Szerzõ: Seres Attila

A '40-es évek végétõl a hazai néprajzi és szociográfiai kutatásokban kiemelt helyet foglal el a Tolna és Baranya megyében letelepített bukovinai székelyek népi kultúrájának vizsgálata. Ez fõleg azzal magyarázható, hogy történetük során végig kisebbségben éltek, távol a magyarság által lakott kárpát-medencei törzsterülettõl. Ez a helyzet azonban nem eredményezte identitásuk megváltozását, vagy lélekszámuk jelentõs csökkenését. Éppen ellenkezõleg, egyházi vezetõik és magyarországi támogató szervezetek segítségével már a XIX. század második felétõl szoros kapcsolatokat építettek ki az anyaországgal. Ugyanebben az idõben a bukovinai magyarság egy folyamatosan gyarapodó közösséggé, lakóterülete pedig népesség-kibocsátó vidékké vált. A völgységi megtelepedés után eleinte úgy tûnt, hogy a tõsgyökeres lakosságétól eltérõ kulturális és szociális hátterük több akadályt gördíthet magyarországi beilleszkedésük elé. A kisebbségi lét és kényszerû vándorlások miatt ugyanakkor nagyfokú alkalmazkodó képesség alakult ki bennük, ami - hagyományaik megtartása mellett - segítette a hazai társadalomba való integrálódásukat. A népcsoport történetérõl már több, fõleg a korai korszakkal foglalkozó résztanulmány is született, nem ismeretes azonban olyan tudományos szakmunka, amely a bácskai kitelepedésük részletes bemutatására vállalkozott volna. Az alábbi történeti áttekintés mellékleteként közölt két dokumentummal a népcsoport múltjának kevésbé ismert fejezeteire szeretnénk felhívni a figyelmet.

A XVIII. század '70-es, '80-as éveiben a fõleg Csíkból és Háromszékbõl származó, a kelet-erdélyi határõrvidék megszervezése miatt Moldvába menekült székelyek hét települést alapítottak a történelmi Moldva északi részéhez tartozó, 1774-ben Bukovina néven önálló tartománnyá alakított területen (Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Laudonfalva és Tomnátik, melyek közül a két utóbbi a XIX. Század második felére elnéptelenedett). Ezek lakosságának döntõ hányada katolikus volt, de Andrásfalván kis református közösség is alakult. Az öt falu lakosságának lélekszáma közvetlenül a letelepedés után 2687 volt, ez az érték azonban alig száz év múlva, 1880-ra 9887-re változott. A századforduló táján meginduló migrációs hullámok ellenére lélekszámuk az 1930. Évi román népszámlálás statisztikái szerint már 15650 lett. (Az adatok érzékeltetése kedvéért megemlítjük, hogy például 1786 és 1930 között a lakosság Hadikfalván megtízszerezõdött, Andrásfalván pedig hússzorosára növekedett.)A magas születési számaránynak köszönhetõen a XIX. Század második felére a családi birtokok felaprózódtak, a népesség nagy része elszegényedett. További nehézséget jelentett az életkörülményeik számára, hogy a lakóterületüket gyakran sújtották elemi csapások, melyek közül a legpusztítóbb az 1866. évi kolerajárvány és Józseffalva 1939. évi leégése volt.

Magyar identitásuk fennmaradását nagymértékben befolyásolta, hogy 1918-ig Bukovina a kibocsátó területtel egy állam keretei közé tartozott, ami megkönnyítette az anyaországi magyarsággal való kapcsolattartást. Hasonló megtartó erõt jelentett az is, hogy az 1786 óta a lembergi érsekség joghatósága alá tartozó magyar katolikus egyházközségekben szolgálatot teljesítõ német, lengyel vagy szlovák származású papok megtanultak híveik anyanyelvén és magyarul miséztek. A közösségnek emellett rendelkezett olyan iskolákkal, ahol tagjai a magyar nyelvû írást és olvasást elsajátíthatták. Az anyaországi közvélemény irántuk megnyilvánuló érdeklõdése az 1861-ben megalakuló Szent László Társulattal intézményes kereteket öltött. Ez a figyelem a dualizmus korában állami szinten is érezhetõvé vált, a századfordulón lezajlott telepítési akciók a magyar hatóságok irányításával valósultak meg. A hazatelepülési mozgalom révén az Al-Duna vidékén, a Bánátban, valamint fõleg Dél-Erdélyben jöttek létre kisebb bukovinai közösségek.

Bukovina az elsõ világháború után megszervezõdõ román nemzeti egységállam fennhatósága alá került. Ez a körülmény súlyosbította az ott élõ magyarság helyzetét, hiszen a román kormányok különféle represszív kisebbségpolitikai intézkedésekkel próbálták megtörni a nemzeti önszervezõdését. A két világháború közötti idõszakban csak az andrásfalvi református egyházi iskola volt magyar tannyelvû, a többi bukovinai falu népiskolájában román nyelven oktattak, a magyar származású tanítók nagy részét pedig elbocsátották állásából. A Nagy-Romániában bevezetett földreform során a bukovinai országrészben fõleg román parasztok részesedtek a kiosztott földekbõl, amely tovább nehezítette a magyarok gazdasági helyzetét. 1940 júniusának végén Románia átengedte a Szovjetuniónak Besszarábiát és Bukovina nagyrészt ukránok lakta északi részét. Az elcsatolt területekrõl beköltözõ románságot Dél-Bukovinában helyezték el, ami kiélezte a feszültséget az ott élõ nemzetiségek között.

Ilyen körülmények között elevenítette fel Németh Kálmán józseffalvi plébános községének 1939. évi leégése után a teljes áttelepítés koncepcióját. Az agilis pap eleinte elutasításban részesült a magyar hatóságok részérõl, a második bécsi döntés után beözönlõ bukovinai menekülõk azonban álláspontjának megváltoztatására késztették a magyar kormányt (1941 tavaszára már 4500-ra duzzadt a menekültek száma). A bukovinai magyarság "elengedésérõl" és befogadásáról kétoldalú magyar-román egyeztetések kezdõdtek. A román tárgyalófél szem elõtt tartva a bécsi döntõbírósági egyezmény felülvizsgálatának lehetõségét, az etnikai arányok megtartása érdekében leszögezte, hogy a kitelepülõket nem költöztethetik a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe. Ezért az áttelepítés megvalósítására 1941 májusában nyílt reális lehetõség a Bácska elfoglalása után, ahol a korábban odatelepített szerb dobrovoljácok elhagyták házaikat. A székely telepeseket így a visszafoglalt Délvidékre vitték, ahol nagyobb városok környékén, 28 kolóniát hoztak létre számukra, ezeket az egykori bukovinai falvaikra emlékeztetõ nevekkel látták el. A letelepítéssel kapcsolatos teendõket a Bonczos Miklós belügyi államtitkár vezetése alatt álló Országos Menekültügyi Kormánybiztosság látta el (1942 júliusától Külföldi Magyarokat Hazatelepítõ Kormánybiztosság).

Az 1941. május 11-én aláírt magyar-román államközi megállapodás értelmében a hazatérõk csak háztartási felszereléseiket, ruhanemûiket és bútoraikat hozhatták magukkal, az állatállományt és a gazdasági felszereléseket a szülõföldjükön kellett hagyniuk. Ingatlanvagyonuk kérdésében késõbb sem sikerült megegyezni a román kormánnyal. A folyamat mindenesetre 1941 júniusának végére befejezõdött, 1942 tavaszára pedig minden optáns, körülbelül 15000 személy (más adatok szerint 17700) kapta meg honosítási iratait. Az egykori öt község birtokállományánál négyszer nagyobb mennyiségû földet kaptak több évi törlesztésre, a birtokrendezési munkálatok során pedig haszonállatokkal is ellátták õket. A táj földrajzi sajátosságainak megfelelõen fel kellett hagyniuk a Bukovinában elterjedt zöldségtermesztéssel, s szemes növények ültetésére álltak át (elsõsorban búza, kukorica és kendertermesztéssel foglalkoztak).

A "honfoglalók" lassan kezdtek hozzászokni új hazájukhoz. A háborús körülmények azonban nem engedték meg, hogy a népcsoport gyökeret verjen a Bácskában. 1944. október 7-8-án a szerb partizánhadsereg elõretörése miatt, bosszútól tartva, a magyar közigazgatás kivonulásával együtt kiüríttették a telepesfalvakat is. Az evakuáció elõkészítésére alig néhány óra maradt, csak élelmiszert és a legszükségesebb holmijaikat tudták felpakolni a szekerekre, az állatállomány és a szülõföldrõl hozott bútorok a házakban maradtak. A magyar hatóságok kijelölték ugyan a menekülés útirányát, néhányan mégis megkésve indultak el, vagy elirányították õket, így került egy kisebb csoport a partizánok kezébe, akik meggyilkolták annak férfitagjait. Az Észak-Bácskát elárasztó menekülõk Bajánál és Dunaföldvárnál keltek át a Dunán, majd szétszóródtak az egész Dunántúlon, egyes csoportjaik egészen Gyõrig és Sopronig jutottak el, sõt néhányan még a határt is átlépték. A szekereken történõ, szabad ég alatti bolyongás több mint két hétig tartott. Ezután ideiglenes szállásokon helyezték el õket fõleg Vas, Zala és Somogy megyékben: iskolai helységekben, fészerekben vagy istállókban vészelték át a telet. Itt várakoztak egészen 1945 tavaszáig, mikor a magyar hatóságok hozzáláttak tervszerû házhoz és "hazához" juttatásukhoz Tolnában és Baranyában.

Az Országos Földbirtokrendezõ Tanács 1945 áprilisában adott megbízást a bukovinai menekültek helyzetének rendezésére. A feladat végrehajtására az erdélyi székely származású Bodor György vállalkozott, akinek egy székely többségû járás, vagy vármegye létrehozása lebegett a szemei elõtt. Bodor a hazai németség kollektív bûnösségének elvét vallotta, ezért a tervet a magyarországi svábok kimozdításával tartotta keresztülvihetõnek. A kérdés eldöntésében meghatározó erejûnek bizonyult, hogy maga mögött tudhatta a kommunista párt, a nemzeti parasztpárt és az érintett vármegyék vezetésének támogatását. Ennek megfelelõen a kiszemelt háztulajdonosok közül nemcsak a Volksbund egykori tagjait, hanem a "bundizmussal" vádolt német lakosokat is - összesen mintegy 20000 személyt - a lengyeli Apponyi-kastélyba és egyéb gyûjtõhelyekre internálták, ahol embertelen körülmények között õrizték õket. Az internálás váratlan elrendelésével a fõ cél az volt, hogy a hajlékukba visszatérõ svábok a beköltözött székelyek miatt kész helyzet elé legyenek állítva. A magyar hatóságok így akarták elejét venni annak is, hogy az eredeti tulajdonosok vagyonuk menekítése céljából széthordják az ingóságokat.

Az egész Dunántúlon szétszóródott bukovinaiakat végül 500 család kivételével - akik a menekülés során Észak-Bácskában rekedtek, és ott Bácsalmás környékén három faluban lettek letelepítve - 1945 májusára sikerült összehívni Bonyhádra, ahol a Bodor vezette Telepítési Hivatal kijelölte számukra új hajlékukat. Ezzel a székelyeket hét baranyai és huszonnyolc tolnai faluban helyezték el. A letelepülõk törzslakóterülete a tolnai Völgység lett, de a késõbbi kirajzások során Mözsön, Szekszárdon, sõt Érden is alakultak közösségek. A gyûjtõhelyekrõl visszaérkezõ svábokat a kitelepítésükig a már megszállt székely családok mellett helyezték el. A német tulajdonok elkobzása és ezzel együtt a kényszerû együttélésbõl fakadó nehézségek 1946-47-ig rendkívüli mértékben kiélezték az ellentéteket az õshonos lakosok és a betelepültek között. Ehhez járult a székelyek sváb gazdákéhoz viszonyított alacsonyabb szintû termelési kultúrája, illetve a német egyháziak ellenállása. Az újonnan formálódó székely társadalom és a németség közti viszonyt némiképp a pártpolitikai csatározások is befolyásolták. A kelet-mecseki bányavidék német lakosságának révén hagyományos tömegbázissal rendelkezõ szociáldemokraták, vagy a völgységi német nagygazdák támogatását bíró kisgazdapárt kifogásolta az internálások során elõforduló túlkapásokat és törvénysértéseket, míg a kommunista párt és a Nemzeti Parasztpárt a székely agrárrétegek "helyzetbe hozásával" kívánta megvetni a lábát a térségben. A falvakban földigénylõ bizottságok alakultak: a székely családok páronként hét, gyermekenként egy hold földet kaptak, sõt igásállatokat és gazdasági felszereléseket is a rendelkezésükre bocsátottak. Még a helyi németek kitelepítése elõtt és azzal egy idõben 3821 család részesült földjuttatásban.

A dokumentumokról

A publikált források szerzõje Sebestény Antal, egykori hadikfalvi plébános, aki a székelyek bácskai menekülésének és tolnai letelepítésének nemcsak közvetlen szemtanúja, hanem cselekvõ részese is volt. A levelek közzétételének ezen kívül különös nyomatékot ad, hogy a székelység soraiból kikerülõ értelmiségitõl származnak, aki hivatottnak érezte magát arra, hogy népe sorsán javítson.

Sebestény Antal 1874-ben született Andrásfalván. 1883-ban egy telepítõbizottság vitte Budapestre, ahol a Szent László Társulat ösztöndíjában részesülve végezte el az elemi- és középiskolát. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, majd 1897-ben Majláth Gusztáv Károly püspök szentelte pappá. Még ebben az évben a Szent László Társulat szándékainak megfelelõen visszatért Bukovinába, ahol 1920-ig Józseffalván teljesített szolgálatot. 1920. október 1-én kapott kinevezést a legnagyobb bukovinai katolikus magyar plébániára, a 6000 lelket számláló Hadikfalvára. Jelentõs szerepet játszott a trianoni békeszerzõdés után az erdélyi magyarsággal való kapcsolatok kiépítésében, 1926-ban a Magyar Országos Párt gyûlésén is beszédet mondott. 1927-ben az istensegítsi pap halála után, egy évig õ végezte az ottani megüresedett plébánia lelkipásztori teendõit is. 1940 decemberétõl Dél-Bukovina fõesperese. A bukovinai székelyek áttelepítése után tovább folytatta hívei lelki gondozását az egyik hadikfalvi telepen, Horthyvárán. A Bácska elhagyása után a Somogy megyei Nagyszakácsiban helyezték el egy ideiglenes menhelyen, majd a Tolna megyei Kisdorogra került, ahol 1961-ben halt meg.

Leveleit Krywald Ottó pápai prelátusnak, a Szent László Társulat egyházi alelnökének írta, akivel a '30-as évek második felétõl állt kapcsolatban. Hangsúlyoznánk, hogy a Szent László Társulat iratanyagában több tõle származó levél is fennmaradt, ezek közül kettõt teszünk közzé, amelyek plasztikusan tükrözik a Bukovinából kitelepedett székelyek kálváriájának stációit.

L. J. Chr.
Méltóságos Prelátus Úr!

Kedves Barátom!

Nem tudom, hogy testvéreim közül az október 8.-iki menekülésünk óta adott-e életjelt magáról, de én máig nem írhattam, mert a 11 napi út úgy megviselt, hogy a legkínosabb gyomorgörcsök közt orvosi kezelés alatt feküdtem máig.

Menekülésünk Bácskából nem volt önkéntes, hanem a "külföldi magyarokat hazatelepítõ kormánybiztosság" rendeletére történt, mely nem engedhette, hogy védtelenül hagyjon a volt régi lakók, a jugoszláv dobrovojácok esetleges bosszújával szemben.

Október 4.-én kaptuk az elsõ figyelmeztetést, hogy készüljünk és okt. 7-én este a parancsot, hogy 8.-án vasárnap reggel induljunk Bácshadikfalvára (Rasztinára). Másnap délben Zomborban értesültünk a fõszolgabírótól, hogy minket tévesen irányítottak, mert a Bajmok melletti telepre kellett volna mennünk. Ezzel persze 24 órát vesztettünk, de oda is hiába mentünk, mert az már ki volt ürítve. Elõre tehát a rádió utasítás szerint Bajára, hogy ott a Dunán átkelve biztonságosabb helyen leszünk. Bajáról a hatósági utasítás Dombóvárnak irányított, onnan pedig ide Nagyszakácsi (Somogy m.) községbe. Tizenegy napi cigányos vándorlás után itt vagyunk. Útközben találkoztam László Antal vándorcsapatával és egyszer Dombóváron Németh Kálmánnal. Vonattal nem jöhettem, mert nem tudtuk otthonról, hogy hová leszünk irányítva. A 11 éjszakából 5 éjjet szabad ég alatt töltöttem 72 éves létemre.

Most itt vagyok Nagyszakácsiban mindenbõl kifosztva. Bukovinából Horthyvárára 2 vagon bútort vittem, most pedig minden ott maradt bezárva, mintha csak e szomszédba mentem volna látogatóba. Csak 2 lovam és a kocsim állott rendelkezésemre. Hoztunk némi kis élelmiszert az útra, fehérnemût és ágynemût. Ott maradt 80 mázsa gabonám, 6 hold kukoricám, sertéseim, vagy 100 drb szárnyas majorság, 3 ekém, egy vetõgépem, egy szecskavágó gépem, 2 fogasoló boronám s a jó Isten tudná megmondani, hogy a konyhai felszerelésen kívül mennyi gazdálkodó eszközöm. 2 tehenet útnak indítottam, hiszen azt mondták, hogy Bácshadikfalváig kell csak mennünk, de mivel tovább már nem bírtak jönni, Újverbász közelében a jó Istennek számba hagyva a mezõn hagytuk. Nõvérem, ki visszaszaladt, hogy lássa a tehenek sorsát, nem ért be minket, s ma nem tudom, hogy hol van. Többen mondják, hogy az Elekes Dénes csapatjában látták: most tehát keresem Elekest.

Itt egy üresen maradt zsidó házban lakunk, de éppen ma hallottam a helyi plébánostól, hogy új uraink, a nyilasok, ki akarnak lakoltatni innen, mert nagynak tartják egy család számára.

Minden lenne, ahogy lenne, de mi lesz a szegény székelyekkel? Ha nem találunk gyõzni, Bácskába vissza nem mehetünk, de akkor hová? Még talán szerencse, hogy öreg vagyok és beteges lettem, legalább talán nem fogom meglátni szegény népem végleges koldusbotra jutását. Ember tervez, Isten végez: a magyar kormány jót akart nekünk, de ki számított a háborúra s különösen ki a román árulásra?

De a jajgatás nem használ semmit, Istennél van minden. Légy szíves édes drága jó Prelátus uram, ha Elekes írni talált neked, írd meg nekem az õ címét, hogy nõvéremet értesíthessem hollétem felõl. Magamat buzgó imáidba ajánlva, maradok szeretõ testvéred in Xto:

Sebestény Antal
lelkész

Cím:
Nagyszakácsi
(Somogy m.)

Kézírásos szöveg tisztázott változata.

MOL P1431, 20. csomó, 1944. köteg, 6-7. fólió

L. J. Ch.!

Budapest ostromának kezdetével kénytelen voltam a levelezést megszakítani. Azóta sokat változott minden tekintetben a mi kicsiny világunk. Még Nagyszakácsiból szerettem volna írni Neked, de a postaforgalom szünetelt és arra is gondoltam, hogy talán Te is elmenekültél Budapestrõl. Végre sikerült a napokban egy Székelyfi Pál nevû Budapesten lakó esztergomi theológustól megtudnom, hogy most is a Sacre Coeur intézetben lakol. Bízom tehát a jó Istenben, hogy Budapest ostromát szerencsésen és egészben vészelted át.

Mi is aránylag azt mondhatjuk, hogy a jó Isten tenyerén hordozott. S általában azt merem állítani, hogy 1941-tõl mindenki, aki velünk és letelepedésünkkel foglalkozott, - dacára, hogy ezen dologban sok közremûködõt hibáztatunk - csak vak eszköz volt a jó Isten kezében. Úgy érzem, hogy a jó Istennek tervei vannak velünk, Nagyszakácsiban a fronttól 5 km.-nyire voltunk, sõt dec. 7.-re virradó éjjel az oroszok utcai harcban el is foglalták a községet, de még azon nap vissza kellett vonulniok. Dec. 7. és 8.-ikát étlen-szomjan a menhelyeken töltöttük. Azontúl állandóan a legnagyobb ágyúdörgésben éltünk, ha az ágyúk nem szólottak, már veszélytõl tartottunk. Így telt az idõ a nagyhétig. Virágvasárnap elõtti nap átjártam Zala megyébe Esztergályra (Zalaapáti filiája). hol híveim egy része lakott és ezek rábeszéltek, hogy a front mellõl húzódjam oda. El is határoztam, hogy Húsvét 3. napján átköltözöm. De ember tervez, Isten végez: nagyszerdán a visszavonuló németek drága lovaimat ingyen elzabrálták. Ez nagy csapás volt rám nézve nem csak a menekülés lehetetlensége miatt, hanem azért is, mert a lovakkal fuvaroztatva tartottam fenn magamat és háznépemet. Nagypénteken mise után mint árvíz kezdtek az orosz csapatok felettünk átzúgni, de már Húsvét napján estére az utolsó csapatok is áthullámzottak, egyéb bajunk nem esett, csak annyi, hogy nagyszombatra virradó éjjel háromszor törtek be hozzám és raboltak ki. Azután ismét nyugtunk volt. Húsvét után 10 nappal kezdtek székelyeink Sopron, Veszprém, Fehér, Zala és Somogy megyékbõl délnek húzódni naponkint 40-50 család s kérdésemre azt felelték, hogy a nyilasok vagyonát osztó helyi bizottságok azt mondták, hogy a székelyek vonuljanak le Tolna megyébe, mert számukra ott van fenntartva a betelepítendõ terület. Április közepén Nagyszakácsiból is felkerestek híveim, de én lovak hiányában nem mozdulhattam, hanem megkértem õket, hogy ha a kormány õket letelepíti, jelentsék be az én igényemet is és azután jöjjenek értem vissza. Úgy is lett: drága híveim május 7.-én felpakoltak engem is és 9.-én ideértem Kisdorogra (Tolna megyébe), hol engem egy kilakoltatott és táborba vitt Volksbundistának házába költöztettek. Azóta itt vagyok békében. A helybeli plébánossal nagyon jó viszonyban vagyunk, naponkint misézem és ha õ valahová megy, helyettesítem õt.

Jártam Pécsre a püspökhöz: Virág püspök nagyon kedvesen és jóindulattal fogadott, kérésemre iurisdictiót adott, mert itt velem 150 hadikfalvi család van, de alkalmazni nem akar senkit, új lelkészségeket nem alapít, míg a helyzet és a viszonyok nem consolidálódnak. De én már azt sem tudom, hogy várjam-e ezen jövendõbeli alkalmaztatásomat, vagy ne, mert én innen Kisdorogról nem szívesen mozdulnék el: t. i. mivel sem fizetésem, sem nyugdíjam nincs, a telepítõ bizottság a Tolna megyei földbirtokrendezõ tanáccsal egyetértve egy falusi házat és 15 kat. hold földet ígért nekem is mint telepesnek Kisdorogon azon esetben, ha ebbe az országos tanács is beleegyezik. Persze az árát nekem is mint telepesnek törlesztenem kell. Elég kétes kilátás, de jobb a semminél. Székely paptestvéreim hasonlólag csak az alkalmaztatás reményében dolgoznak: László Antal a telepítési irodában dolgozik, dr. Németh Kálmán Bátaszéken lakik, Demse Péter (a csángó) még menekülés közben a partizánok kezébe került, kik õt teljesen expositálva a trianoni határon áttették s most Jánoshalmán káplánkodik, Elekes Dénes Kalaznón lakik anyjával és testvéreivel s onnan biciklin járja be a körülötte levõ telepeket, mint egy vándor apostol. Van még 2 erdélyi székely papunk is: Csathó Gyula, ki Erdélybe nem ment vissza, pedig káplános plébániája volt, hanem itt maradt a mi ügyünkért és mint bonyhádi 2-ik káplán gondozza a Bonyhád körüli telepeket. A második a volt udvarhelyi káplán Lónai. Fizetést egyikük sem kap, hanem a püspök úgy intézkedett, hogy egyezzünk ki a telepeken levõ hívekkel, kiket gondozunk. Ám magam is már sok telepet bejártam s mennék ugyan akár minden nap, mert a "lélek ugyan kész, de a test erõtlen".

Vasárnapra (aug. 26.-ra) egybekértem az összes székely papokat, hogy egyet-mást megbeszéljünk és egyöntetûleg, egy akarattal járjunk el mindenben. Ez szükséges, mert székelyeink az államvagyonnak nyilvánított bundista vagyonokba lévén telepítve nagyon sok ellenségük van még a bundista-mentõ német származású papok közt is.

Az én véleményem az, hogy kár volt, hogy székelyeinket nem uradalmakra telepítették, - mint azt a boldogult Teleky miniszterelnök akarta - hanem mint Bácskában a hadak országútjára, úgy itt az elkobzott német vagyonokba telepítve a politikába és párttusákba belekeverték.

Én magam öregségemre függök a levegõben, mint Mohamed koporsója. Két éve kértem az én ex -és incardinatiomat, hogy a jassyi püspök elbocsátott, de rövidesen közbejött a mi menekülésünk Bácskából és így, mint a napokban Kalocsa írja, az én felvételemrõl csak úgy lehetne szó, ha híveimet a kalocsai egyházmegye területére telepítették volna. Jassyból tehát ki, de ide be nem.

Egészség dolgában - úgy veszem észre - hogy valamivel jobban állok mint Bácskában, mert itt, ha meleg is van, a hegyes-dombos vidéken mégis csak egészségesebb a levegõ, mint ottan a végeláthatatlan síkságon.

Édes drága Barátom, ha soraimat megkapod, mert tudom, hogy sorsod nem volt, s ma sem a legaranyosabb. Írj nehány sort magad felõl. Bizony Budapest ostroma idején nagyon sokat aggódtam miattad. Ha az utazás nem volna ma még olyan veszélyes, legszívesebben magam utaznám meglátogatásodra.

Buzgó imáidat kérve és részemrõl is ugyanazt ígérve maradok szeretõ testvéred in Xto:

Sebestény Antal

Gépelt elsõ példány tisztázott változata.

MOL P1431, 20. csomó, 1945. köteg, 16-17. fólió