A MADÉFALVI EMLÉKMŰNÉL

 

1945 szeptemberében a jassi (Jászvásár) fogolytáborból hazafelé jövet utunk Madéfalván vezetett át. Vonatunk néhány órát ott vesztegelt. Elhatároztam, meglátogatom az emlékművet �  gondolva, hogy soha jobb alkalom nem adódik. Elindultam a faluba az emlékművet megnézni, ahol őseink vére kiömlött. Amint beértem a falu állomás felőli végére, egy 70-75 éves bácsival találkoztam, akinek elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Megkértem, vezessen el az emlékműhöz. Ő szívesen teljesítette kérésemet. Míg lassú léptekkel célunkhoz közeledtünk, elbeszélgettünk. Ő Madéfalváról, a veszedelemről, én Andrásfalváról és a Bukovinában volt öt magyar falu lakosainak életéről.

 

A madéfalvi veszedelem

 

Az öreg nagyon beszédes volt. Elmondta, hogy Mária Terézia királynő 1763-ban elrendelte Erdély keleti határán, a Székelyföldön, a határőrség felállítását. A határőrség tagjait felfegyverezték, hogy háború esetén a határok védelmére hadba szálljanak. Ennek ellenértékeként bizonyos szabadságjogokat kaptak. Erdély kormányzójának felhívására a székelyek tömegesen jelentkeztek a határőri szolgálatra, mert azt remélték, ezen a réven kiszabadulnak a földesúri fennhatóság alól. Ebben az időben már a közszékelyek óriási többsége jobbágyi alávetettségben, földesúri kötelékben élt. Amikor a jelentkezők megtudták, hogy a katonáskodás mellett az adót továbbra is fizetniük kell, sőt szükség esetén az ország határán túl is kötelesek saját költségükön katonáskodni, ezrével adták vissza a már szétosztott fegyvereket.

Mikor a királynő látta, hogy a Buccow Adolf generális és Schröder ezredes által 1762-ben megkezdett, és az önkéntesség látszatára többé-kevésbé vigyázó szervezése megrekedt, eredménytelen maradt, elrendelte a sorozást. (1763. okt.) A határőrség élére ekkor az erélyes és határozott Siskowicz altábornagyot nevezte ki.

A sorozást Csíkban, Háromszékben és Udvarhely egy részében azonnal meg is kezdték. Megígérték, hogy akik a fegyvert felveszik, azoknak kegyelmet adnak, de büntetést kapnak mindazok, akik a rendelettel szembehelyezkednek.

      

Csík községeiben a királynő rendeletét kihirdették, de a nép mindenütt a legnagyobb elkeseredéssel és tiltakozással fogadta.1

 

A sorozóbizottság először Gyergyószentmiklóson, majd Taplócán táborozott. Voltak, akik kötélnek álltak, de a felcsíki falvakban nagy volt az ellenállás. A madéfalvi férfiak a bizottság érkezésének hallatára hátrahagyták családjukat, nem törődve a decemberi hideggel és koplalással, a Szalonka-erdőbe mentek. Példájukat követték a rákosiak és a madarasiak is. 1763 utolsó napjaiban a faluban talált madéfalvi asszonyokat és gyermekeket Siskowicz katonákkal kikergettette az erdőbe.2

 

A helyzet és a zavar egyre komolyabbá vált, mert a csíkiek kérésére sok háromszéki Csíkba indult, hogy itt most már közösen adják elő kérésüket, panaszaikat.

A bujdosók mintegy ötezren lehettek, mind Madéfalvára jöttek.3

                                                                                                                                                                                                     [5]

 

1764. január 6-án két ember a bizottsághoz ment avégből, hogy vízkereszt ünnepe miatt a nép a kérésével nem tud a bizottság elé járulni, holnap szeretné azt megtenni. Ott azonban azt mondták, hogy holnap reggel megkapják a feleletet. Siskovics elhatározta, hogy haladékot nem ad, hanem még hajnalban fegyverrel szétkergeti a népet. Carato alezredest bízta meg a művelet végrehajtásával, elvégzésével; vagyis 7-én hajnalban meg kellett támadnia a falut.

 

El lehet képzelni, a feldühödött katonák - akiknek pihenés helyett menetelniük kellett a januári csikorgós hi­deg éjszakában  -  hogyan hajtották végre a parancsot.4

 

Madéfalván a nép mit sem sejtve, nyugodtan pihenőre tért. A vezetők meg­szerkesztették a kérést, melyet másnap akartak a bizottságnak átadni. Azonban e kérés átadására már nem került sor, mert másnap, január 7-én a népet harangszó helyett ágyúszó riasztotta fel álmából. Az utcák megteltek jajveszékelőkkel. A veze­tők hiába lobogtattak fehér kendőket, mégis a mészárlás áldozatai lettek. Közben a katonák eleresztették a vereskakast, felgyújtották a falut. A nép az égő faluból, a ke­gyetlenség színhelyéről menekülni kezdett, ki amerre látott. A menekülők a faluból kivezető utakon mindenütt német zsoldosokkal találták szembe magukat. A legtöbben a Gyimes felé vezető úton Moldva felé menekültek. Ezek többsége Csíkból és Háromszékből való volt. Különösen sok háromszékit gyilkoltak meg a feldühödött osztrák zsoldosok, hisz a parancs is úgy szólt, hogy ezeket egyáltalán ne kíméljék.

Sokan az Olt jeges vizében pusztultak el, mások pedig az erdőben belehaltak súlyos sebeikbe.

Az összegyűlt népnek nem volt gonosz szándéka, hanem csak létkérdését akarta tisztázni. Ezt többek közt az is bizonyítja, hogy a székelység nem védekezett, pedig sokkal többen voltak, mint a katonák, és fegyvereik is voltak. Madéfalva hatá­ra reggel, amikor vége lett a mészárlásnak, üveges tekintetű, megcsonkított halot­takkal, jajveszékelő sebesültekkel volt tele.5




 

Ekkor már az emlékmű előtt álltunk, és a bácsi folytatta elbeszélését: A halot­takat a falu déli részén, az országút mellett, itt ezen a helyen közös sírgödörbe te­mették
Gondolataimban elmerülve, meghatódva álltam a hősök sírja előtt, és az em­lékmű felirata ötlött szemembe:     

[6]

 

 

SICULICIDIUM

 

A határőrség erőszakos szervezésekor Madéfalva határában 1764. jan. 7-én hajnalban a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt

Csík- és Háromszéki
200 székely vértanú emlékére,
kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el,
 emelte az utókor hálás kegyelete
1899.

                                                                                                                                                         

 Székely nép! Itt hullott őseidnek vére,
Kiket zsarnok önkény bosszús karja ére,
 Midőn alkotmányos szabadságod védték,
 Szörnyűkép oltá  ki sok ártatlan éltét.
 De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt,
 Emlékök  nem vész el, örökre fennmarad.
 Mert hű kegyeletben megtartod őseid,
 Így él majd emlékök  időtlen ideig!6


A madéfalvi emlékmű felírata


 

 

A madéfalvi veszedelem után

Az erdélyi székelyek közül sokan Moldvába menekültek, hogy a további zaklatásoktól és vallatásoktól, amelyet Buccow generális és emberei végrehajtottak, megmeneküljön. Csíkban pedig még tavasszal is temették a sebeikben elhalt menekülőket. Jóformán minden nap temetés volt valamelyik faluban. Hol itt, hol ott temetést jelezve mindig szóltak a harangok. A szomorú Csíkország a halál országává vált. Az embereket megtörte a sok szenvedés.7

 

A kivándorlás Moldvába nem a tömeggyilkoláskor kezdődött, hanem még 1762-ben, a határőrszervezés első kísérletekor, 1763 nyaráig mintegy 300 család bujdosott el Csíkból. Ne csodálkozzunk azon, hogy a kibujdosás a véres hajnal után tömegessé vált. Sokan inkább vállalták a koldusbotot, mint az osztrák igát.8

 

  E szomorú idők emléke sírt fel nemzedékről nemzedékre visszafájón a következő dalban:

2.        Szüvem se volt, úgy búsultam
Kezem fejemre kapcsoltam
Kezem fejemre kapcsoltam
S én magamat úgy sirattam.

 

A vérfürdő után a királynő szigorú vizsgálatot rendelt el, s így újra megkezdődött a megfélemlítés, zaklatás és bebörtönözés. A bűnfenyítő vizsgálatnak feladata volt kinyomozni és kideríteni, kik voltak a csíki mozgalmak fő vezetői, melyik faluban találták ki, hogy a nép a sorozóbizottság elől a Szalonka-erdőbe fusson. Kik szerkesztették azt a sok keményhangú, elszánt kérést, tiltakozást, amelyeket a sorozóbizottsághoz akartak küldeni?9

 

Tehát kétségtelen, hogy a kivándorlás legfőbb okai: az elviselhetetlenné vált terhek, az osztrák erőszakoskodás, a katonáskodásra kényszerítés, a székely szabadság lábbal tiprása, a bűnfenyítő vizsgálat, s az elfogástól való félelem volt.


Azonban többen voltak olyanok is, akik a szegénység miatt vándoroltak ki. Főleg Felcsíkból és Gyergyóból. Hogy is lehetett volna jómód, mikor a sok zaklatás és békétlenség miatt a szántóföldek nagy része bevetetlenül maradt.

1773 tavaszán már a nincstelenség, a szegénység is jelentkezett mindenhol. Később a vizsgálóbizottság jelentéséből kitűnt, hogy a határőrszervezést leginkább ellenezték a székelység régi kiváltságainak védői, a falvak székely papjai. Erősen kivették részüket az ellenállásból, az ellenállás vezetéséből. A papok közül legnagyobb szerepe Zöld Péter delneki papnak volt. Bejárta nemcsak szülőfaluját, Madéfalvát, hanem igen sok felcsíki falut is. Ellenállásra, összetartásra, kitartásra biztatta a népet.

Carato alezredes őt és társait feljelentette a püspöknél. A püspök Gyulafehérvárra hívatta és ott tartotta őket. Zöld Péter innen megszökött. A falvakban és az erdőkben bujdosott az osztrákok elől. De a zsoldosok mégis elfogták. Fogságából ismét megszökött, székely ruhába öltözött és Moldvába menekült a korábban kibujdosott székelyekhez. De a honvágy utóbb hazahozta. Ismét elfogták, elítélték, de ő ismét megszökött. Később kegyelmet kapott és 1768 szeptemberében hazatért, s a menekültek kis csoportját is magával hozta. A menekültek többsége Moldvában maradt, mert vezetőik, akiket az osztrákok itthon halálra kerestek, mindent elkövettek, hogy a menekülteket együtt tartsák.10

 

Buccow hirtelen halála után Mária Terézia a megüresedett kettős állásra (erdélyi főparancsnokság, guberniumi elnökség) a Csallóközben született Hadik András grófot, huszár altábornagyot nevezte ki. Kinevezésével Erdélyben új világ kezdődött. Amikor 1764 augusztusában Szebenbe jött, s ott magyar beszédet mondott, mielőtt állását elfoglalta, az ott lévő magyarokat igen meghatotta és sokan meg is könnyezték.11

 

Hadik jöttével a székelység ügye lassan-lassan jobbra fordult. A felülvizsgáló bizottság tovább dolgozott, de a bécsi haditanács rendeletére 1764 októberétől kezdve jelentéseit Hadik András kezéhez kellett továbbítania, melyeket felülvizsgálat után ő küldött Bécsbe. 1765-től a vizsgálatot Hadik András irányította. Magyarhoz méltóan dolgozott. Arra törekedett, hogy megtudja az igazságot, s hogy ártatlanok ne szenvedjenek. A vizsgálat végeredményeként kitűnt, hogy a főbűnösök nem a székelyek, sem a papjaik, hanem azok, akik a székelyeket régi kiváltságaik ellenére jogtalanul határőrségre erőszakolták.12

 

A bizottság működéséből, Hadik András előterjesztéséből a királynő látta, hogy a székelység nem bűnös, és lényegében már a határőrszervezés is befejeződött. Elhatározta, hogy a székelység nyugalmát helyreállítja. 1765. december 14-én általános kegyelmet adott azoknak, akiket a hatóság nem vádolt. Ez vonatkozott Lázár Istvánra (guberniumi fogalmazó) és sokan másokra, akik Moldvából vissza akartak térni.

Ennek ellenére a kivándorolt, elmenekült székelyek nagy része Moldvában maradt, s a kivándorlás sem szűnt meg, ha kisebb mértékben is, de tovább folyt.13

 

[8]