Fogadjisten
A csárda körül elhelyezkedve a megérkezettek
kétnapi pihenőt tartottak, ezután pedig kezdetét vette a széttelepítés. 20
önként jelentkezett családot ehelytől egy kilométerre vissza a Szucsáva folyó bal
partjának, az úgynevezett Mázos lankájának síkságára telepítettek le.
E településnek az itt történt fogadtatás emlékére a „FOGADJISTEN” nevet adták.
A falu földterülete a betelepüléskor
Pár év múlva azonban a Kapri-család, melyet még
Mária Terézia emelt bárói rangra, birtokot vásárolt a kormánytól a falu
közelében. Birtokszerzési okirataikban megállapították, hogy Fogadjisten
belterülete az ő birtokukhoz tartozik. Ennek alapján robotmunkára kötelezték a
magyar falu népét.38
A fogadjisteniek mint szabadságszerető székely-magyarok, tiltakozásuknak legszebb bizonyítékát akkor adták, amikor felszedték holmijukat és felköltöztek kissé keleti irányba, az erdő közelében lévő Jakobesti-patak völgyébe. Itt a szelíd nyírfák és bükkfák szomszédságában építették meg a falut, melyben hazatelepülésükig 1941-ig laktak. 1812-ben kis fakápolnát építettek. Lelkipásztoruk a mindenkori istensegítsi pap volt.
A fiatal falu első lakosai között az anyakönyvben (Ub. Bapt. I. Istensegíts) 1785-től kezdve az első években ilyen nevűeket találtunk: Polgár, Mészáros, Bodó, Reketes, Zsiros, Pap, Hompoth, Kis, Bartalis, Bokor, Katona, Sipos, Bálint, Fogarasi, Bereczki, Bartók, Sigmond, Petres, Farkas, Szitás, Göbölös, Bátori, Zöldi, Csehi, Sándor és Székelyhidi.
Később is megmaradt családnevek: Pap, Székely,
Ambrus, Kuruc, Májkel. A Májkel (Meichel) német család beházasodott a magyarok
közé. Az első Májkel, a nép elmondása szerint, Német Józsi - bécsi születésű
volt és bádogosmester. A katonaságtól szökött ide. 1809. január 25-én
házasságot kötött Mészáros Mátyás és Polgár Erzsi leányával, Zsuzsival A
Májkelek később megsokasodtak, és mindig tekintélyes, szorgalmas, jó magyar
családjai maradtak a falunak.39
Fogadjisten lakóinak száma hazatelepítésünk előtt 1941-ben 38 család volt, kb. 300 lélekszámmal. [19]
[20]
A 82 éves Kuruc Piusz bácsi visszaemlékezve szeretett szülőfalujára Fogadjistenre, a következő kedves szavakkal beszélt róla: A falu egy sor vót, csak olyan kacskaringós vót egyik vége, s olyan lejtős vót kétfelől. A hosszabb lejtős részen, ott vótak a házok s a kertek. S a másik felől a legelő volt, ahol nyáron a birkákot s az anyajuhokat legeltették. Esztena is volt majdnem minden nyáron, ahol igen jó túrót csináltak.
Egy kis patak folyt a falun végig, ami még ma es megvan. Egy pár évvel ezelőtt otthon voltunk Bukovinában a gyermekeimvel, és még meg volt a patak, csurdogált. Van ott egy erdő a falutól fé’re, és onnat jött az a kis patak. De az olyan áldás volt annak a falunak. Ahogy mondtam, kétfelől házak voltak, s úgy kiengedték a baromfit, kacsát. Még a tyúkok es kimentek. Úgyhogy legeltek is, s ittak is. A kacsák, libák pedig fürödtek.
Az asszonyok nyáron eldugták elyen gyep hompokkal, (hanttal) és ottan fehérítették a vásznakat. Szőttek, s osztán a gyepen úgy kinyújtogatták, szárították. Me’t a fejérítés olyan vót, hogy megmártották a vízben, s aztán kinyújtották kiterítették azt a szövetfajtákat, és úgy fehérítették egész nyáron.
Az asszonyok télen is kihasználták a kis patak vizét. Hompokval eldugtuk – mü úgy hittuk, hogy dugás –, s ott meggyült a víz. Télen mikor béfagyott, akkor léket vágtunk, és ott mostak kint az asszonyok, ott sulykoltak, szapultak. A kis pataknak köves volt az alja, s így mindig tiszta volt, mert forrásvízből jött.