Részlet Sebestyén Ádám: Bukovinai székelyek tegnap és ma című könyvéből…

Hazatelepülés a Bácskába

A bukovinai székelység állandóan hangoztatott vágya volt a hazatérés. E sokat sóvárgott vágya 1941 tavaszán végre megvalósulhatott.

1940 tavaszán a szovjetek benyomultak Bukovina északi részébe, elfoglalták Csernovicot és más városokat.

A délebbre fekvő öt székely magyar falu közül egy sem esett szovjet fennhatóság alá, azonban az új határ Andrásfalva és Hadikfalva közelében volt. Hadikfalva lett az utolsó jelentős vasúti állomás az új határ felé, sőt egyúttal végállomás is.

A hitleri Németország több mint 80.000 bukovinai németet telepített a német birodalomba. A székelyek napról napra érezték magukra  hagyatottságukat az idegentengerben.

A második bécsi döntéskor – 1940 augusztus  végén -, amikor Erdély egyik része visszakerült Magyarországhoz, a moldvai földbirtokosok kiadták a jelszót, hogy magyarnak többé nem adnak munkát, pedig az itt élő magyarságnak fő megélhetése a moldvai idénymunka vállalás volt.

Közben a Szovjetunió által birtokba vett Észak-Bukovinából és Beszarábiából Bukovinába menekülteket a román kormány a kitelepített németek házaiba és birtokain helyezte el, s ezek, hogy több férőhelyük legyen, a magyarok kitelepítését is kívánták. Nem ritkán fenyegetően léptek fel a magyarsággal szemben. Ekkor lett az öt magyar falu sorsa a legszomorúbb.

A fiatal, sorköteles legények nagy része otthagyta szülőfaluját, és hazament Magyarországra. Sokan mint katonák szabadságra, vagy eltávozásra hazajöttek a falvakba, de már nem mentek vissza, hanem Kosnánál, vagy más alkalmas helyeken átszöktek Magyarországra.
Itt sokan katonának jelentkeztek, de mint menekülteket, nem vették fel őket a honvédség kötelékébe. Így Kolozsváron sok bukovinai magyar fiatal legény időzött, amikor a honvédség (szeptember 11-én) oda bevonult.

Zászlóval jelentek meg Kolozsvár főterén, jelzőtáblájukon a következő felírás volt olvasható:

BUKOVINAI MAGYAROK,
MIND EGY SZÁLIG HAZAHOZNI ÖKET!

Ekkor már Németh Kálmán dr. Józseffalva plébánosa is Kolozsváron volt, és illetékes helyeken tárgyalásokat kezdett Józseffalva és a többi magyar falu nevében és érdekében. Később Budapestre költözött, hogy a kormánynál a kérdés állandó sürgetésével előbbre vigye a hazatérés ügyét. Közben jöttek a levelek egymás után és szétfutottak a hírek; most itt voltak, most ott voltak föld kóstolni, és sokat emlegették Dés környékét.

A magyar közvélemény figyelme Bukovina felé fordult. 1940 őszén, amikor a képviselőházban többen felszólaltak a bukovinai székely hazatelepítés érdekében, Teleki Pál miniszterelnök ismertette a kormány szándékát és kijelentette, hogy a telepítés megtörténik.
A kormány haza fogja hozni a bukovinai magyarokat. Németh Kálmán címére Hadikfalva és Istensegíts falvakból sok levél érkezett. Andrásfalváról is, Dés környéki telepítési hírre, 1941 január hónapban Mátyás (Matyi) Mátyás az itt közölt levelet írta:

“Itt a népnek az lenne a kérése, hogy ne Erdélybe kerüljünk, hanem valahová az ország belsejébe. Mert egyrészt azt mondják, én is azt mondom, hogy mű voltunk már eleget vegyes vidéken, és az ország felforgatás minden átkában és rettegésben, és igen szépen megkérjük Főtisztelendőségedet, hogy továbbra is pártolja a mü ügyünköt, és ne felejtsen el münköt. Ez a nép alig várja, hogy elmenjünk innen. Arra rá se gondol senki, hogy itt maradjunk továbbra is. Ha másképp nem, a nagyobb része a népnek itt fogja hagyni a vagyonát és úgy is elmennek a tavaszon, mert hajtsa őket a sors és az igazi vér. Főtisztelendőséged kezeit csókolva maradok ez idegen földön. Mátyás Mátyás földműves” 

A bukovinai magyar falvakban szív szorongva várták, hogy mi lesz. A sok bíztató levélre és levélváltásra biztosra vették az emberek, hogy tényleg meglesz a hazatelepítés. A fenti levélben foglaltak valósággá váltak, mert 1941 tavaszán a szegényebb családok csoportosan egymás után optáltak, (lemondtak román állampolgárságukról) a bukaresti magyar követségtől hazatérő igazolványt kértek, és ezután elhagyva házaikat, rokonságukat, autót fogadtak a határig. Búcsúzáskor és azután is olyan nyomasztó volt a hangulat a faluban, mint akkor annak idején a madéfalvi veszedelem után Csíkországból, a halál völgyéből való meneküléskor volt.

Az otthon maradottakat nem fogta a dolog. Másról nem is tudtak beszélni, csak a hazatelepítésről - nagy sóhajtozások között.
A levelezések folytán megtudták azt is, hogy sokféle telepítési terv merült fel (pl. Beszterce vidéke, Dés környéke, Szamos völgye, Bihar megye, Szatmár vidéke, Fejérmegye, stb.)

Ez idő tájt 4500 fő volt a menekült bukovinaiak száma, akiket egyelőre menekült táborokba helyezett el a magyar kormány.

A román kormány meg az 1919. évi agrárreform során a magyarhatárszélen, (Szatmár, BÍhar és Arad megyékben) ahol magyar etnikum volt, románokat telepített le. A bécsi döntés után ezek a román telepesek önként visszatértek Romániába. Így 36 román telepes helység ürült ki 1883 lakóházzal, és 27193 kh. termőföld maradt gazdátlanul. A magyar kormány a többi telepítési terv mellett itt látta alkalmasnak letelepíteni a bukovinai székelyeket, s már meg is kezdték a menekült táborokból való ideszállításukat. Közel 200 családot helyezett birtokba a menekültügyi és külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormány Bizottság.

A valóságban minden másképp történt. Teleki Pál miniszterelnök, aki a hazatelepítést annyira szívén viselte, 1941 tavaszán tragikus halállal meghalt, Magyarország a németek oldalán megtámadta Jugoszláviát, és ez év húsvétján Bácskát Magyarországhoz csatolták - vagy ahogy akkoriban mondták, a “Délvidéket” -, és ezzel eldőlt a kérdés: hová telepítsék a részben már hazaszivárgott és menekült táborokban tartózkodó, részben pedig a hazatérőben lévő bukovinai székelyeket. Bácskában ugyanis nemcsak telepítésre felhasználható földterület akadt bőven, nem csak lehetett, de kellett is telepíteni. Egyrészt a kiürített dobrovoljác telepek munkáskéz nélkül maradt földjeit meg kellett művelni, másrészt a kormány minden igyekezetével azon volt, hogy Bácskában a délszláv telepítéspolitika következtében meggyöngült magyarságot minél sürgősebben megerősítse. hogy a már eddig is annyit szenvedett bukovinai székelyeket lelkiismeretlenség erre felhasználni, azt sokan tudták.

Itt meg kell mondani a valóságot. A nép otthon levő papjai aggódtak e szerencsétlen nép sorsa és jövője miatt korábban is, de a hirtelen hazatelepítési tervet nem látták jónak. Ők látták azt, hogy mit jelent a háború idején vitás területre, a kiélezett légkörrel mit sem törődve, elkeseredett nemzetiségek közé, darázsfészekbe telepíteni egy népet, mely 150 éves bujdosás és idegesség után a hazatalálás boldog nyugalmát vélte megtalálni. Előzőleg mindig abban reménykedtek, hogy egy jól sikerült hazatelepítéssel a haza szívébe fog kerülni a bukovinai magyarság.

Ezzel kapcsolatosan közlöm Sebestyén Antal hadikfalvi esperesplébános Németh Kálmánhoz küldött levelének egy részét. Levelében értékeli Németh Kálmán buzgóságát, és látja azt, hogy jót akar népének. De ugyanakkor félti a népét, hogy mi fog vele történni. A sok levélre, hogy biztos lesz a hazatérés, a nép szegényebb rétege mindenét eladta, ruhaneműbe fektette, hogy rongyosan ne menjenek Magyarországra: kérdezi, hogy ezekért és sok másért ki vállalja a felelősséget?

Többek között arról is ír, hogy amiért késik a telepítés, a nép őket, a papokat okolja. Zúgolódnak, hogy a hazatelepítést a papok gátolják.
De ugyan akkor tömegesen optálnak és így igyekeznek megszerezni a hazatérő igazolványt. A hatóság is őket, a vezetőket okolja mindenért. Folytatásként ezt írja:

“Nem ezeket szerettem volna Önnek írni édes Kálmánom, hanem szerettem volna egy hálás levélben végtelen buzgóságáért köszönetet mondani. De, hogy a helyzet, a Magyarországról érkező levelek által termett helyzet ilyen, arról legkevésbé én tehetek. Ne gondolja azt, hogy ezt haragból írom, Isten mentsen, csakis aggódom rettenetesen jövőnk miatt. De önt, ha láthatnám, éppen olyan szeretettel csókolnám meg, mint azt mostanáig tettem. Távol legyen tőlem, hogy magamat nagynak tartsam (hiszen ismer), vagy csak nagy emberekhez valamiben is hasonlítsam magam; de a mi kettőnk munkálkodása hasonlít dióhéjban a Kossuth és Széchenyi munkálkodásához. 

A történelem pedig Széchenyit igazolta. Én igenis a telepítést óhajtom szívvel, lélekkel, mert látom, hogy népünk szaporasága mellett nagyon leszegényedett, mert látom, hogy magát nem művelheti, hogy tehetségei parlagon hevernek: szeretném már magam is, hogy a telepítés nehézségein minél hamarább átessünk, de a dolog lényegét nem tévesztem szem elől; ennek a telepítésnek egy sikerült telepítésnek kell lennie, különben népem egy része itt marad, más része Magyarország boldogtalanjait fogja elszóródva szaporítani, egyszóval tönkremegyünk. Akármilyen sebességgel robogjon az események szekere, én a kocsis kezéhez nem nyúlok, a gyeplő után nem kapkodok, mert akkor borul fel igazán a szekér.’^ 

A gyors telepítést visszavágásnak islehet tekinteni. Az előző háború végén a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is ugyanezt tette. Ahogy a trianoni döntés értelmében megkapta a baranyai háromszöget. és Bácskát, első dolga volt, hogy a számára hátrányos nemzetiségi összetételt némileg megváltoztassa: 192 000 holdat kisajátított, és a magyar többségű körzetekben telepítéssel egybekötött földbirtokreformot hajtott végre. Az így létrehozott zárt, dobrovoljác telepeket - a hozzájuk tartozó földterület együttesen 53000 holdat tett ki - a magyar hatóságok közvetlenül a bevonulás után, 1941 áprilisában kiürítették, de hamarosan megkezdődött a székelyek telepítése.

A magyar kormány 1941. május 9-én elhatározta, hogy hazahozza a bukovinai székelyeket. Tárgyalásokat kezdett a román kormánnyal

a hazatelepítés ügyében, de csak részbeni megállapodásjött létre. A legfontosabb vagyonjogi kérdések nyitva maradtak. Mondhatjuk úgy is, hogy a magyar kormány anélkül kezdte el a bukovinai székelyek hazatelepítését, hogy a román kormánnyal tisztázta volna a Bukovinában hagyott ingó- és ingatlan vagyonelszámolásnak kérdését. Így az összeírások szerint mintegy 40 millió akkori pengő értékű vagyon maradt Bukovinában, amellyel a román állam sem akkor, sem később nem számolt el, s a bukovinai székelység, a magyar kormány mulasztása következtében kifosztva indult el új lakóhelyére - Bácskába.

A részbeni megállapodás értelmében gazdasági felszereléseiket és állataikat ott kellett pénzzé tegyék. Házi szerszámaikat, bútoraikat, ruházatukat és templomi felszerelésük kis részét hozhatták csak magukkal.

Mindenki optált, lemondott román állampolgárságáról, keresztlevelüket megszerezték a plébániahivataloktól: szükség volt rá, hogy a bukaresti magyar követségtől a hazatérő igazolványokhoz hozzájuthassanak.

Magyar kirendeltség érkezett Bukovinába, hogy a személy- és teherszállítást megszervezze és irányítsa. Nagy buzgalommal folyt a ládák csinálása.Mindenki mért, fűrészelt, szegezett, ládát csinált, akárcsak a letelepülés idején - mindenki mester volt. Ahogyan készültek a ládák, úgy rakták bele az előbb említett szerszámokat, felszereléseket, s miután családonként elkészültek az összecsomagolással, úgy szállították a hadikfalvi vasútállomásra, hogy innen majd új lakóhelyükre kerüljön.

A hazaindulás pillanatnyi hatásának észbontó örömében, az annyira hazavágyó öt falu lakossága csak azt érezte, hogy évszázados álma vált valóra. Generációk sóhajtása, haldoklók utolsó szava volt a régi hazába való visszatérés minden vágya. S az most megvalósult. Ezen kívül már nem érdekelte a vagyon, s nem érdekelte, hogy a továbbiakban mi történik vele.

Andrásfalváról beszélve: Elbúcsúztak a halottaiktól a temetőben és a templomuktól is, amelyben annyi éven át elmondták örömüket, elsírták bánatukat és annyiszor megvigasztalódtak. Málec plébános május utolsó vasárnapján ünnepi misét mondott és utoljára szólt híveihez. Elbúcsúzott tőlük megható szavakkal. Húsz év után először hangzottak el a magyar himnusz hangjai a templomban.

Málec plébános nem jött hiveivel, egy ideig a jassi egyházmegye papja maradt. Később hazakerült hazájába Csehszlovákiába.

A templom ott maradt üresen, s mivel az ortodox és a katolikus egyház nem tudott megegyezni a templom átvétele kapcsán, így az idő kikezdte. S mikor a románok észbekaptak, mintegy 4 millió leibe került volna a javítása, s így aztán 1968-ban lebontották. A földdel egyenlővé lett Bukovina legnagyobb, legszebb temploma. Úgy látszik, mégis csak valóra vált a nagy oláh ember (táltos) jóslása, mikor azt mondta, hogy ezt a szép templomot a nép el fogja hagyni, falait a sok eső és víz tönkre fogja tenni.

Ma egy gyönyörű kultúrház áll a helyén.

Épp úgy, mint a többi falvak lakói, Andrásfalva népe is szeretett énekelni, most is a készülődés, a pakolás, csomagolás alatt sokan énekelték - főleg a fiatalok -az Isten veled falum kezdetű szomorú dallamú búcsúdalt. E búcsúdal dallamát és szövegét itt közlöm.

ISTEN VELED FALUM...

Isten veled falum, elszakadok tőled,
Nem volt nekem soha víg örömem benned.
Kedves voltál nekem ez idegen földön.
De most szép hazámat megyek felkeresem.

Isten veled falum, elszakadok tőled,
Én már utoljára búcsúzom el tőled.
Kedves voltál nekem, s mégse jövök vissza,
Igaz magyar vagyok, s megyek a hazámba.

A nagy ládákat és csomagokat a szomszéd ófretóci románok szállították a hadikfalvi állomásra. Szívesen csinálták, hisz a szép és erős lovakat és szekereket jóformán ingyen kapták meg.

Én is - e sorok írója - még utolsó nap is szegeztem, csomagoltam. A román fuvaros estére ígérkezett, de csak éjfél után érkezett. Utolsó éjszaka, utolsó hajnal Andrásfalván. Félelmetes volt végigszekerezni, végigmenni az üresen maradt falu hosszú utcáján. Borzalmas volt hallgatni a falu összes kutyájának a félelmetes bankolását, vonyítását. A szó szoros értelmében üres volt a felhagyott falu.

Mintegy nyolc- tíz román család maradt benne, akik egy évre bérbe vettek egy-egy házat.

A telepítés során mindennap egy-egy szerelvényt indítottak a román határállomás felé Florénba. Itt átszállva, magyar vonattal mentek tovább Kosnára, a magyar határállomásra.

Közben dr. Antall József miniszteri osztálytanácsos, egy belügyminisztériumi iratot adott ki dr. Gyarmathy István részére, aki a határon fogadta a bukovinai székelységet.

Az irat szövege a kovetkező:

6998/1941

Men. Tárgy: Gyarmathy István kiküldetése Kosnára.

Kiküldöm önt Kosnára a Bukovinából érkező székelyek Kosnán történő elhelyezésének, valamint továbbszállításának a helyi hatóságokkal történő megszervezése végett. Budapest, 1941. V. 15. A miniszter rendeletéből:

Dr. Antall József miniszteri osztálytanácsos.

Tek. Gyarmathy István úrnak. Budapest’

Az öt község hátrahagyott birtokállománya 85577 kh. volt. Ebből szántó 8 055 6 kh kaszáló és erdő 522 kh.
A lakóházak túlnyomó többsége, 78% két vagy ennél több szobás volt. A lakóházak mellett minden telken értékes gazdasági épületek is voltak.

A bukovinai székelyeket, vagyis az öt falu népét, összesen 30 szerelvény hozta át a bukovinai - erdélyi határon. Az utolsó vonat 1941.június 21-én érkezett Bácskába.

Néhány nappal azután, hogy az utolsó szerelvény is elhagyta Bukovina területét, Németország megtámadta a Szovjetuniót, és a bukovinai volt “magyar” falvak -legalábbis részben - hadszíntérré váltak.

Kosnán a magyar kormánybizottság kirendeltsége irányította a hazatelepülést. A hazatelepülőket ünnepélyesen fogadták, elhalmozták a szeretet melegével. Közben egészségügyi vizsgálatot tartottak, s a súlyosabb betegeket azonnal kórházba utalták. A hazahozatal technikai lebonyolítása gyors és mintaszerű volt. A kormánybizottság által igénybe vett bácskai telepes helységekhez 36631 kh birtok terület tartozott. Négyszer annyi, mint amennyivel Bukovinában rendelkeztek.

Bukovinában az egy lélekre eső átlagos birtokterület mindössze 0,7 kh-at tett ki, de igen sok volt a bukovinaiak között a földnélküli a túlszaporodás miatt

Bácskában bőven állott föld rendelkezésükre, de nem voltak megfelelőek a lakóházak. A dobrovoljáci telepesházak általában szoba-konyhásak voltak, gazdasági épületek nélkül. A gazdasági épületeket igen hiányolták székelyeink.

A lakóházak téglaalapzat nélküli vályogházak voltak. Ezeket a kormánybizottság a honvédség közreműködésével aláfalaztatta. Ugyancsak közreműködött a honvédség a megrongált házak rendbehozatalában és fertőtlenítésében.

A hazatelepítés során néhány család kivételével mindnyájan eljöttek Bukovinából. Összesen 2828 család, mintegy 13 500 főnyi lélekszámmal. Akik aztán itt az Ófutak, Máriamajor, Temerin, Szenttamás, Ada, Mohol, Magyarkanizsa, Szabadka, Csantavér, Bajsa, Bácsfeketehegy, Cservenka, Kula, Regőce, Őrszállás, és a Bajmoki közigazgatási területekhez tartozó dobrovoljác telepek helyein leltek új otthonra. Ahol összesen 28 székhely telep létesült, és a legtöbb olyan nevet kapott, amely utalt az itt letelepült székelység eredeti bukovinai falujára. 

A hazatért székelyek gyors elhelyezéséről és ellátásáról az új falvakban a hazatelepítési kormánybizottság gondoskodott, karöltve a katonai közigazgatással. Közben Boncos Miklós, a hazatelepítés országos kormánybiztosa felhívást intézett a hazatértekhez, melynek egy részét itt közlöm. 

“Hazatért Testvérek!

Elindultatok ti is a magyar feltámadás útján, hogy hazatérjetek mindannyiunk édesanyja, a magyar föld ölére. Kétszáz évig bujdosott, vergődött törzsetek idegen földön, és ti kétszáz évig a magyar ember örök fajhűségével megtartottátok a testvéri közösséget drága nyelvünk, népszokásaink és népviseletünk hűséges ápolásában. Nem hoztatok soha szégyent a magyar névre, tisztességben és becsületben éltetek az idegen országban, de a szívetekben és lelketekben ide tartoztatok az elfelejthetetlen hazához.

Kétszáz év után hazavezérelt benneteket a magyarok jó csillaga, s mi szilárdan hisszük, hogy maradéktalan magyarságotok a vérség és testvériség ősi kötelékeiben felfrissül, megerősödik és gyökeret ver az áldott termőföld és a szabad otthon áldásaitól.

Itt élnetek és halnotok kell! Erről a vérrel szentelt földről nincs többé visszatérés oda, ahonnan eljöttetek, mert az megszűnt a Magyarság számára otthont és megélhetést nyújtani. Az örök haza gondolatában kell élnetek, munkásságotokkal gyarapodnotok, és dolgoznotok a magyar jövendőért. Szokjátok meg az új környezetet, illeszkedjetek bele jó szándékkal a magyar életbe, ismerjétek meg sorsközösségünk törvényeit és tartsátok meg az ősi szokásokat, vallásos lelkületeteket, a hagyományokat, a gyermekek imádatát, az ízes magyar nyelvet, a megszokott népviseletet, hogy ne a divatot, hanem a történelmet láthassuk új és virágzó falvaitokban. Ez a viselkedés erősíti meg magyar testvéreitek szeretetét, idegen ajkú lakótársaitok elismerését, a magyar államhatalom nemes akaratát, segíteni és megjutalmazni titeket azért, hogy megmaradjatok koráll-szigetnek az idegen tengerben, megtartottátok a lélekbe írt magyar törvényt. Végül testvéri szeretettel arra kérlek benneteket, maradjatok egyszerűek, takarékosak, józanok és barátságosak mindenkivel szemben. Szeressétek a földet, szeressétek honfitársaitokat. Ezt a földet magyar vér áztatta, magyar álmok melengették, magyar nemzedékek verejtéke öntözte, és megérdemli, hogy szeretet, béke, összetartás és népi kultúra lakozzék rajta.’”

E telepekre a székelyekkel egy időben vitézi családokat (vitézeket) hősi halottak és kitüntetettek hozzátartozóit is telepítettek, s ugyanúgy mint a székelyek, ők is ház és földjuttatásban részesültek. Akik itt aztán a székelyekkel megbarátkozva igen jó viszonyban éltek egymás között.

Az új telepesek megérkezésük után a földeket a gazdasági év végéig ősi székely szokás szerint kalákában, közös munkával művelték meg. Így nem maradt műveletlenül egyetlen darab föld sem. Majd miután megkapták a nekik járó földterületet, és ellátták őket a szükséges termelési eszközökkel, bácskai életük rövid idő alatt virágzóvá vált. Megbarátkoztak az új termelési eljárásokkal, s magával a sík rónasági tajjal is, mely eleinte nagyon idegen volt számukra.

A bukovinai székelyek hazatérését akkor az egész magyar sajtó és minden jóakaratú magyar kitörő örömmel fogadta.

Milotay István “Akik hazatértek” címmel, lélekbe markoló vezércikket írt az Új Magyarságban, melynek egy kis részét itt közlöm:

“Jöttek már hetek óta ezren, kétezren, ötezren, tízezren, tizenkétezren és még többen is. Most itt vannak, s alighogy letörölték homlokukról a felkerekedés, az elszakadás, a hazavándorlás gondját, már a tűzhelyek felett, a kovácsműhelyekben már cseng a kalapács, kutyák ugatnak a kerítés mögül, gyerekek hancuroznak az utca porában, tehénbőgés hallatszik az istállókból, és harsány itthoni kakasszó köszönti az elsö hajnalokat az új szállásokon.”

A birtokba helyezési munkálatok mintegy három hónap alatt nyertek befejezést. Minden községben létesült templom, iskola, egészségház, napköziotthon és óvoda, valamint fogyasztási (Hangya) szövetkezet.

A Bácskába való hazatelepüléssel új szakasz, új fejezet kezdődött a bukovinai székelyek életében.Az új életkezdés az új otthonban olyan, mint az új esztendő izgalma, amikor az emberek arra gondolnak: vajon mit hoz az új esztendő?

A hazatelepültek azért mégis az életkezdés új izgalmában erősen hitték, hogy most már nemcsak otthonuk, hanem hazájuk is van.

Közben dr. Németh Kálmán, aki a Bácskában való letelepülés után továbbra is a Bácsjózseffalván letelepült, volt híveinek plébánosa lett, 1942 nyarán Kiskörösön járva, a Petöfí emlékmúzeum könyvébe e néhány mondatot írta be:

Áztam, fáztam, vadonba háltam
Komor volt hozzám a kegyes ég.
Ütöttek, kacagtam, gáncsoltak, haladtam,
Bár szédített a szakadék.

Húszezer magyart haza hoztam,
Hetvenezerért még útra kelek.
De előbb emlékeden áldott Petőfí,
Egy pillanatra megpihenek.

1942-ben minden család megkapta a honosítási okiratot, magyar állampolgárrá lett. Ugyan ez év októberében a fiatal hadkötelesek bevonultak.

Az élet folyt tovább. A híres bácskai búza termőföld gazdag termést adott minden évben. Virágzásnak, fejlődésnek indult minden. Megszokták és megszerették az emberek a szép egyenes tájat. Megszokták és megszerették kömyezetüket.

A németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Az ország megszállása az egész magyarságnak, köztük az új telepes székelyeknek is nyugtalanságot okozott. A II. világháború, Hitler katonáinak a kegyetlenkedései, a zsidóság üldözése, a kegyetlen bombázások, a létbizonytalanság - elszomorította őket. Nem csoda, hiszen már az első világháború kellős közepében éltek, de azelőtt és azután is meg tudtak békességben lenni románnal, zsidóval és némettel, és megvolt közöttük a kölcsönös megbecsülés, a kölcsönös megértés. 

Menekülés Bácskából

1944 ősze megpecsételte a székely telepesek sorsát. Bekövetkezett, amit papjaik előre megéreztek. Szeptember vége felé zűrzavarossá vált a helyzet.A partizánok uralták a vidéket. Itt is, ott is kisebb csetepaték voltak. A nyár végi napokat és éjszakákat megzavarta a nyugtalanság, a félelem. Érdeklődésükre, kérdéseikre, hogy mi lesz?! - nem kaptak kielégítő feleletet, megnyugtató választ. A vezetők elkendőzték a valóságot.  Október első napjaiban bekövetkezett, amire minden józan gondolkodású ember számíthatott, s ami a szegény, politikailag tájékozatlan, eléggé hiszékeny székelyeinket bombaként érte, a borzalmas hír, hogy menekülni kell, menekülni! A borzalmas hírt aljegyzők közölték a lakossággal parancs formájában, de már elkésve, mert alig jutott idő az összepakolására.

Bár én nem voltam köztük - katona voltam -, de el lehet képzelni azt az égbe kiáltó sírást jajgatást, amellyel a lakosság tudtul adta egymásnak a menekülés hírét. Nagy volt a kétségbeesés a hosszú és bizonytalan nagy út előtt. Kapkodtak, azt sem tudva, hogy mit is pakoljanak fel egy-egy nagy család részére egy kis szekérre, élelmet-e, ruházatot-e, vagy a sok apró gyermeket? Töprengésre azonban nem volt idő. Mindössze csak két-három óra állt rendelkezésünkre. Sokan a nagy kapkodás miatt csak másnap reggel tudtak kiindulni. A tragédia úgy igazi, ha teljes. Így történt ez a székelyek esetében is. Akkor kellett újra gyökerestől kitépődjenek és nyakukba vegyék a világot - mint a madéfalvi veszedelem idején őseink -, amikor a kezdeti nehézségek leküzdése után lábra kezdtek állni. Akkor, amikor a górék tele voltak kukoricával, a padlások búzával és más gabonával. Az állatállomány is nagyon szép volt már. Az ólak 150-200 kg körüli hízókkal voltak tele. Olyan gazda is volt, akinek óljában 15-20 disznó is ott maradt. Egyszóval: mindent hátrahagyva elindultak az országúton, nem tudva, vajon hoi hajthatják le álomra feJüket?

Borzalom fogja el az embert, amikor visszagondol arra a szenvedésre, amelyben a sokat szenvedett népnek újra része lett. Az utakon, amelyeken menekültek, a német hadsereg is általános visszavonulásban volt. Szekér szekér hátán, autók és tankok egymást gátolva menekultek az előrenyomuló szovjet csapatok elől, háttérbe szorítva a szegény, szerencsétlen székely családokat. A menekülést rendkívül megnehezítette a gyakori légitámadás.

Az isteni gondviselés nem hagyta cserben őket. Erőt adott a szenvedések elviselésében. Sok asszony az útban, szekéren szülte meg gyermeket, sokan pedig a kocsánpapban (kukoricaszár-rakás) vajúdtak, és öregek haltak meg a kocsiderékban.

S ugyanakkor, annak a borzalmas látványnak is sokan részesei kellett legyenek, amely a bácskai zsidóknak az utakon végbement elpusztításával megtörtént.

A sok eset közül csak egyet említek meg, amelyre Domokos Feri bácsi ekként emlékezik vissza:

“Cservenka mellett amikor mű átjöttünk a hídon, ott volt a víz mellett nem messze egy nagy téglagyár, és ott erős lövöldözés volt. Lőtték agyon a zsidókot. És akkor kiterelték az útra a mintegy háromezer zsidót, akik még megvoltak. Ütötték-verték őket, s aki nem tudott futni az országúton, mindig az utolsót lelőtték. Mikorra Zomborba beértünk, má’ nem volt egy zsidójuk se. Az úton elébb-elébb mü húztuk félre az útból, mert a lovak nem mertek keresztülmenni a hullákon. Szemünk láttára pusztították el őket. Vót olyan es, egyet láttam ott, hogy egy kerítésről levettek egy deszkát, ráfektették betegen, és kötelet kötöttek rá, és a deszkán húzták maguk után a többiek. Szömyű volt azt, ami ott velük végbement a hosszú úton, végignézni.”

E szomorú eseményt Tamás Menyhért költő, aki gyermekként maga is átélte a menekülés borzalmait, így örökítette meg verseiben:

TEMETETLEN TEMETOK (Részlet)

Vánszorgó kocsik hosszú sora

Mentünk sehonnan valahova

Döcögtünk sárban úttalan utakon

a beszegzett ég alatt vakon

amerre vitt vezetett a nyom

keresztül a csont halottakon

felsebzett répaföldeken át

ahol fákig nőtt az iszonyúság

szürke koponyák kövekké dermedők

köröttük temetetlen temetők

felidézésüktől ma is remegek

döcögtünk sárban úttalan utakon

a kifosztott ég alatt vakon

s a semmibe zuhanó testek felett

árkok tömjén-párolgása lebegett!

FÁJDALMAK RÉTJE (Részlet)

Vak utak még vakabb éjjelek

roppanó csönd és roppanó képzelet

küllőkhöz-vert álmok szakadékain

tovább no töredezik a néma kin

túl vagy most vagyunk a halál

küszöbén védtelen leroskad újra a remény

Súlyos ég! Béna ég! Sebes ég!

Meddig kell halottaiddal menni még!

Meddig e téboly e vak futás

ad-e a sors e népnek valami mást

átlőtt szárnyakkal meddig kísért

az alvókra-zuhant Madéfalvi éj.

A menekülésnek nincs valódi együttes története. A helyileg szétszórt székelység a menekülés ideje alatti megpróbáltatásokat egyénileg élte át. - Különösen az első napokban igen sokan egyénileg keresték a kiutat, és utólag mindenki úgy érezte – némileg joggal -, hogy amit ők külön-külön egyénenként átéltek, az a menekülés hiteles története.

Bíró Gáspár István “Sorsunk feljegyzései” című írásában a menekülés szomorú megpróbáltatásait néhány mondatban ekként foglalta össze:

“A menekülésünk sajnos hosszas volt. 1944. október 9-én indultunk Bácskából, és utunk 17 napig tartott. Ez alatt sokszor kellemetlen volt az időjárás. Volt úgy es, hogy napok és éjszakákon keresztül egyre szakadt az eső, és hideg volt. M indent ki kellett állni. Csak mentünk, mentünk annélkül, hogy tudtuk volna hová.

Közben sok baj ért, mert szekereink nem voltak felkészítve a hosszú útra. Több menekültnél előfordult, hogy a sínek lefordultak a kerekekről.

A kovácsmesterek nem akartak semennyi pénzért dolgozni. Csak bámulták azt a sok szerencsétlen menekültet. Mellette még az volt a nagy baj, hogy utazás közben szerettünk volna megpihenni valahol fedél alatt. Kértük a falusi gazdákot, hogy fogadjanak be, de azt felelték: “Miért menekülünk, miért nem álltuk meg helyünket?”

Volt ahol meg vizet sem adtak az állatok részére. Pláne német falukban. Így hát az út szélén etettünk, az árokban bepólyáztuk a gyermekeket. És mi felnőttek egész éjszaka kerültük a szekeret.

Végre sok szenvedés után átmentünk a Dunán, és ott volt mindjárt közvetlen egy város, a neve Dunaföldvár. Be is mentünk a városházára kérdésre, hogy hol lesz az utolsó állomásunk? Met mü úgy gondoltuk, hogy mihelyt átmegyünk a Dunán, mentesek leszünk az ellenségtől. De nem így lett. A városházán azt mondták, hogy Pacsa az utolsó állomás Zala megyében.

Mit volttenni mást, csak menni kellett tovább. Pedig immár elegünk volt. Kivoltunk fárodva. Csak pihenésre lett volna szükségünk. De nem volt, akinek sorsunkat elpanaszoljuk, mert nem volt senki pártfogónk, csak a Jóisten.”

A menekülésre felszólított székelyek elindultak a kijelölt útvonalon Baja felé. A bajai átkelőhelyen megkezdődött a küzdelem az átkelésért. Innen elzavarták őket. Dunaföldvár irányába indultak, onnan ismét visszakergették őket Bajára. Aztán egy részük Bácsalmás, Csátalja, Gara, Vaskút községekben maradt. A többiek azonban Bácsalmásnál, Paksnál átkeltek a Dunántúlra.

Erről Herceg István bácsi izményi lakos Maráz László, a Magyar Rádióban 1980. október 4-én elhangzott “Hazatérés” cÍmű dokumentumjáték adásban így beszélt:

“Mentünk, mentünk, mentünk Baja felé a kövesen. Folyt a katonaság úgy, hogy azt se tudtuk, hogy mit csináljunk. Egyszer odaértünk Bajára, de nem lehetett átmenni a kompon, nem lehetett, annyian voltak, hogy verekedtek ott a komp felett, hogy ki menjen át, ki menjen át. A kicsike bőgött, esszepiszkolta magát ott, esett, hideg vót. Az asszonyom nekifogott s elvitte, megferesztette a Dunába, abba a hideg vízbe. Úgy bőgött onnattól az a gyerek, hogy annak a szája bé nem fogódzott egy percig. Ott kellett üljünk vagy három nap, három éjjel ott a Duna-parton. Én nem tudom, hogy, hogy nem, az egyik leányka s a gyermek a tehenvel, valamelyik katona odairányította, hogy menjen át, hát azok átmentek a kompon. Mi erről maradtunk, a Dunan erről, s ők túl mentek. Hát mit csináljunk most má’? Lehet nem vesznek el! Akkor mi es odajuttunk valahogy, a kompon átmentünk.

Keresem a gyermekeimet, nincsenek sehol, nem látom őket sehol. Olyan setét vót, mint a korom. Elmegyünk egy nagy darabig. Jó…jó, vótvagy kilenc kilométert biztos elmentem. Megtalálkoztam én egy szomszéd menyecskével, mondom, nem láttad-e te – mondom - a gyermekeket, az enyémeket a tehenvel? Dehogynem, azt mondja, ott maradtak, ott vannak a Duna-parton, azt mondja, be vannak húzódva a fák közé, - azt mondja - ott még van több marha jes, azt mondja, többen vannak.

Jó Istenem! Most mit csináljak? Félre húztam a szekeret a sánc partjára, megállítottam, de esett. A biciglőm fel vót kötve a kocsim oldalára, levettem. Annyi a szerencsém, hogy vót egy viharlámpánk, azt meggyújtottam, felakasztottam a biciglire s gyerünk. Megyek ide, megyek oda, addig mentem, hogy rájuk találtam ott. A tehen le vot fekudve, a tehen melegítette őket. Elbújtak, ott aludt mind a kettő. Odamentem, mondom, hát keljetek fel, te…! Hát én mióta kereslek, - mondom -, meddig elmentünk, s itt hagytalak. Felkeltek, s esszeszedtem őket, s elindultunk a kocsi után.”

A menekulők egy nagy része Dombóváron is áthaladt.Itt őket, megadva az útirányt, továbbirányították. A hosszú úton azonban abból éltek, amit magukkal vittek. Néhány bátrabb andrásfalvi menekültnek sikerült kijámi az Irányító Központtól, hogy menekültigazolványt kapjanak. Egy igazolvány szó szerint így szólt: A dombóvári járás főszolgabírája, mint menekülteket irányító központ. Szám: 5869/1944.

Felkérem mindazokat a hatóságokat, melynek területén Mátyás Mátyás, Palkó Antal I. Dávid Teofil, Sebestyén Gergely, Zsók Lajos, Dávid Jánosné, László János, Palkó Márton, Palkó Antal II. Csobot Pál, Fábián György, Daradics Julianna I. Daradics Gizella, Fábián Antal, Andrásfalvi György és ezek családtagjai, volt andrásfalvi telepes menekült lakosok keresztül vonulnak, hogy nevezetteket a m. kir. Kiüritési Kormánybiztos 1944. évi szeptember hó 17-én kiadott 427/1944 számú rendelete alapján, amely a 649. sz. rádió távmondattal adott le, továbbá 1944. október 11-én 16 óra 45 perckor kiadott rádió rendelkezésére figyelemmel a legmesszebbmenő mértékben támogassa, élelemmel, szállással, ló- és szarvasmarhatáppal ellássa.

A felmerült költségek a belügyi tárca terhére számolandók el. Nevezettek irányítási útvonala a következö: Dombóvár, Baté, Kaposvár, Nagybajom, Böhönye, Inke, Iharosberény, Pogányszentimre, Nagykanizsa, Újudvar, Hahót, Zalaszentmihályon át Pacsa községe a járási főszolgabíróhoz. Dombóvár, 1944. október 14.

főszolgabíró

(Az eredeti példány a szerző tulajdonában van.)

Hogy a menekulők karavánján belül milyen volt az élet, milyen törvények uralkodtak, hogy hömpölygött végig az áradat, Bácskában a Dunáig, s onnan át a Dunántúlra, Gáspár Simon Antal - istensegítsi születésű, aki Bácskában Istenvelünk faluban lakott - feljegyzéseiben minderről ekként emlékezett meg:

“I 944. október 5-én az éijeliőrök kopogtak be az ablakon éjfél után, hogy készüljünk fel, mert menekülni kell. Ez a kétségbeejtő hír kirekesztette az eszünkét. Jaj, most mit csináljunk? Mindenünk ott maradt, csak a puszta életünket mentettük.

Nagy szorongással s búval nekifogtunk pakolni, de mit lehet egy egylovas szekérre felrakni a kilenctagú család mellé. Egy kevés gúnyát, felvevőt, s ágyi gúnyát, de még annak se volt hely. A feleségem sietséggel nekifogott, hogy kenyeret süssön, azt hitte, hogy lesz talán annyi üdőnk, hogy meg tudjuk vámi, amíg a kenyere kisül. De éppen amikr bévette a kemencébe, akkor jött a parancs, indulni kell. A tészta a kemencében maradt. És mü elindultunk megismételni a madéfalvi menekülést.

Három-négy kilométert haladtunk a falutól, ott megállított a bánáti sváb menekülők vége láthatatlan hosszú kocsisora, amely négy sorban elfoglalta az egész, széles úttestet. Nem engedték, hogy mü közikbe keveredjünk. Ott álltunk egész estig.

Hozzánk jött Németh Kálmán plébános, és azt mondta, hogy mindenki menjen vissza a falujába, nem kell menekülni. Ez a hír megörvendeztetett, és siettünk haza, hogy a feldúlt házat rendbe tegyük, és az állatokat és baromfít megetessük.

Szerda napon volt ez a menekülési indítás. Csütörtökön, pénteken még a mezei munkát, bétakarítást végeztük, többet nem gondoltunk a menekülésre, bár a bánáti svábok végeláthatatlan sorban folytak szekerekvel, traktorokval és autókval Németország felé. De mü nem gondoltuk, hogy még reánk es sor kerül. Október 7-én, szombaton még elmentem Topolyára, a malomba öt mázsa búzát becseréltem, nem es gondolva, hogy azt a lisztet mások fogják megsütni és megenni. Nyugodtan felvirradtunk vasárnap, október 8-ra.

Istensegítsből eljött László Antal plébános, hogy misét mondjon az istenve-lünki híveknek. A pap mindig hozzánk szállott meg a kocsijával, mert én voltam sekrestyés, harangozó és templomgondnok egy személyben. Éppen akartam harangozni, amikor telefonon parancs jött Kuláról a járási hivataltól. Istenvelünk község azonnal készüljön fel a menekülésre. Erre a hírre elmaradt a szentmise, ésúgy felkavart rendet és csendet, hogy teljesen fejetlenség lett a községben. Sírás, futkosás, pakolás. Velünk megismétlődött az a helyzet, hogy a kenyerünk újra a kemencében maradt, mert a németek kizavartak a faluból. Több embert megvertek a német katonák, akik nem siettek elindulni.

Én es befogtam a lovamot, az asszony az ágyi gúnyából csak azt tudta felpakolni, ami jobb volt, a viselteseket otthagytuk, mert nem volt hova pakolni. A felvevő gúnyát es csak a javát. Mindenünk ott maradt, amit elhoztunk Bukovinából: bútor, szerszám, osztováta és minden, ami egy gazdaságban szükséges, a sok termény, négy darab hízott disznó és sok baromfi, ludak, récék, tyúkok. Semmit se tudtunk elvinni, ott maradt minden, és nekünk menni kellett. Csak lóval, tehenvel és egy üszővel indultunk a nagyvilágba. Ott maradt, amit nehezen Bukovinából elhoztunk, és amit Istenvelünkön szereztünk négy év alatt.

Megindult az istenvelünki menekülő karaván Topolya felé. Nehezen haladtunk, mert a sok menekülő kocsi egymástól nem tudott haladni. Közben rengeteg nagy tömeg zsidót kísértek, es a tisztek, amig a zsidók elvonultak, leállították aszekereket. Végre megindultak a szekerek.

Másnap reggel értünk Bajmokra. Mielőtt elhagytuk Bajsát. egyik szomszédom, Gergely Tamás - mivel negyed magával nem volt terü a szekeren, mü pedig tizen voltunk a mü szekerünkön - édesanyámat a kicsi unokámmal, Gyurkóval felvette az ő szekerére, és elhajtott előre. Bajmok véginél egy kocsmánál megálltak. MÍkór mü odaértünk, nem lehetett ott megállni, tovább kellett hajtani. Bajmoktól körülbelül két kilométerre megálltunk etetni. Mellettünk haladtak a többi szekerek. Ahogy jöttek, azt mondja Bokros Jóskáné:

“Antal, szaladjatok vissza a korcsmához, mert a Tamás szekere felfordult és anyád és a kicsike erőst megütötték magikot, még a karjaik es eltörött.

Az asszony és én ész nélkül szaladtunk vissza. Igaz, hogy a ló felborította a szekeret és megütötték magikat. Nem hagytam tovább ezen a szekeren. Elvittem a mü szekerünkhoz, és többet nem biztam másra.

Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma“ hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levö trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se előre, se vissza.

Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhető az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezőségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren.

Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertől félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást. Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegitsi bábaasszony. Szerencsére meg is talaltam, odahivtam es nemsokara megszületett a tizenkettedik gyermekunk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülők a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdőben a partizánok meg is támadtak.

A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni. Az első háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de meg vizet se engedtek meríteni a kútból.

A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé.

Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk. Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló előtt ültem és etettem.

Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenő édesanyámra és a gyermekekre. A marhák reja tapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára,. kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat.

Bácsalmáson Bajára lettünk irányítva, hogy ott kelünk át a Dunán, és Dombóváron és Kaposváron szállásolnak el. De a bajai hidat lefoglalták a németek, még közel se eresztettek magyar menekülteket. Akkor tovább irányítottak Kalocsára, hogy ott kompval megyünk át a Dunántúlra. Azonban itt se sikerült, itt es a nemetek dirigáltak.

MÍkor értünk Kalocsára, nagy záporesőt kaptunk, megázott mindenünk. Úgy gondoltam, hogy a beteg feleségemet a kicsikével béviszem a kórházba, és majd ha megállapodunk valahol, visszajövök értik. Azonban ez sem sikerült. A németek az orvosokat elvitték, és nem volt senki felelőse a kórháznak.

Kalocsán a város szélin töltöttük az éjszakát, és reggel megindultunk Dunaföldvár felé. Ez az útszakasz es erőst megviselt. Minden órában jöttek az oláh repülők, és gépfegyvereztek. Ilyenkor ott kellett hagyni a szekeret és háromszáz méternyire el kellett távolodni. Az egész család az én karomra került, és nekem kellett elvinni a szekertől távol. És mikor megszűnt a támadás, visszahordani a szekerre. A sok légitámadás miatt nehezen haladtunk, este későn értünk Dunaföldvárra. Amikór a hídra értünk, újra légitámadást kaptunk. Szórták a bombát, de a hídra értünk, de a hídranem esett egy se, mind a Dunába hullott.

Dunaföldváron megálltunk a piactéren, és ott pihentünk másnap tíz óráig. Nem volt semmi ennivalónk, a gyermekek éhesek voltak. Pénzünk volt, de nem lehetett vásárolni sehol semmi élelmiszert, se a boltokban se a gazdáknál. A gazdák minden kaput bezártak, hogy a menekülők bé ne mehessenek, még vizet sem engedtek az udvarukon levő kutakból meríteni.

Dunaföldváron reggel azt mondja a feleségem, hogy valahol melegítsek vizet, hogy a kicsikét megfürössze.

Sokat árkáltam, de mindenütt a kapu zárva volt, sehol se engedtek be. Sok járkálás után egy kaput találtam, ami nem volt bezárva. Oda bémentem, de meg es bántam. Egy hosszú vénasszony jött ki, és mérgesen reám förmedt, mit keresek? Erre mondom én:

Mama, legyen szíves egy kicsi meleg vizet adni, hogy megfürösszék egy újszülött kicsikét.

Erre olyan feleletet kaptam a vénasszonytól, hogy még ma es elpirulok, mikor eszembe jut. Azt mondta:

Miféle népek maguk, hogy még a meneküléskor is gyereket csinálnak? Nem szégyellik magukat? - S még mondott csúnya szavakat, de én elsiettem onnat, hogy ne halljam tovább azt a becstelen szavait.

Visszamentem a szekérhez, s kérdi az asszony, hogy miért nem vittem vizet. Nem mondtam meg, hogy lepirított egy vénasszony, legalább ő ne sértődjék meg a sok szenvedés mellett. Azonban ott van a másik baj és szenvedés: nem tudok enni adni a gyermekeknek és a családnak. Panaszkodom komámuram, János Jóskának, hogy az egész család éhes, és nincs honnat venni legalább kenyeret. Aszongya a komám, Jóska.

· Én otthon daráltattam volt kukoricát, s adok. Abból főzzenek puliszkát. Adott es, de abban se volt köszönet.A nyers kukoricalisztet bétette a szekeren az ülés alá. Azon ültek négy-öt nap, az annyira megdohosodott, hogy messziről ment a bűze. De nagy úr az éhség, gondoltam, megpróbálom, főzök puliszkát, hátha meg lehet enni. Azonban Dunaföldváron nem volt mód főzésre, mert indulni kellett. Helyet kellett adni a most érkező menekülőknek. Megindultunk éhesen. Én nem éreztem, hogy éhes vagyok, csak a gyermekeket sajnáltam, mert még előtte való nap es alig ettek valamit, és erőst éhesek voltak, nem szólva a gyermekágyas feleségemről, aki kellett volna a kicsit szoptassa, de nem volt mitől teje legyen. Ő es éhezett, és a kicsike es. Ilyen keserűséggel bujdostunk, jártuk a kálváriát, szenvedett kicsi és nagy egyformán.

Dunaföldvártól körülbelül egy kilométerre újra légitámadást kaptunk. Vesze-delmesen gépfegyvereztek, tizenkét ellenséges repülő. Az úton öt-hat sorban hajtottak kocsikkal, traktorokkal a bánáti és bácskai sovábok. A nagy légitámadásra nagy lett a bonyodalom. A repülők dolgik végeztével eltávoztak, és megindult a menet. Az én szekerem előtt levő menekülőnek a lova megbokrosodott, megállt, én nem tudtam elkerülni, mert nem volt hely. Addig kellett ott várjak, amíg az előttem levő szeker megindult.

Amíg ott kellett várjak, addig a magyar menekülők szekerei elhaladtak, és mindenfelől sovábok vettek körül. Az egyik sováb azt mondja nekem: - MÍt keresel te itt köztünk? Erre keservemben azt válaszoltam:

Biztos, hogy nem titeket, hanem azokat, akikhez én tartozom. A sovábok erre kezdték gyalázni a magyarokat. Erre es es mondani kezdtem azt, ami fájt.

Ti, sok hazaáruló, mért gyalázzátok azokat, akiknek a hazájában biztatok és gazdagodtatok, amíg a haza fíai százezerszámra kellett elbujdosson idegenbe, ti meg bitangoltátok a magyar földet, szégyen és gyalázat!

Erre több sováb vett körül, és fel akarták borítani a szekeremet. Egy elszaladt, és hívott egy német tisztet, hogy büntessen meg, amért én őket hazaárulóknak neveztem, és piszkoltam a németeket.

Oda esjött egy félidős tiszt, nem tudom milyen rangú volt. Azt kérdezte, mi baj van, németül. A sovábok meg olyat es mondtak reám, amit én nem mondtam. Egyszerre még tízen es vádoltak. Azonban a tiszt azt kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. A sovábok kórusban mondták: - Ungár! A tiszt azt mondja: Nem azt kérdem, hogy miféle náció, hanem azt, hogy miért van itt. Erre egyik azt mondja, hogy - magyar menekülő. Erre azt kerdi:- Es ti?

Mi is menekülők vagyunk.

No, ha ő is menekülő és ti is, mit akartok vele? Hagyjatok békét neki. Így aztán felhagytak rajtam, de bennem még jobban megerősítették az irántuk való gyűlöletet.

Ezek után nemsokára az utunk elvállott a sováboktól. A magyarok a Balaton felé, a sovábok pedig Győr felé vonultak.

Hogy megtisztultunk a sováboktól,Cece község határában megállapodtunk. Este-felé volt, a lovak es fáradtak voltak, meg kellett pihenni. Ekkor én es nekifogtam, hogy a dollott törökbúzalisztből puliszkát főzzek.Kész lett a puliszka. A magyar közmondás azt mondja, hogy legiobb szakács az éhség. A velünk menekülő ovóné, Sima Rózsi bu-dapesti lány es evett. Csudálkoztam, hogy finnyás úri lány létére még dicsérte azt a jónak egyáltalán nem mondható, dohos, keserű puliszkát, amit elfogyasztott.

Másnap reggel bementünk a Tolna megyei Cece községbe. Ott a piactéren megállott a menet, hogy megetessük, megitassuk az állatokat. Ott újra légitámadást kaptunk, onnan újra kellett menekülni.

Minket Dunaföldváron Zala megyébe, Pacsára irányítottak, és azt az utat követtük. SÍmontornyát immár jól elhaladtuk volt, amikor azt a hírt kaptuk, hogy az istensegítsiek forduljanak vissza, mert más irányba kell menni. A hadikiak és az andrásfalviak mentek előre, és mü megfordultunk és visszamentünk Simontomyára. Akkor kisült, hogy egy fiatalember, aki vezetőnek szánta magát, nem elégedett meg a Dunaföldváron adott útiránnyal. Cecén valaki azt mondta, Győrbe menjünk, de a nagyobb része a menekülteknek nem volt hajlandó másfelé menni, mint ahova irányítva voltunk.

Így hát kétfelé szakadtunk, egy része ment Győr felé, s a többség Zala felé. A családom es megoszlott. Erzsi lányom a kisfiával és urával az apósáékkal mentek Győr felé, és mü mentünk a megadott irányba.

Nyolcadnapja, hogy menekülünk, Enying határában egy urasági malomál a kapuban áll két mienk fajta ember és egy úr. Mikr odaértünk, azt mondja az uraság:

Jóemberek, ne menjenek tovább! Itt ebbe a gazdaságba húzzanak bé, az állatokat etessék meg, és akinek nincs kenyere, az itt kap lisztet és süthet. A mai napon Horthy Miklós fegyverszünetet kért az oroszoktól, és itt várják meg, hogy a tárgyalás mit eredményez.

Erre mind beálltunk a nagy udvarra. A gyermekeket és asszonyokat bérendezték a szobába, a lovaknak szénát adtak a cselédek bőségesen. Az asszonyok nekifogtak a kenyérsütéshez.

Az úrnö megtudta, hogy újszülöttünk van, magához hivatta és ajándékot adott a kicsinek és a feleségemnek jobb ennivalót. Az asszonyok egész éjjel sütötték a kenyeret. Másnap reggel kiváncsian vártuk, hogy mi lesz, vége lesz-e a háborúnak.

Tiz órakór azt a hírt hallottuk, hogy Szálasi nem engedte meg a fegyverszünetet, Horthyt eltávolították, és ő tovább folytatta a harcot. A hír után újra megindultunk a bujdosás útján.

Elérkeztünk a Balaton terére. Utunk a Balaton mellett három napig tartott. Itt a lakosság adakozott a menekülteknek élelmet, kenyeret. Balatonszemesen, mikor éppen beértünk a községbe, újra megtámadtak azoláh repülők. Iszonyatosan bombáztak és gépfegyvereztek. Leszedtem a családot a szekérről, és egy ház mellé húzódtunk, ott vártuk, hogy minden pillanatban meghalunk. Ott mellettünk egy katolikus pap fohászkodik: - Uram Jézus, könyörülj rajtunk!

Mikor eltávoztak azok az átkozott repülők, meglátja a pap a feleségem karján a kicsi újszülöttet, és kérdezi:

Ilyen kis gyerekük is van? Milyen idős? Mondom, hogy most született, amióta menekülünk. Azt mondja:

Akkor nincs meg megkeresztelve?

Nines - mondom -, nem volt ahol megkeresztelni.

Akkor jőijenek gyorsan a templomba - mondja a pap -, hogy megkereszteljem, nehogy kereszteletlen meghaijon ebben a veszedelmes üdőben.

Komaasszonyunk, János Jóskáné a keresztvíz alá tartotta. A pap a kicsiket megajándékozta tíz pengővel, hogy azt gyümölcsöztessük, és ha megnő, akkor legyen emlékajándék.

A harmadik éjjet Balatonkeresztúron töltöttük. Másnap este Sármelléken háltunk, és utána Zalaapátin át elértünk Pacsára. A pacsai járásbiróság, minket tizennégy családot Nemesszentandrásra irányított, a többieket Szentpéterúr, Búcsúszentlászló, Sándorháza és még a körülöttünk levő falukba szállásoltak el. Ez a keserves menekülés tizennégy napig tartott Bácskától Zaláig. A nemesszentandrási községi elöljáróság szeretettel fogadott, és iparkodott, hogy jó elbánásban részesüljünk. Azonban nekem ott es az a kellemetlen sors jutott, hogy családom négy házhoz lett elosztva, és a ló a szekervel az ötödik helyre. Reggelenként szaladgáltam az egyik háztól a másikig, hogy nem történt-e valami baj a gyermekeimmel.

Két-három nap így telt el, de aztán elmentem a bíróhoz, s kértem, hogy a családomat vagy egybe rendeli, vagy megyek tovább. Így aztán megvitatták a vezetők, és adtak nekem egy üres házat, amelynek a gazdája, Sándor Jancsi Búcsúszentlászlón lakott, és az itteni háza üresen állott a Rigó-hegyen.

Ott aztán elfért az egész család, és helye lett a lónak és tehénnek és üszőnek, amit magunkkal hoztunk Bácskából.

Október 22-én értünk Szentandrásra, ott nagyban folyt a betakarodás, szüretelés. Sürgős munka volt, mü es kivettük a munkából a részt, még a legküsseb es dolgozott, úgy hogy elláttak élelemmel, akinek dolgoztunk. Én a lóval fuvaroztam, és a család, az összes, ment szüretelni, vagy ami munka akadt.

Lassan belényugodtunk volna a sorsba, dehát egyszer azt dobolják, hogy a menekültek el kell hogy hagyják a községet, és kell menni Németországba

Erre erőst felháborodtam. Én nem megyek Németországba, még ha agyonlőnek es. Nekem elég volt a németekvel, még a híriket sem akarom hallani, nemhogy közéjük menjek.

De nem hagytak fel. Mínden nap dobolták, hogy a menekültek induljanak Németországba. Azt mondták, hogy itt hadszíntér lesz, s azért kell elmenni. De többszöri felszólításra sem voltunk hajlandók Németországba menni. Egy német tiszt eljött a mi lakásunkba, mert megmondták, hogy én lebeszélem a többit es, hogy ne menjünk semmiféle parancsra az országból ki. A tiszt egy magyarul beszélő sovábot hozott tolmácsnak.

Hogy belépett a házba, azonnal adta a parancsot, hogy készüljünk fel és induljunk Németországba. A tolmács magyarra fordította, hogy mit mond a tiszt.

Nem megyünk sehova, mü már menekültünk vagy ötszáz kilométert, tovább nem megyünk - ezt feleltem.

Itt harcok lesznek - mondja a tiszt -, itt nem lehet maradni. Aki nem teljesíti a parancsot, az agyon lesz lőve. Erre a feleségem közbeszólt:

Uram, kilencen vagyunk a családban. En a kilenc golyó árát megfízetem, hogy ne károsodjék Németország. Lőjjenek agyon, de mégse lépünk le az országunk határáról.

A tiszt erre káromkodott egyet, és elment.

Ezután nem kényszerítettek többet az indulásra, azonban Németh Kálmán döntötte el a kérdést. Elment a legfőbb német parancsnoksághoz s azt mondta: - Uram, azt kérdem, lehet-e egy néptörzset erőszakkal Németországba vinni,

amely törzs a szó szoros értelmében gyűlöli a németeket, és mindenáron tiltakozik, nem akar kimenni Németországba.

Így szabadultunk meg az elhurcolástól. Akik Győrbe menekültek, azoktól elvitték a leventéket és a katonaköteles férfíakat, de mü, akik Zala megyében voltunk, a németországi elhurcolástól megmenekültünk. De kirendeltek munkára ott a helyszfnen. A férfíakat erdöre favágni, és hadi munkára még a gyermektelen asszonyokat és leányokates.

Münket, a szentandrási menekült férfiakat a peleskei erdőbe rendeltek fakitermelésre. Ott dolgoztunk egész télen át a felszabadulásig.”

A menekülők a hosszú út után főleg Zala, Veszprém, és kis részben Tolna megyében kaptak ideiglenes szállást. A beszállásolásnál, míg a hatóságok a rendes elhelyezésükről gondoskodni tudtak, sokan istállókban húzódtak meg, sokan istállókban szülték meg gyermeküket.

A tíz-tizenöt napos hosszú kóborlás után sem vesztették el fejüket. Mindenki - még a legrosszabb helyzetben is - feltalálta magát. Nem várták, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, hanem munkához láttak. A férfiak szekereikkel, lovaikkal fuvart vállaltak, mások - Zalában almát vásároltak, s meg Szombathelyig is elvitték eladni. Így gondoskodtak családjuk ellátásáról. Az asszonyok közül sokan kenderből cérnát fontak ésazt cserélték el élelemért. A cérnacsere mellett családjuk munkabíró tagjait összeszedve napszámba mentek. Minden faluban akadtak jólelkű magyar emberek, akik segítették a menekülteket. Így éldegéltek meghúzódva. Egy kis részük Lajoskomáromnál (Zala m.) megszenvedett, mert a front kellős közepébe került bele, de éppen megúszták.

A tél folyamán a férfíaknak be kellett volna vonulni katonának. Szálasi nyilasai előbb SS-Hunyadi páncélosoknak akarták őket megnyemi, ez nem sikerült, így karácsonykor elrendelték a bevonulást. Ám székelyeink átláttak a szitán, s nem vonultak be. Itt bebizonyították azt, hogy politikai járatlanságuk ellenére is hibátlan magyar ösztönnel rendelkeznek. Azt tették, amit az őseik a madéfalvi veszedelemkor; idegen érdekért nem álltak kötélnek. Néhányuk kivételével felkerekedtek, egyik faluból a másikba, rokontól ismerősig bujkáltak a bevonulás elől. Egy-egy helyen ott maradtak néhány napig, s aztán tovább álltak.

Amint előbb is szó esett róla, Szálasiék azt is parancsba adták, hogy minden székely család menjen Németországba. Ez pedig karácsony ünnepén történt. Boldog karácsony, kellemes ünnepek, hol maradt a ti szépségtek, nyugalmatok? A nyilasok minden második nap dobszó útján felszólították a székelyeket és sürgették az indulást - télvíz idején, a legnagyobb hidegben.

Dunai Ferencné (volt andrásfalvi lakos) elmondja (Orosztonban voltak elszállásolva - Zala m.), hogy a nyilasok erőszakoskodására ok, az asszonyok is kiálltak az emberek mellett, és sírva mondták: “Itt az erdő, ásassák meg a sírunkat! Lőjenek meg, de akkor sem megyünk Németországba! Mit gondolnak, ilyen nagy családdal, Ílyen nagy hidegben...?! Vagy talán azt akarnák, hogy minden telefonpóznánál egy-egy gyermek megfagyjon?!”

Erősek maradtak a székelyek meg a legnagyobb szenvedésben is. Minden erőszak és mesterkedés ellenére egyetlen bukovinai székely család sem akadt, aki átlépte volna a nyugati határt. Nyíltan kimondták: “nem azért jöttünk haza, hogy megint idegenbe menjünk!”

A nyilasok, hogy mégis bosszút álljanak a székelyeken, a férfiakból sokat szekereikkel lovaikkal elhajtottak forspontba. Hetekig oda voltak, amíg visszajöhettek családjukhoz. Így a tél izgalmak és nyugtalanságok között valahogy eltelt. ÁpriIÍs elején a székelyek számára is az ország többi lakóival együtt elérkezett a szabadulás órája. Erős kitartás, ügyesség és szenvedés árán elérték, hogy Magyarországon maradhattak.