Az al-dunai székelyek

A robot idején, s annak megszűnése után (1848) is az örömbe nagyon sok üröm vegyült a bukovinai magyarság életébe. Jött a kolerajárvány, éhínség, akkor a háborúk sodrában ki voltak téve a legembertelenebb bánásmódnak. Közben jött a szegénység, a Móduvába menés, mert a falvak lakossága elszaporodott, és a föld már nem tudott teljes megélhetést biztosítani részükre.

Az 1866. évi ínséges esztendő után a magyar közvélemény mintha megfelejtkezett volna a bukovinai magyarokról. Erdély lapjai ezután meg sem említik őket. Egyetlen ember volt csupán, a bukovinai Istensegíts szülötte László Mihály, aki Magyarország lapjaiban cikkezett, ismertetéseket közölt róluk. Druzsbáczky választotta őt is ki annak idején Istensegíts annyi gyermeke közül és vitte testvérével, Istvánnal együtt magyarországi iskolába.

Az 1882–1883-ban kezdődött hazatelepítésnek László Mihály tulajdonképpen a szellemi előkészítője, a közvélemény irányítója. Ebben az időben László Mihály közismert cikkíró és sok lapnak a munkatársa. Cikkei és elbeszélései főleg a Magyarország és a Nagyvilág, Családi kör, Fővárosi lapok, Vasárnapi Újság és a Hon hasábjain láttak napvilágot. A Magyarország és a Nagyvilág 1869. évi 47. számában jelent meg a bukovinai székelyekről és népdalaikról szóló cikke.

1875-ben a Wenekheim–Tisza kormány kiküldte Lászlót Bukovinába, hogy a székely-magyarok helyzetét tanulmányozza. Útjáról László memorandumban számolt be.

László bukovinai útja a legjobbkor jött, mert az 1875. esztendő életében is jelentős határkövet jelentett. Ebben az esztendőben (október 3–5.) ünnepelte Bukovina tarka népessége az Ausztriával való egyesülésnek századik évét, és a csernovici egyetem ünnepélyes megnyitását.

A magyarság is majdnem száz éve már, hogy Bukovina földjén új otthont talált. Majdnem száz esztendő után kezdenek Magyarországon arra gondolni komolyan először, hogy Bukovina magyarjait haza kell hozni. S ebben László Mihálynak érdemei vannak.

László bukovinai tanulmányútjának eredményeit, érdekes részleteit már 1875-ben közli Jókai, a nagy regényíró lapjában, a Honban.

Ilyen cikke pl.: A bukovinai magyarok közt. Ebben Józseffalvát ismerteti és megjegyzi, hogy Druzsbáczkynak terve volt kieszközölni azt, hogy a bukovinai magyarság egyházilag Szatmárhoz tartozzék. Nemsokára a Hon tárcájában Keleti testvéreink címmel folytatásos cikkeket közöl.

Azt írja, hogy Szent István király ünnepét a bukovinai magyarok között, a Katolikus Druzsbáczky és a református Bíró Mózes lelkipásztorok állandósították. (259. szám.)

A Vasárnapi Újság 1975. jan. 3-ai első száma, közli Lászlónak „A bukovinai magyarok” című, de tulajdonképpen Druzsbáczkyról szóló cikkét. Az első oldalon pedig Druzsbáczky józseffalvi pap arcképét hozza a lap, aki Várda János és Mezei János józseffalvi lakosokkal Budapestre jött és nyolc bukovinai magyar fiút hozott Magyarországra iskolába.

László cikkeinek megvolt a hatása. Felkeltette az érdeklődést a bukovinai magyarok iránt, és ébren tartotta a hazatelepítés gondolatát. 1880-ban Szádeczky Lajos történész is Bukovinába jött. Tapasztalalairól cikkben számolt be. Cikkének pontosan az a címe, ami László cikkéé volt a Honban. Jó öt évvel előbb (1875. augusztus 15.): „A bukovinai magyarok közt” Szádeczky tovább vitte a Lászlótól megkezdett ügyet és még inkább felkavarta a magyar közvélemény lelkiismeretét. 1882-ben megjelent László munkája „Keleti testvéreink” címmel. E könyvben hangsúlyozza, hogy a visszatelepítés ügyében már Eötvös kultuszminiszter is fáradozott és a kezdeményezést egészen magára vállalta. Bár az eszme élénk visszhangra talált a magyar lelkekben, sajnos azonban a súlyos államügyek és 1871-ben váratlanul bekövetkezett halála megakadályozták szép tervének megvalósítását.

E könyv hatására 1882 végén országos mozgalom indult a bukovinai székely-magyarok hazatelepítése érdekében. A telepítés lehetőségét megkönnyítette az, hogy az Al-Duna szabályozásával kapcsolatban a magyar állam tekintélyes területekhez jutott. Az illetékesek ezt a területet alkalmasnak látták a telepítéshez. Bukovinai magyar küldöttség kereste fel Tisza Kálmán miniszterelnököt és Szapáry Gyula pénzügyminisztert és kérték, hogy hozzák haza őket Magyarországra. A küldöttek hangsúlyozták, hogy épp olyan hű alattvalói lesznek őfelségének, mint Bukovinában voltak. A kormány hozzájárult a telepítéshez, de Ausztria miatt hivatalosan nem intézte, hanem rábízta a magyar társadalomra s csak az al-dunai kormánybiztosságon (Nagy György) keresztül nyújtott támogatást.

Fellángolt a lelkesedés, országos bizottság alakult, amely a telepítést lebonyolította. E bizottság a Csángó Bizottság elnevezést vette fel, mert a moldvai csángó magyarokat is be akarták foglalni működési körükbe. Ez helytelen volt, mert attól az időtől kezdték a bukovinai székelyeket is csángóknak nevezni.

E bizottságnak – amelynek elnöke Somssich Pál gróf képviselőházi elnök lett – igen jeles tagjai voltak: Apponyi Albert gróf, Odeschalchi Artur herceg, Jókai Mór, Eötvös Károly, a bukovinai László Mihály, Budapest polgármestere Kammermayer Károly, Rákosi Jenő, Szádeczky Lajos és mások.

A magyarság örömmel áldozott erre a célra. Rövidesen hatalmas összeg volt a bizottság pénztárában. 1883 elején Bukovinába jön Odeschalchi Artur, Szádeczky Lajos, Benedek Elek, a későbbi meseíró, most a Budapesti Hírlap kiküldötte, és Klopp Károly mérnök az al-dunai kormánybiztosságtól. Bereczki Ottót - szintén a kormánybiztosságtól - már ott találták.

A kiküldöttek virágvasárnapján érkeztek Hadikfalvára. „Keleti véreink úgy fogadtak, mint megváltót” – írja Szádeczky Lajos.” A lovas bandérium, mely körülrajzotta kocsinkat, az etelközi ősöket juttatta eszünkbe, azok is így száguldhattak ezen a területen.”

A bukovinai kirándulás magyar színe és újdonsága különösen Benedek Elek lelkére volt nagy hatással. A fiatal Benedek Elek két évvel ezelőtt még céltalannak látta az életet, és húsvét szombatján el akarta pusztítani magát. A bukovinai élmények azonban felfrissítették, lelki egyensúlyát helyreállították. A bukovinai magyarok földjén látta élete legszebb álmát, 1883 húsvétjának hajnalán, itt találta meg életsorsának kulcsát. Benedek Elek ekként mondta el álmát: „Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke hajú leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát, s eltűnt, mint az álom. Pesten a Budapest! Hírlap szerkesztőségének szomszédságában volt egy dohányos bolt, abban volt az a széplány. Visszakerülve Pestre, az álom valóra vált. A szőke lány azt mondta, hogy a bukovinai álom igazat jelent.

A bizottság tagjai meglátogatták a kerületi kapitányokat Radócon, Szeretben Szucsáván, hogy a szükséges engedélyeket kieszközöljék. Összeírták a kiköltözni óhajtókat. Pénzsegélyeket osztottak ki a moldvai munkaelőlegek visszafizetésére.

Odeschalchinak és társainak az volt a megbízatása, hogy 1000 embert hozzanak Magyarországra. Amint végigjárták a falvakat, a népet nem lehetett feltartóztatni. Több mint 2000 azonnal akart indulni. Március 30-án készen állt az első vonat, amelyet Odeschalchi és Szádeczky vezetett.

Több mint 600 ember kapott helyet a vonaton. „Végtelen hosszú vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson – írja Benedek Elek – , tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza a cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni: hát az ágyától, a szövőszéktől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kézi szerszámaikat, kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét - mindent. Napszámos ember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren: hazavándorlók, és itt maradók keserves sírása felhat az egekig.”

A hazatérők Galicián át jöttek Magyarországra. A magyar vasúti állomásokon (Homonna, Sátoraljaújhely, Tokaj, Nyíregyháza, Debrecen, Szolnok), nagy tömegek várták, köszöntések, üdvözlőbeszédek hangzottak el, étellel, itallal vendégelték meg őket. Sátoraljaújhelyen Prámer plébános üdvözölte őket, Odeschalchi felelt. Szalonnát és bort osztottak ki. Tokajban tokaji borral kínálták meg őket. Nyíregyházán elénekelték a Szózatot és Krasznai polgármester beszédet mondott.

Szolnoktól Szegedig az Ausztria nevű hajón jönnek. A szegedi fogadtatás gyönyörű volt. „Este köt ki Szeged mellett a hajó. A szőke Tisza partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban hevert város díszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban - Szeged már szebb, mint volt”.

Nagy György al-dunai kormánybiztos vezetésével Szegedről Pancsovára hajóval mentek.

Az első vonatot április 2-án és 3-án új vonatok követték. Klopp mérnök és Göndöcs tanító vezetésével, rövid idő alatt több mint 2000 magyar jött Magyarországra.

Igen sokan szekérrel indultak el Bukovinából Besztercén át Marosvásárhely, Déva, Arad érintésével Pancsova felé. Merész vállalkozás volt ez a majdnem egy hónapig tartó szekérút. A szekeresek nagy zömmel istensegítsiek voltak, és Balog János vezette őket. Az első szekeret két hófehér ló húzta, s a szekér elején hatalmas selyem nemzeti zászló lengedezett. Az első szekeres csoport, 39 szekéren 190 személy április 23-án, délben egy órakor érkezett Besztercére. A város gondoskodott ellátásukról. Szeremley tanfelügyelő üdvözölte őket barátságos szavakkal. A szép fogadtatást az útra keltek nevében Miklós János gazda köszönte meg.

Az első szekércsoportot újabb csoportok követték időnként. Május 12-én későn este újabb szekerek érkeztek, mintegy 150 lélek. Ezek pünkösd vasárnapját Besztercén töltötték, és hétfőn mentek tovább.

Május elején Odeschalchi és Szádeczky Erdélyen át újból Bukovinába jött és május 11-én különvonatot indítottak el mintegy 900 emberrel. Ez a vonat Szucsáváról indult el a józseffalviakkal. Milischeutzon felszedte a fogadjistenieket és istensegítsieket. Hadikfalván a hadikfalviakat és andrásfalviakat.

Aratás után mintegy 150 református család is eljött Andrásfalváról, lelkipásztorukkal Thomka Károllyal és Kelemen Pál tanítóval együtt. Ezekkel 4000-re tehető a Bukovinából hazajött magyarok száma.

Az 1883. évi nagy hazavándorlást Fogadjisten népe magyar-menésnek nevezte. Ebből a faluból elment 70 gazda. Házsorok ürültek meg. Természetes, hogy a kis falu megérezte a veszteséget. Földjeiket, házaikat főleg jövevény rutének vették meg. De ugyanúgy a többi falu is megérezte a hazavándorlást. Mindenfelé üres házak, vetetlen földek hirdették a nagy magyar-menést.

A hazatérteket, vagyis a helyszínre megérkezett kivándorlókat Nagy György kormánybiztos fogadta, és a reformátusok kivételével Gyurgyevón helyezték el őket.

Gyurgyevó a Duna bal partján állt katonai őrhelyként, török betörések ellen. Szendrővárának (Smederevo) elestével ez is eltűnt a föld színéről. Gyurgyevót a régi határőrvidéki kormányzóság kezdte telepíteni 1865-ben. Nevét Gyurgyevity tábornokról kapta, mivel ő tette az első lépéseket a falu újra telepítésére.

Első lakosai Újfalu, Ürményháza, Sándorfalva magyarjai – palócok, Szeged környéki magyarok, valamint Ó-Besenyő és Rogendorf polgárai voltak. A magyarok közt sok szökött jobbágy is volt. Később Györgyházáról, Zichyfalváról 80 német családot is telepítettek még ide.

1870 újév napján elöntötte a falut a víz. Sokan mindenüket otthagyva visszatértek régi falujukba. A többség azonban maradt. A víz visszahúzódása után vesszőből font kunyhók építéséhez fogtak, irtották a zsombékot. A határ azonban állandóan vizes volt. Erre a helyre érkezett meg 1883-ban a bukovinai székely falvakból az első hazatelepülők egy csoportja, kb. 645 család, mintegy 2000 főnyi lélekszámmal.

A szerződés értelmében a férfiaknak a befejezés előtt álló árvízmunkálatokban kellett részt venni. Bár a hírverés kitűnő munkásoknak nevezte őket, de valójában szinte kivétel nélkül nincstelen agrárproletárok voltak, akik nemcsak az itteni földművelést, hanem az erdőirtás és a mocsárlecsapolás munkáját sem ismerték. És mégis megpróbáltak gyökeret verni, annak ellenére, hogy vadont, bokros, nádas helyet kellett termőfölddé, faluvá varázsolniuk.

A határ egy része meg Duna-meder volt. Egyelőre ők is csak földbe ásott kunyhókat építettek. De ezek nem bizonyultak megfelelőnek. Ugyanis rengeteg béka és kígyó zavarta az embereket. A békák még az ételes edényekbe is belemásztak. A nádasokban farkasok tanyáztak és zavarták a nép nyugalmát. De legfőbb veszedelmük a szúnyog volt, és az ezzel járó malária. Így született meg az a mondás: „többet ér a Moldvában egy túrós málé, mint itt 10 hold föld.” Különösen az asszonyok nyugtalankodtak. Ők mindenképp vissza akartak menni Bukovinába. Sokan meg is tették, mert nem akartak meghalni ott. Ha tömegesen nem is mentek el, csak azért volt, mert nem volt tehetségük a visszavándorlásra.

Az új telepesek nyugalmát a sok egyéb keserűség mellett a Duna többszöri kiöntése is zavarta. S így aztán négyévi ott-tartózkodásuk után 1887-ben áttelepítették őket a mai Székelykevére.

E szörnyűséget 1983 szeptemberében, amikor Barabás Albert székelykevei állatorvos meghívására idelátogattam, értettem csak meg, mikor a falvak plébániáira is benéztem.

S közben emberekkel elbeszélgetve megkérdeztem, mit tudnak az öregektől hallottakból, s mi igaz abból a szörnyű eseményből, amibe az első kivándorlók belepottyantak? E kérdésemre ezt a választ kaptam:

Gyurgyevóra, ahogy mű szoktuk mondani székelyesen Gyergyovára telepítették, teljesen puszta helyre telepítették. Nádas volt, erdős lunka, ahogy mondják: farkasordító. Üres helyen vesszőből fonták kunyhójuknak a falát, és sárral tapasztották jobbról-balról, s náddal befödték. S ez volt az első kunyhójuk. De ez inkább földalatti volt. Ez az igazság. Így mesélték a szüleink. S úgy kellett a földet – amit kaptak – feltörjék, mert az cserjés, bokros, nádas volt.

S mikor jött a dunai árvíz, akkor egy kis része Sándoregyházára – ma Ivanovo – szakadt, s a másik része, a nagyobbik rész pedig Székelykevére, amelynek ma Skorenovac a neve.