Szomorú sorsközösségben

A világháború utánig Józseffalva kevesebbet szenvedett, mint a többi magyar falvak, amelyekben veszedelmes kolera, éhség és a világháború borzalmai söpörtek végig. Azonban Józseffalva sem kerülhette el a megpróbáltatások napjait. Amíg a többi falvak részletekben szenvedtek, Józseffalvának egyszerre kellett elszenvednie minden keserűséget és nyomorúságot. 1939. május 18-án Áldozócsütörtökön kora délután tűz ütött ki Józseffalván, amelynek emléke egész életén keresztül végigkíséri a józseffalvi népet. Száztizennyolc lakóházat és azokkal együtt minden ingóholmit elpusztított a rettenetes tűzvész.

A mit sem sejtő józseffalviak első felocsudásukban életük veszélyeztetésével csak állataik csekély hányadát tudták megmenteni. S míg a falu végében alig hajtották ki kertecskéikbe a jószágot, addig már lángban volt a falu közepe s felső része.

A hatalmas, emberemlékezet óta elő nem forduló szél sebesen vitte a lángcsóvákat, és még fel sem eszméltek, s már a vagyonukból csak a rajtuk lévő, félig összeégett ünneplő ruha maradt meg. Igásszekér, szerszámok, minden elképzelhető holmi odaégett.

Az elemi csapás nem kímélt semmit, és bosszúálló kedvében egy-egy házat átugrott a tűzcsóva, hogy későbben oda visszatérve a magukat megmentetteknek gondoltaknak se hagyjon hosszabb vigasztalást.⁷⁵

[51]

A borzalmas tűzvész után az épen maradt iskola, és az Isten csodájára megmenekült római katolikus templom, meg a félig leégett plébánia épülete hirdette a virágzó község múltját.

E nap szörnyű eseményeiről Németh Kálmán dr. – Józseffalva plébánosa – „Százezer szív sikolt” című könyvében így emlékezett meg:

„Áldozócsütörtök volt. Már kora reggel a faluban nyargalásztam a harangozómmal. Két nagy tejeskannában tejecskét vásároltam vendégeimnek, az elsőáldozóknak. Minden évben a lelkészek vendégei voltak, reggeltől „estebédig”. Az őzikék kertjében állítottam fel asztalaikat. Örömüket megkétszerezte a kalácsot-kolduló szelíd őzikék kedvessége. Ma jó napom lesz, mondom a mellettem kuncogó, siető harangozómnak, és szívem figyelme folytonosan az őzikés kert gazdagodó asztalára terelődött: Istenem, mi lesz itt ma? Áldozócsütörtök a templomban! Aztán piros kis szájak töltekezése a lugasban, fehér galambok, őzek, és 400 darab 18 esztendős, dús lombozatú fenyőfa asszisztenciája mellett. Csak a körmenet ne tartana sokáig, hogy a gyermekek ehessenek!... Kicsit fárasztó lesz a hosszú út a temetőig, ahová mégis kell mennünk, mert hősök napja van!

Mise után a hegyre mentünk a temetőbe, szélviharban. Lobogóinkat kedve szerint tépdeste a szél. Megszokott vendég a Kárpátok eme viharsarkában. Vagy a magyar hősök emlékére meggyújtott gyertyáinkat akarta csupán kifújni irigyen? Hősök napjának éjszakáján valahol Magyarországon sok helyen lett könnyes a csipkepárna. Bizonyára erre kóvályogtak sírt kutatva az anyák, a hitvesek, az árvák lelkei. Itt vonaglott, itt sírt azonban a fűbe térdelve aranyos képviseletük, Józseffalva népe.

A temetőből délután egy órakor értünk haza. Ekkor az ártatlan gyermekek, az elsőáldozók majszolgatva vették körül asztalaimat, és falatozni, enni kezdtek, megfizetve persze a kéricskélő őzikéknek a fejadót a kalácsokból.

Én az irodába siettem. Távoli filiálisomból jelentkezett keresztlevélért egy német, ki akartam neki állítani az okmányt. Egyszerre csak elsápadva nyit be kopogtatás nélkül a harangozóm:

– Plébános Úr, azonnal jöjjön, mert mindjárt leég az egész falu! Nem ment kongatni, még arra se volt idő. A láng felcsapódásakor mindenki megértette a halálos ítéletet. Telepes falu volt Józseffalva, a házak helyét zsinórral húzták meg valamikor a katonamérnökök. Pontosan az utolsó előtti ház gyulladt meg a rettenetes szélviharban, amelynek az iránya hajszálpontosan követte a katonák zsinórját. A kilométerekre dobott zsindely-kartács: tűzcsővel látta el már az első percekben két kilométeres vonalon a falu főutcáját. A tűz Ilie Berár nevű román gazda csűrjében keletkezett, aki az egyetlen román lakos volt a színmagyar Alszegen. Hősök napján a városba ment, felesége pedig Sztupkára készült lakodalomba, de mielőtt elment volna, hat gyermeke számára ebédre kukoricát pattogtatott a csűrben. A tüzet állítólag kioltotta, aztán elindult a mennyegzőre, köténye csücskéből eszegélve az ebédet, amely nekünk olyan sokba került. Az ordító szélvészben szinte utcasorok szerint, egyszerre gyúltak meg a rettenetes fények a zsindelytetőkön, mint mikor villanyt gyújtanak, és egyszerre fényesedik ki egy-egy városrész. Néhány bádogtető kivételével, zsindellyel volt fedve itt minden ház, minden istálló és csűr. Kiszaladtam az utcára és azonnal két kapun nyitottam meg a lakatot. Mindkét kapu a telkem szélén nyílott, az egyik jobbról a másik balról. Mindkét kapunak egy-egy frissen épített út volt a folytatása. Kalákával építettem ezt a két utat a tóhoz. Jobbról lezörögtek tűz esetén a hordós szekerek a tó mellé, melynek innenső parti kiképzése széles volt, a vízzel rakodó kocsik számára. A másik úton és kapun felkapaszkodtak a telt kocsik a főutcára. Szinte pazarnak mondható tűzoltó felszerelésünket miképpen kótyavetyélte el, és juttatta más faluk kezére egy szívtelen áramlat, azt ma még el nem mondhatom. Én ezekből nem találtam semmit, csak egy tömlő nélküli, de igen erős nyomású fecskendőt, amit négyszáz méteres új tömlővel láttam el. Mivel a kutak mélysége 20-25 méter között váltakozott, s hogy tűz esetén gyorsabb legyen az oltás, ezért a falu kerekeseivel kétkerekű szekerekre rögzített hordókat csináltattam. Ezekben mindig készen volt a víz az udvaromon. Ezekkel oltottuk ki nemrégen Borbáth Brigitta árváinak meggyúlt istállóját. Ez volt a tó főpróbája, és olyan jól sikerült, hogy a maradék vizet a sáncokba kellett kiengedni. De ez az áldozócsütörtöki tűz egészen másképpen indult. Úgy jött a falu felé, mint a vágtató ló, melynek a felhőkig ér a sörénye. Ebbe a fekete sörénybe piros pántlikát font a láng. Mire odaértem, a túlsó járdán már párja volt a tüzeslónak és mire hatot számolhatott volna valaki, akkor már négyes fogaton, négy utcán vágtatott pántlikás, szénfekete sörényét rázva, a halál lova. A borzalmas „fogat” egy időre mintha megtorpant volna a templom és a plébánia tövében: mindkét épület bádoggal volt fedve. Dús lombozat, fenyősor és néhány hársfakirály védte körös-körül. A házak felett vágtató és most megtorpant halálkocsinak egyik tüzes kereke most a „Burduzsénnak” nevezett utcák felé kezdett gurulni, lefelé a hegyen.

Az emberi sikoltásokat teljesen elnyomta a tűzorkán zenéje, mely mélyebb volt, mint a Niagara zúgása. Sípjait sok millió egyszerre égő száraz zsindely pattogása táplálta. Sisteregve és szitkozódva veszekedett és osztozkodott a zsindelyeken a pusztulás ezer ördöge. Gerendák, kazlak, az egyszerre égő kerítések, kutak, a belobbant gyümölcsfák ezrei adtak fájdalmas mellékzöngét ennek a muzsikának. Az égő zöld fák éppen úgy siratták égés közben kicsinyeiket, gyümölcseiket, mint az emberek. A vadgesztenyék akkor virágoztak. Minden ág végén fehérsátort építettek virágból láthatatlan törpék. Ők se hagyták sírás nélkül a sok törpesátor kigyulladását. Közben mindegyik ház lángszórós tűzfészke lett az orkánnak. A békés családi fészkek tetőzete felült a szélvész „mozgószalagjára” és vitte a pusztulást a többinek. Minden más tűzeset az összetartás szinte hallhatatlanul nemes kiváltója volt, de most senki se tudta, merre siessen. Mindenki a maga fészkével volt elfoglalva. Az állatok és gyermekek megmentésére alig volt néhány perc. Azonkívül egy kis ágyneműt csomagolt mindenki, aki tudott és rohant vele. Legtöbbnek hátán is meggyúlt a batyu. Másnak a kezében gyúlt meg a menyasszonyi ládája, amiben a fehérneműjét vitte. A ládát letették, kezükkel oltották, vagy éppen leköpték a parázsló foltot. Leguggoltak mellé a szemetcsípő fojtó füstben. Alig lehetett egy méterre látni. Akik a tüzünket a párkányhegyekről, sőt a havasokból 50 kilométerről nézték, azok is mondták, hogy a szél leverte a füstöt a földre. Így mondta ezt a Csernovicból indult lengyel postarepülő pilótája és szerelője is később. A lengyel gép minden nap pontosan abban az időben átrepült falunk felett. Csodálatos, hogy a zsindelyek, kazlak, istállóba rekedt állatok jajveszékelésén keresztül most is meghallottam a hangját. A gép ott keringett a falunk felett. Leírt az utasaival három kört, pokoli látványban gyönyörködhettek. A gépet Soós Fülöp György csűrjének tetejéről láttam meg, amikor szinte közvetlen közelségbe ereszkedett. Őrült bizalom gyulladt bennem, hogy ez a repülő most segíteni tud rajtunk, legalább üzenetet visz valahová, hogy jöjjenek és ne hagyjanak minket! Ez már a második csűr volt, amelyre felmásztam. Közben megpróbáltam a lehetetlent.
A hordós szekérbe gyorsan befogtam Olga nevű lovamat, s a hordóval először Várda Dániel udvarába szaladtam, hetedik szomszédomhoz. Megláttam a csűrtetőn a végzet lovának sörényét, piros pántlikáját, a lángot. A hordóból kikaptam a dugót, a vedret megtöltöttem, és a létrán felszaladtam a tetőre. Megláttam onnan azt is, hogy jajgató asszonyok odabújnak a hordóból kiszökő vízsugárhoz. Tehát valaki már nyitva hagyta a hordót zavarában. Az égő vén zsindelyt lelocsoltam, kioltott pernyéjét leszakítottam a kezemmel. A csűr tetején bekukkantottam a hűvös csűrbe. Akkor látom, hogy az új szekér ég odalent, miközben én a csűr sapkáján nyomogatom és oltom az öreg zsindelyt. Honnan kerülhetett a tűz a nyersfájú új szekérhez? Lecsúsztam a létráig, a vedret ledobtam, aztán igénybe se vettem a létrát, hanem leugrottam a lóhoz.

A hordót bedugtam, és szaladtunk a nyugtalankodó Olgával a másik udvarba. Ez volt a Soós Fülöp Györgyé. Mire a csűrtetőre felmásztam, a tűz itt is megelőzött. A talpgerendák égtek már. Mintha viszketőport fújt volna valaki a ló fülébe, orrába. Ágaskodni kezdett.

Kantárszárába kapaszkodtam, cipelt egy darabig, hogy lábam se érte a földet, aztán bevágott a sáncba és megiramodott a hordóval. Pillanatig utánanéztem, amint hidacskám karfájánál darabokra töri a szekeret és a hordót.

A házba siettem, ahol egy lélek sem volt. Édesanyámat azelőtt való nap kísértem el Dornavátráig. Erdélybe indult látogatóba. Különös előérzet lepte meg, menni akart mindenképpen.

Az irodában nagy lelki nyugalommal ült a keresztlevelet kérő Emil Krisztel, akit el is feledtem, és akinek fogalma sem volt arról, hogy odakint mi történik. Nem nyílt a szobából ablak a falu felé, a dús vadszőlő pedig minden borzalmat elfüggönyzött egyelőre. A papi lakot körös-körül 18 éves szép növésű fenyőfák védték a szelektől. Ezek egy ideig a borzalmak faluját eltakarták. Az aktára váró ember ijedt szemeket meresztett, amikor lepörkölődött hajamat meglátta. Mindjárt megértett mindent. Segített összeszedni a hivatalos könyveket és iratokat. Felesége is ott volt. Neki az íróasztalom fiókját adtam oda, úgy ahogyan azt kirántottam az asztalból. Lefödtem még egy párnával arra az esetre, ha a szabadban kell hálnom. Megkértem még őket, hogy zavarják ki az istállóból az állataimat. Kötözzék össze őzikéim lábait és szaladjanak velük a lucernásba.

Átrohantam a templomba. A templom tőszomszédjai ekkor már mind a két oldalon égtek. Most valami olyat láttam, amit azelőtt elképzelni se tudtam volna. Égve úszott a levegőben egy három méteres deszka. Piros tutaj volt, amit 300 egyszerre égő épület, és ugyanannyi kazal izzásának felhajtó ereje röpített a levegőbe, és amelyik abban a pillanatban a templomunk felett végezte siklórepülését. A szentséget magamhoz vettem, edényeit pedig a szentségtartóval, egy rend fehér miseruhával együtt lepedőbe kötöttem és a hátamra vettem. Csak ebben a pillanatban láttam, hogy a templom tele van gyerekekkel. Nemcsak az elsőáldozók voltak itt, hanem minden irányból egészen maguktól a templomba rohantak a kicsinyek és bezárkóztak. Eltűnésükről még a szülők sem tudtak.

Közben Fazekas Albert nevű hívem 6 éves kisleánya kézen fogta két, még kisebb testvérkéjét, aztán toborzott még magához a négy- és ötéves gyermekek közül egy csoportot. Lekerültek a tóhoz, és onnan mindenütt a patak partján elkerültek Sztupka községig, a méteres parti fűben és virágzásban. A patakparti virágok, fák és vadgalambok mit sem tudtak pörkölődő józseffalvi kollégáik sorsáról. A menekülő gyermekeket befogadták a sztupkai emberséges cigányok, akik másnap visszahozták őket, hogy a csendőrség és az aggódó szülők ne kutassák kis csontjaikat a romok között.

Soha azt a nézést elfelejteni nem fogom, amikor az aranybatyuval a hátamon, a templomba menekült gyermekekkel összetalálkoztam. Kacsóikat összefogták, magasra emelték, mint mikor édesanyjuk este imádkoztatja őket. A batyuba kötött szerelvényeket, virágos kertem bokros részébe a gruppba hajítottam. Legjobb lesz nekik a szabad ég alatt. Nem marad itt egy tutajnyi rész sem a kézzel ácsolt életekből. Rögtön vissza kellett fordulnom, mert Pap Sebestyén szívemig fúró hangon imádkozott, térdreesve nézte házának mérges lángnyelvekkel teli tetejét. De a cinteremben ott láttam már Péter Lajost is, aki második szomszédom volt, és akinek az épületei már le is roskadtak. A tűz orkán sárkányaival elérkezett már a templomig. Ostort font. Pap Sebestyén házának, istállójának, az ő szénával tömött és zsindellyel fedett csűrének hármas lángcsóváját, egy darabig dugóhúzó-szerűen csavargatta a szél. Úgy nézett ki ez a három kanyargó láng, mintha három vörös húsvágógépben forogna három izzó henger. Most a három csóvát eggyé fonta össze egy még frissebben dolgozó szélroham. Előbb ráfújta a vén hársfára, mely a templom udvarában el szokta látni gyógyteával a falut. A hársfa sírt, megadta magát, eldobta a felszerelését, és most már ő segített a sárkányoknak, az ellenségnek, mert egész erejével égett. A lángcsavar most a templom falát tapogatja végig. Szentségtörő ujjaival végigtapogatja a színes üveg ablakokat, megolvasztja az ólomkarikák ólmát, kitapogatja a szemeket és a megolvadt fém lecsurog a falon. Nem tud azonban belekötni Druzsbáczky templomába, melyen minden ajtó és minden ablak vaslemezekből készült. Csupán fent a tetőzet alatt van egy réteg deszkázat. Gyalult deszkavédelem, amelyik alulról védi a padlást a szemtelen verébtől. Már pattog a deszka a nagy izzásban. Ebben a pillanatban ezért reszketek. A lángcsavar azonban nem tudja kitapogatni és elcsavarog más irányban, eltereli más irányba a szél.

Közben leomlott a fenyőfáim sorát déli oldalról berámázó kerítés, és a tőlem csak ötven méterre levő szomszédunknak, a román templomnak gerendákból épült kupolája. Bukovinában géppel „szélezett” vastag gerendákból farkasfogazással tudnak kétemeletes házat, szállodát is építeni. Sok helyen a templomot is ebből építik. Az itteni mesterek kezében olyan kezelhető anyag a fa, mint másokéban a tégla vagy a vasbeton.

Amikor a kupola lezuhant, irtózatos jajveszékelésbe fogtak falunk románjai és a környékről odavágtató többi románok. Erről a hangról tudtam meg, hol lehetnek most a leégett falu emberei. A leomlott kerítés parazsán átugráltam, a lángsikátoron a hang irányába szaladtam, és ekkor megláttam a lucernások és gyümölcsös kertek aljában egy végtelen sírdogáló láncot. A repülő kupola melege egy pillanatra a földhöz forrasztott, aztán futó lépésben megindultam népem felé. A nyílegyenes főutca két kilométeres vonalának megfelelően, ez a zokogó lánc is éppen ilyen hosszú volt. Minden család a kert végébe gyűjtötte azt, amit kihozhatott. A mentésben csodálatosképpen a fürge gyermekek voltak a legügyesebbek.

Amíg a községházán a telefon el nem égett addig sikerült értesíteni a szucsávai, fultucsényi, gurahomori és ilisesti tűzoltókat. Legelőbb a lóval vontatott fecskendőjükkel az ilisestiek érkeztek meg. A főszolgabíró, mint tűzoltóparancsnok vezette őket. Meg is mentettek egy pár házsort a román negyedben. Ott voltak a beomlott román templom körül, amikor a már meggyúlt plébániára újból visszamentem. Pedig már mielőtt a templomtól eljöttem, elbúcsúztam tőle és megcsókoltam a veranda egyik oszlopát, mert akkor már égett a csűröm, bádoggal fedett istállóm, tűzifám, kerítésem. És mi zavart vissza újra?

Egy semmiség, egy butaság, amit szinte restellek bevallani. Gyerekesen és ostobául elhangzott a következő felkiáltás híveim valamelyikének a szájából: Plébános úr, mér’ hagyta ott a Tubit? El kellett volna hozni a Tubit. Hogy fog sírni érte szegény naccsága; az édesanyja!

Tubi egy szürke galamb volt, sirálygalamb, édesanyám kedvence. Mikor anyám elment, Tubi ott búsult éhesen az előszobában a cserépkályhán és ott is felejtettük. Milyen furcsán hangzott nekem a mindenét elveszített hívemnek jószívű felkiáltása, de ugyanakkor egyéb is eszembe jutott: holnap már biztosan levelet ír az én anyám, akit legjobban szeretek a világon és aki apám elvesztése óta legféltettebb egyetlen kincsem. A levél mivel kezdődhetne mással, mint azzal, amivel minden levele kezdődni szokott, ha messziről írt: „Tubi mit csinál? Tubit tisztelem! Tubira vigyázz!”

Ha már minden odaég, gondoltam magamban, miért ne maradhatna meg Tubi és miért kell megfulladnia a füstben? Hátha kibírok még egy fordulót?! Elkértem egy kendőt, leszaladtam vele a tóig, megáztattam. Fejemet is megmostam, mert már jelentkeztek nálam a súlyos füstmérgezés tünetei. Számhoz szorítottam és megint átszaladtam a palánk parazsán. A küszöb előtt már máglya volt, amelyik mindazáltal fojtottan, csendesen égett a zárt ajtók között. A külső ötös faküszöb szintén égett már. A fürdőszoba ablakát kellett betörnöm az őzikék kertje felől. A párkányon felhúzódzkodtam és a betört ablakon bemásztam. Átszaladtam anyám szobáján és az ebédlőn, már messziről kiabálva a galamb nevét. Látni a zárt ablakon is beszürömközött vastag füsttől semmit se lehetett. A galamb a füstben meghallotta a kiáltásomat és megtalált. Fejemre szállott, én pedig megragadtam, mint a karvaly. Menekülni akartam vele az ablakon keresztül, amikor két tűzoltó sisak csillogását vettem észre a konyhában, a vastag füstben. Ilisesti német önkéntes tűzoltók voltak. A német legények a sikoltozó székely asszonyoktól megtudták, hogy visszamentem a galambért az égő házba. Bemásztak utánam ugyanazon a tört ablakon. A tűzoltók most az én nevemet kiabálták, és az egyik a fürdőszobában felfedezte azt, ami nekem a különös zavarban még most sem jutott az eszembe. A fürdőszobában az én szokatlanul nagy fürdőkádam színültig volt vízzel.

Most minden edényt összeszedtünk a konyhában, vödörtől levesestálig, és a már öt helyen égő veranda oltására indultunk. Mintha csodatevő szent Flórián vödre lett volna a tűzoltó kezében. Ahova vödrét loccsintotta, ott nagy sistergéssei, minden kialudt. Pedig a veranda egyik végétől pár méterre összerakott és felvágott négyölnyi tüzifám parazsa piroslott és átfűtötte pokoli forróságával még a kőfalakat is. A veranda bedongázott déli oldala szintén égett már és a régi festéktől pattogó vastagon olajos deszka már lángolva vezette a tüzet a padlásra. A tűzoltócsákány belevágott. A lángvezető deszkába hárman kapaszkodtunk bele, hogy leszakítsuk. Ez is sikerült. Ebben a pillanatban állott meg nagy tülköléssel a szucsávai ciszternás kocsi a ház előtt. Kiszaladtam a tülkölésre, hogy tájékoztassam. Ugyanakkor végignéztem innen, a falu központjából a főutcán. A széles út mellett jobbról és balról, eltűntek már az égig érő és összefolyó tűzoszlopok. De eltűnt a falu is kétkilométeres messzeségig. Egyetlen telek volt az egész világ. Közbeeső kerítések nem osztozkodtak a térségeken. A házak helyén nem volt magasabb a rom, mint egy-egy nagyméretű és parázsból álló főoltár, ami azonban inkább hasonlított a Feszty Árpád körkép pogány áldozati oltárához, amin a fehér lovat égették. Minden udvaron voltak kisebb oltárok is. Minden épület fából volt, el kellett tűnnie mindennek a pincéig, hogy csupán a kutak kávátlan és ásítozó üregei és a szennygödrök maradjanak meg. Sok helyen odaégett állatok húsa piroslott a kirepedt bőr alatt. A kutyák megsülve hűségeskedtek tovább a forró láncon. A kutakba beroskadt a húzószerkezet, a meggyúlt kerék.

Folytattam tovább a harcot a magam kis váráért. Az istálló pléhezetét a forróság felhajította és felgöngyölve odadobta a küszöböm elé. A szélvihar itt is, ott is behajított egy-egy csóvát, alattomos perjét a házba. Azt már nem is tudtuk vízzel oltani. Földet szórtunk rá marokkal. Aztán átadtam a tűzoltóknak az őrködést és híveim összeszedésére indultam.

Az itt leírt dolgok története csupán percek küzdelme és története volt. Tüneményes és kegyetlen gyorsan végzett el mindent az orkántól hevített pokoli izzás. Egyik hívemhez akkor érkeztem, amikor be akart lépni a parázsba, két kicsinyével a karján. Végigszaladtam híveim kétkilométeres, még mindig jajgató láncát, de akkorra már nem maradt semmi a széjjelszakadt és összeégett reverendámból.

Harangoztattam elsőt, hiszen vecsernyés ünnep volt. Második harangozáskor elfogott nagyon a szédülés, hányingerem volt a füstmérgezés miatt. Lefeküdtem a pörkölődött fűre, ahol csak akkor tértem magamhoz, amikor injekciót adott körorvosunk Blindu, ami magyarul „szelíd”-et jelent. Keveset, de igen szívesen beszélt magyarul is. Felesége kolozsvári nő volt, jólelkű teremtés. Nagy ételes kosarakkal érkezett az orvos pár. Akkor már hat orvos is volt a faluban. Körülöttem kötözték a negyvennégy sebesültet. Valamennyi égési seb volt. Közöttük sok igen csúnya és veszedelmes. Volt egy szegény román gazda – öreggazda – , aki a háztetőt lovagolta nyeregülésben és sapkájával nyomkodta a zsindelyt áttörő lángokat. A tetővel együtt roskadt le. Szerencséjére a lezuhanó háznyereg elgurította.

Valaki kínált az ajándékkenyér darabkájával: - tessék plébános úr, még nem reggelizett.

Szinte ijedten taszítottam el a kezét. Semmi sem látszott valószínűtlenebb és undorítóbb műveletnek, mint enni, ennyi baj után.

Most megvillant a megyefőnök fehér ruhája. Legugolt mellém a pörkölt fűre. Éppen össze akartam szedni magamban néhány mérges szót a tűzoltószínért és miegymásért, de a beszélgetést ő kezdte el kedvesen. Így hát elnyeltem keserűségemet. Legugolt mellém a fűre és ezeket mondta: Jöjjön, köttessem be sebesült kezét, mert a falu visszaépítése önre vár!

Nem feleltem rá semmit, de megszólaltak a harangok. A tó felőli emberlánc megmozdult. Előbb bénult lépésekkel, mintha most tanulna járni. Betegen lépegetett a parázsszigetek között a templom felé.

Fehér karinget vettem és felmentem a szószékre. Az orgona megszólalt, de mellette senki nem énekelt, a kántorom sem. Mintha Hamlet bástyája alól félelmetes szellemek száján szóltak volna a sípok. Aztán minden elcsendesült.

Csak ebben a pillanatban láttam, milyen elképzelhetetlenül tömött a nagy templom és mennyi idegen tódult ide „csudát látni” a szomszéd faluból. Az orvosok nem jöttek be, az égett sebek körül buzgólkodtak. Akik igazán segíteni akartak rajtunk, azok sem jöttek be, kenyeres kosaraikra vigyáztak.

S én halkan egybegyűlt híveimnek ezeket mondtam:

„– Innen a magasabb helyről látom azt, amit ti a padból nem láthattok. Teli a templom idegenekkel. Mindeniteknek két szomszédja is van. Vajon mire vár? Aki segíteni akar, az kint van a kosarainál, meg a betegeinknél. Kint a bárány, bent a farkas. Aki bent van és melletted ül, az az ember a mi fájdalmunkban akar gyönyörködni, ha nem csalódom. Azt lesi, hogy mikor sírom el magam a szószéken, és hogy miképpen fog itt vénasszonnyá válni minden férfi?
A szemük úgy parázslik, mint a tigris szeme, amivel lesi a tisztáson a tüzet és a tűznél guguló embert a dzsungelben. Úgy parázslik, mint a macskaszem az egérluknál. Úgy parázslik a szemük, mint odakint a házunk. Azért se szerezzünk nekik örömet és boldogságot. Csak azért is énekeljünk, drága, szegény, szenvedő és megszúrt madaraim! Nézzétek, én most rákezdem a Rákóczi imádságát, amely mellett búgatta az esztergagépet, amikor olyan szegény lett, amilyenné mi váltunk egy rövid óra alatt. Rákezdem, de aztán cserbe ne hagyjatok, mert én nem akarlak titeket cserben hagyni! Isten engem úgy segéljen. Visszaépítem én a magyar szívek segítségével ezt a falut! Énekeljetek:

Győzhetetlen én kőszálom,

Védelmezőm és kővárom,

A keresztfán drága áron,

Oltalmamat tőled várom!...

Égett az oltáron minden gyertya. Elütött ez a fény nagyon a kint parázsló ezernyi fényforrástól, amelyeknek pirossága egyre erősebb lett napszentültekor, a falura boruló sötétség beálltakor.”⁷⁶

A szörnyű nap eseményeiről az öregekkel is elbeszélgettem. Beszélgetésünkből csak e néhány szavukat idézem: „Pillanatok alatt az egész falu 40 perc alatt leégett. A románokéval együtt hat vagy hét ház maradt meg. Szörnyű volt!”

Ekkortájt 148 székely család lakta Józseffalvát. Száznegyvennyolc gyermekszerető és istenfélő székely katolikus család. Összesen 1500 lélekszámmal. Itt sem volt ritka az olyan család, ahol nyolc-tíz gyermek is akadt. Szép és erős nép. Nem vegyült akárkivel. A betelepülés óta idegenbe házasodás alig történt.”⁷⁷

A tüzet csak a néhány nap múlva beállott tartós esőzések oltották el véglegesen. Az első segélyt az észak-bukovinai magyar falvak lakossága nyújtotta a dél-bukovinai józseffalvaiaknak. Ezek azonban már lassanként kezdtek kimerülni, amikor megjött a majdnem kétségbeesés áldozatává lett szegény hajléktalanok részére a társadalom támogatása.

Közben Németh Kálmán dr., Józseffalva plébánosa körlevélben fordult az Erdélyben lakó magyarsághoz, amelyben meghatóan ecsetelte azt a szomorú állapotot, amely a tűzvészt követőleg beállott. Ez pedig így hangzik:

„Az ajtód előtt állok, de be nem merek kopogtatni, mert elfog a szégyen és a kétségbeesés. A koldulást ugyanis a bukovinai Józseffalván piszkos bűnnek nevezik, és ezt itt soha senki sem gyakorolta. Különben is az a falu, amelyikről az újságok azt írták, hogy áldozócsütörtökön „koldus-botra” jutott: ez a falu lélek szerint a leggazdagabb volt a világon.

A hit, a szív, a hűség: csupa arany. Gazdag volt a nótakincse, a varrottas ládája. Gazdag volt és soha ki nem ürült a szíve meg a bölcsője, Józseffalva maga egy óriási szent bölcső. A többi négy bukovinai testvér faluval együtt már 14 új erdélyi község alakult az ő szülötteikből. Drága testvér, ha eljönnél mihozzánk meglátni az égett bölcsőt, meghasadna a szíved. Aki megnézi, mind azt mondja, hogy még halványan sem lehet elképzelni leírás után, hogy milyen ez az üszkös puszta a valóságban. Aki le akarja fényképezni, az sorra rontja a lemezeit, nem tudja lefotografálni. Talán még a gép szeme, az üveglencse is sír és homályos lesz, ha nézi. De, hogy is lehessen egyetlen lemezre szedni egy egész falut, amelyik teljesen leégett, ahol a leomlott kémények között csupán csak az eltemetett, elégett állatok friss sírdombjai mutatják, hogy a száztizennyolc lakóház helyén valamikor még élet volt.

Szívesen eltitkolnánk, hogy nyomorgók lettünk. A szemünket napjában százszor is megmossuk, hogy bánatunkat ne lássa meg senki. Cseng-bong a boltozat a mi megmaradt templomunkban. Cseng-bong a négyszólamú kórus. Este a patakunk partja hemzseg a leányoktól, akik egyetlen kendőjüket és övéik egyetlen megmaradt ruháját minden nap hófehérre mossák. Mint kedves liliom, mint szép orchidea, úgy remegnek ezek a lelki tisztaságok, szomorúan és tündöklően a romok és a korom között. Szívesen eltitkolná előttetek szörnyű bánatát és elesettségét ez az őskeresztény-hitű nép, ezek az aranyos kereszthordozók, akik a madéfalvi vérfürdő óta annyiszor kellett újból kezdjék az életet. Háromszor volt orosz harctér a földjük és két tűzvonal között háromszor lettek hajléktalan földönfutók. Szívesen eltitkolná ezt az új csapást, ha nem reszketnének attól, hogy itt a szabadban éri őket nemsokára a szörnyű, az elképzelhetetlenül kegyetlen bukovinai tél, amely korán beáll.

Amikor a falunk meggyúlt, ugyanakkor az erdélyi testvérek szíve is meggyúlt. Mint fuldokló, csöndes testvéri sírás, úgy hatol át a Kárpátokon hozzájuk a hangunk:

– Segítsetek rajtunk! ... A szívetek melegéhez akarunk bújni mielőtt ránk tör, mielőtt elpusztít bennünket a csontokat hasító, szélfuvásos kegyetlen bukovinai tél.

Könnyes szemekkel olvassuk naponként az újságokban az egyre bővülő aranynévsort. Nem győzzük a drága jótevők neveit másolni a józseffalvai plébánia friss Aranykönyvébe. Éjfélig zsong a templom: öreg, fiatal, letérdelt gyermek a mi jótevőnk boldogságáért imádkozik.

Ez a nyomtatott lap, e néhány képpel nem akarja molesztálni azokat, akik már adtak. Nem óhajtjuk még tíz százalékát sem visszakapni annak, amit elvesztettünk, csak puszta életünket szeretnénk biztosítani, hogy a kegyetlen bukovinai tél el ne pusztítson bennünket. Fedelet és tűzhelyet szeretnénk gyermekeinknek és el nem égett állatainknak, mert velünk együtt szenvednek. A tűzhelyet, a bölcsőt szeretnénk visszaépíteni. Ehhez kérjük annak segítségét, akihez ez a papír eljut, és aki esetleg még nem hallott arról a kegyetlen megpróbáltatásról, amin a halálraítélt Józseffalva átment. Itt mindenki legalább tizenöt évet öregedett egyetlen nap alatt. A gyermekek közül némelyik már kacagni is tud, és a hamuból kiszedett cseber-abronccsal vidáman karikázik a kihűlt pokol tetején, ahol valamikor Józseffalva székelykapus, eperfás tiszta házai voltak. Édesek, okosak, olyan az arcuk, mint valami kedves angyalé. Oly mélyen és keservesen tudnak sóhajtani, hogy a kőszívű ember is sírva fakadna, ha hozzájuk lehajolna. Mi lesz velük? A pokoli tűz idején megfogták egymás kezét: 3-4 éves gyerekek összefogózkodtak, és észrevétlenül megszöktek a halálraítélt faluból. De ezzel nem oldódott meg a kérdés. Megint magunk köré gyűjtöttük őket, mert ők a szemünk fényei a halálos bánat idején is. Székelyembernek halálos bánat kegyelemkenyeret enni. Égeti a szájunkat, amikor kérjük, amikor érezzük. Erre az elítélt gesztusra mégis rá kell szoktassuk a kezünket. Úgy-e nem fogsz ráütni a kezünkre, amely tiszta, megmosott és becsületes, habár össze is van égetve a tűztől. Úgy-e bízhatunk a te keresztény és magyar szíved irgalmában?"

Józseffalva népe nem csalódott az erdélyi magyar testvérekben. Igaza volt Elekes Dénes istensegítsi plébánosnak, amikor a tűzvész után a józseffalvi templom szószékéről azzal vigasztalta a népet, hogy lelki szemeivel már látja felépülni Józseffalvát.

A segélyakció gyorsan megindult, és a nép naponként fohászkodott az Úristenhez, hogy az új otthon felépítése sikerrel végződjön. Csodálatos, hogy mennyi lelki erővel rendelkeztek ezek a szegény székely magyarok, akik egy-egy házban, csűrben, istállóban síró gyermekek között töltötték sokszor álmatlanul, gyötrődve az éjszakákat.

Munkaerejüket erősen csökkentette a szerencsétlenség hatása, pedig most rengeteg munka várt rájuk. Sokkal több, mint máskor. Egyszerre kellett a mezei munkát elvégezni, a romokat eltakarítani, és ha lesz miből és honnan, anyagot hordani és építeni.

A szerencsétlenség lelki hatását igen megérezték a lányok, az asszonyok és a gyermekek. Még hetek múlva sem mertek a sötétség leszállta után végigmenni a falu elpusztult utcáin. Halott diófák száraz levelei kísértetiesen zörögtek, suhogtak a sötét éjben. Ahol nemrég a házak előtt illatoztak a virágok, és a falu öregei a ház előtti padokon megelégedetten beszélték meg a világ folyását, és ahol az ifjúság dalos jókedve hallatszott, és ahol a gyermekek pajkosan játszadoztak, ott kihalt a szó, a gyermekkacaj és az ének. Odaégett minden. A kiülő padok, a virágok, a gyermekjátékok, még a földdel fedett ház előtti kis hidak is.

A szörnyű éjszaka után meredten néztek a szegény józseffalviak a szomszéd falvak felé, csodálkozva, hogy azok még megmaradtak. Kétségbeesésükben azt hitték, hogy az egész környék elpusztult. Rettentő érzés lehetett ezt a szörnyű pusztítást végigszenvedni. Ennek az érzésnek a nyomai sokáig mutatkoztak. Voltak, akiknek még a tűzvész pusztítása alatt a rémület annyira elvette az erejét, hogy ha a világháborúban megedzett frontharcosok el nem cipelik és biztonságba nem helyezik őket, a lángtenger martalékaivá lettek volna.⁷⁸

A tűzvész után volt az az együttérzés, és segíteni akarás, amelyet Erdély magyarsága mutatott Józseffalva népe iránt, azokban a nehéz napokban. Az erdélyi magyar sajtó részletesen beszámolt a tűzvészről. Magyar újságírók jelentek meg az elpusztult falu hamvain, és lélekbe markoló jajkiáltásokban számoltak be a történtekről. Erdély szíve megdobbant és a lapokban új, állandó rovat nyílt: Józseffalváért. Nemcsak Kolozsvárt és Nagyváradon, hanem Brassóban, Temesváron, Aradon, Szatmáron és kis vidéki városokban is mindenütt akadtak lapok, amelyek Józseffalva ügyét felkarolták. Sokan adakoztak azonban Magyarországról, sőt Amerikából is küldtek segítséget.

Nemcsak ruhát, élelmet kaptak a józseffalviak Erdélyből, hanem sokkal többet. Erdély magyarsága elhatározta, hogy felépíti az elpusztult falut.⁷⁹

Kós Károly író és építész vállalta, hogy megtervezi az adománypénzből újraépülő falut. Istállókat előbb az állatoknak, ahol azonban az emberek is meghúzódhatnak addig, amíg új segítségforrás nem támad, hogy abból házakat is építhessenek. Mert az erdélyi magyarok áldozatkészségéből egyelőre csak annyira telt, hogy az istállóval egybekötött szükséglakások megépüljenek.^8O

Lőrinc Imre bácsi istensegítsi lakos, mint asztalosmester segédkezett az építésben, az építés körüli eseményekről ekként beszélt: „Mikor az építkezés megkezdődött, engemet is, mint asztalost lehívtak segíteni, építkezni. Ahogy ott dógoztunk, Kós Károly vót az építész, aki az összes házokot, alaprajzot, mindent tervezett. És Kolozsvárról még hoztak ácsokat. Azok állandóan a tetővel dógoztak. És hoztak egy téglaprést. A téglát nem vályogból, hanem égetetlen téglát préseltek, azt szárították. Abból építették a házokot. A tetőszerkezethez az anyagot az oláhok hozták. A legelső ház, ami fel lett építve, az a Várda Antijé vót. Ott is lett a műhely kialakítva. És minden reggel, ahogy felkeltünk, má' az oláhok az építőanyagot – eladásra deszkát, mindent – odahordtak. Azt mi megvásároltuk. Kolozsvárról volt egy pap, s avval ketten a deszkát úgy köbmétereztük fel, hogy ahogy le vót kötve a szekérbe. Megmértük a hosszát, keresztül, s a magasságát, s úgy köböztünk. Nem külön-külön, me’t az sokba tartott vóna. Minden nap annyi anyagot hoztak, hogy vót bőven, amiből dógozzanak a mesterek. A románok a sajátjikot hozták eladásra. Vissza nem kellett vigyék, me't amit odahoztak, mind megvettük.

A préselt tégla anyagból legelőször mindenhol egy szobát és istállót építették fel. A szoba az istállóval egybe nyillott, egy bejáratú vót. Előre ezt építették fel. Ezek előtt, az istállóval egybeépített házak előtt az út felőli részen mindenhol meghagyták két szobás faház részére a helyet, amelyek megépítésére a következő esztendőben került sor. Így vót a terv készítve.”

Augusztus első felében a kormos romok felett már készen állottak az új házak betonalapjai és várták a falakat. Az alapkőletétel ünnepsége augusztus 20-án, Szent István király napján, a józseffalvi búcsúünnepségen volt.

Az alapkőletétel ünnepség után nemsokára, augusztus végén, már megtörtént az első felépült háznak a megszentelése is. Hamarább is megtörtént volna ez, ha egy éjszaka, még augusztus 20. – előtt – a nagy jégzivatar el nem pusztította volna az elkészített, de még meg nem száradt vályogokat. Ugyanakkor a termés tekintélyes része elpusztult.

Az erdélyi magyarság áldozatos lelke azonban minden nehézséget leküzdött. November elejére már felépült Józseffalva 84 istállóval egybeépített szükséglakása.

Azok, akik eddig gyermekeikkel együtt hónapok óta laktak a mezőn, vagy Józseffalva piciny, le nem égett részében, a szegény negyedben, húszan-harmincan egy-egy konyhában összezsúfolva, és közben vetették a vályogot, azok most, ha még nem is terjeszkedhettek, de saját otthonukban hajthatták álomra fejüket.

A felszentelési ünnepségen (november 5.) megjelent a jassi püspök, az erdélyi egyházmegyékből Boga Alajos dr. előadó, Bálint József, a Katolikus Népszövetség igazgatója. Albrecht Dezső, a Magyar Népköztársaság képviselője, Rátz Mihály, a Kolozsvári Szent Mihály egyházközség műszaki tanácsosa, és Kovács, kolozsvári építész. Istensegíts plébánosa Elekes Dénes, valamint Sebestyén Antal hadikfalvi főesperes szintén részt vettek az ünnepségen és sokan híveik közül is. A szentbeszédet a jászvásári püspök mondta, az ünnepi szentbeszédet pedig Bálint József, a Katolikus Népszövetség igazgatója. Beszédében megemlékezett azokról, akik adományaikkal lehetővé tették Józseffalva felépítését. Szentmise után Józseffalva és a többi magyar falvak ünnepi ruhába öltözött népe zászlókkal végigvonult a falun, a püspök pedig megáldotta az új házakat. Tedeummal végződött a szép ünnepség.

A kemény megpróbáltatások ideje ezzel véget ért, Józseffalva népe hajlékot kapott, fedél alá került. Erdély magyarsága megállta helyét az áldozatkészség próba-óráiban.

Erdély áldozatkészségének erőpróbáján kívül pusztulásának és felépítésének igen nagy haszna és fontos következménye volt: a bukovinai magyarokra felfigyeltek, és kezdtek érdeklődni felőlük. A bukovinai magyarságot ugyanis eddig még az erdélyiek sem ismerték, vagy összetévesztették a nem Bukovinában, hanem más vidéken, más területen lakó népcsoporttal.

[62]