Székelykeve

Hajdan a falut Keve vármegyében Szkordnovetz néven ismerték. Olykor Zkorenocz-pusztának is nevezték. Bálványos és Keve mellett, melyet Zsigmond király 1412-ben újólag adományozott Keve városának. Ezen évben még terra Zkoronovecz, de már 1428-ban villa regális – Királyi helység. Zsigmond király 1428. november 29-én Karánsebesben kelt levele által Kevi városának kiváltságokat osztogatván, annak még két, vele határos, név szerint Bálványos és Szkorenovecz falut adományoz, melyet eddig csak haszonbérben bírt.

A mai Székelykeve – Skorenovac – második telephelye itt lakó székelyeinknek. Az előbbi telephelyükön Gyurgyevón levő évenkénti talajvíz és árvíz arra kényszerítette a hatóságot, hogy az embereket vízmentes helyre, vízmentes területre telepítse. S így aztán négyévi ott tartózkodásuk után 1887-ben a kovini és plocsicai határ összeszegelésénél a kormánybiztosság földet vásárolt és áttelepítette a falut a mai helyére, egy magasabb dombra. Az új faluhelyen bőven volt hely a terjeszkedésre.

A 91 éves Makrai István bácsi, aki a Gyurgyevóra való település után tíz évre 1893. május 25-én született, és Makrai Péternek – aki Istensegítsről gyalog ment fel Bécsbe Wolánsky földbirtokos kegyetlenkedései miatt a császárhoz – a dédunokája, s akivel szintén elbeszélgettem, az előbb leírtakról így beszélt:

„Hallásom szerint, ahogy az idősöktől hallottam, Ők mikor ide jöttek, kitették őket a Duna szélire. Gyurgyevóba laktak négy évig. Négy év után jöttek erre a telephelyre, ahol most van Székelykeve. Addig az életik nagyon súlyos volt, mert felvette a víz. Úgy is volt, hogy a hideg miatt azt a vessző kis házakat, amiket építettek, leeresztették egy ásó nyomdokra, ásó mélységre.

Mikor jött a tél, feljött a víz, deszkát tettek. Amit a Duna hozott deszkadarabokat, esszegyűjtötték, és abból tettek a kunyhókba körül, s arra léptek rá. hogy ne lépjenek a vízbe. A megboldogult édesapám sokszor mesélte, hogy fonta a vesszőből a kosarat, és Dalovára, 20-22 km távolságra a hátán vitte a kosarakot, hogy eladja és abból tartsa fenn a családot.

Akkor mikor ott Gyurgyovára telepítették, ők ott négy évet töltöttek, me’ nem kaptak itt a községnek helyet. Mert akkor a törvény olyan volt, hogy nem volt szabad senkitől elvenni a földjét. Itt most, ahol itt Székelykevén a nagy utca van, itt ez a rész a polosici határ volt. A nagy utcától arra Kubin fele a kubini határ.

A Kubin felőli részen a nagy út mentén két lánc földet egy kubini eladott, és akkor megvolt az első ok, hogy oda lehetett telepíteni. S akkor a törvén’ úgy szólt, hogy szabad volt osztán tovább terjeszkedni. S akkor Gyurgyeváról (tizenkét kilométerre van) feljöttek ide. Itt ezen a helyen a Duna nem volt. Sándoregyháza medencében van, de itt mi fent vagyunk a parton. S akkor Gyurgyeváról feljöttek ide, s itt kezdték újra az életet.”

A plébánián vagyok, Gyuris László plébánossal beszélgetek. Kezembe adja Szabadka Gyula szerkesztésében Szkorenovác (Székelykeve) történetét. A kis füzet hatodik oldalán az itteni letelepülésről a következőket olvastam:

„Minthogy a kincstár részletekben történő váltságdíj kikötése mellett az összes épület anyagát előlegezte, a lakosság azonnal hozzáfogott az építkezéshez. És aránylag rövid idő alatt készen állott egy új, csupa cserépfedeles, legtöbbnyire, egyforma házzal bíró és szép utcákkal rendelkező község, mely Székelykeve nevet kapta. Bár így a község fennmaradása biztosítva volt, földjeiket mégis lent a réten nagy távolságban, az újonnan épült községtől megtartották.

És ezek tényleg a következő évben, 1888-ban újra teljesen el lettek öntve a Duna hullámai által. Szintúgy 1889-ben tavasszal a mélyebb fekvésű laposabb helyen.”

„A szépen fejlődő életet nagyon megzavarta az 1888. évi árvíz. Április második felében, amikor már minden a földben volt és nagyon szép termés ígérkezett, a Duna veszedelmesen kezdett megtelni. Zúgása behallatszott a falvakba, és rémülettel töltötte el a lakosságot. A hatóság és a lakosság mindent megtett a veszély elhárítására. A gátakat gondosan őrizték.

A mérnökök és munkások éjjel-nappal helytállottak. A legnagyobb erőfeszítés ellenére április 27-én virradólag elhangzott a vészkiáltás: A Duna elszakította a gátat, mindenki meneküljön! Mire a nap felkelt, mindhárom telepes község határa 1 - 4 méteres víz alatt állott. Sándoregyházánál pedig, amelyet körgát vett körül, a víz a házak tetejével egy szinten állott. A telepesek háromnegyed része vehette a koldusbotot a kezébe. Sok család kenyér és megélhetés nélkül állott. Az új termés volt minden reménységük, de az teljesen megsemmisült.”

A Duna e veszedelmes kiöntéséről Makrai Pista bácsi az édesapjától hallottak alapján így beszélt:

„Apám sokszor mesélte, mikor a Duna, hogy kiöntött, ők éjjel dolgoztak a társulatnak, munkások voltak. S éppe’ azon előtte való nap, mert akkor nagy volt a víz, és szó volt már előbb ott, hogy el kéne itt a töltést vágni, mert a túloldalon nagyon felvette a víz a községeket, de itten őrizték ám nagyon a töltést.

Mikor a Duna kiöntött, ő harmadmagával előtte való nap haza jöttek ide kenyérért. Délután mikor mentek vissza, a töltés mellett már akkor fel voltak a földek szántva és szép búzák voltak. Úgy magyarázta apám, hogy olyan sukkos nagy búzák voltak. Ők ahogy visszaértek a munkahelyre, ott éccaka akkor ki lett adva, hogy addig nem szabad a munkahelyet elhagyni, amíg hármat nem lőnek a biztos házán. Me’ a hetes őrháznál a gátbiztos ott lakott. Gátőrök voltak minden 5 km távolságra, de a gátbiztosnak a hetes őrháznál volt a lakása. S ott mikor hármat lőnek, akkor meneküljenek. A töltés osztán este elszakadt. S nekik ki volt adva parancsba, ha ez megtörténik, merre szaladjanak. Azt mongya apám – me' érdeklődtünk mi gyerekek, hogy jött...,hogy előbb csak min’ ilyen kis körzetbe, de azután – azt mongya – mikor a tető leesett, a talicskát a zsák fődvel úgy vitte mind a tollat, a víz csak úgy hömpölygette. A munkások el akarták dugni az elszakadást, de mikor a hetesnél hármat lőttek, akkor otthagyták a munkát és szaladtak.

Ö felfelé szaladt. Sokszor mesélte: … a finánc rámpánál – me’t vót ott egy fináncház, onnan vezet az út Beresztócnak – ők ott a komájával Szőts Istvánnal – Szőts Ferencnek az apjával – avval szaladtak. S ahol a jegyzőnek a tanyája volt, ott egy atyafinak volt egy kis putri háza, s ott a mécses égett. Ők az útról meglátták, hogy még itt vannak, és akkor felkőtötték. Azok felriadtak a feleségivel. A motyót esszepakolták, s fel a kocsira. Három ló volt, azt befogták, s avval a lovak közi vagdalt, s őket otthagyta. S akkor aztán ők már nagyon sokat szaladtak, ki voltak fáradva. Mikor a Miloradovits pusztához értek, ott már térdig érő víz volt. Mikor átértek a beresztóci határba, mán egy kocsi ott volt maradva teli téglával. Azt, ahogy vitte a gazdája a tanyára, a lovakat kifogta, s a kocsit ott hagyta. És akkor – aszongya – jött egy Szokola nevű (Szokola Fábiánnak hívták) ember, jött a kocsival (de azon vótak valami négy vagy öt ember) és őket utolérte. S mondja nekik, hogy üljenek fel! Apám kérdi, hogy… hát ki vagy te?

Az ember észrevette, hogy valami apámnál nincsen rendben. István bácsi jöjjön ide ne, ide mellém - azt mondja. Aztán felültek, a lovak közi vagdaltak, de minden hajlatba mindenütt nagy víz volt má’ akkor. Leszálltak, s az emberek a kocsi oldalát megfogták, s mikor Beresztóc (Brestovár) alá értek, akkor virradott, világosodott. De mind az egész nép kint volt. Ott van Beresztóc alatt egy ponyevic, azon egy híd, és ott álltak és kiabáltak és jelezték, hogy hol a híd, me’t a híd nem látszott. A lovaknak a csipejéig ért a víz. Az emberek – azt mondja – (itt sírni kezdett Pista bácsi) fogták az ódalakot, s úgy onnan kormányozták, hogy erre–arra, nehogy a híd mellé mennyen, mert akkor elvesztek vó’na. S úgy értek a határra. S akkor – aszongya – ki volt virradva. Úgy, hogy aztán apám nyolc napig nem szólt senkinek semmit. Nem beszélgetett.

Sokszor mesélte anyám, hogy az orvosok jöttek, nézték, de csak azt mondták, hogy szépen bánjanak vele. … és nyolc nap múlva megszólalt.

S azután elmondta, hogy elgondolta ő, hogy most, hogy kiöntött a Duna, mit esznek, hogy élnek ők meg? –… és akkor úgy olyan setétséget érzett.”

E szerencsétlen helyzetet megemlítve, a Bukovinai Magyarok 1912-évi Nagy Képes naptára 25. lapján ezt olvashatjuk:

„A betelepüléskor a magyar kormány intézkedett, hogy legelőször is földet kapjon mindenki. Így hasítottak ki minden családnak 10 holdat.

Igen ám, csakhogy egy volt a hiba. Mikor ugyanis a Duna megáradt, azon a 10 holdon lehetett ugyan szép halakat fogni, de bizony szántani, vetni, aratni nem lehetett. Nehéz idők, a megpróbáltatások súlyos esztendei következtek szegény kivándorolt bukovinai magyarokra.
No de ez volt a teherpróba. E nehéz esztendőkben még az is, akinek kis pénzecskéje volt, elköltötte, felélte a tőkéjét, hát, még aki 20 krajcárral jött ki Magyarországra.

Ez idő alatt a gyengébbje bizony elszóródott, megszökött az új otthonból. Sokan vissza is mentek Bukovinába s elmesélték, hogy milyen nagy nyomorúságban vannak a bevándorolt testvérek. Hej! – mondták – … jobb mégis csak Moldvában!

A megpróbáltatás évei azonban elmúltak. A Dunát sikerült medrébe szorítani. A kitartó munka a vízmosások és erdők helyén szép téres szántóföldeket varázsolt. Most, tessék kérdezni a bevándorolt magyarokat: jobb volt-e Moldvában? Nemhogy Moldvába, hanem Bukovinába sem mennének többé vissza, hacsak látogatóba nem.

Közben a kormány mindhárom telepes község részére templomot és iskolát építtetett. Papot, és tanítókat kaptak, és megindult a rendes közigazgatási élet. Székelykevének az itteni letelepülés után két évre 1889-ben épült fel a ma is meglévő szép sugártornyú temploma.

Az előbb említett történeti leírásban Székelykevéről folytatásként még ezt olvastam:

„1889-ben érkezett Bukovinából egy újabb kivándorló csoport. Nagyobb részben Hadikfalváról. Ezek közül nagyon kevesen telepedtek meg a mai Szkorenovácon, (Székelykeve) Nagy része Vojlovicán, (Hertelendyfalva) talált új otthont.

1893. május hó első napjaiban, főként 3-án, több másodpercig tartó földrengés rémítette meg a lakosságot, mely különösen a templomot fenyegette. A rengések alatt a tornya úgy hajlott ide-oda, mint valami nádszál, és minden percben ledőléssel fenyegetett. A veszély azonban elmúlt, és a pusztán a templomon mutatkozó különböző repedések tettek tanúságot az elmúlt veszély nagyságáról. A tornyon kb. két ölnyire a kereszt alatt hatalmas repedés mutatkozott.

1891. április havában ismét olyan nagy volt az árvízveszedelem, hogy az összes szomszédos községek férfi lakosságának segítenie kellett a gát megőrzésében. Március havában 1000 hold került belvíz alá. A földek egy harmadéka nem is volt használható ez évben. A veszély elmúltával, a lakosság ismét békés foglalkozáshoz láthatott.”

Beszélgetésünk közben a plébános elmondta, hogy Székelykevén az anyakönyvvezetés 1892-ben kezdődött, és az azóta vezetett anyakönyvek teljes egészében megvannak. S így a kereszteltek anyakönyvébe belenézve az I. kötet 1892. XII. 20. - 1911. XII. 31. első lapjain az első betelepülőkre gondolva következő vezetéknevű családokat találtuk:

Fogadjistenről: Ambrus, Barabás, Gáspár, Kuruc, Pap, Váci, Szabó és Székely.

Istensegítsről: Ambrus, Barabás, Bartis, Béres, Bot, Borbandi, Bőte, Dudli, Faluközi, Fínnya, Fülöp, Győrfí, János, Kató. Lovász, Magyaros, Makrai, Miklós, Nagy, Nyisztor, Pék, Sánta, Szabó, Szász, Szőte, Tamás, Urkon és Váncsa.

Hadikfalváról: Beréti, Bréti, Bíró, Csiki, Dani, Erdős, Fazekas, Fodor, Forrai. Galambos, Kerekes, Kis, Kozma, Kozsán, Köllő és Skasszián.

Józseffalváról: Kurkó, Kusár, Palló, Mákszem, Mezei, Székely és Várda.

Andrásfalváról: Daradics, Csiszer, Erős, Fábián, Gál, Gecő, György, Illés, Jakab, János, Katona, Kelemen, Kemény, Kis, Koródi, Kovács, Lakatos, László, Lipin, Lukács, Müller, Palkó, Pásztor, Petres, Péter, Hompot, Husori, Sebestyén, Schidt, Szakács, Szatmári, Ranc és Varga.

A templom 75 éves fennállásának jubilálásakor Székelykeve papjairól névsort állítottak össze. Az összeállítás szerint, 1892-től a következő papok látták el az itt élő székelység lelki gondozását:

Deleme Ferenc plébános 1892-től 1898-ig.

Györfí Gyula plébános 1898-tól 1903-ig

Scherling József esperesplébános 1903-tól 1934-ig. Scherling plébános a falu legnevezetesebb plébánosa volt. 31 évig élt itt. Az ő ideje alatt négy segédlelkész működött:

Matusz József

Szijártó Géza

Borsoviczki Lajos és

Szokol József

Scherling halála után Jung József, a falu szülöttje végezte néhány hónapig a lelkipásztori teendőket.

Erling Rudolf plébános 1934-töl 1935-ig

Haluska György plébános 1935-től 1939-ig

Fojlág Imre, csak pár hónapig

Apler Ernő plébános 1939-től 1945-ig

Mateisz Ármin plébános 1945-től 1951-ig

Schul Imre plébános 1951-től 1952-ig

Hipich József plébános 1952-től 1956-ig

Csordás József plébános 1956-tól 1959-ig

Botka József plébános 1959-től 1977-ig

Szedák Gyula plébános 1977-től 1980-ig

Metlár Gyula egy hónapig és

Gyuris László plébános 1980-tól.

Székelykeve vallásos népe 100 év alatt kilenc papot adott az egyháznak. Ezek a következők:

Szabadkai Zoltán, Magyarországon Pannonhalmán él. Medárd atya a neve.

Jung József, Magyarországon Bakonyoszlopon mint esperes plébános működik.

Jung Tamás, Bánát első püspöke

Erős Lajos, Kisorosziban plébános

Bot István sándoregyházi plébános

Kiss Béla, tordai plébános volt

Gyuris Pál, Ausztriában él

Gyuris László, Székelykeve mostani plébánosa és

Erős Mihályt 1983-ban szentelték fel.

Az itt élő három nagy falu székely lakói, a Bukovinából való kirajzásának 100 éves évfordulójáról 1983-ban emlékeztek meg. E jubileumi évet Székelykeve népe elsőként Szent István király ünnepén, augusztus 20-án templom búcsújuk napján csendben, a templomban ünnepelte meg. Beszélgetésünk befejezéseként a plébános erről így beszélt:

„…búcsúkor Szent István napján ültük meg a kirajzás 100 éves évfordulóját. Az ünnepi szónok dr. Gécsi Tibor volt, ennek az adminisztráturának a prefektusa. És nagyon szépen dokumentumokat feldolgozva elmondta a kivándorlást. De nem csak a kivándorlást, hanem Madéfalvától felvázolta a történetünket egészen a kivándorlásig, és utána az idetelepítést is".

Miután megismertük a három al-dunai székely falu letelepülésének történetét, ismerjük meg, miként történt az ide érkezett székelyek és a már itt lévő bolgárok és németek vegyesen való letelepítése azért, hogy mind magyarokká váljanak.

Erről a 88 éves Forray Péter bácsi, kecskeméti lakos, akivel még 1987 júliusában elbeszélgettem, s aki a bukovinai Andrásfalváról akkor Hertelendyfalvára áttelepült bírójának – Kántor Jancsinak – anyai ágon való unokája. Sándoregyházán született 1891-ben. A betelepítés eseményeiről a szüleitől, nagyszüleitől hallottak alapján így emlékezett:

„A reformátusokat mind Hertelendyfalván Páncsova mellett telepítették le. Éspedig vegyesen. De annyira szeperáltan, hogy csináltak három utcát: egy magyar, egy tót és egy sváb utcát. Ez a gondolatuk nem vált jól be, mert nem asszimilálódtak eléggé össze. Mivel mindegyiknek külön utcája volt, hát nem mentek a másik utcájába. De azért hát jól megvoltak.

Majd ugyancsak ebben az időben lett egy másik község, Sándoregyháza. Ezek Hadikfalváról római katolikusok voltak. Mind az egész mintegy 150 család. Itten másképp csinálták az egész telepítést. Úgy csinálták, hogy asszimilálódjanak jobban össze, hogy egy magyar, egy bolgár, egy német kerüljön egymás mellé. Úgy, hogy még véletlenül sem kerülhetett két magyar, vagy két német család egymás mellé. Még a földjeiket is úgy adták nekik, hogy hát azok is egymás mellett így legyenek. Ezzel elérték azt, hogy 20 év után teljesen az egész magyarnak vallotta magát, és összeházasodtak. Nem volt kivétel, hogy melyik a bolgár, melyik a német, vagy melyik a magyar.

Székelykevén sem hagyták tiszta szárazon a magyarokat, hanem ott úgy csinálták, hogy egy bolgár s egy magyar családot telepítettek le egymás mellé. S így ott még hamarabb összeházasodtak és teljesen magyarokká lettek.”

Odalent az Al-Duna mentén (a trianoni békekötés óta Jugoszlávia területe) három gyönyörű község fejlődik és virul. Szinte repdes az ember szíve, ha végigmegy széles, egyenes utcáin.

E három község lakói ma is az eredeti bukovinai nyelven beszélnek, féltve őrzik nyelvüket és számon tartják a legkisebb eltávolodást is a vélt normától, a régiek nyelvétől. Éppen olyan gonddal vigyázzák nyelvjárásukat, mint folklór és egyéb kincsüket. Noha már ők is letették a székely viseletet. Kivetkeztek – de a székely vetett ágyak ott vannak a tiszta szobákban, és büszkén mutogatják a festékesekkel együtt.

Mindhárom falura jellemző, az utolsó években egyre több egyén és család hagyja el otthonát. Új hazát vagy csak munkát keresve Ausztráliában, Svédországban és még ki tudja hol gyökereznek. A mozgásképes öregek úgy utaznak most Svédországba gyermekeik látogatására, mintha Kubinba mennének.

„A mi híveink szinte a világ minden tájára eljutottak, írja Kocsis Antal Hertelendyfalva lelkésze a Református Évkönyv 1983. – 116. oldalon. Kb. 300 lélek azoknak a száma, akik mint vendégmunkások mentek ki nyugati országokba, de nem szándékoznak visszatérni. Bár egy kis hányada hazatért. Vannak még, akik az országon belül más helyre költöztek.”

Ha többen el is hagyták a falvakat, a zöme a székelységnek itt maradt. És amint mind az öregekkel, mind pedig a fiatalokkal elbeszélgetve láttam, igazi magyarként élik mai életüket.

„Az itt élő magyar népességet a néprajzi szakirodalom al-dunai székelyeknek nevezi."

A 100 évvel ezelőtti telepítés nem ment olyan könnyen, mint ahogyan azt többen a betelepülők elgondolták. Sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Részben a szomorú kilátások miatt, de nagy részben a telepítésnél alkalmazott több hivatalnok tapintatlansága, embertelen bánásmódja miatt. De egyben sok árnyoldala és szégyenfoltja is volt, és sokak önzése is belevegyült, de mégis megvolt a haszna. Sok szegénynek földet és kenyeret adott, es így megmentette az állandó munkakereséstől, a Moldvába járástól, a hat hónaptól, a nincstelenségtől. És így a Bukovinában maradottaknak is valamivel több föld maradt, nagyobb kenyér jutott.

Az is tény azonban, hogyha 1883-ban nem bontották volna meg a bukovinai magyarok sorait, annyira elszaporodtak volna, hogy később a 40000 lengyellel és a még nagyobb számú bukovinai némettel számarányban is versenyeztek volna. Gazdálkodás terén így is versenyeztek velük. Sőt, a kertgazdálkodásban, a gyümölcs, a zöldségfélék termelésében még így is felülmúlták őket.

Az 1883-ban megkezdődött hazavándorlás nem szűnt meg egyhamar. A világháborúig, sőt azután is tartott. Újabb és újabb rajok hagyták el Bukovinát. Így az al-dunai három székely településre gondolva meg kell említenem azt is, hogy akiknek az 1883-ban érkezőkkel az új Székelykevén nem jutott föld, a mintegy 125 családot – így mondhatjuk – szükségből, az Arad megyei Gyorok kincstári birtokán helyeztek el.

[113]