tömören jellemezni próbálta, az igen találó portyázó képét választotta, aki nehézségektől, kalandtól sem visszariadva, a kultúrák közötti közvetítés egzisztenciális kockázatát is vállalva lendül neki utaknak, lehetőségeknek, tegyük hozzá, olykor falaknak is.
Jómagam a pécsi muzeológust ismerhettem meg 1979-ben, mint gyűjtési gyakorlatra jelentkező diák. A Baranya megyei néprajzi atlasz kérdőívével indultam Ligetre, majd 1980-ban Pécsett tölthettem egy hónapos múzeumi gyakorlatomat. Életre szóló indítás volt, ahogy bevezetett a múzeumi munka gyakorlati részének szépségeibe, ahogy bizalommal indított útnak Sellyére egy kovácsműhely beleltározására, ahogy betekintést engedett műhelyébe, munkájába, ahogy saját otthonába, szinte családjába fogadott. Később megbízott előadóként hallgathattuk az ELTE néprajz szakján (címzetes docensként kapott felkérést), és - Tálasi professzor nyugdíjazása után, a Szolidaritás lengyelországi kibontakozása idején - hiába reméltük, bizony sajnáltuk, hogy nem kaphatott egyetemi állást (akkori hírek szerint az 1980-as Bibó-emlékkönyv-beli szerepvállalása, írása miatt, ld. A magyarság életfája. In: Bibó-emlékkönyv, Bp.-Bern, 1991.). Óráin a természeti környezet és népi kultúra kapcsolatáról, a kistáji csoportokról beszélt, tőle hallhattunk például először egyetemi környezetben az akkor még alig emlegetett Hamvas Béláról, az ő öt géniusz című művéről. Tárgyi tudásán túl mindnyájunkat az ragadott meg benne, hogy érződött rajta: hisz a gondolat erejében, tudja, hogy nem lehet játszani a szavakkal, s hogy értékek forognak kockán, ha tudományunkban nem vagyunk elég körültekintőek, hitelesek. 
 

Miniszter

Andrásfalvy Bertalan egész szakmai pályája során múzeumokban, kutatóintézetekben dolgozott: talán a legnagyobb kihívásra vállalkozott, amikor 1990-ben magára vette a kultusztárca vezetésének felelősségét. Ahogy egy köszöntésnek nem lehet feladata ennek bármiféle értékelése, éppúgy nem lehet szó nélkül sem elmenni mellette. Egész miniszteri működése során nyilvános és félnyilvános viták kereszttüzében állt; sokszor érték nemtelen támadások, megnyilatkozásait, intézkedéseit sokszor értették, értelmezték félre, és (főként liberális oldalról) sokszor tagadták meg tőle azt a jogát, hogy felelős politikusként komolyan érvényt szerezzen elveinek. Valószínűnek tartom, hogy jószándéka, becsületessége és elgondolásaihoz való elkötelezett ragaszkodása olykor meghaladta emberismeretét és helyzetértékelő képességeit; az ebből fakadó konfliktusok feldolgozása egészségét is megviselte. Azok között sem mindig talált megértésre, akiknek bizalmára számított; külföldön tudta meg, hogy leváltották. Felszólalásait, előterjesztéseit a parlamenti naplók és irattárak őrzik; talán egyszer ezekből is összeáll egy kötet, amelyből sokat megtudhatunk majd vitáiról, küzdelmei-

[117. oldal]

ről. Aktív miniszterként volt a Néprajzi Társaság elnöke, így a közvetlen munkavégzést átadta a tisztikar más tagjainak, és szakmai munkáját is fel kellett függesztenie egy időre, de egész szakmánk nyereségére távolról sem végleg.
 

Szaktudós

A magyar gyümölcsészetről megírt akadémiai doktori értekezésének megvédésére akkor került sor, amikor már miniszter és a Néprajzi Társaság elnöke volt (ezt aztán, még évek múlva is sokan rosszallották, pedig csak a felgyorsult események egybetorlódása magyarázza). A munka rövidített formában a Magyar Néprajz kézikönyv Gazdálkodás című kötetében jelent meg 2001-ben, tíz évvel megvédése után. Ebben a rövid írásban évtizedek kiérlelt eredményei kaptak helyet. Hasonlóképp volt ez más, újabb közleményeivel is: nem kevésbé igényes és gondolatgazdag írásokat tett közzé, mint amilyeneket korábban olvashattunk tőle. Konferencia-előadását bővítette tanulmánnyá Györffy István művelődéspolitikai programjáról a Népi kultúra és nemzettudat c. kötetben (Bp., 1991). Továbbra is foglalkoztatták az ártéri gazdálkodás, a vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyományai, és több alkalmat is megragadott, hogy ezekről - az ismétlődő árvizek miatt újra meg újra aktuálissá váló - kérdésekről kifejtse véleményét (A vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyománya Magyarországon. Magyar Tudomány 2000/6.). Hosszabb tanulmányban tért vissza a 18. századi paraszti életforma jellegzetességeinek és az ökológiai adottságoknak az összefüggésrendszerére (Bäuerliche Lebensform-Modelle und deren ökologisch-gesellschaftliche Bedingungen im südlichen Teil Ungarns im XVIII. Jahrhundert. In: Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen 10. 1993.). A millecentenárium idején egyebek között a nyájszervezet és csordatartás kérdéskörét foglalta össze a Honfoglalás és néprajz konferencián (és a hasonló című kötetben, Bp., 1997).
Tömör és szemléletes, olykor népszerűsítő formában fogalmazta meg újra meg újra nézeteit - akár vitában is - a magyarság európai történelméről, néphagyományról, népművészetről, mindig az elszánt igazságkeresés jegyében. Az Acta Ethnographica-ban megjelent tanulmányában (European Culture of the Hungarian People, 1996/1-14. sz.) külországi olvasók számára fejtegette a vissza-visszatérő kérdést: miben áll a magyar kultúra eredetisége, különössége, honnan és hogyan származnak keleti elemei, hogyan találta meg a helyét Európában? Andrásfalvy Bertalan a belső fejlődés fogalmát állítja előtérbe (a túlhangsúlyozott átvételekkel szemben), és az állattartás, a földművelés, a népművészet, a zene, a tánc köréből felhozott példákon keresztül a magyar kultúrának mintegy stiláris jellegzetességét, a világosságra, a formák egyensúlyára törekvését hangsúlyozza. Hasonló kérdésekre tért vissza a Távlatok-ban (A honfoglalásról és Szent Istvánról, 1996. 32. szám), hangsúlyozva, hogy a honfoglaló magyarság vonatkozásában erős túlzás a kereszténység és pogányság merev szembeállítása, s hogy Szent István nem annyira elindítója, mint inkább intézményszervező betetőzője volt a keresztény hit felvételének, s példaadó összefoglalója a keresztény királyság eszményeinek az első ezredforduló hatalmi harcoktól szabdalt világában. Andrásfalvy Bertalan többször szállt vitába a magyarsággal kapcsolatos torzképek terjesztésével szemben is (pl. Honismeret 1998/5., História 1998/10.), amelyek olykor akadémikus történész körökben, kézikönyvekben is megjelennek. Cikket írt a 18. századi német telepesekről (História 1992/3.), alapos ismertetést Fél Edit és Hofer Tamás magyarul megjelent Átány kötetéről (Az európai parasztság megismerésének kulcsa. Magyar Szemle 1998. október) és arra is szánt időt, hogy megjegyzéseket fűzzön a nála nemzedékkel fiatalabb Lanczendorfer Zsuzsa népművészettel kapcsolatos közléséhez (Honismeret 1998/5.).
A szakmai munkának kevésbé látványos, ám annál inkább időigényes része Andrásfalvy Bertalan lektori működése a Magyar Néprajz kézikönyvben. Az eddig (1988 és 2001 között) megjelent hét kötetből nem kevesebb mint ötöt jegyez egyedüli lektorként. Nem árt felsorolni őket: népköltészet, népszokás-néphit-népi vallásosság, népzene-néptánc, társadalom, gazdálkodás. Együttes terjedelmük meghaladja a négyszáz ívet. Valódi lektori munkáról van szó, szerzők egész sorának kéziratait gondosan elolvasni, megjegyzésekkel kísérni: igazi szolgálat olyan áttekintő képesség birtokában, amely keveseknek adatott meg a szakmában. 
 

Professzor

Andrásfalvy Bertalan évtizedek óta tanít intézményes keretek között a felsőoktatásban, korábban főként a pécsi Tanárképző Főiskolán. Egyetemi tanári munkája a nyolcvanas évek végétől, formálisan az 1991-ben megszerveződött Néprajzi Tanszéken teljesedhetett ki a Janus Pannonius (az integráció óta: Pécsi) Tudományegyetem Bölcsészkarán. Nem volt könnyű számos elfoglaltság közepette ennek is helyet szorítani az időben; egyetemi tanári kinevezését követően 1995-től egy évig tanszékvezető volt, s mind a mai napig tanít. Kurzusai között találjuk az agráretnográfiát, a magyar népi kultúra táji történeti típusait, (mindkettő négy éves tematikus ciklusokban), kutatószemináriumot vezetett Izmény, egy mai magyar falu címmel, szakdolgozatok témavezetője. Volt alkalmam közös államvizsga bizottságban részt venni vele, s mondhatom, ha talán fáradt is volt, nem volt megfáradt vagy unott: szerette azokat, akik teljesítményükről, tudásukról számot adtak, szívesen hallgatta és igazította tovább őket. Közben újabb (1997-ben ötödik) kiadásban is megjelent a Magyar népismeret (Néprajz történészeknek) c. kötet, mely korábban főiskolai jegyzetként született meg, s amelyet ma már talán kevesebben tévesztenek össze a Néptáncosok kiskönyvtára sorozatban megjelent Néprajzi alapismeretek-kel.
 

Művelődés-politikus

A népi és a nemzeti műveltséggel kapcsolatos nézeteit Andrásfalvy Bertalan természetesen a kilencvenes éveknél jóval előbb, tanulmányokban formálta ki. Akkoriban voltak egy páran, akik emiatt súlyos és sértő jelzőket vágtak a fejéhez. Szemléletét az utóbbi tíz évben főként rövidebb publicisztikákban, beszélgetésekben, s számos, határon innen és túl megtartott előadásában adta tovább, természetesen nem változatlanul, hanem az új lehetőségek és a felelősség hatására olykor átgondoltabban, olykor sarkosabban. Talán nem árt megemlíteni néhányat ezek közül: Néphagyomány és művelődés (Magyar művelődési Intézet Évkönyve 1993/94.); Jövőnk gondjai (Hitel 1994/13.); A népek együttélésének magyar hagyománya a honfoglalástól (Kétnyelvűség 2000/1-2.). Az oktatáspolitikus szólalt meg, amikor köszöntötte Zsolnay Józsefet (In: Az elveszett teljesség. Bp. 1995.), amikor cikket írt a keresztény oktatás helyzetéről Magyarországon (Magyar Múzeum 1993/1-4.).
A politikai közéletbe Andrásfalvy Bertalan a Magyar Demokrata Fórum megalapítása, 1987 ősze után kapcsolódott be aktívabban, majd miniszteri megbízatásának és parlamenti mandátumának lejárta után kissé talán visszavonult (lakóhelyét tekintve is, ekkor költözött Pécsről Hosszúheténybe). Amikor ismét megtalálta a helyét az egyetemi és a szakmai életben, akkor újra feladatokat vállalt. Aktívan bekapcsolódott a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége munkájába, egyik létrehozója volt a Magyar Szellemi Védegyletnek, 1997 végétől a Magyarok Világszövetsége ajánlására megalakult Százak Tanácsa tagja, de ott van a Honismeret szerkesztőbizottságában, a Bencés Diákszövetségben is. Előadóként találkozhatunk vele szakmai konferenciákon itthon és külföldön egyaránt, de nem utasítja el a legváltozatosabb helyekről érkező meghívásokat, legyen szó akár a Lakitelek Népfőiskoláról, a gyimesi tánctáborról, a Berze Nagy Jánost ünneplő Hosszúhetényről, a Honismereti Akadémiáról vagy az Apor Vilmos megemlékezésről. Éveken át társelnöke a Keresztény Pedagógusok Szakszervezetének, a Közalkalmazottak Keresztény Szakszervezeti Szövetségének, és vezetője a pécsi Kolping Gyermeknevelési Alapítványnak.
 

[118. oldal]

Érték-őrző

Mindezek után - nem másról, hanem Andrásfalvy Bertalanról lévén szó - nem hagyható említés nélkül még legalább három fontos dolog. Az egyik, hogy Andrásfalvy Bertalan munkája, tevékenysége bizonyosan nem szorítható címszavakba: persze kutató, szaktudós, professzor, miniszter, közéleti ember, ám mindezeket kivételesen koherens és erős egyéniség fogja össze, aki mindig hűséges tudott maradni saját magához, és azokhoz az értékekhez, amelyekhez csatlakozott, ragaszkodott. Andrásfalvy Bertalannak sosem kellett szépítenie, elhallgatnia semmit, sem a tevékenységéből, sem a nézeteiből, vállalta saját magát a szabadság diktatorikus hiányának idején éppúgy, mint a szabadosság térnyerése idején.
A másik, amit talán szabad megemlíteni e jeles évfordulón, hogy családban élő és a családot fontosnak tartó ember, hűséges férj és három gyermek apja, kiterjedt rokoni kör tagja, akire bárki bármikor számíthat, s aki méltán büszke társára és fiaira (ld. Napút 2000. november). 
A harmadik, hogy Andrásfalvy Bertalan nyíltan és vállaltan hívő ember, aki sokat tett és tesz a katolikus egyházért. Noha ebből kifelé kevesebb látszik, hiszen természeténél fogva rejtettebb ez a szolgálat, mégis emlékezetes például megszólalása az egyház belső tisztaságának előmozdítása érdekében (ld. Az információhoz való jog és kötelesség az egyházban. Egyházfórum, 2000/1. vagy Alázat és gőg. Új Ember 2000. szeptember 3.). Azok a közösségek, amelyeknek tagja, sokat nyerhettek tisztánlátásával, elkötelezettségével. Akár a nevelésről, akár a népi kultúra értékeiről, akár a magyar történelemről essék szó, képes rá, hogy a tények tisztelete és az összefüggések láttatása egységbe kerüljön a hívő keresztény, evangéliumra, Bibliára alapozó szemlélettel.
Végezetül ide kívánkozik egyetlen mondat magától az ünnepelttől, amit a honfoglalásról és Szent Istvánról töprengve írt le (Távlatok, 1999., 32. sz.): "Az Igazság keresése nemcsak a 20. század nagy tudósainak kiváltságos törekvése, az minden korszak egyszerű emberének is legfőbb kérdése, örök problémája." Mi mást kívánhatnánk, mint hogy Andrásfalvy Bertalan az Úristen áldásával ezután is még sokáig tevékenykedhessék az igaz, a szép, a jó érdekében hazája, közösségei, családja, mindannyiunk javára.

<<vissza a Sebestyén Ádám élete oldalra