A Dévai székely-telep

Az 1883. évi nagy kirajzás utáni 1888. április 27-i al-dunai nagy árvíz katasztrófa nem lohasztotta le a kivándorló kedvet a bukovinai székelyek körében. Nem kalandvágyból, hanem a megélhetési gondok miatt, mind haza akartak térni az édes magyar hazába. Ezért sűrűn kopogtattak a magyar államférfiak ajtaján. A Hunyad megyei Déva önként jelentkezett telepeseket kért. Így aztán 1889–1892 és 1910-ben 92 család, vagyis mintegy 681 bukovinai székely települt át ide.

Bár a tulajdonomban van László János dévai telepes gazda 1935-ben írt, a Dévai telepítés teljes leírása, de mégis jobbnak látom egy, a telepítéssel kapcsolatos beszélgetésemet közölni, amit Kasler István (Szepi Péter Istán) bácsival folytattam 1972-ben, 79 éves korában. Az elbeszélés röviden, de velősen magában foglalja teljes egészében Déva székelytelep történetét.

Tehát Pista bácsi azon kérésemre, hogyan kezdődött tulajdonképpen a telepítésnek a menete, és miként fejeződött be, szavait jól megfontolva a telepítés főbb eseményeit így mondta el:

„Hát kérem szépen ez úgy indult, hogy élt két református pap. Az egyik Andrásfalván Bukovinában, s a másik Déván. A dévait Szőcs Ferencnek hívták, s az andrásfalvit Láng Károlynak. S ezek sógorosok voltak, s ők leveleződtek egymással.

Ez a levelezés már akkor az 1883. évi megmozdulásnak volt a következménye. Akkor telepítették bé az Al-Dunára egy néhány községet, Székelykevét, Sándoregyházát, Hertelendyfalvát és még telepítettek Arad környékire Gyorokra is bukovinaiakat.

Akkor Déván a kincstárnak vótak olyan apró-cseprő birtokai, akiknek a magyar tulajdonosai abba az üdőbe elhaláloztak, és más utódok nem maradtak. Tehát a magyar kincstárra maradtak a birtokok. S ez a Déva környéke egyébként román lakta vidék, úgyhogy oda a románoknak a földjei is be voltak ékelődve.

S hogy ennek az állapotnak véget vessen a magyar kincstár, hát csinált egy elyen birtokcserét, s a magyar birtokosoknak a földjeit mind odavonta Déva mellé, s a románoknak kiadta a résziket. Így összejött a kincstár nevire 920 kh. szántóföld. S azon kívül egy helyen egy hegyi legelő kb. 170 kh. S a másik pedig lent a vasút mentén, ott pedig egy 60 holdnyi. Úgyhogy kb. 300 holdnyi legelő lett csoportosítva.

A két pap, az andrásfalvi meg a dévai, hogy leveleződtek, hát már akkor Andrásfalván ismét úgy el volt szaporodva a nép, hogy a legnagyobb része a falu lakosságának Moldvából élt. Ott keresték meg az egész évi kenyerüket... Úgy, hogy ezek rá voltak utalva a lecsapolásra…

A két papnak a levelezése folytán Láng Károly leveleiből kitűnt az, hogy melyen bajjal élnek a bukovinai népek. Szőcs Lajos a dévai református pap tudta, hogy a kincstárnak ott mennyi rezerva földje van, ami betelepítésre várna, s így írt Láng Károlynak, hogy egy küldöttséget menesszenek Dévára s ott nézzenek körül, hogy mit lehet ott csinálni, érdemes lesz-e nekik odatelepedni?

Azok ki is válogattak három előkelő embert a község lakosságából. Jó gazdákat, akik nem lettek vóna pillanatnyilag arra utalva, hogy eltelepüljenek Andrásfalváról Bukovinából. Név szerint: Balogh Gergelyt, Balogh Samut és Ömböli Pétert. Ez a három ember szekerre ült és elutaztak ki Dévára. Ez a távolság kb. 520 km. S egy hétig utaztak. Megérkeztek Déva mellé, egy Szántóhalmi nevű oláh községbe, s ott bémentek a kocsmába. A korcsmáros jól beszélt magyarul, valami Serbán Péter nevű oláh. Egyúttal községi bíró és jegyző is volt abba az üdőbe.

Ez a Serbán Péter, a korcsmáros, megkérdezte ezt az idegen embereket, hogy honnét jőnek, hova mennek, s mi az útjuk célja?

S akkor ez a három ember elbeszélte ennek a korcsmárosnak, hogy van itt valahol Déva környékén egy betelepítésre váró kincstári birtok. S éppen ott volt az orruk előtt egy része ennek a birtoknak. Persze az elhanyagolt elhagyott hely volt, nagy nádas volt benne meg minden. Állítólag még vadállatok is voltak benne. A második része a határnak pedig a román község felett egy fennsík, amely jó talaj volt egyébként, de nagyon sok kő volt benne. S ennek a román Serbánnak vót gondja arra, hogy elijessze ezeket az embereket ettől a birtoktól, hogy ne menjenek oda. S elcsúfolta minden egyebnek, csak jónak nem.

Hát aztán az emberekből ketten bémentek a református paphoz Szőcs Lajoshoz, és kijelentették, hogy se eccer, se máskor számot ne tartsanak rájuk, mert ők erre nem jönnek ki. Ők van miből megéljenek, és nem jönnek ki erre a telepítésre.

Az édesapám – név szerint Kásler Péter –, miután ezek elmentek, három nap múlva a szomszédjával, Csobot Antallal szekerre ültek, s elballagtak ők is ki Erdélybe, Dévára. Amikorra apámék Gyulafehérvárra érkeztek, akkorra ezek is visszaérkeztek Déváról Gyulafehérvárra. S egy korcsmának az udvarába hajtottak be. Ott aztán az a Balog Samu, hogy meglátta édesapámat, nem a legillendőbb szavakkal köszöntötte, fogadta, dacára annak, hogy sógora volt apámnak. Hanem te pápista ide-oda. – aszongya –...hova mész te?! (Mert ezek reformátusok voltak a Balogék, apám pedig katolikus vót. Dehát ott nem katolikus vót és református, hanem pápista és kálványista.)

Azt mondta apám, hogy nëzze sógor, én elindultam – aszongya – kendtek után –, gondolva, hogy ahol kendtek megélnek, ott én se halok meg.

Mert akkor apámnak már tizenkét élő gyermeke volt. Hát…

– Gyere – aszongya –, igyál ebből a bálerkából, csobolyából. Magyarul csobolya a balerka. Gyere vissza – aszongya –, mennyünk haza! Mü-jes haza menyünk.

– Hát sógor, hát el tudja-e mondani, hogy mit láttak? Hát mivel mennek haza az otthon levő népekhez, mit mondanak, mit láttak?

– Ne törődj te avval - aszongya -, mü amit láttunk, azt láttunk, menyünk haza és gyere te is velünk.

– Aszongya édesapám: sógor, én nem menyek vissza. Most már az utamnak a nagyját megtettem, (62 kilométerre volt Gyulafehérvár Dévától), ezt – aszongya – még egy napi járás alatt megteszem. S én elmenyek, hogy meglássam én szemtől-szembe, amit meg akarok látni.

Így aztán édesapám Kasler Péter és Csobot Antal - a szomszédja – megérkeztek Dévára, de nem a református paphoz mentek, hanem egyenesen fel a város polgármesteréhez, név szerint Isekutz Antalhoz, aki örmény ember volt, de katolikus.

Azután kikérdezgette apámékot vallásról, családról s mindenről, ami érdekelte őt. Hogy megtudta, hogy katolikusok...

– Meg azért sem engedem el magukat – aszongya – maguknak itt kell megtelepedni. Én gondoskodom magukról, hogy kapjanak egy pár napig élelmet, hálóhelyet, lovaiknak istállót, szénát, zabot stb. Pihenjék ki magukat, s jöjjenek fel újra hozzám. akkor majd a további teendőkről beszélünk.

Hát egy rendőrt adott melléjük, aki egy „Korona” nevű vendéglőbe vezette be őket, apámékot. S ott a vendéglősnek megmondta, hogy aggyon ezeknek az embereknek szállást, szobát, ágyat, kosztot, ételt, italt, és mindennel lássa el, a lovaikat hasonlóképpen.

Hát aztán ők egy éjjel ott aludtak a vendéglőben, s másnap jelentkeztek újra a polgármesternél. Aszongya a polgármester, hogy hát már kipihenték magikat?

Aszongya apám, hogy mü egész úton pihentünk polgármester úr, mü nem vagyunk fáradtak, a lovaink inkább, de mü nem. És legyen szíves polgármester úr intézkedjen, hogy tuggyuk, hogy mihez tartsuk magunkat.

Rögtön intézkedett is. Egy küldöncöt küldött a városgazda után, név szerint Kovács Andráshoz.

Na…, akkor evvel a városgazdával elmentek, s azt a 920 holdnyi területet megnézték mindenütt. Vittek ásót magukkal, megásták a földet, megnézték a földnek a minőségét, megnézték a burjánokat, füveket, hogy mit terem az a föld, s mikor visszaérkeztek délután valamilyenkor a polgármesterhez.

Hát a legnagyobb megelégedésiket fejezték ki a polgármester előtt, és kérték a támogatását, hogy hasson oda, hogy ők ide kerülhessenek, mert nagyon megtetszett nekik a hely. Hát aztán úgy is lett.

Akkor a polgármester megmondta nekik: nézzék emberek, én magukról egyébként gondoskodom. Ott maradnak azon a helyen ahol vannak, szállással s a lovaikkal együtt. De mától fogva gondoskodjanak úgy magukról, mind lovaikról, mert itt - aszongya - a kereseti lehetőség megvan. Minden nap megüti – aszongya -a markikot hat forint. Hat forint akkor nagy pénz volt.

Na így aztán folytatták ők a dolgot. Fuvaroztak, éjjel-nappal, örökké foglalkozásba voltak. Magikat s lovaikat ellátták a szükséges dolgokkal. S közbe a polgármester adott nekik egy ekét, és aszondta nekik, hogy ahol a legalkalmasabbnak találják a határban a földeket, ugaroljanak fel amennyit csak tudnak, hogy a jövő évre, mikor kijönnek a családok, legyen kenyerük, amit egyenek.

Hát úgy is lett, hogy ők éjjel-nappal dolgoztak fáradhatatlanul, szorgalmasan. Megugaroltak 40 hold földet, és akkor ahhoz adott a polgármester, mikor eljött a vetésnek az ideje, 40 holdnyi búza vetőmagot. El is vetették a most már vetés alá felszántott földbe. Aközbe’ persze arról is kellett gondoskodniok, hogy ők magukat s a lovaikat is fenntartsák. S így ők aztán 1888. november 11-én, Szent Márton napján visszaindultak Andrásfalvára. Ott aztán hírül adtak a többi családoknak, hogy lehet odamenni, 92 család részére van hely, akár azonnal is, ha éppen arról van szó.

De aztán csak 1889-nek a tavaszán ment ki egyelőre 12 család. Hát ott elhelyezték őket a Betlehem Gábor idejéből való régi béres házakba. Hát bizony nehéz volt, hol lakjanak. Zsúfoltságban kellett egymással is kínlódjanak.

Közbe a kincstár felmérte a lakhelyeket, ahol ki volt jelölve a telep a részükre, s aztán adott ott az erdőbe – a dévai kincstári erdőbe – annyi fát, tölgyet, gyertyánt, amennyi csak kellett az építkezés céljára. De az a fa az építkezésre nem felelt meg, mert girbe-görbe fák voltak. Csak különösen a tetőzetet tudták kihozni belőle.

Hanem a kincstár ugyancsak adott nekik egy kincstári fenyőerdőt Szászsebestől még 10 km-re fent a havasokba, de azt is mind nekik kellett feldolgozniuk.

Így bizony a kezdet nagyon, de nagyon nehez volt nekik 1890-be’.

Aztán megkötötték az adásvételi szerződést azokkal, akik addig kimentek, mert még azután is mentek mindig, amíg betelt a 92 telep.

Az akkori betelepülők családonként 10 hold földet kaptak, s a hozzá való legelőt két és fél holdat. Függetlenül attól, hogy hány gyermekük volt. De aki akart, az válthatott több telepet is.

Az én édesapámnak például akkor mán voltak felnőtt fiai is, akik a házasság előtt álltak, és azért 40 holdat vett ki. Meg is kapta azt a negyven holdat, s azon gazdálkodott aztán mindaddig, ameddig a fiai mind megnősültek, s aztán 1913-ban ő meghalt.

Nem hiszem, hogy a kincstár, amennyi telepítést lésített akkor abban az időben a bukovinai székelyekből, hogy olyan jó hely lett is, mind a dévai település.

Elég az hozzá, hogy úgy lett a szerződés megkötve, hogy negyven esztendei törlesztéssel kapták meg a telepesek azt a birtokokat. De hogyha esetleg nem lesznek rendes fizetők, akkor a kincstárnak joga lesz őket kipörölni. És bizony sokan visszaéltek a törlesztés lehetőségével, megfeledkeztek magukról, és többet adtak minden másra, mint a törlesztésre. Úgy, hogy elkövetkezett aztán 1905, és az a 15 év, amit a kincstár kikötött magának, hogy ha az alatt valaki hanyagul fizet, akkor azt kipereli a vagyonból. S bizony alig törlesztettek ez idő alatt öten-hatan ebből a 92 telepesből, s a többiek mind hátralékba voltak. S a kincstár pedig ragaszkodott a lefektetett feltételekhez.

Hát fogta magát a kincstár, és Aradról kiküldte az ügyészt, a kincstári ügyészt, hogy mindazokat a telepeseket, akik még nem fizettek, perelje ki a telepből, és eressze szélnek. Meg is érkezett az igazgatóság ügyésze, de olyan tapintatlan volt, hogy sehol sem jelentkezett, sem a városi, sem a megyei hatóságoknál, senkinél. Hanem egyenesen felment a telekkönyvi hivatalba, s elvetette ezeknek a telepeseknek a telekkönyvit ABC szerint, s megkezdte őket elbírálni. Egy úgynevezett szállóban, a Nemzeti Casinoban szállt meg. Este vagy délután, mikor végzett a munkájával, lejött oda a szállodájába és kivette a vacsoráját. Leült egy asztal mellé egyes-egyedül s falatozni kezdett. Közbe a városnak s a megyének előkelősége, ha csak ott voltak Déván, örökké ott a kaszinóba jöttek össze: beszédre, tárgyalásra. Mert ez utóvégre az ő tulajdonuk volt, az ö pénzük feküdt benne, hogy felépítették azt a szállodát.

S ott volt Hunyad megye főispánja is, Borcsay Kálmán. Hát ennek a Borcsay Kálmánnak valahogy ezek a bukovinai telepesek tetszettek. Ő 1901-ben jött – mint főispán – a királynak a megbízásából.

S ezek a telepesek, ezek a bukovinai telepesek, édesapámnak a vezérletével egy szép lovas bandériumot csináltak a fogadására. S ez annyira megtetszett a főispánnak, hogy aztán testileg-lelkileg a mi emberünk lett.

…és akkor, amikor ez az ügyész lement oda vacsorázni, meglátták ezek az emberek, urak, ügyvédek, törvényszéki bírók, polgármester, főispán, alispán stb. Kérdik egymástól, ki ez, mert eddig ez az úr nem jelentkezett Déván sohase.

S nem üsmerjük - mondják egymásnak. - S akkor felkelt a főispán Borcsay Kálmán, odament meghajtotta magát előtte s bemutatkozott, hogy én vagyok Borcsay Kálmán Hunyad megye főispánja, s nevezze meg az úr is magát, hogy kicsoda, kihez van szerencsém?

S akkor szégyenkezve az ügyész bemondta a nevét, és azt is bemondta, hogy az aradi jószágigazgatóságnak az ügyésze, és a felügyelő-bizottságnak a megbízásából jött, hogy azokat a hanyag székely telepeseket perelje ki, akik eddig még semmit sem fizettek.

Erre azt mondja a főispán, Borcsay Kálmán, hogy ügyész úr, legyen szíves vegye a széket s a vacsoráját, s üljön át hozzánk – aszongya –, ahol mi ülünk. (Egy nagy hosszú társalgóasztalnál ültek.) Hát essze is szedte magát az ügyész s oda ült. És akkor újból megkérdezte a főispán, hogy ügyész úr – aszongya –, maga mikor megérkezett Dévára, valamelyen hatósági hivatalos helyen jelentkezett-e?

– Azt mondja, hogy nem, mert erre nem kaptam utasítást.

No lássa, nagy hibát követett el – aszongya – ügyész úr, mert akárhol, ha jelentkezett volna, ez nem történt volna meg, hogy maga – aszongya – a mai napot a Telekkönyvnél eltöltötte, hogy evvel a székely testvérek ügyével foglalkozzék.

Én kijelentem magának, vegye tudomásul ügyész úr, hogy én ezt a népet innet nem eresztem el semennyiért sem. Azért, amiért ők nem tudtak szegénységükből kifolyólag fízetni, mert én tudom, én üsmerem az életüket, hogy melyen nyomorúság között tengődnek. Dehát én ezt a népet nem engedem ki, mert ez nekem, a megyének a közepén olyan, mind egy szép bokréta egy kalap tetején. Én ezt a népet nagyon sokra becsülöm, és tisztelem bennük, hogy több mint száz éve idegen földön vannak, s még az asszonyaik nem es tudnak egy szót se idegen nyelvet, csak magyarul. Ezt a népet nekem meg kell becsülni, és meg kell tartani.

Legyen szíves ügyész úr, ha visszamegy a hivatalába, jelentse főnökeinek, hogy én, Hunyad vármegye főispánja, Borcsay Kálmán, aki a király után az első vagyok a megyében, én nem engedem ki ezt a népet csak azért, amiért nem tudott fizetni mostanáig.

Jaj annak a Magyarországnak, aki arra van szorulva ma, amit ezektől bevasalna. S így vége lett, tovább nem bántottak. Megsemmisítették a régi szerződést, s 1908-ba kijött egy új mérnöki küldöttség, s újra felmérték a határunkat. Kaptunk volna 50 évi haladékot, de erre nem került sor, mert kiütött a világháború s aztán az mindennek véget vetett.”

Közben folytak a jóindulatú fellobbanásokat követő, de nagymértékben meggondolatlan telepítések, amelyek szervezői mit sem gondoltak az áttelepítettek további sorsáról. Mi lesz velük, hogyan tudjak majd fenntartani magukat? Így e módon 1892-ben a kincstár Vajdahunyadon a dévaihoz hasonló telepítést kezdett. Ide főleg hadikfalviak települtek át összesen 19 család, mintegy 93 fő.

1905-ben Marosludasra 13 család, 98 fő,

1910-ben Sztrigszentgyörgyre 52 család, 268 fő és

Csernakeresztúrra 110 családot, mintegy 623 főnyi székelyt hoztak.

Ezekkel egyidőben a Temes vármegyei Babsára, a Szolnok-Doboka vármegyei Vicére, és a Beszterce-Naszád vármegyei Magyarnemegyére is irányítottak bukovinai székelyeket, akik itt kevésbé tudtak meggyökeresedni.

A legnagyobb baj az volt, hogy ez a dimbes-dombos vidék nagyon csapadékos volt. Záporok, gyakori felhőszakadások gyakran tönkretettek mindent.

Az idetelepült családok néhány év múlva koldus szegényen vándoroltak vissza Bukovinába. Volt olyan család is, hogy csak Besztercéig jutott el. Ott az állomáson levő deszka raktárba szegődtek be, hogy valamiből éljenek.

Itt megint csak László János dévai telepes gazda néhány sorát kell idéznem: „Milyen kár, hogy a magyar kormány azt a telepítést, melyet 1883-ban elkezdett, nem folytatta tervszerűen. Nem olyan helyekre telepített, ahol könnyű a megélhetés, s a szegény embernek nem kell nagyon erőlködnie, hogy rendes ember váljék belőle.

Nagy kár volt az is, hogy nem állítottak a telepítések élére olyan embereket, mint a dévai Iszekutz, Barabás és Boga voltak.

Marosludas volt az egyedüli olyan telep, ahonnan senki sem ment vissza Bukovinába. Jó nagy földterület volt minden ház körül, ami megkönnyítette a gazdálkodást. Ezzel a módszerrel a bukovinai lakosságot meg lehetett volna kétszerezni, ami a vegyes lakosságú Erdélynek és a nagy magyar hazának is nagy javára vált volna."

[118]