Menekülés Bácskából

1944 ősze megpecsételte a székely telepesek sorsát. Bekövetkezett, amit papjaik előre megéreztek. Szeptember vége felé zűrzavarossá vált a helyzet. A partizánok uralták a vidéket. Itt is, ott is kisebb csetepaték voltak. A nyár végi napokat és éjszakákat megzavarta a nyugtalanság, a félelem. Érdeklődésükre, kérdéseikre, hogy mi lesz?! – nem kaptak kielégítő feleletet, megnyugtató választ. A vezetők elkendőzték a valóságot. 

Október első napjaiban bekövetkezett, amire minden józan gondolkodású ember számíthatott, s ami a szegény, politikailag tájékozatlan, eléggé hiszékeny székelyeinket bombaként érte a borzalmas hír, hogy menekülni kell, menekülni! A borzalmas hírt aljegyzők közölték a lakossággal parancs formájában, de már elkésve, mert alig jutott idő az összepakolására.

Bár én nem voltam köztük – katona voltam –, de el lehet képzelni azt az égbe kiáltó sírást, jajgatást, amellyel a lakosság tudtul adta egymásnak a menekülés hírét. Nagy volt a kétségbeesés a hosszú és bizonytalan nagy út előtt. Kapkodtak, azt sem tudva, hogy mit is pakoljanak fel egy-egy nagycsalád részére egy kis szekérre, élelmet-e, ruházatot-e, vagy a sok apró gyermeket? Töprengésre azonban nem volt idő. Mindössze csak két-három óra állt rendelkezésünkre. Sokan a nagy kapkodás miatt csak másnap reggel tudtak kiindulni. A tragédia úgy igazi, ha teljes. Így történt ez a székelyek esetében is. Akkor kellett újra gyökerestől kitépődjenek és nyakukba vegyék a világot – mint a madéfalvi veszedelem idején őseink –, amikor a kezdeti nehézségek leküzdése után lábra kezdtek állni. Akkor, amikor a górék tele voltak kukoricával, a padlások búzával és más gabonával. Az állatállomány is nagyon szép volt már. Az ólak 150-200 kg körüli hízókkal voltak tele. Olyan gazda is volt, akinek óljában 15-20 disznó is ott maradt. Egyszóval: mindent hátrahagyva elindultak az országúton, nem tudva, vajon hol hajthatják le álomra fejüket?

Borzalom fogja el az embert, amikor visszagondol arra a szenvedésre, amelyben a sokat szenvedett népnek újra része lett. Az utakon, amelyeken menekültek, a német hadsereg is általános visszavonulásban volt. Szekér szekér hátán, autók és tankok egymást gátolva menekültek az előrenyomuló szovjet csapatok elől, háttérbe szorítva a szegény, szerencsétlen székely családokat. A menekülést rendkívül megnehezítette a gyakori légitámadás. Az isteni gondviselés nem hagyta cserben őket. Erőt adott a szenvedések elviselésében. Sok asszony az útban, szekéren szülte meg gyermeket, sokan pedig a kocsánpapban (kukoricaszár-rakás) vajúdtak, és öregek haltak meg a kocsiderékban. ¹⁵¹

S ugyanakkor annak a borzalmas látványnak is sokan részesei kellett legyenek, amely a bácskai zsidóknak az utakon végbement elpusztításával megtörtént.

A sok eset közül csak egyet említek meg, amelyre Domokos Feri bácsi ekként emlékezik vissza: „Cservenka mellett amikor mű átjöttünk a hídon, ott volt a víz mellett nem messze egy nagy téglagyár, és ott erős lövöldözés volt. Lőtték agyon a zsidókot. És akkor kiterelték az útra a mintegy háromezer zsidót, akik még megvoltak. Ütötték-verték őket, s aki nem tudott futni az országúton, mindig az utolsót lelőtték. Mikorra Zomborba beértünk, má’ nem volt egy zsidójuk se. Az úton elébb-elébb mü húztuk félre az útból, mert a lovak nem mertek keresztülmenni a hullákon. Szemünk láttára pusztították el őket. Vót olyan es, egyet láttam ott, hogy egy kerítésről levettek egy deszkát, ráfektették betegen, és kötelet kötöttek rá, és a deszkán húzták maguk után a többiek. Szörnyű volt azt, ami ott velük végbement a hosszú úton, végignézni.”

[135]

E szomorú eseményt Tamás Menyhért költő, aki gyermekként maga is átélte a menekülés borzalmait, így örökítette meg verseiben:

TEMETETLEN TEMETŐK (Részlet) Vánszorgó kocsik hosszú sora Mentünk sehonnan valahova Döcögtünk sárban úttalan utakon a beszegzett ég alatt vakon amerre vitt vezetett a nyom keresztül a csont halottakon felsebzett répaföldeken át ahol fákig nőtt az iszonyúság szürke koponyák kövekké dermedők köröttük temetetlen temetők felidézésüktől ma is remegek döcögtünk sárban úttalan utakon a kifosztott ég alatt vakon s a semmibe zuhanó testek felett árkok tömjén-párolgása lebegett!

FÁJDALMAK RÉTJE (Részlet) Vak utak még vakabb éjjelek roppanó csönd és roppanó képzelet küllőkhöz-vert álmok szakadékain tovább nő töredezik a néma kin túl vagy most vagyunk a halál küszöbén védtelen leroskad újra a remény Súlyos ég! Béna ég! Sebes ég! Meddig kell halottaiddal menni még! Meddig e téboly e vak futás ad-e a sors e népnek valami mást átlőtt szárnyakkal meddig kísért az alvókra-zuhant madéfalvi éj.

A menekülésnek nincs valódi együttes története. A helyileg szétszórt székelység a menekülés ideje alatti megpróbáltatásokat egyénileg élte át. – Különösen az első napokban igen sokan egyénileg keresték a kiutat, és utólag mindenki úgy érezte – némileg joggal –, hogy amit ők külön-külön egyénenként átéltek, az a menekülés hiteles története.

Bíró Gáspár István „Sorsunk feljegyzései” című írásában a menekülés szomorú megpróbáltatásait néhány mondatban ekként foglalta össze:

„A menekülésünk sajnos hosszas volt. 1944. október 9-én indultunk Bácskából, és utunk 17 napig tartott. Ez alatt sokszor kellemetlen volt az időjárás. Volt úgy es, hogy napok és éjszakákon keresztül egyre szakadt az eső, és hideg volt. Mindent ki kellett állni. Csak mentünk, mentünk anélkül, hogy tudtuk volna hová. Közben sok baj ért, mert szekereink nem voltak felkészítve a hosszú útra. Több menekültnél előfordult, hogy a sínek lefordultak a kerekekről. A kovácsmesterek nem akartak semennyi pénzért dolgozni. Csak bámulták azt a sok szerencsétlen menekültet. Mellette még az volt a nagy baj, hogy utazás közben szerettünk volna megpihenni valahol fedél alatt. Kértük a falusi gazdákot, hogy fogadjanak be, de azt felelték: Miért menekülünk, miért nem álltuk meg helyünket?

Volt ahol még vizet sem adtak az állatok részére. Pláne német falukban. Így hát az út szélén etettünk, az árokban bepólyáztuk a gyermekeket. És mi felnőttek egész éjszaka kerültük a szekeret.

Végre sok szenvedés után átmentünk a Dunán, és ott volt mindjárt közvetlen egy város, a neve Dunaföldvár. Be is mentünk a városházára kérdésre, hogy hol lesz az utolsó állomásunk? Me’t mü úgy gondoltuk, hogy mihelyt átmegyünk a Dunán, mentesek leszünk az ellenségtől. De nem így lett. A városházán azt mondták, hogy Pacsa az utolsó állomás Zala megyében.

Mit volt tenni mást, csak menni kellett tovább. Pedig immár elegünk volt. Kivoltunk fárodva. Csak pihenésre lett volna szükségünk. De nem volt, akinek sorsunkat elpanaszoljuk, mert nem volt senki pártfogónk, csak a Jóisten.” ¹⁵³

A menekülésre felszólított székelyek elindultak a kijelölt útvonalon Baja felé. A bajai átkelőhelyen megkezdődött a küzdelem az átkelésért. Innen elzavarták őket. Dunaföldvár irányába indultak, onnan ismét visszakergették őket Bajára. Aztán egy részük Bácsalmás, Csátalja, Gara, Vaskút községekben maradt. A többiek azonban Bácsalmásnál, Paksnál átkeltek a Dunántúlra.

Erről Herceg István bácsi izményi lakos Maráz László, a Magyar Rádióban 1980. október 4-én elhangzott „Hazatérés” című dokumentumjáték (~32,8 MB) adásban így beszélt:

„Mentünk, mentünk, mentünk Baja felé a kövesen. Folyt a katonaság úgy, hogy azt se tudtuk, hogy mit csináljunk. Egyszer odaértünk Bajára, de nem lehetett átmenni a kompon, nem lehetett, annyian voltak, hogy verekedtek ott a komp felett, hogy ki menjen át, ki menjen át. A kicsike bőgött, essze piszkolta magát ott, esett, hideg vót. Az asszonyom nekifogott s elvitte, megferesztette a Dunába, abba a hideg vízbe. Úgy bőgött onnattól az a gyerek, hogy annak a szája bé nem fogódzott egy percig. Ott kellett üljünk vagy három nap, három éjjel ott a Duna-parton. Én nem tudom, hogy, hogy nem, az egyik leányka s a gyermek a tehenvel, valamelyik katona odairányította, hogy menjen át, hát azok átmentek a kompon. Mi erről maradtunk,
a Dunán erről, s ők túl mentek. Hát mit csináljunk most má’? Lehet nem vesznek el! Akkor mi es odajuttunk valahogy, a kompon átmentünk.

Keresem a gyermekeimet, nincsenek sehol, nem látom őket sehol. Olyan setét vót, mint a korom. Elmegyünk egy nagy darabig. Jó…jó, vót vagy kilenc kilométert biztos elmentem. Megtalálkoztam én egy szomszéd menyecskével, mondom, nem láttad-e te – mondom – a gyermekeket, az enyémeket a tehenvel? Dehogynem, azt mondja, ott maradtak, ott vannak a Duna parton, azt mondja, be vannak húzódva a fák közé, - azt mondja - ott még van több marha jes, azt mondja, többen vannak.

Jó Istenem! Most mit csináljak? Félre húztam a szekeret a sánc partjára, megállítottam, de esett. A biciglőm fel vót kötve a kocsim oldalára, levettem. Annyi a szerencsém, hogy vót egy viharlámpánk, azt meggyújtottam, felakasztottam a biciglire s gyerünk. Megyek ide, megyek oda, addig mentem, hogy rájuk találtam ott. A tehen le vót feküdve, a tehen melegítette őket. Elbújtak, ott aludt mind a kettő. Odamentem, mondom, hát keljetek fel, te…! Hát én mióta kereslek, – mondom –, meddig elmentünk, s itt hagytalak. Felkeltek, s essze szedtem őket, s elindultunk a kocsi után.” ¹⁵⁴

A menekülők egy nagy része Dombóváron is áthaladt. Itt őket, megadva az útirányt, tovább irányították. A hosszú úton azonban abból éltek, amit magukkal vittek. Néhány bátrabb andrásfalvi menekültnek sikerült kijárni az Irányító Központtól, hogy menekültigazolványt kapjanak. Egy igazolvány szó szerint így szólt:

A dombóvári járás főszolgabírája, mint menekülteket irányító központ. Szám: 5869/1944.

Felkérem mindazokat a hatóságokat, melynek területén Mátyás Mátyás, Palkó Antal I., Dávid Teofil, Sebestyén Gergely, Zsók Lajos, Dávid Jánosné, László János, Palkó Márton, Palkó Antal II., Csobot Pál, Fábián György, Daradics Julianna I. Daradics Gizella, Fábián Antal, Andrásfalvi György és ezek családtagjai, volt andrásfalvi telepes menekült lakosok keresztül vonulnak, hogy nevezetteket a m. kir. Kiürítési Kormánybiztos 1944. évi szeptember hó 17-én kiadott 427/1944 számú rendelete alapján, amely a 649. sz. rádió-távmondattal adott le, továbbá 1944. október 11-én 16 óra 45 perckor kiadott rádió rendelkezésére figyelemmel a legmesszebbmenő mértékben támogassa, élelemmel, szállással, ló- és szarvasmarha-táppal ellássa.

A felmerült költségek a belügyi tárca terhére számolandók el. Nevezettek irányítási útvonala a következő: Dombóvár, Baté, Kaposvár, Nagybajom, Böhönye, Inke, Iharosberény, Pogányszentimre, Nagykanizsa, Újudvar, Hahót, Zalaszentmihályon át Pacsa községbe a járási főszolgabíróhoz. Dombóvár, 1944. október 14.

főszolgabíró

(Az eredeti példány a szerző tulajdonában van.) ¹⁵⁵

Hogy a menekülők karavánján belül milyen volt az élet, milyen törvények uralkodtak, hogy hömpölygött végig az áradat, Bácskában a Dunáig, s onnan át a Dunántúlra, Gáspár Simon Antal – istensegítsi születésű, aki Bácskában Istenvelünk faluban lakott – feljegyzéseiben minderről ekként emlékezett meg:

„1944. október 5-én az éjjeliőrök kopogtak be az ablakon éjfél után, hogy készüljünk fel, mert menekülni kell. Ez a kétségbeejtő hír kirekesztette az eszünket. Jaj, most mit csináljunk? Mindenünk ott maradt, csak a puszta életünket mentettük.

Nagy szorongással s búval nekifogtunk pakolni, de mit lehet egy egylovas szekérre felrakni a kilenctagú család mellé. Egy kevés gúnyát, felvevőt, s ágyi gúnyát, de még annak se volt hely.

A feleségem sietséggel nekifogott, hogy kenyeret süssön, azt hitte, hogy lesz talán annyi üdőnk, hogy meg tudjuk vámi, amíg a kenyere kisül. De éppen amikor bévette a kemencébe, akkor jött a parancs, indulni kell. A tészta a kemencében maradt. És mü elindultunk megismételni a madéfalvi menekülést.

Három-négy kilométert haladtunk a falutól, ott megállított a bánáti sváb menekülők vége láthatatlan hosszú kocsisora, amely négy sorban elfoglalta az egész, széles úttestet. Nem engedték, hogy mü közikbe keveredjünk. Ott álltunk egész estig.

Hozzánk jött Németh Kálmán plébános, és azt mondta, hogy mindenki menjen vissza falujába, nem kell menekülni. Ez a hír megörvendeztetett, és siettünk haza, hogy a feldúlt házat rendbe tegyük, és az állatokat és baromfit megetessük.

Szerda napon volt ez a menekülési indítás. Csütörtökön, pénteken még a mezei munkát, bétakarítást végeztük, többet nem gondoltunk a menekülésre, bár a bánáti svábok végeláthatatlan sorban folytak szekerekvel, traktorokval és autókval. Németország felé. De mü nem gondoltuk, hogy még reánk es sor kerül. Október 7-én, szombaton még elmentem Topolyára, a malomba öt mázsa búzát becseréltem, nem es gondolva, hogy azt a lisztet mások fogják megsütni és megenni. Nyugodtan felvirradtunk vasárnap, október 8-ra.

Istensegítsből eljött László Antal plébános, hogy misét mondjon az istenvelünki híveknek. A pap mindig hozzánk szállott meg a kocsijával, mert én voltam sekrestyés, harangozó és templomgondnok egy személyben. Éppen akartam harangozni, amikor telefonon parancs jött Kuláról a járási hivataltól. Istenvelünk község azonnal készüljön fel a menekülésre. Erre a hírre elmaradt a szentmise, és úgy felkavart rendet és csendet, hogy teljesen fejetlenség lett a községben. Sírás, futkosás, pakolás. Velünk megismétlődött az a helyzet, hogy a kenyerünk újra a kemencében maradt, mert a németek kizavartak a faluból. Több embert megvertek a német katonák, akik nem siettek elindulni.

Én es befogtam a lovamot, az asszony az ágyi gúnyából csak azt tudta felpakolni, ami jobb volt, a viselteseket otthagytuk, mert nem volt hova pakolni. A felvevő gúnyát es csak a javát. Mindenünk ott maradt, amit elhoztunk Bukovinából: bútor, szerszám, osztováta és minden, ami egy gazdaságban szükséges, a sok termény, négy darab hízott disznó és sok baromfi, ludak, récék, tyúkok. Semmit se tudtunk elvinni, ott maradt minden, és nekünk menni kellett. Csak lóval, tehenvel és egy üszővel indultunk a nagyvilágba. Ott maradt, amit nehezen Bukovinából elhoztunk, és amit Istenvelünkön szereztünk négy év alatt.

Megindult az istenvelünki menekülő karaván Topolya felé. Nehezen haladtunk, mert a sok menekülő kocsi egymástól nem tudott haladni. Közben rengeteg nagy tömeg zsidót kísértek, és a tisztek, amíg a zsidók elvonultak, leállították a szekereket. Végre megindultak a szekerek.

Másnap reggel értünk Bajmokra. Mielőtt elhagytuk Bajsát. egyik szomszédom, Gergely Tamás – mivel negyed magával nem volt terű a szekeren, mü pedig tízen voltunk a mü szekerünkön – édesanyámat a kicsi unokámmal, Gyurkával felvette az ő szekerére, és elhajtott előre. Bajmok véginél egy kocsmánál megálltak. Mikor mü odaértünk, nem lehetett ott megállni, tovább kellett hajtani. Bajmoktól körülbelül két kilométerre megálltunk etetni. Mellettünk haladtak a többi szekerek. Ahogy jöttek, azt mondja Bokros Jóskáné:

«Antal, szaladjatok vissza a korcsmához, mert a Tamás szekere felfordult és anyád és a kicsike erőst megütötték magikot, még a karjaik es eltörött.»

Az asszony és én ész nélkül szaladtunk vissza. Igaz, hogy a ló felborította a szekeret és megütötték magikat. Nem hagytam tovább ezen a szekeren. Elvittem a mü szekerünkhöz, és többet nem bíztam másra.

Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma, hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levő trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se előre, se vissza.

Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhető az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezőségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren.

Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertől félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást. Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegítsi bábaasszony. Szerencsére meg is tálaltam, odahívtam és nemsokára megszületett a tizenkettedik gyermekünk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülők a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdőben a partizánok meg is támadtak.

A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni. Az első háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de meg vizet se engedtek meríteni a kútból. A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé.

Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk. Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló előtt ültem és etettem.

Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenő édesanyámra és a gyermekekre. A marhák rejatapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára,. kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat.

Bácsalmáson Bajára lettünk irányítva, hogy ott kelünk át a Dunán, és Dombóváron és Kaposváron szállásolnak el. De a bajai hidat lefoglalták a németek, még közel se eresztettek magyar menekülteket. Akkor tovább irányítottak Kalocsára, hogy ott kompval megyünk át
a Dunántúlra. Azonban itt se sikerült, itt es a németek dirigáltak.

Mikor értünk Kalocsára, nagy záporesőt kaptunk, megázott mindenünk. Úgy gondoltam, hogy a beteg feleségemet a kicsikével béviszem a kórházba, és majd ha megállapodunk valahol, visszajövök értik. Azonban ez sem sikerült. A németek az orvosokat elvitték, és nem volt senki felelőse a kórháznak.

Kalocsán a város szélin töltöttük az éjszakát, és reggel megindultunk Dunaföldvár felé. Ez az útszakasz es erőst megviselt. Minden órában jöttek az oláh repülők, és gépfegyvereztek. Ilyenkor ott kellett hagyni a szekeret és háromszáz méternyire el kellett távolodni. Az egész család az én karomra került, és nekem kellett elvinni a szekertől távol. És mikor megszűnt a támadás, visszahordani a szekerre. A sok légitámadás miatt nehezen haladtunk, este későn értünk Dunaföldvárra. Amikor a hídra értünk, újra légitámadást kaptunk. Szórták a bombát, de a hídra értünk, de a hídra nem esett egy se, mind a Dunába hullott.

Dunaföldváron megálltunk a piactéren, és ott pihentünk másnap tíz óráig. Nem volt semmi ennivalónk, a gyermekek éhesek voltak. Pénzünk volt, de nem lehetett vásárolni sehol semmi élelmiszert, se a boltokban se a gazdáknál. A gazdák minden kaput bezártak, hogy a menekülők bé ne mehessenek, még vizet sem engedtek az udvarukon levő kutakból meríteni.

Dunaföldváron reggel azt mondja a feleségem, hogy valahol melegítsek vizet, hogy a kicsikét megfürössze.

Sokat járkáltam, de mindenütt a kapu zárva volt, sehol se engedtek be. Sok járkálás után egy kaput találtam, ami nem volt bezárva. Oda bémentem, de meg es bántam. Egy hosszú vénasszony jött ki, és mérgesen reám förmedt, mit keresek? Erre mondom én: mama, legyen szíves egy kicsi meleg vizet adni, hogy megfürösszék egy újszülött kicsikét.

Erre olyan feleletet kaptam a vénasszonytól, hogy még ma es elpirulok, mikor eszembe jut. Azt mondta: Miféle népek maguk, hogy még a meneküléskor is gyereket csinálnak? Nem szégyellik magukat? –- S még mondott csúnya szavakat, de én elsiettem onnat, hogy ne halljam tovább azt a becstelen szavait.

Visszamentem a szekérhez, s kérdi az asszony, hogy miért nem vittem vizet. Nem mondtam meg, hogy lepirított egy vénasszony, legalább ő ne sértődjék meg a sok szenvedés mellett. Azonban ott van a másik baj és szenvedés: nem tudok enni adni a gyermekeknek és a családnak. Panaszkodom komámuram, János Jóskának, hogy az egész család éhes, és nincs honnat venni legalább kenyeret. Aszongya a komám, Jóska…

– Én otthon daráltattam volt kukoricát, s adok. Abból főzzenek puliszkát. Adott es, de abban se volt köszönet. A nyers kukoricalisztet bétette a szekeren az ülés alá. Azon ültek négy-öt nap, az annyira megdohosodott, hogy messziről ment a bűze. De nagyúr az éhség, gondoltam, megpróbálom, főzök puliszkát, hátha meg lehet enni. Azonban Dunaföldváron nem volt mód főzésre, mert indulni kellett. Helyet kellett adni a most érkező menekülőknek. Megindultunk éhesen. Én nem éreztem, hogy éhes vagyok, csak a gyermekeket sajnáltam, mert még előtte való nap es alig ettek valamit, és erőst éhesek voltak, nem szólva a gyermekágyas feleségemről, aki kellett volna a kicsit szoptassa, de nem volt mitől teje legyen. Ő es éhezett, és a kicsike es. Ilyen keserűséggel bujdostunk, jártuk a kálváriát, szenvedett kicsi és nagy egyformán.

Dunaföldvártól körülbelül egy kilométerre újra légitámadást kaptunk. Veszedelmesen gépfegyvereztek, tizenkét ellenséges repülő. Az úton öt-hat sorban hajtottak kocsikkal, traktorokkal a bánáti és bácskai sovábok. A nagy légitámadásra nagy lett a bonyodalom.
A repülők dolgik végeztével eltávoztak, és megindult a menet. Az én szekerem előtt levő menekülőnek a lova megbokrosodott, megállt, én nem tudtam elkerülni, mert nem volt hely. Addig kellett ott várjak, amíg az előttem levő szeker megindult.

Amíg ott kellett várjak, addig a magyar menekülők szekerei elhaladtak, és mindenfelől sovábok vettek körül. Az egyik sováb azt mondja nekem: – Mit keresel te itt köztünk? Erre keservemben azt válaszoltam:

Biztos, hogy nem titeket, hanem azokat, akikhez én tartozom. A sovábok erre kezdték gyalázni a magyarokat. Erre én es mondani kezdtem azt, ami fájt. Ti, sok hazaáruló, mért gyalázzátok azokat, akiknek a hazájában biztatok és gazdagodtatok, amíg a haza fiai százezer számra kellett elbujdosson idegenbe, ti meg bitangoltátok a magyar földet, szégyen és gyalázat!

Erre több sováb vett körül, és fel akarták borítani a szekeremet. Egy elszaladt, és hívott egy német tisztet, hogy büntessen meg, amért én őket hazaárulóknak neveztem, és piszkoltam a németeket.

Oda es jött egy félidős tiszt, nem tudom milyen rangú volt. Azt kérdezte, mi baj van, németül. A sovábok meg olyat es mondtak reám, amit én nem mondtam. Egyszerre még tízen es vádoltak. Azonban a tiszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. A sovábok kórusban mondták: – Ungár! A tiszt azt mondja: Nem azt kérdem, hogy miféle náció, hanem azt, hogy miért van itt. Erre egyik azt mondja, hogy – magyar menekülő. Erre azt kérdi: – És ti?

Mi is menekülők vagyunk.

No, ha ő is menekülő és ti is, mit akartok vele? Hagyjatok békét neki. Így aztán felhagytak rajtam, de bennem még jobban megerősítették az irántuk való gyűlöletet.

Ezek után nemsokára az utunk elvállott a sováboktól. A magyarok a Balaton felé, a sovábok pedig Győr felé vonultak.

Hogy megtisztultunk a sováboktól, Cece község határában megállapodtunk. Este-felé volt,
a lovak es fáradtak voltak, meg kellett pihenni. Ekkor én es nekifogtam, hogy a dollott törökbúzalisztből puliszkát főzzek. Kész lett a puliszka. A magyar közmondás azt mondja, hogy legjobb szakács az éhség. A velünk menekülő óvóné, Sima Rózsi budapesti lány es evett. Csudálkoztam, hogy finnyás úri lány létére még dicsérte azt a jónak egyáltalán nem mondható, dohos, keserű puliszkát, amit elfogyasztott.

Másnap reggel bementünk a Tolna megyei Cece községbe. Ott a piactéren megállott a menet, hogy megetessük, megitassuk az állatokat. Ott újra légitámadást kaptunk, onnan újra kellett menekülni.

Minket Dunaföldváron Zala megyébe, Pacsára irányítottak, és azt az utat követtük. Simontornyát immár jól elhaladtuk volt, amikor azt a hírt kaptuk, hogy az istensegítsiek forduljanak vissza, mert más irányba kell menni. A hadikiak és az andrásfalviak mentek előre, és mü megfordultunk és visszamentünk Simontornyára. Akkor kisült, hogy egy fiatalember, aki vezetőnek szánta magát, nem elégedett meg a Dunaföldváron adott útiránnyal. Cecén valaki azt mondta, Győrbe menjünk, de a nagyobb része a menekülteknek nem volt hajlandó másfelé menni, mint ahova irányítva voltunk.

Így hát kétfelé szakadtunk, egy része ment Győr felé, s a többség Zala felé. A családom es megoszlott. Erzsi lányom a kisfiával és urával az apósáékkal mentek Győr felé, és mü mentünk a megadott irányba.

Nyolcad-napja, hogy menekülünk, Enying határában egy urasági malomnál a kapuban áll két mienk fajta ember és egy úr. Mikor odaértünk, azt mondja az uraság:

Jóemberek, ne menjenek tovább! Itt ebbe a gazdaságba húzzanak bé, az állatokat etessék meg, és akinek nincs kenyere, az itt kap lisztet és süthet. A mai napon Horthy Miklós fegyverszünetet kért az oroszoktól, és itt várják meg, hogy a tárgyalás mit eredményez.

Erre mind beálltunk a nagy udvarra. A gyermekeket és asszonyokat bérendezték a szobába, a lovaknak szénát adtak a cselédek bőségesen. Az asszonyok nekifogtak a kenyérsütéshez.

Az úrnő megtudta, hogy újszülöttünk van, magához hivatta és ajándékot adott a kicsinek és a feleségemnek jobb ennivalót. Az asszonyok egész éjjel sütötték a kenyeret. Másnap reggel kíváncsian vártuk, hogy mi lesz, vége lesz-e a háborúnak.

Tíz órakor azt a hírt hallottuk, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolították, és ő tovább folytatta a harcot. A hír után újra megindultunk a bujdosás útján.

Elérkeztünk a Balaton terére. Utunk a Balaton mellett három napig tartott. Itt a lakosság adakozott a menekülteknek élelmet, kenyeret. Balatonszemesen, mikor éppen beértünk
a községbe, újra megtámadtak az oláh repülők. Iszonyatosan bombáztak és gépfegyvereztek. Leszedtem a családot a szekérről, és egy ház mellé húzódtunk, ott vártuk, hogy minden pillanatban meghalunk. Ott mellettünk egy katolikus pap fohászkodik: - Uram Jézus, könyörülj rajtunk!

Mikor eltávoztak azok az átkozott repülők, meglátja a pap a feleségem karján a kicsi újszülöttet, és kérdezi:

Ilyen kis gyerekük is van? Milyen idős? Mondom, hogy most született, amióta menekülünk. Azt mondja: – Akkor nincs meg megkeresztelve?

– Nincs – mondom –, nem volt ahol megkeresztelni.

Akkor jöjjenek gyorsan a templomba – mondja a pap –, hogy megkereszteljem, nehogy kereszteletlen meghaljon ebben a veszedelmes üdőben.

Komaasszonyunk, János Jóskáné a keresztvíz alá tartotta. A pap a kicsiket megajándékozta tíz pengővel, hogy azt gyümölcsöztessük, és ha megnő, akkor legyen emlékajándék.

A harmadik éjet Balatonkeresztúron töltöttük. Másnap este Sármelléken háltunk, és utána Zalaapátin át elértünk Pacsára. A pacsai járásbíróság, minket tizennégy családot Nemesszentandrásra irányított, a többieket Szentpéterúr, Búcsúszentlászló, Sándorháza és még a körülöttünk levő falukba szállásoltak el. Ez a keserves menekülés tizennégy napig tartott Bácskától Zaláig. A nemesszentandrási községi elöljáróság szeretettel fogadott, és iparkodott, hogy jó elbánásban részesüljünk. Azonban nekem ott es az a kellemetlen sors jutott, hogy családom négy házhoz lett elosztva, és a ló a szekervel az ötödik helyre. Reggelenként szaladgáltam az egyik háztól a másikig, hogy nem történt-e valami baj a gyermekeimmel.

Két-három nap így telt el, de aztán elmentem a bíróhoz, s kértem, hogy a családomat vagy egybe rendeli, vagy megyek tovább. Így aztán megvitatták a vezetők, és adtak nekem egy üres házat, amelynek a gazdája, Sándor Jancsi Búcsúszentlászlón lakott, és az itteni háza üresen állott a Rigó-hegyen.

Ott aztán elfért az egész család, és helye lett a lónak és tehénnek és üszőnek, amit magunkkal hoztunk Bácskából.

Október 22-én értünk Szentandrásra, ott nagyban folyt a betakarodás, szüretelés. Sürgős munka volt, mü es kivettük a munkából a részt, még a legküsseb es dolgozott, úgy hogy elláttak élelemmel, akinek dolgoztunk. Én a lóval fuvaroztam, és a család, az összes, ment szüretelni, vagy ami munka akadt.

Lassan belényugodtunk volna a sorsba, de hát egyszer azt dobolják, hogy a menekültek el kell, hogy hagyják a községet, és kell menni Németországba.

Erre erőst felháborodtam. Én nem megyek Németországba, még ha agyonlőnek es. Nekem elég volt a németekvel, még a híriket sem akarom hallani, nemhogy közéjük menjek.

De nem hagytak fel. Mínden nap dobolták, hogy a menekültek induljanak Németországba. Azt mondták, hogy itt hadszíntér lesz, s azért kell elmenni. De többszöri felszólításra sem voltunk hajlandók Németországba menni. Egy német tiszt eljött a mi lakásunkba, mert megmondták, hogy én lebeszélem a többit es, hogy ne menjünk semmiféle parancsra az országból ki. A tiszt egy magyarul beszélő sovábot hozott tolmácsnak.

Hogy belépett a házba, azonnal adta a parancsot, hogy készüljünk fel és induljunk Németországba. A tolmács magyarra fordította, hogy mit mond a tiszt.

Nem megyünk sehova, mü már menekültünk vagy ötszáz kilométert, tovább nem megyünk – ezt feleltem.

Itt harcok lesznek – mondja a tiszt –, itt nem lehet maradni. Aki nem teljesíti a parancsot, az agyon lesz lőve. Erre a feleségem közbeszólt: Uram, kilencen vagyunk a családban. Én a kilenc golyó árát megfizetem, hogy ne károsodjék Németország. Lőjenek agyon, de mégse lépünk le az országunk határáról. A tiszt erre káromkodott egyet, és elment.

Ezután nem kényszerítettek többet az indulásra, azonban Németh Kálmán döntötte el a kérdést. Elment a legfőbb német parancsnoksághoz s azt mondta: – Uram, azt kérdem, lehet-e egy néptörzset erőszakkal Németországba vinni, amely törzs a szó szoros értelmében gyűlöli a németeket, és mindenáron tiltakozik, nem akar kimenni Németországba.

Így szabadultunk meg az elhurcolástól. Akik Győrbe menekültek, azoktól elvitték a leventéket és a katonaköteles férfiakat, de mü, akik Zala megyében voltunk, a németországi elhurcolástól megmenekültünk. De kirendeltek munkára ott a helyszínen. A férfiakat erdőre favágni, és hadi munkára még a gyermektelen asszonyokat és leányokat es.

Münket, a szentandrási menekült férfiakat a peleskei erdőbe rendeltek fakitermelésre. Ott dolgoztunk egész télen át a felszabadulásig.” ¹⁵⁶

A menekülők a hosszú út után főleg Zala, Veszprém, és kis részben Tolna megyében kaptak ideiglenes szállást. A beszállásolásnál, míg a hatóságok a rendes elhelyezésükről gondoskodni tudtak, sokan istállókban húzódtak meg, sokan istállókban szülték meg gyermeküket.

A tíz-tizenöt napos hosszú kóborlás után sem vesztették el fejüket. Mindenki – még a legrosszabb helyzetben is – feltalálta magát. Nem várták, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, hanem munkához láttak. A férfiak szekereikkel, lovaikkal fuvart vállaltak, mások – Zalában almát vásároltak, s még Szombathelyig is elvitték eladni. Így gondoskodtak családjuk ellátásáról.

Az asszonyok közül sokan kenderből cérnát fontak és azt cserélték el élelemért. A cérnacsere mellett családjuk munkabíró tagjait összeszedve napszámba mentek. Minden faluban akadtak jólelkű magyar emberek, akik segítették a menekülteket. Így éldegéltek meghúzódva. Egy kis részük Lajoskomáromnál (Zala m.) megszenvedett, mert a front kellős közepébe került bele, de épen megúszták.

A tél folyamán a férfiaknak be kellett volna vonulni katonának. Szálasi nyilasai előbb SS-Hunyadi páncélosoknak akarták őket megnyerni, ez nem sikerült, így karácsonykor elrendelték a bevonulást. Ám székelyeink átláttak a szitán, s nem vonultak be. Itt bebizonyították azt, hogy politikai járatlanságuk ellenére is hibátlan magyar ösztönnel rendelkeznek. Azt tették, amit az őseik a madéfalvi veszedelemkor; idegen érdekért nem álltak kötélnek.

Néhányuk kivételével felkerekedtek, egyik faluból a másikba, rokontól ismerősig bujkáltak a bevonulás elől. Egy-egy helyen ott maradtak néhány napig, s aztán tovább álltak.

Amint előbb is szó esett róla, Szálasiék azt is parancsba adták, hogy minden székely család menjen Németországba. Ez pedig karácsony ünnepén történt. Boldog karácsony, kellemes ünnepek, hol maradt a ti szépségtek, nyugalmatok? A nyilasok minden második nap dobszó útján felszólították a székelyeket és sürgették az indulást – télvíz idején, a legnagyobb hidegben.

Dunai Ferencné (volt andrásfalvi lakos) elmondja (Orosztonban voltak elszállásolva – Zala m.), hogy a nyilasok erőszakoskodására ok, az asszonyok is kiálltak az emberek mellett, és sírva mondták: „Itt az erdő, ásassák meg a sírunkat! Lőjenek meg, de akkor sem megyünk Németországba! Mit gondolnak, ilyen nagy családdal, Ilyen nagy hidegben...?! Vagy talán azt akarnák, hogy minden telefonpóznánál egy-egy gyermek megfagyjon?!”

Erősek maradtak a székelyek meg a legnagyobb szenvedésben is. Minden erőszak és mesterkedés ellenére egyetlen bukovinai székely család sem akadt, aki átlépte volna a nyugati határt. Nyíltan kimondták: „nem azért jöttünk haza, hogy megint idegenbe menjünk!”

A nyilasok, hogy mégis bosszút álljanak a székelyeken, a férfiakból sokat szekereikkel lovaikkal elhajtottak forspontba. Hetekig oda voltak, amíg visszajöhettek családjukhoz. Így a tél izgalmak és nyugtalanságok között valahogy eltelt. Április elején a székelyek számára is az ország többi lakóival együtt elérkezett a szabadulás órája. Erős kitartás, ügyesség és szenvedés árán elérték, hogy Magyarországon maradhattak. ¹⁵⁷

[145]