Istensegíts

A megmaradt 80 családot Fogadjistentől északra, szintén a Szucsáva folyó terén a Kopac-hegy aljában telepítették le. Azonban ezek még két hónapig sem maradhattak e helyen, mert az az évi hirtelenül jött havasi hóolvadások a Szucsáva folyót megárasztották, amely veszéllyel fenyegette az új községet. Azért hát ezek is felszedték a sátorfát és egy kilométerrel feljebb húzódtak a „Csere-tető” aljában fekvő magasabb részre, és itt alapították meg az egyetlen hosszú utcából álló községet, mely a hagyomány szerint a következőképpen nyerte szép fohász-szerű nevét:

Mikor a falu helyén az ideiglenes sátrukat felütötték, a mai templom helyére gyülekeztek össze és azon tanácskoztak, hogy itt véglegesen megállapodjanak-e. A vitába az öreg Kajtár Lőrincet is bevonták. S mikor megkérdezték tőle, hogy jónak véli-e a falut e helyen megépíteni, az öregember - aki 70 éves korában a madéfalvi vérengzésnél két fiát, azok feleségét elvesztette, s fiainak a gyermekei a nyakába szakadtak, s aki most már ötödször hurcolkodott – elkeseredésében térdre hullott, könnyes szemeit az égre emelte, kezeit imára kulcsolta, s így adta meg a választ:

„Én Uram, én Istenem! Aki elvetted az én két szép fiamat és aki öregségemre nyakamba zúdítottad a sok unokát, s Te aki a sok bujdosás keserű kenyerét nekünk osztályrészül adtad, csak Te tudod egyedül, hogy mire volt ez nekünk jó!” - Elcsuklott a hangja, könnyei záporként kezdtek omlani és zokogva így fohászkodott: „Engedd meg én Istenem, hogy e helyen végleges megnyugvást találjak! Én azért azt kívánom az itt egybegyűltektől, hogy e helység a Te áldott szent nevedtől nyerje nevét és legyen Istensegíts!” Ezután lehajolt és megcsókolta a könnyeitől megöntözött földet, melynek rögei három év múlva 96 éves korában eltakarták őt.

A meghatódás akkora volt, hogy mindnyájan sírtak.

[21]

[22]

Ezek az elhullatott könnyek szolgáltatták a keresztvizet annak a községnek a kereszteléséhez, mely lsten szent nevéről kapta elnevezését, s mely község, habár az osztrákok selypesen Isztenszegítsznek neveztek, 143 évig hivatalosan is az Istensegíts nevet viselte. Egy világháborúnak kellett jönni, hogy először az egyharmadát a földdel egyenlővé tegyék, másodszor pedig az Impérium változása során szép nevét elveszítse, és az idegen hangzású Cibény (Tibeni) nevet nyerje.

A végleges letelepedés után kezdetét vette az alkotó munka. A Kopac-hegyen elterülő fenyveserdő hatalmas szálfái egymás után dűltek le és váltak házak falaivá, tetőzetévé.
1777 őszére már 47 lakóház és istálló, meg csűr épült fel.

Wolánsky azonban igényt tartott az erdőre és le akarta tiltani a magyarokat az erdő fáinak az elhordásától. Erre aztán közös erővel nekimentek az erdőnek, kiirtottak minden fát, és a helyén legelőt csináltak.

A letelepedést követő évben aztán a határt is kihasították. Egy családnak átlag 18 fá1csát (egy fálcsa 80 prozsina, vagyis 2 hold) adtak. Ekkor a község határa 2244 hektár 16 ár és 60 m². Mind a kaszálók, mind a szántóföldek jók.

A hároméves forgóra beosztott, határművelés alá vett részét a kincstártól kapott egyszarvú faekékkel törték fel, s a fafogú boronákkal aprították szét, s vetették be. A szűzföld csak úgy ontotta a bőséges évi kenyérnek valót, a kukoricát és más terményeket. A másik két részt legelőnek használták, melyen a legelésző állatok meghíztak, s szép jövedelmet hoztak tulajdonosaiknak.^4O

Az idejött 80 család már a letelepüléskor, 1776. őszén, a Szentháromság dicsőségére kápolnát épített. Ez azonban nem volt templom, (ecclesia) hanem csak szükségkápolna.

Rendszerint az új falvak elpusztult régi telepek helyén, vagy szomszédságában épültek fel. Istensegíts határában is valamikor szász település volt, amelyet még a tatárok pusztítottak el. Templomuk maradványai – összedűlt falai még 1904-ig láthatók voltak. Tatár nyilak később is előbukkantak a szántóföldek rögei közül.

Az újonnan felépített falu szép, utcái – különösen főutcája – egyenesek, rendezettek.
A később épült Újfalu nevű részt, mivel első lakosa Urkon András volt, akit Szakának is hívtak, Szakafalvának nevezték el. A Felső-vízi utcában Buzás Andrásé volt az első ház, az Alsó-vízi utcában a Dimén Ferencé. A házak rendszerint egyformák és egymástól meghatározott távolságra vannak. Minden ház előtt virágoskert, a ház végén – helyesebben – a csűr mögött, veteményeskert. A magyar falu tisztasága és rendje már Eizenberg Károly kormányzónak is feltűnt l779-ben.

Fogadjisten és lstensegíts születése után három évvel – mint korábban idéztük – azt írja a központi kormánynak, hogy e két falu tervszerű, mérnöki elrendezése a házak egyfélesége tetszik Bukovina többi lakóinak is.

l783-ban ll. József császár Bukovinába jött. Egyesek és a nép, falvak és vásárhelyek megrohanták kéréseikkel. A két magyar falu lakossága nevében lstensegíts és Fogadjisten elöljárói is felhasználták az alkalmat és kérést juttattak el a császárhoz. Kérték, hogy a kincstárnak fizetendő 919 forint adó fizetése alól mentse fel őket őfelsége, és mindkét falunak építtessen egy-egy templomot és iskolát. A kérésnek nem volt foganatja, de azért az egyházközségi élet tovább folyt kőtemplom nélkül is. Mártonffy Mór 1785-ben megkezdte a rendszeres anyakönyv vezetést.⁴¹

[23]

Az istensegítsi kereszteltek anyakönyvében Lib. Bapt. Tom. I. 1785-1796. kötetének első lapjairól – mivel ide egy kevés víz került, s így a beírás kissé elmosódott – Elekes Dénessel (Kalaznó) Istensegíts utolsó plébánosával a következő bejegyzést tudtuk kiolvasni:

1.	József	Balázs Ferenc és Vidra Katalin fia.
2.	Erzsébet	Bartaló János és Máté Franciska lánya
3.	Péter	Bot Ferenc és Fazekas Katalin fia
4.	Lázár	Bagi György és Karácsonyi Krisztina fia
5.	Borbála	Bács Albert és Gáspár Erzsébet lánya
6.	Tamás	Kovács Pius és Ajkai fia
7.	János	Gergely Fatubász és Máté Katalin fia
8.	Borbála	Bodó Mátyás és György Anna leánya
9.	Ádám	Kató Ferenc és Székely Klára fia
10.	Teréz	Endrődi János és Liczki Mária leánya
11.	István	Gáspár János és Zsiros Katalin fia
12.	János	Tamás Mátyás és Zsiros Mária fia
13.	Heléna	Nagy Péter és Antal leánya
14.	Antal	Antal József és Lovász Katalin fia
15.	....	Szabó Ambrus és Rusz Judit ...
16.	....	Takács és Sós Borbála …
17.	György	Lázár Mihály és Kiss Borbála fia
18.	Albert	Lukács Mihály és Kiss Borbála fia
19.	Katalin	Beke István és Fénya Katalin leánya

A fenti leírás csak egy kis töredéke az itt letelepülteknek, így ezen kívül az öregek elmondása szerint az itt lakó családok vezetéknevei a következők:

Anzalfi, Ambrus, Barabás, Bartis, Bálint, Benő, Beréti, Bíró, Borbándi, Borbáth, Bőthe, Buta, Buzás, Faluközi, Fábián, Fazekas, Györfi, György, János, Kajtár, Kozsán, Kurkó, László, Lovász, Lőrinc, Makrai, Miklós, Molnár, Nagy, Nyisztor, Pap, Pál, Pók, Sipos, Szentes, Szőcs, Tusa, Urkom, Varga és Váncsa.

Az első években az istensegítsi lakosok között sok olyan van, akinek a neve később nemigen fordul elő, tehát sok család idővel kihalt. Ilyen családnevek: Erdődi, Tompos, Vidra, Karácsoni, Imecs, Kertész, Galambos, Kálmán, Tankó, Sós, Szakács, Császár, Bánfi, Kenyeres, Bara, Tusnádi, Lengyel, Szász, Bogács, Tímár és Bartos.

Mivel a letelepülés idejében Bukovinában Istensegítsen kívül csak néhány helyt van pap, ezért érthető, hogy Mártonffynak és falujának mindenfelé híre futott. A fogadjistenieken kívül a későbbi időben gyakran jöttek Istensegítsre hadikfalviak, andrásfalviak, azután radautzi, szolkai, sőt obervikovi és mitóki lengyel és német származású katolikus lakosok keresztelés és esküvő miatt, vagy más lelki ügyekben. Ezen kívül Mártonffy a katonaság lelki gondozásában is részt vett, mert Bukovinában mindig volt állomásozó magyar katonaság az osztrák időben.

[24]

Mártonffynak később segítségére voltak szerzetestársai is. Nemcsak Moldvában voltak magyar minoriták ebben az időben, hanem Bukovinában is. Ezeknek a működése összefügg a magyar falvak keletkezésével, habár többen nem is magyarok között tevékenykedtek. Mártonffyn kívül Bukovinában szolgáltak hosszabb-rövidebb ideig: Nagy Antal, Spech Ferdinánd, (Kimpolung) Deák Orbán, Meszina Marián, Cseke Juvenális, Lindemann Nárcisz, Czierer Fülöp, Staviczki Brunó és Lakubcsák Demeter. Deák Orbán és Cseke Juvenális csak a magyarok közt működtek. Mindkettő székelyföldi származású. Mártonffy halála után ők folytatták a megkezdett munkát.⁴²

Mártonffy Mórról az összes bukovinai papjáról azt mondja a minorita rend egyik lajstroma, hogy csíki (csíkszeredai) származású, előbb Moldvában, majd Bukovinában teljesített szolgálatot. Tevékenységének oroszlánrésze a bukovinai magyar falvakkal van kapcsolatban. Igazi lelkipásztor, buzgó híveinek mindene. Nemcsak tanácsadója, lelki orvosa híveinek, hanem anyagi nyomorúságaikban, az új életkezdés nehézségeiben is segítségére siet híveinek. Istensegíts az ő egyházközsége, de a hadikfalviak sérelme, keserve éppen úgy érdekli. 1786. márciusában kérést ad be a bukovinai kormányzóságon a hadikfalvi telepesek ügyében, akik szegényes helyzetük miatt kénytelenek ökreiket olcsó áron eladni. Halála előtt egy évvel 1793. januárjában Hadikfalva érdekében ír illetékes helyre. Ebben az évben Bukovina már közigazgatás szempontjából Galíciához tartozik, és panaszkodik azért, hogy a Hadikfalvára bekvártélyozott katonák túlságosan kihasználják és zaklatják a népet. Sok fát hordanak és állandó szekerességet követelnek. Közbenjárásának az lett az eredménye, hogy a szucsávai biztos utasítást kapott arra, hogy az ügyet pontosan és szigorúan vizsgálja ki.

Mártonffy nagy elfoglaltsága mellett az iskola ügyének is igen sok időt szentelt. Bukovinai magyar iskolái ha nem is voltak hírneves iskolák, abban az időben mégis nagy dolog volt ez, mert egész Bukovinában alig volt iskola. Ezért Mártonffy Bukovinában úttörő az iskola alapításában, úttörő a valláserkölcsi élet meggyökereztetésében, az egyházközségi élet megszervezésében, de első volt az ésszerű gazdálkodásban is. Lelkipásztori, gazdasági és iskolai működése hozzátartozik Bukovina történetéhez. Leginkább azonban mégis a bukovinai magyar falvak történetével függ össze működése. Ő volt a bukovinai magyarság honalapítója, megerősítője és megtartója Bukovina földjén. 1794. decemberében, 67 éves korában, amikor az Úr magához szólította ezt a mozgékony, állandóan tevékenykedő magyar papot – utódja, Deák Orbán, az istensegítsi halottak anyakönyvébe a következőket írta be: Adm. R. P. Mauritius Mártonffy Minorita Conventualis Parochus Hungarorum Bucovinensium.

Valóban nem csak Istensegíts papja volt, ahol lakott és lehunyta szemeit, hanem az összes bukovinai magyarok, minden bukovinai magyar papja.⁴³

Mártonffy halála után 1795-től 1799-ig az eddig Hadikfaiván működő Deák Orbán Istensegíts papja. Deák Orbán, a Háromszék megyei Futásfalván született. Működött Kantán (Kézdivásárhely) majd Soborsinban és Radnóton. Besztercéről került Bukovinába.

Súlyos betegsége miatt el kellett hagynia Bukovinát. Nagyenyedre, a minorita rendházba vonult vissza, és ott halt meg 1809. május 14-én. A templom kriptájában temették el.

[25]

Deák Orbánt alig egy évi működésében 1799 – 1800-ig P. Cseke Juvenális követte, aki székelyudvarhelyi származású. Aradon bölcseletet, Eperjesen és Egerben hittudományt végzett. Erdélyi állomáshelyei: Enyed, Etéd, Kolozsvár, Beszterce. Besztercéről került Bukovinába. Lelkipásztori hivatása teljesítése közben halt meg. Istensegítsből a szomszédos Fogadjistenbe ment télvíz idején híveihez. Visszajövet agyvérzés érte és belehalt. A nép azt beszéli, hogy úgy fagyott meg az úton Istensegíts közelében. Akárcsak Mártonffy, jeltelenül pihen ő is Bukovina földjében, Istensegíts úgynevezett felsőtemetőjében. Legjobbjaink sorsa az, hogy áldozatos életük emléke ha él is, de sírjukat nem tudjuk megmutatni.

Az 1800. esztendő pünkösdje e két áldozatos léleknek – Deák Orbánnak és Cseke Juvenálisnak – közös ünnepe volt Istensegíts népével. Ez évben az istensegítsiek a Szentlélek tiszteletére az eddigi Kápolna helyett új templomocskát építettek fából.

Ebben a templomban pünkösd napján Deák Orbán ünnepi szentmisét mondott, Cseke pedig prédikált. Emlékezetes ez a pünkösd azért, mert ettől kezdve majdnem száz esztendeig Istensegíts templomi búcsúja pünkösdkor volt megtartva.⁴⁴

Cseke Juvenális után 1800-1814-ig Nicky József báró lett Istensegíts plébánosa. Utódjaként 1814 – 1817-ig Mutnyánszky Mihály végzi a lelkipásztori teendőket. Bukovina 1786-tól a lembergi érsekség fennhatósága alá tartozott, ennek következménye az lett, hogy a magyarországi minorita szerzeteseket szép lassan a lembergi egyházmegye papjai váltották fel, akik tudtak elég jól magyarul, de rendszerint lengyelek vagy szlovákok voltak. Egyik ilyen papja Istensegítsnek Mutnyánszky is, aki igen buzgó ember volt. Működésének köszönhető, hogy sokan visszatértek a katolikus egyázba még a környék nem magyar lakosai közül is.⁴⁵

Mutnyánszky helyét Zborai Imre töltötte be 1717 – 1829-ig. Utána Kolbai János 1829 – 1835-ig. Orosz András 1835-től 1836-ig. Piroch Ignác 1836-tól 1862-ig. Piroch mellett Szabó József káplánkodott 1852-től 1855-ig. Az öregek elmondása szerint a fogadjisteniek áldották Szabó emlékét. Mint annak idején Cseke minorita sárban, hóban, hidegben, melegben egyaránt, ő is gyalog járt Istensegítsről falujukba. Nem uraskodott.⁴⁶

Szabó József káplán távozása után a lembergi érsek Druzsbácky Györgyöt adta Piroch mellé káplánnak. Majd Piroch halála után ő lett Istensegíts plébánosa l862-től 1868-ig. Druzsbácky neve és szerepe az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos. Ő vezette Galíciából haza a Lenkei huszárokat, hogy az 1848-as szabadságharc részesei lehessenek.

A szabadságharc leverése után halálra ítélték, de megkegyelmeztek neki. Öt évig raboskodott Kusfsteinben és Josefstadtban. A lembergi érseknek megengedték, hogy az egyébként domokosrendi szerzetest mint papot alkalmazza, de valahová félreeső helyre el kellett dugni. Így került 1855-ben Istensegítsre. Hatalmas termetű, szigorú katonás ember volt, nagy tekintélyt szerzett magának. Nemegyszer megtörtént, hogy a rakoncátlankodókat görcsös botjával saját kezűleg verte meg. Az is megtörtént, hogy a prédikáció alatt hortyogót felkeltette és a templomból kiküldte. Amikor Istensegítsről Józseffalvára került, a nép nagyon megsiratta.

[26]

1864-ben tíz értelmes ügyes gyereket küldött Magyarországra tanulni, hogy belőlük a bukovinai magyarság részére vezetőket neveljen. Akciója nyomán alakult meg egy társulat, melynek Szent László Társulat lett a neve. Ennek a társulatnak a segítségével épült négy községben korszerű templom és több iskola. Származását soha nem szégyellte. Szobája falán mindig ott volt édesapja képe. A gyermekektől gyakran kérdezte: kit ábrázol a kép? Azok mindig azt mondták: egy drótostótot. Na látjátok – mondotta – , ez a drótostót az én édesapám volt.⁴⁷ Druzsbácky Györgyről Lőrinc Imre bácsi 79 éves, (Majos) volt istensegítsi lakos, az öregekről hallottak alapján igen kedvesen így emlékezett meg: "Druzsbácky György a lenkei huszároknak vót a regimensz pátera. Az 1848-as háború előtt a Lenkei-huszárok Galíciába Lemberg alatt vótak elszállásolva, egy Gutsbesitzer (földesúr) tanyáján. Nagyon sanyarú koszton éltek.

Egy alkalommal a gutbezitszertől loptak egy disznót, és elvitték a szállásukra, s ott levágták.
A gutbezitszer köröztetni kezdte az osztrák csendőrökvel és gyanúsította a huszárokat.
A huszárok gyorsan elszaladtak Druzsbácky Györgyhöz a regiment páterikhoz, hogy mitévők legyenek, most mit csináljanak ők a hússal? Azt tanácsolta a pap Druzsbácky György, hogy gyorsan csináljanak egy koporsót, és a húst rakják bele a koporsóba. A huszárok gyorsan koporsót csináltak, és belerakták a koporsóba a disznóhúst. Jött akkor Druzsbácky György szépen, és a temetkezési szertartást a koporsó felett megtartotta. …és pontosan amikor tartotta a temetkezési szertartást, akkorra odaérkeztek az osztrák zsándárok és letisztelegtek a koporsó előtt, és úgy elmentek. S akkor Druzsbácky György azt tanácsolta a huszároknak: Na most fiaim! – azt mondja – Ezt nem tegyük belé a fődbe, hanem tegyétek olyan helyre honnan elé lehet venni. Vót egy huszár, János nevezetű, azt halottnak nyilvánította és a koporsót félretették a huszárok, s estére jó magyaros paprikáshúst főztek, – s a papot es meghítták – , s jóízűen elfogyasztották. Druzsbácky György el kellett menjen és meggyónja a lembergi püspöknek.
A lembergi püspök avval büntette meg, hogy kilenc esztendőn keresztül nem vót szabad szenteljen. A 48-as szabadságharc kitörésekor Druzsbácky György a huszárokat visszavezette Magyarországra. Végig harcolt az egész háború alatt. A bukás után száműzetésbe került. Olmiczba (Olmütz) vót bezárva két esztendeig. Mint száműzött, így Bukovinába, Istensegítsre került. Istensegítsnek két esztendeig vót a plébánosa, de állandóan mindig körözték, mindig fegyelem alatt tartották. Egy este a plébánia ablakán belőttek, és akkor elmenekült Józseffalvára. Józseffalván építtetett egy templomot. A templom mikor má' készen vót – az én nagymamám még leján vót, ő is a maltert hordta, s a festéket úgy törték akkor mozsárba porrá, és abból festették.

S amikor készen vót a templom, akkor telt le a kilenc esztendő – Druzsbácky Györgynek a büntetése. S akkor úgy megszentelte a híveit, hogy vizesen mentek haza a templomból."

Druzsbácky utódja Vas Mihály lett 1868 – 1876-ig. Vas leginkább a vadászatnak élt. Így a rendhez, a fegyelemhez szokott népet elhanyagolta. ⁴⁸

Vas helyébe Zsolec András kerül. 1876 – 1879-ig volt lelkipásztora Istensegíts népének.

Zsolec után László István (Istensegíts szülötte) lett Istensegíts plébánosa.
1847. szeptember 10-én született, apja László István és anyja Antalffy Rozália. Mint bukovinai fiú, jórészt a Szent László Társulat segítségével végezte tanulmányait.

[27]

Akkor mint diák, minden füzetében érdekes dolgokat jegyzett fel saját életéről és szülőfalujáról. Esztergomban diákoskodott. A bekötött irkára is ez volt írva: Esztergom 1866. László Istvánt Benedek Elek "litterátus ember"-nek nevezte, mivel gyűjtögette a bukovinai magyarok népszokásait, népmeséit és dalait. 1883-ban, amikor Benedek Elek Szádeczky Lajossal Bukovinában járt a hazatelepítés érdekében, László István mint istensegítsi plébános, megajándékozta Benedek Eleket egy szép bukovinai mesével, melyet a nagy meseíró a Székely Tündérországba is bevett.⁴⁹

László István volt a falu csinos karcsútornyú templomának a felépítője. Már akkor, amikor Istensegíts plébánosa lett, első dolgának tekintette az új templom felépítését. Addig biztatta a tehetősebb híveit az adakozásra, hogy a Magyarországról kapott segély segítségével már 1894-ben hozzá lehetett fogni a templom felépítéséhez, és 1898. szeptember 12-én már fel is lehetett szentelni.

A régi búcsú napját megváltoztatták, s az új búcsú napját Mária neve napjára tették át.^5O

László István 1879-1914-ig volt lelkipásztora és segítője szülőfalujának. Meghalt 1914 márciusában. Lőrinc Imre bácsit beszélgetésünk közben megkérdeztem, hogy ismerte-e László Istvánt. Kérdésemre így válaszolt: "Ismertem, már elég öreg ember vót. Magyarországon végezte az iskoláit, me’ rendszerint a Szent László Társulat szokott minden esztendőben a magyar falukból ingyen taníttatni papokat, tanítókat, s így László István is így került vissza Istensegítsre mind pap. Ő elég sokáig vót pap Istensegítsen. Ő építette a templomot. Lőrinc Ádám gyűjtötte a pénzadományokat Magyarországon a templom építéséhez."

Gáspár Simon Antal bácsi 1932 őszétől kezdve naplót vezetett a bukovinai magyar falvak életéről, eseményeiről. Különösen Istensegíts hétköznapi élete állt a naplóban, de ezen keresztül a többi falvak életét is megismerhettük. E naplóban emlékezett meg László István halálának 20 éves évfordulójáról. 1934. január 28. A plébános úr az öreg László István 20 éves évfordulójára valami emléket akar csináltatni, akinek köszönhessük a templomunkat, méltó róla emlékezni egy ilyen jó papról."

A március 4-i dátumnál pedig ezt írja: A mai napon leplezték le a templomban László István elhunyt jó lelkipásztorunknak emléktábláját, amely a jelenlegi plébánosunk és a dalárda költségén készült. Délután 3 órakor kezdődött a szertartás, először prédikált a mi plébánosunk, azután a hadikfalvi esperes úr, felsorolva az elhunyt plébános életét és mennyit fáradott és küzdött amíg a szép templomot felépítette. Hálával tartozik neki Istensegíts. Azután a sírjához mentünk és ott elvégezték a gyászszertartást. (László István sírja a templom háta mögött van.)⁵¹ László István utódja a volt káplánja Bálint Péter lett.

[28]

Az I. világháború ideje alatt 1917. júliusában Istensegíts a front kellős közepébe került, és ezzel lakóinak a szenvedések leírhatatlan kálváriája kezdődött, mely öt hónapig tartott.
A gyújtogatások és fosztogatások napirenden voltak. Az ellenség katonái, amit csak tudtak, mindent elpusztítottak. A községházának és iskolának is csupán csak puszta falai maradtak meg. A plébánia épületét megrongálták, bútorait elégették, melléképületeit lerombolták, és levéltárát feldúlták. Bálint Péter csak nagy nehezen tudta az anyakönyveket megmenteni, azokat ládába téve a plébánia pincéjébe elásatni. A falu megszállása idején, az Oltáriszentséget is hosszú ideig a falusi házban őrizte titokban. Egyszer az utcán a katonák el akarták venni tőle, de ő azt mondta, hogy inkább meghal, de nem adja oda. Lefeküdt a ház előtti hídra, és így saját testével védte meg a Szentséget, míg azok jobb belátásra nem tértek. A toronyból a gyönyörűen szóló nagy harangot is levették, de ő ezt is megmentette. Az orgonasípokat pedig a lövészárokból szedte össze.

Ez a csíki származású derék pap Istensegíts népének lelkipásztora volt 1914-től haláláig, 1927. november 1-jéig. Tetemei az alsó temetőben vannak. Márványtáblás felirat van a sírján. ⁵²

Bálint Péter plébános halála után egy évig Istensegítsnek a legszebb, legrendezettebb bukovinai magyar falunak nem volt papja. Sebestyén Antal főesperes járt ide Hadikfalváról misézni, és egy évig ő látta el a lelkipásztori teendőket. Majláth püspök jóvoltából Istensegíts papot kapott, az udvarhelyi származású Elekes Dénest 1928-ban. Mint buzgó lelkipásztor, Elekes mindenben a nép segítségére akart lenni. Ő megszerette a bukovinai népet, a nép pedig őt. Lelkipásztori érdemein kívül gazdasági érdemei is voltak. A gyümölcstermesztés terén sokat tett falujában. Sokat fáradozott azért, hogy a nép elszaporodása miatti földhiány következtében beállt nehézségeket a nép áthidalja.

Elekes plébánost Bukovinában akkor még, mint gyermek kántort ismertem meg. Akkor is mint ma, nem tudott úgy elmenni az emberek mellett, hogy egy-egy kedves szavával meg ne szólítsa őket. Bár csak ritkán, missziók és búcsúk alkalmával találkoztunk, de kedvessége miatt ez is elég volt ahhoz, hogy őt megszeressem és jó barátok legyünk. S így az ő beleegyezésével ma is Dénes bácsinak szólítom.

A kalaznói plébánián őt felkeresve, az istensegítsi anyakönyvek között keresgélve elbeszélgettünk. Beszélgetés közben megkérdeztem tőle: hol született, iskoláit hol végezte, és később, mint pap, mely helyeken működött. E kérdéseimre ő a következőket mondta el: Székelyudvarhelyen születtem 1901. november 8-án. Az elemi iskolát és a gimnáziumot Székelyudvarhelyen végeztem. Itt érettségiztem 1921-ben. 1921-től 1925-ig papneveldében voltam Gyulafehérváron. Káplánkodtam Csíkszentsimon és Csatószeg községekben 1925-től 1927-ig. Azután káplánkodtam szülővárosomban Székelyudvarhelyen, 1927-től 1928-ig. Adminisztrátor voltam az istensegítsi plébánián 1928-tól 1942-ig. Azután káplánkodtam Moldvában Bákó (Bacau) mellett Bogdánfalva (Válea Saeca) 1942. szeptemberétől a tél közepéig. Azután Szabófalva (Sibioani) mellett egy Gyerejest nevű (Gheriesti) községben a tél közepétől március 15-ig. Ezután káplán lettem Bukovinában Radóc (Radauti) városában, a volt bukovinai andrásfalvi plébános mellett, akinek a neve Málec János volt. Onnan kerültem Bácskába adminisztrátornak, Istenáldás nevű községbe. Két filia tartozott hozzám. Istenföldje és Székelytornyos. Onnan 1944. október 8-án menekültem. Megálltam Zala megye Szentpéterúr nevű községében 1945 április közepéig. Azután gyalog indultam onnan Bonyhádra. A bukovinai székelyeket akkor letelepítő bizottsághoz érkeztem május elején. Azután 1945. május 22-én kaptam Virág Ferenc püspöktől a megbízást a kalaznói község adminisztrálására. Azóta tehát 1945. május 22-től vagyok mind a mai napig kalaznói lelkész, vagyis püspöki biztos, a plébániai ügyek intézésére.

[29]

Itt megkérdezem tőle: … ma hány éves Dénes bácsi? Mire ő így felelt: 81 esztendő hét hónappal elmúlt már. Tovább faggatom Dénes bácsit, és kérdésemre, hogy miért nem jött át a hazatelepülőkkel, így válaszolt: Akkor jött a határozat. Budapesttől kapták az értesítést a bukaresti követségen, hogy a fiatal papokat nem lehet kiereszteni. Menjenek Moldvába, csinálják a propagandát a moldvai magyaroknál, hogy jöjjenek Magyarországra. Erre föl ott maradt Demse Péter, mint andrásfalvi káplán, ott maradt László Antal, mint hadikfalvi káplán, és én Elekes Dénes, mint istensegítsi adminisztrátor. Három fiatal magyar pap maradt ott akkor Bukovinában.

Engem a püspök betett Bogdánfalva (Valea Sakra) nevű négy faluból álló plébániára
Dr. Petru Pál, vagyis Pál Péter magyarul is tudó moldvai plébánoshoz káplánnak. Mikor a román hatóságok észrevették, hogy csalogatom a csángó magyarokat Magyarországra, vége lett a munkámnak. Egyik faluból a másikba se engedtek már külön rendőri engedély nélkül. Ekkor a püspök azonnal, hogy baj ne legyen a dologból, visszatett káplánnak Radóc városába a volt andrásfalvi plébános Málec János mellé 1942. március 15-én. Itt akkor ő volt a plébános, mert ő is ott maradt Radócon. Itt a miénk volt a plébánia Szucsávától Szeletin városkáig. Ő ellátta Radócot, én meg jártam ki felfelé, lefelé, mindenfelé. Az ott maradott szlovák, német, vegyes családok vallási ellátását, lelki gondozását végeztem. Addig, amíg aztán írta a hadikfalvi esperes úr, hogy nagyon várnak a hívek, nagyon várnak a papok, hogy jöjjek ki Magyarországra. Közben belátták a bukaresti magyar követségen is, nincs értelme, hogy engem erőszakkal tovább ott tartsanak. Adták az útlevelet – még ma is megvan – , és így tudtam kijönni Magyarországra. Hadikfalván Bukovina földjére léptem, 1928-ban és később Magyarországon a bukovinai Fogadjisten községbeli telepesek falujába léphettem be. Ez Magyarkanizsa határában volt, Fogadjisten nevű kis telep. 1942. augusztus 14-én érkeztem oda. Egy év és három hónapra rá a bukovinaiak kitelepítése után.

Beszélgetés közben az anyakönyveket lapozgatva, egyiknek a hátlapján Dénes bácsi e néhány sorát találtam. Elekes Dénes megjegyzése az anyakönyvekhez:

Elekes Dénes a bukovinai istensegítsi anyakönyveket 1928. augusztus 14-e óta kezeli féltő gonddal. Őrizte a háború alatt, elveszéstől megvédte. Bukovinából való kitelepülésünkkor, otthon Bukovinában, kemény deszka ládákba gondosan csomagolta. Elekes Dénes tudomása szerint, az anyakönyvekből egy sem hiányzik. Kivéve a László Antal – Kula – istensegítsi lelkész által Bácsistensegítsen ott hagyott (Liber Banorum Gegyesek) anyakönyve két kötete. Továbbá elvesztek Bácskában az összes bérmáltak anyakönyvei.

Tovább lapozgatva még ezt a beírást találtam További megjegyzések címmel: Elekes Dénes lelkész az anyakönyveknek még jelenleg is őre, tehát nagyon jól ismeri. Tudomása szerint az anyakönyvekből egyetlen lap sem hiányzik, kitépés vagy bekötés előtt való elkallódás folytán. Hiányzik azonban a Status animarum I. kötetből az összes istensegítsi bejegyzés a K. betű utánig. Károly neve az utolsó bejegyzés. Talán valaki, Istensegítsből való lakos; tépte ki saját maga számára. De az is lehet, hogy az első világháború alatt, soká lévén a község két front között, és többször gazdát cserélt-, valamilyen katona megtalálta a könyveket a rejtekhelyén, és szalonna csomagolásra vagy más célra, szüksége lévén papirosra, ebből, az akkor legterjedelmesebb kötetből, jócskán kitépett.

Kalaznó, 1963. július 21. Elekes Dénes lelkész

[30]

Így, ahogyan Dénes bácsi a fentiekben leírja, a kalaznói lelkészi hivatalban valóban megtalálhatjuk az Istensegítsből áthozott összes anyakönyveket.

A Liber Baptisatorum (Kereszteltek anyakönyve) 1785-től 1941-ig tíz, az esketési hat és a halál-eseti öt kötetből állnak. Ezenkívül megtalálhatók a Status animarum (Lélekszám-összeírás), 1812-től kezdődően.

És végül beszélgetésünk befejezéseként megtudtam azt is, hogy Istensegítsnek tizenhárom filiája volt, Istentiszteletet azonban csak Fogadjistenben tartottak.

A Dénes bácsival való beszélgetés után meg kell említenem még dr. Sánta Pált, Istensegíts szülöttét, aki a Szent László Társulat támogatásával nagyszombati gimnáziumi tanulmányai után a budapesti központi papnevelői intézetbe került, és 1913-ban szentelték pappá Esztergomban. Első állomáshelye a Pozsony megyei Diószeg volt. Később Budapesten működött, ahonnan Kanadába ment, és ott a sakkhalmi (Stockholm Sask Kanada) magyaroknak lett a lelkipásztora. 1937-ben mint pápai kamarás, Serédi hercegprímás megbízásából képviselte Magyarországot a milánói eucharisztikus kongresszuson. Abban az évben megfordult Kínában és Japánban is. Kínai élményeiről sorozatos (folytatásos) cikkekben számolt be Húszezer mérföld a Csendes-óceánon címmel a kanadai Magyar Újságban. (1938)⁵⁴

A tanítókról beszélve, Antalfi Mihály a betelepülőkkel jött ide. Utódjaként fia, Gergely tanította a gyermekeket. Közben Pecki (Péki) Bálintot, aki Hadikfalván is működött, Pirch plébános kérte meg 1847-ben, hogy jöjjön Istensegítsre. Az öreg istensegítsiek elmondják róla, hogy az iskolában lakott, és különös szokásai voltak. Húst nem igen evett. Sült krumplival és pogácsával élt. A rossz gyermekeket a füstlikba dugta. Peckinek főiskolai végzettsége is volt. Pesten magyar iskolát vezetett. Szepességi származású, lelkes magyarsága hozta a bukovinai magyarok közé.⁵⁵

Amint Lőrinc Imre bácsi elmondja – s ezt többen megerősítik –, Molnár János, aki több évtizeden keresztül igazi tanítója volt népének, szintén Istensegítsen született, és a Szent László Társulat támogatásával került Istensegítsre, majd Andrásfalvára. Később fia, Molnár Géza lett Istensegíts igazgató-tanítója. Az I. világháború alatt összerongált iskolát ő hozatta rendbe, és tette használhatóvá. Nyugalomba vonulása után az istensegítsi-granicsesti határon, az úgynevezett Liváda mellett földet vásárolt, és ott minta-gyümölcsöskertet létesített. A legkülönfélébb gyümölcsfákat ültette el, igen nagy szakértelemmel. Mártonffy, Istensegíts első papjának halála után ő az első, aki újból szőlőskertet varázsolt Istensegíts határába, és szép eredményeket ért el. Közben több magyar tanító szolgált Istensegítsen. Név szerint: Pölöskei Pál, Tóth Imre, Szalai Géza, a kolozsvári származású Kibén Ferenc, aki sok üldözésnek volt kitéve az első világháború idején az ellenség részéről és Radócon van eltemetve, valamint Kibén Géza. Ez utóbbi volt az utolsó igazgató tanító az istensegítsi iskolában.

[31]

Az első világháborúban, mint magyar tanítók itt működtek még: László Lajos, László Ambrus, Kisvárdai Gyula, aki hosszú ideig Fogadjisten tanítója volt. Nevelő munkájuknak eredménye sok ideig meglátszott. Fogadjisten népéről rövid tanulmányt írt és jelentetett meg,
„A bukovinai magyar falvak” címmel. Szőts Gergelynek is voltak gazdasági érdemei. Jól értett a gyümölcstermesztéshez és kertészkedéshez. A falu szövetkezeti életében is jelentős szerepet töltött be. Műkedvelő előadásokat rendezett és megalapította a Kis Szent Terézről elnevezett dalárdát. Ennek az énekkarnak nagy szerepe volt a falu művelődésében s ő volt a dalárda lelke.

Brendján István Hadikfalva szülötte, a pécsi Nagy Lajos Gimnázium egykori diákja, akit a háború megakadályozott abban, hogy jogi tanulmányait Nagyváradon folytassa.
Az összeomlás után istensegítsi tanító volt, és itt működött 1941-ig, hazatelepülésünkig.
Sok érdeme közül csak kettőt említenek meg az öregek; a műkedvelő előadásokat, amelyeket rendezett, és a Kis Szent Terézről elnevezett dalárdát. E dalárdának, amelyet ő alapított, és amelynek ő volt a lelke, igen nagy szerepe volt Istensegíts életében művelődési szempontból.⁵⁶

Beszélgetésünk befejezéseként Lőrinc Imre bácsi az utolsó iskolakötelesekről ezeket mondja: A kitelepüléskor Istensegítsen 1400 iskolaköteles gyermek volt. Ezt onnan tudom, hogy én voltam az iskolának az elnöke.

A bírókról is megemlékezve, az öregek elmondása szerint Istensegíts nevezetes bírói a következők voltak: László István, aki egyhuzamban 32 évig szolgált. Vén bírónak is nevezték. 'Má’ öreg ember vót, s akkor es bíró vót' – mondják az öregek. Szőts János, Kajtár Antal, László József, Nagy Mihály, Szőts József 18 évig, Gáspár Ferenc 20 évig, Szőts Lázár, aki a háború alatt a két tűz közé szorított községet szolgálta. Ez idő tájt az ellenség bizalmatlanul nézte a magyar lakosságot, s az árulástól félt. S így teljesen ki akarták üríteni a falut, s lakóit Dél-Bukovinába szállítani. Így Szőtsnek, s a község akkori vezetőinek köszönhető, hogy e keserű sors be nem következett. Ők közbenjártak és könyörögtek a legközelebbi parancsnoknál, majd egy tábornoknál, és így sikerült elérni, hogy az ellenség a tervétől elállott, s nem tette az egész lakosságot hontalanná.⁵⁷ Utána Gáspár Marci lett a bíró 1926-ban. Majd Szőts (Jóska) Géza. Utána megint Gáspár Marci, de közben kijött Magyarországra a hazatelepítés ügyében, s így helyette Szőts (Zakariás) Ferenc végezte a bírói teendőket 1941-ig a hazatelepülésig.

Ekkortájt, 3508 fő volt Istensegíts lakóinak száma.

Az első betelepülők nemcsak templomot építettek maguknak, hogy a vallás vigasztalását már az első napoktól fogva megtalálják, hanem komoly élni akarással felforgatták Bukovina ugarát, hogy a mindennapi kenyerük meglegyen. De nemcsak kenyeret adó gabonaféléket vetettek, hanem szőlő termeléssel is kísérleteztek. Tudvalevőleg Bukovina hűvös éghajlata, változó időjárása nem nagyon kedvez a szőlőtermelésnek. Míg Moldvában már a XVII.-XVIII. században jó borokat termeltek, a tőle északra fekvő Bukovinában még meg sem próbálkoztak a szőlő termeléssel. Mártonffy Mór irányítása mellett az istensegítsiek 1780-ban elültették az első szőlőoltványokat. Eizenberg kormányzó támogatva a két falu buzgóságát, még ez évben szőlőoltványt hozatott Moldva leghíresebb bortermő vidékeiről, hogy azt is ültessék el.
Az elültetett szőlőoltványokból 1783-ban már egy holdnyi szőlőskert lett a Szucsáva folyó partján, és ez év őszén már megtörtént az első szüretelés, aminek néhány vödör bor lett az eredménye.

[32]

Hogy Bécsben is meggyőződjenek arról, hogy Bukovinában is jó bor terem, Mártonffy 1784 elején két üveg bort küldött Bécsbe Hadik Andrásnak, a haditanács elnökének. Jelezni akarván azt, hogy a Bukovinában termelt bor is kitűnő. Hadik András jó minőségűnek találta a bort, Mártonffynak elismerését fejezte ki és megjutalmazta. Eizenberget pedig biztatta, hogy mindent kövessen el a szőlő mívelés meghonosítása és terjesztése érdekében. Mártonffy örömmel fogadta az elismerést és a jutalmat. S most már azon fáradozott, hogy ne csak a magyarok termeljenek szőlőt, hanem egész Bukovina ismerje meg a szőlőtermelést és Istensegíts, mint a szőlőtermelés központja vásárhely legyen. Miután Bukovina polgári közigazgatás alá került (1781) és Mártonffy is meghalt, a buzgóság a szőlőtermelés terén megcsappant. Később teljesen elhanyagolták. Még Mártonffy népe is megfeledkezett a szőlőmívelésről. ⁵⁸

Ma e szőlőtelepítés után kétszáz év elmúltával, szinte ne is csodálkozzunk azon, hogy a bukovinai nép teljesen elhanyagolta és később megfeledkezett a szőlőtermelésről. Hisz a robot, a kényszermunka, szinte rákényszerítette a szőlőmívelés abbahagyására.

Az öregek elbeszélése szerint, a robot miatt különösen Istensegíts lakói szenvedtek nagyon sokat, mert a lengyel származású földesúr, Wolánsky József gyötörte nagyon őket. Hetenként egy napszám volt a robot, melyet hol gyalogszerrel, hol igával kellett teljesíteni a szükségleteknek megfelelően.

A betelepüléskori hízelgő csalogatás és dédelgető vendéglátás most vált érthetővé.
A birtokát környező lakosai helyett, az erősebb testalkatú magyarokra volt szüksége.

Az akkori idők szellemében a nagybirtokosok az ingyen munkaerőt tetszésük szerint használták fel. Jellemző Wolánskyra például, hogyha valaki lázadozott, ő keményen rászólt: Kuss, te vengerszki pess magyar kutya! Megkövetelte, hogy a régimódi faekékkel, melyeken vas csak a szántó vas volt, egyenes barázdákat húzzanak. Az időjárástól és talajviszonyoktól függetlenül, ha hibát látott, az egész napszámot megsemmisítette. Kapáláskor megkövetelte, hogy a sorba bevetett kukorica tövek egyenlő távolságra legyenek egymástól. Függetlenül attól, hogy hogyan vetették és hogyan kelt. A hiányok miatt mentség nem volt. Aki a vetésre panaszkodott, odavágta: „Kivagdaltad, hogy uradat megkárosítsad!” A szerencsétlen emberek a kukorica töveket vízzel öntözték, hogy hiba ne legyen. Az ellenőrzésnél, hogyha két sukkos (55 cm) távolságon hiba volt, a napszám megsemmisült. Az aratást sarlóval végezték. Mindenki köteles volt egy meghatározott területet learatni. Itt a napszámokat azon a címen semmisítették meg, hogy a kévék nem egyenlőek. A folytonos piszkálódással elérték azt, hogy a robotmunkás annak ellenére, hogy egész éven át robotolt, mégis adós maradt.

A cséplést télen a legcsikorgósabb időben ló tapodtatással – nyomtatással – végezték.
E munkánál jaj volt annak a gazdának, akinek a lova a gabona közé ganyéllott, piszkolt. Itt a napszám megsemmisítése mellett még botozással is büntettek. A hétközben büntetésre ítélt embereket szombat délután az udvarba rendelték, és Wolánsky jelenlétében külön e célra tartott hóhérral verette meg.

Az így sanyargatott telepesek kénytelenek voltak saját földjüket elhanyagolni. Az addig jól termő földek az évi szükséges kenyeret is nehezen adták meg, s így részleges éhezés mutatkozott. Amikor egy alkalommal a bíró kenyérhiány miatt panaszkodott, Wolánsky gőgösen vágta oda: Tegyenek követ a tarisnyába, de dolgozni mégis muszáj!

[33]

Az élelmesek, akik a kíméleti idő alatt a szabad legelőn sok állatot tartottak, saját földeket vásároltak, így őket robot nem terhelte. Mások szolgákat tartottak a robot elvégzésére. Akik ilyesmit nem tehettek, Bukovina kormányzójánál próbáltak panaszt tenni Wolánsky ellen. Ez sem segített. Így az istensegítsiek 1782-ben megtagadták a robotot, és a hadikfalvi madatariátushoz csatlakoztak, ahol emberségesebbek voltak. Wolánsky erre az elöljáróságból 12 embert lefogatott, és azokat a fogházzá átalakított László József házába záratta, és a saját embereivel szigorúan őriztette. Ezeket minden hét keddjén kihallgatta és megbotoztatta.
A kihallgatás szövege csak annyiból állt, hogy: Meghódolsz-e Wolánsky előtt? Ha a válasz az volt, hogy nem, akkor jött a deres. A foglyok, hogy a kínzást könnyebben elviseljék, a botozás reggelén alaposan bepálinkáztak. Volt olyan pálinkával felbátorított ember is, aki Wolánskynak nyíltan odavágta: „Te hóhér! Ha halálra is botoztatsz, úgy sem dolgozom neked!” Wolánsky megpróbálta a pálinka becsempészést megakadályozni, de nem sikerült neki, mert egy ideig a nyitott kéményen jutott be a foglyok részére a pálinka. Később László Józsefné, aki a foglyok élelmezésévei volt megbízva, kenyérben és puliszkában elrejtetten juttatta be a pálinkát. De az is előfordult, hogy kisgyermeke ruhája alá rejtette be a lapos üveget, s így lopta be.

A pünkösd harmadnapi kihallgatás és botozás alkalmával Szentes György, az egyik fogoly, mintegy megjövendölte: „Vigyázz, te hóhér, mert még ebben az évben vége lesz a hatalmadnak!” Még aznap hazafelé kocsikázás közben valaki rálőtt Wolánskyra. A golyó a kalapját érte csupán, de elájult, és annyira megijedt, hogy két kihallgatáson nem jelent meg.

A botozó bizottság egyik tagjának a biztatására még az elfogatás első hetében panaszos írást szerkesztettek, és azt a császárnak küldték. Az írást egy 12 évet szolgált, leszerelt ulánus székely katonára bízták, aki gyalog indult el Bécsbe. A dologról csak a dézsmabiztos Szőts György nem tudott. Mikor megtudta, hogy mit csináltak, jelentette a dolgokat Wolánskynak, de ő így felelt: Isten az égben, a császár Bécsben, s a Gubernium Szebenben!

Makrai Péter, a megbízott, hat heti gyaloglás után Magyarországon át jutott el Bécsbe.
Az ott levő ezred parancsnokánál jelentkezett, aki volt katonájának kieszközölte a császár elé való jutást. A császár megdöbbenve hallgatta az élőszóval is előadott panaszt. „Hiszen nekem – mondta a császár – ellenkező értesüléseim vannak!” Intézkedett, hogy Wolánsky a „Serbinci hóhér” – az utóbbi időben így nevezték – személyesen jelentkezzék nála. Wolánsky nagyon dühös lett. A hatóságot hibáztatta, hogy miért nem figyelmeztették, ez a nép a császár kegyeltje. „Megállj Makrai és te is gubernátor, jöjjek csak vissza Bécsből!” Wolánsky azonban csak Lembergig jutott el, ott a császártól való féltében megmérgezte magát.⁵⁹

Ez eseményekkel kapcsolatos igen kedves monda él a nép között, amely így hangzik. Vót egy ember, aki egész nyáron csépelt, s mégse tudta a cséprobotját teljesíteni, mert a csépelt szalma közi örökké vegyítettek egy-egy marék gabonát, s kezdhette újra előlről.
Az asszonyok es kellett mennyenek robotra, s ha sírtak, hogy nincs mit együnk, nincs mit a tarisnyába tegyünk, há az uraság aszonta: „Tegyetek követ a tarisnyába”! – s kacagott.

– Átkozott legyen – ha meghal, még a föld es vesse ki magából! – átkozták az asszonyok örökké. – Sokat keseregtek, hogy egyik helyről eljöttek, hogy szabadságik legyen, s most belé kerültek a nagyobb rabságba.

[34]

Vót egy okos ember köztik, nem vót iskolája, de nagyon okos vót. Makrai Péternek hítták. Megsokalta már a sok kénzatást, s elment Wolánskyhoz:

- Métt kénozod ennyire ezt a népet. Nem félsz az Istentől, vagy ha tőle nem, hát a
császártól!? Wolánsky erre aszonta:

- Az Isten az égbe, a császár Bécsbe – s akkor a zsebire vágott, ahol arangyak vótak
– s itt ne a zsebembe…

Kapta magát Makrai Péter, és gyalog felment Bécsbe a császárhoz, s panaszt tett, hogy könnyítsenek rajtuk, mert elpusztulnak. Na ezt megtudta Wolánsky, s avaI a temető sorkába felállíttatott egy akasztófát a deres mellé, ahol szokták botozni a népet. Kiadta parancsba, hogy ha visszajő Makrai Péter, há el kell fogni, s fel kell akasztani. Vissza jes jött az ember,
s meg es fogták. De előbb mielőtt felakasztották vóna, még ötven botot es ütöttek rajta, hogy a többieket elrettentsék a panaszkodástól. – Lehúzták a deresre, s ütni kezdték. S közben hogy a botozás folyt, jött egy lóhátos, fejér kendőt lobogtatott a kezében. Kegyelmet hozott Makrai Péternek a császártól. Mikor ezt Wolánsky meglátta, úgy megejedett, hogy abba a helybe meghót. – Háromszor temették el, de a főd mind a háromszor kivette a koporsóját, me’t az asszonyok átka megfogta. Utána egy káponacskát építettek, s abba tették belé, me't a főd nem fogadta bé.^6O

[35]