Lőrincz Etel: szövő, textiltervező iparművész

Textiltervező iparművész, vizuális és környezetkultúra szakos tanár. Jelenleg népi játék és kismesterség-oktatóként tevékenykedik. A bukovinai székely kultúra ismert kutatója. Az e téren kifejtett munkásságáért, nemrégiben Sebestyén Ádám díjban részesült. Lőrincz Etel Majoson született és jelenleg is ott él, négy leánygyermekével és Kontár Juraj /György / grafikusművész férjével.

– Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztem Pécset, azután a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója voltam, a Textil tanszék, szövött anyag szakán. Mesterem Bakay Erzsébet. Textiltervező iparművészként diplomáztam. Néhány év múlva a Magyar Művelődési Intézetben Budapesten, Népi Játék és Kismesterség Oktató képzőben szőnyegszövő és takács szakmákban, felsőfokú végzettségeket szereztem. Folytattam a tanulást a Budapesti Iparművészeti Egyetemen, és ennek eredményeként vizuális és környezetkultúra szakos középiskolai tanári diploma tulajdonosa lettem. . 

– Melyek voltak az első munkái?

– Éveken át lakástextilek tervezésével foglalkoztam, szellemi szabadúszó művészként. Ez idő alatt Budapesten és vidéken sok kiállító teremben szerepeltek a munkáim. A számomra legemlékezetesebb a Szombathelyen rendezett kiállítás. 

– Mikor kezdett el tanítani?

–l990-ben indult – Magyarországon másodikként – Bonyhádon a Művelődési Központban az Esélyjavító Iskola, amelyben az oktatás alapja a kézművesség, és a néprajznak, a hagyományőrzésnek igen nagy szerep jut. Az intézmény elnevezése azóta megváltozott, most ennek az iskolatípusnak a neve a legtöbb helyen Kézműves Iskola. Abban a szerencsében volt részem, hogy elejétől részt vehettem a vizsgakövetelmények a megalkotásában. A kézműves szakmákat oktató tanárok képzésében is szerepet kaptam. Az oktatóképzők programjának és vizsgakövetelményeinek a megírásában benne van a munkám.

– Amikor a neve bárhol felmerül, mindjárt hozzámondják, hagyományőrző…

– A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének vezetőségi  tagja vagyok,  részt veszek a hagyományőrzésben és annak tanításában is. Nyaranta néprajzi tábort vezetek, melynek résztvevői olyan bukovinai székely származású fiatalok, akik szeretnének minél többet megtudni az őseikről, a székely kultúráról.

– Jelenleg mi az a tevékenység, amely a legnagyobb kihívást ugyanakkor talán a legnagyobb örömet is szerzi Önnek?

–Az a legnagyobb öröm, ha igényes munkák, szép szőnyegek készülnek a terveim alapján. A legnagyobb kihívás az lenne, ha teljes szakmai és néprajzi tudásomat kamatoztathatnám a tanításban. Jelenleg Pécsre, a Világ Világossága Alapítvány által működtetett Látássérült Fiatalok Rehabilitációs Szakiskolájába járok tanítani. Nagy akaraterő és kitartás van bennük valami olyat készíteni, ami a látók szemével is szép.

 Szekszárdon, a Wosinsky Mór Megyei Múzeumban a férjemmel közösen tartunk egy előadás sorozatot, amelynek címe: „Színek és színhagyományok”.

– Két művész egy családban. Jó ez?

– Nagyon jó. A férjem a legjobb irányadóm és kritikusom, s ez viszont is így van. Azt hiszem mindenkinek fontos, hogy véleményt mondjanak a munkájáról, s ha ez a vélemény attól jön, akiről tudjuk, hogy a legőszintébb, és a legjobbat akarja, akkor megsokszorozódik az értéke.

– Az értékről kérdezem. A mostani díjról és egy másikról, amit tavaly kapott. Milyen értéket képviselnek az Ön életében ezek a díjak?

– Tavaly előtt, azaz 2000-ben volt a Bukovinai Székelyek világtalálkozója.  Ekkor kaptam meg többedmagammal a „Sebestyén Ádám” díjat, ami kétszeresen is értékes volt számomra. Először is az elismerés, majd az, hogy ezt a kitüntetést éppen az ezredfordulón kaptam meg, kétszeres volt a boldogságom.

Miközben a mostani kitüntetésem ünnepségén a műsort hallgattam, egy nemrégiben talált régi oklevél jutott eszembe, amit egy kézműves mesterember kapott valamikor. Az volt ráírva, hogy „Serkentésül a további munkákhoz.” Ezt érzem most én is. Serkenteni fog ez az elismerés, s remélem lesz módom betartani.

Sas Erzsébet