„BRAZILIÁBAN ELÉG PUSZTA ORSZÁG VAGYON"

Solymár Imre:

A legtávolabbi bukovinai székely kirajzás: Boldogasszonyfa

„BRAZILIÁBAN

ELÉG PUSZTA ORSZÁG VAGYON"

A Dél-Amerikába, Brazíliába kerülő magyarság hullámai egymást követték.A „nagy hullám" az 1908 és 1929 közötti, ekkor csaknem hatvanezer magyar lépett Brazilia földjére. Különösen sokan Trianon után a leszakadt országrészekről, kiket az utódállamok hatóságai „a legnagyobb udvariassággal és szolgálatkészséggel" bocsátottak útjukra, a kivándorlást pedig ügynökök szervezték ösztönzendő, magyar kolóniák alakultak, melyek aztán a 30-as évek végén élték aranykorukat.

Az első önálló alapítás, külön magyar telep Árpádfalva - szimbolikusan honalapító Árpád vezérről nevezve. Mások szerint Szentistvánfalva kicsivel megelőzi, mely egy szaléziánus atya és egy festőművész, nyugalmazott huszár ezredes megálmodott magyar faluja. E nevek egyszerre mutatják az Óhazára való sajgó fájdalmú emlékezést, ugyanakkor az első gyarmatosok formálódó öntudatát. Új hon alapítói lesznek ők, kik eladdig „csalódtak a múltjukban." Így jön létre Sao Paulo állam belsejében, az „interiorban" nyolc magyar kolónia, a legnagyobb városi közösség pedig magában az állam központjában, Sao Paulóban. Holott Brazília nem volt rászorulva ilyen ,,Jobb világra vágyó" néptömegekre, mert amint Migend Dezső 1925-ben nyersen meg merte fogalmazni:

„Braziliának csak tőkével rendelkező vállalkozókra és teljesen védtelen, igénytelen, a mostoha körülményekhez feltétlenül alkalmazkodó robotosokra van szüksége!

Az első generáció: parasztok, munkások és a tanult osztálybéliek. A korabeli források erős társadalmi, politikai, máskor megvallási rétegezettséget jeleznek. Ezek erőt adó közegében próbáltak egymásba kapaszkodni, hazaistruktúrák szerint nagyvárosok vadonjában.

A falusi kolóniák népe még úgy-ahogy tartotta magát, lassabban asszimilálódva. „...Ha meg is tartja minden hazai karakterisztikumát, (egy idő után már) beszéli a brazil nyelvet, átvesz brazil szokásokat, alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz és egészséges józansággal leegyszerűsít minden problémát" - írják róluk.

Míg a városi kolónia az más, az „...tökéletes mása az egész magyar társadalomnak. Ha valaki azt ambidonálta volna, hogy kitelepítsen a magyar társadalom sokféleségéből ide egy emberkollekciót, nem végezhetett volna tökéletesebb munkát, mint ahogy elvégezte maga az élet. A Sao Pauló-i városi kolónia Noé bárkája..." Volt tehát magyar minden vidékről, minden társadalmi rétegből, minden foglalkozásból, minden vallásból, a politikai paletta minden árnyalatából.. Ám tegyük hozzá: a magyarok e színi tömegének nagyobb része csak egy „eszmei", mondjuk úgy: Nagy-Magyarországhoz kötődött. Leveleit ekkor már az utódállamokban élőkhöz címezte.
Mások, mint a bukovinai székelyek kötődése még áttételesebb lett. A „kék hegyeken túli" Magyarországhoz vagy Erdélyhez soha nem is tartoztak, a darabjaira széthullott Osztrák-Magyar Birodalomból honmaradt rokonságuk Romániához került. Az ún. székelytelepeken kirajzottak pedig - akik már egyszer „haza" jöttek -, most ismét más országban találták magukat! És most ott, Brazíliában születik egy bukovinai székely telep: a legtávolabbi kirajzás: Boldogasszonyfalva.

BOLDOGASSZONYFALVA HÁROM ÉVTIZEDE

Magyarországon először Migend Dezső Békéscsabán megjelent könyve ad hírt az „alakulóban lévő" Boldogasszonyfalváról és Árpádfalváról. Még nem tudni, közöttük 80 kilométernyi őserdő a távolság. Boldogasszonyfalva, a Szent Antal patak völgyében, a vadonban. Kordás Ferenc később úgy fogalmaz, hogy „...a magyar elnevezés a csángóktól ered, kik alapították a telepet". 1926-ban dr. Labieno da Costa Machado hirdetménye további telepeseket toborozva így propagálja: „Birtokomnak az a része, melyet én a magyar telepeseknek felajánlottam, a gazdaságáról és termékenységéről híres sorocabanai vasútvonal mellett fekszik... Santo Anastacio állomástól délre 34 kilométerre... mellyel kocsiút köti össze..."

E birtokosnak máshol is voltak telepesei. A németek hamarább jöttek, telepük a tulajdonos nevét kapta, így lett Colonia Costa Machado. A magyaroké Boldogasszony Anyánkét. A Magyarok II. Világkongresszusára Sao Paulóban kiadott album megilletődve mondja majd: „Boldogasszonyfalva! Mily szép lelkű emberek lakhatják a világnak ezt a távol eső sarkát, hogy ily magasztos eszményiséget választottak kicsiny falujuk elnevezésére." Aki pedig ismerte szenvedéseik történetét, elvonatkoztat szakrális jelentésétől: „Hej, te drága Boldogasszonyfalva, ugyan, kinek jutott eszébe, hogy téged ezzel a boldogságot kifejező szóval tituláljon. Hiszen akik először megjelentek áthatolhatatlan őserdődben s lépésről lépésre vágták maguk előtt a gyalogösvényt, csak a boldogság keresői voltak. Míg odaértek csörgő patakocskád kristálytiszta vizéhez, százszor elátkozták a pillanatot, melyben brazilföldre tették lábukat; ezerszer megsiratták a hazai rögöket, melynek minden porszemét ismerték.

És azután, hogy megtörtént a honfoglalás magasztos ténye, de sok fohász fakadt ott a domboldalon..."

Pontosan tudjuk az úttörők indulásának napját! 1924.június 15-én öt bátor családfő, Sáo Paulóban hagyva a családját, az államtól kapott vasúti ingyenjeggyel megindult az őserdőkbe, hogy megkeresse a fővárostól 828 km-re, a vasúttól további 45-50 km-re lévő területet, melyet „látatlanba" vett. Pontosabban fogalmazva: „...amit kis megmaradt pénzükön vettek, illetve amennyiért egy részletet ki tudtak fizetni."

"E pionírok bukovinai székelyek voltak. Név szerint a következők: Mindenekelőtt Turbuk Zakariás, kit Zakár bácsinak mondtak, a telep alapitója. 1908-ban jött át családjával Bukovinából Vajdahunyadra, a Csángótelepre, majd 1922-ben került ki Braziliába. A többiek: Jancsovics István, Schneider József, Gáspár Illés, Vajkó István. Ők öten kezdték el irtani az erdőt. Vajkót az első napon megcsípte egy kígyó, néhány nap múlva belehalt. Mikor hozott élelmük elfogyott, a 10-15 km-re lévő német telepek kukoricaföldjeire mentek böngészni. Só nélkül, péppé főzve ették a málét. Nyomorúságukban még a majomhúsra, a testes gyíkra, papagájcombra is ráfanyalodtak.36 nap múlva jött utánuk a család. Elgondolhatjuk a helyzetüket!

Kordás Ferenc Sao Pauló-i Julián tanító összegyűjtötte az első hónapok történeti emlékezetét. Vásárlás nem létezett, csak az áruk, tárgyak, dolgok naturális cseréje. Mindenért keményen meg kellett fizetni. Egy kotlósért és 3-4 tojásért 10-15 km-t is mehettek. Egy kiskutyáért vagy kismacskáért álló napot dolgozhattak. S az irtások első termése csak 30-40 szál tengeri, 6-8 tő burgonya és paszuly volt. Ám ahogy tágult a tér, a szűzföld egyre gazdagabban kezdett fizetni. Most már volt legalább, aki főzzön, az asszony. Miközben szinte rabszolgaként dolgozott az egész család. Naponta kétszer puliszkát vagy babrizsát ettek, mert ehhez nem kellett kenyér. A búza ugyanis nem terem meg e vidéken, vagy csak nagy keservesen.

Két év alatt a telep újabbakkal gyarapodott. A második csoporttal érkezett Kovács József, Horti János, Demeter János és családja. Még később a Hégető család.

A „Brazíliai Magyarság" első országos értekezletének albuma még egy pontos dátumot ismer: „1924. október 23-án a mozgékony ügynökök már 45 magyar családot vittek ki a Colonia Costa Machadora... A kolóniát ekkor már fél éve lakottnak, műveltnek és autóutakkal kitűnően ellátottnak mondja a hirdetés.

1933-ból 32-es családszám ismert. Az első fejszecsapástól eltelt 13 esztendő „...szünet nélküli, egybeszakadó emberfeletti küzdelem volt". Sokan nem is bírták. Egyharmaduk feladta a küzdelmet, otthagyva földjét Sao Paulóba ment gyári munkásnak, proletárnak.

A legteljesebb statisztikai felmérés 1938-ban készült. "Boldogasszonyfalva magyar kolóniáján 34 magyar és 2 német család él, tót kolóniáján 12 család.

A magyarok 13 helyről valók, 29 közülük hatan Hunyad megyéből - azon belül pedig öt család Sztígyszentgyörgyről -, akikről érdemes tudni, írják, hogy „Bukovinából, Istensegítsről kerültek Hunyadba s innét Brazíliába." Mind a 48 magyar és szlovák család nevét, lélekszámát ismerjük.

Amikor a 30-as évek végén dr. Oberding József György összeállítja a bukovinai magyarság településtörténeti és társadalmi vázlatát, másfél oldalt szentel Boldogasszonyfalvának, ahogy ő mondja: a „braziliai csángótelepnek"

Ekkor még 20 család él ott, köztük öt bukovinai gyökerű, ez utóbbiak lélekszáma 28 fő. A telepet alapító Turbuk Zakariásék keményen tartják magukat. Oberding azt mondja: hadikiak. Illés Gáspárék pedig eredetileg Józseffalviak, de már 1909-ben kijöttek Erdélybe. Székely Istvánék is józseffalviak. László Menyhérték Bukovinából kerültek Sztrígyszentgyörgyre, onnan vándoroltak ide. Györfíy Antalék pedig istensegítsiek. Úgy tűnik valós az a közlés is, hogy az alapító ötök nem közvetlenül Bukovinából, hanem Sztrígyszentgyörgyről jöttek, ahogy ő írja: „...a főhatalmi változás után, az 1922-23-as években keltek útnak Dél-Amerika felé..."

Ismeretes, hogy a sztrígyszentgyörgyi telepítés éve 1910, ahová 52 házaspár jött át gyerekkel, mind az öt faluból, továbbá „egy páran" Székelykevéről, Sándoregyházáról. A falu régi kéziratos krónikája - eredeti helyesírással - így adja meg a másodlagos kirajzás adatait:

,...1910-től az 55 Család 12 évre, 1922-ig 90 Családra szaporodott. Ebben az időtájban az iskolás gyermekek száma volt 48. A Sorbán Fábián házában folyt a tanítás Magyar nyelven. A Braziliába való kivándorlás után a 84 gyermekből maradt 22-tő. 1922 és 1923-ban akik elmentek Sztrígyszentörgyről Bazíliába és másfelé, ezek voltak. 30 Család ment Brazíliába, 1 Család Kanadába, 9 Család itt az országba..." A névsorban ott találjuk Turbuk Zakariást, Illés Gáspárékat, Székely Istvánékat, Györffy Antalékat, és van több László család is.

Herberger Gyulának Déván, 1923-ban kiadott kis kötete révén a kivándorlás háttértörténetébe is bepillantást nyerhetünk. Herberger már 1919 tavaszáról jelez menekülési szándékot. Szó szerint ezt írja: „...1919 tavaszán, amikor még én is az annyit hirdetett jobb jövőben hittem, a Hunyad megyei Sztrígyszentgyörgy községben már felvetődik a kivándorlás eszméje és a szegény nép minden egyéb befolyástól menten fordul Dávid Jenőhöz, a Hangya Szövetkezet igazgatójához és kér tőle tanácsot. Több összejövetel, többszöri megbeszélés után elhatározzák, hogy földjeiket eladva Kaliforniába vándorolnak és ott teremtenek maguknak új hazát. És a mozgalomhoz csatlakozik egy pár dévai, esküt nem tett tisztviselő.

Ekkor ez még meghiúsul, de a román földreformtól való félelem oly erős, s a magyar éra vállalkozói, hivatalnokai oly lehetetlen helyzetben vannak az új uralom alatt, hogy rövidesen ismét próbálkoznak Kapóra jön Herberger Brazíliába kitelepült főhadnagy bajtársával való kapcsolatfelvétele. A jó hírek nyomán megkezdi egy kivándorló csoport összeállítását.

Ekkor keresi fel - 1921 októberében – László János dévai „csángóparaszt" azzal, hogy a dévai csángók egy része is menne „.. .mert maholnap, mint a magyar kormány egykori telepítettjei, Ők is földjeiket vesztik." Herberger és László pedig - a dévai és sztrígyszentgyörgyi csángók László iránti bizalmatlansága ellenére - a nép megbízásából elhajóznak Brazíliába, s felajzva jönnek vissza. Aki megy, ott szabad gazda lehet, nem a románok kiszolgáltatottja, s nem a Jósika báróék cselédje. „A bárókat, grófokat itthon hagyják, ott dolgozni kell, nem lehet a napot lopni, uraskodni, a munkás dolgozó embert lenézni és közben kuruckodni és cselédsorba meneszteni a magyarságot." Mert aki marad, hagyja magát lebeszélni, annak sem tudnak semmiféle „biztos jövőt" garantálni. Egy „Magyar Szövetség"-i titkár szájából éppen Déván hangzik el: „Dögöljenek meg, de itthon kell megdögleniök!"

A nép tehát - telve hiú ábrándokkal - megindult Brazíliába. Az otthon maradottak valószínűleg alig-alig kaptak levelet, hírt a messze idegenbe kerültekről. Krónikájuk néhány sora így örökíti meg a kikerültek sorsát (ugyancsak megtartva az eredeti helyesírást): „...A Szentgyörgyi Magyarok még az 1922-23-mas években vándoroltak ki Dél-Amerikába. előbb Sao Paoloba vitték őket az emigrációs házba. onnan rendre kiszökdöstek és két három éven keresztül különböző fazendák kávéültetvényeinél dolgoztak. nehéz robotban eltelt esztendök után összegyűjtött pénzükből földet vásároltak Boldogasszonyfalván Brazilul Colonia Szanto antonio amely Sao Paolo városától 800 kilométerre fekszik az őserdőben, Boldogasszony falva távol esik a világtól és a piacoktól. a BrazÍliába szakadt magyarok azonban hősiesen kitartottak és ma már valamivel rendezettebb viszonyok között élnek. bár... még most is nagyon szegények."

A városi magyarok rohamosan brazilosodtak. Az ún. parasztifjúság pedig - s itt megemlítik a boldogasszonyfalviakat is - kevésbé asszimilálódott, sajnos nem erős identitásuk, hanem „kulturális elesettségük" miatt. „Folyékonyan beszélnek ugyan magyarul, de szegényes szókinccsel. A brazil nyelvet sem tanulták még meg... tájszólással beszélik... a hatóságoknál nem boldogulnak..." - írják róluk.

Zenei anyanyelvük, a népdal magyar. Szelecz Arnold bencés szerzetes két kedves boldogasszonyfalvi magyar fiú rajzát adja, ők kísérik végig a sötét őserdei éjszakában, László Miska és László Albert. „A két fiú csángó magyar. Hadikfalváról Sztrígyszentgyörgyre vándoroltak s innét vetemedtek Brazíliába. Mindkettő izmos, szálas legény, aki nem ijed meg a maga árnyékától... a sötét őserdőben szebbnél szebb csángó nótákat vettek elő."

A második nemzedék foglalkozás-, mentalitás- és nyelvváltása azonban könyörtelenül halad előre. Hol a legidősebb fiú - mint Turbukéknál -, hol meg a nagylány hagyja el vergődő szüleit, s menekül a nagyvárosba. Ennek nagyon szép, irodalmi értékű leírását találjuk Nyisztor Zoltán dél-amerikai úti képeinek egyik darabjában, „Székely legény búcsúzik" címmel: „Boldogasszonyfalván történt az őserdei kis magyar telepen, ahol az Orkán által elűzött székelyek és szlovákok alapítottak új hazát. Körülöttük 5-10 kilométerre elszórva, az őserdőbe vágott irtásokon bolgárok, németek, oroszok, olaszok, Európa tarka népegyvelegének ilyen messze gurult tört cserepei.

Az egyik székely gazdánál nagy Öröm és vendégség volt, hogy Sáo Paulóból kőmíves fia néhány napi látogatásra hazaérkezett. Dédelgő szeretettel vették körül a messziről jött embert, aki beszélt a nagy város szép csodáiról és bujdosó, kallódó magyar rokonok sorsa állásáról.

Egy délután, hogy ütött a búcsú órája s a legénynek távoznia kellett, meghatódottan és könnyes szemmel kísérte ki az egész család messze a domb aljáig. A legény itt nyeregbe szállt és megindult az erdő felé a vörösen porzó országúton.A család együtt maradt a domb aljában s merengve nézett a távozó után. Amikor a legény a fák alá ért, ahol még szabad szemmel jól volt látható, megállította a lovát, visszatekintett s egy ismeretlen, de szívszaggatóan szép székely népdal zendült fel az ajkán. - Az anyja nótája! - susogták az emberek könnyes megindultsággal. A legény hangja meg szinte szárnyalt a tiszta levegőben s valami csodálatosan szép, gyermeki szeretet ritmusa lüktetett benne. Aztán messze kiemelkedett a nyeregből és még egyszer búcsút intve eltűnt a rengetegben. De az öreg székelyek csak álltak a domb aljában és rendületlenül vártak tovább. Nemsokára újra dal csattant fel a domboldalról az erdő fái közül. Magyar dal! Egyike azoknak a székely kesergőknek, amiket a csíki hegyekből hoztak ide Brazíliába. A távolság már megszűrte és tompította a hangot, a szavak már érthetetlenek voltak, de a dallam még tisztán csendült az erdő fáin keresztül. - Apja nótája - mondta valaki. A hang már régen elhalt, foszlányait felitták a fák és völgyek s mi még mindig ott álltunk megbűvölten és elmozdíthatatlanul a domb aljában. A papagájok már mozgolódni kezdtek és az első rajok rikácsolva szálltak az alkonyat felé.S ekkor a dal harmadszor is felcsendült. Halkan s töredezvc, mint ha messze távolból, szinte túl az Óceánról jönne, úgy hangzott még egyszer és utoljára felénk. A húga nótaja! - mondták a fiatalok.Igy búcsúzott egy székely legény a brazil őserdőben a magyarok szétszóródásának tizenötödik esztendejében, magyar nótával a szüleitől.

Kordás Ferenc „Válasz"-beli cikke irja a fiatalságról, hogy lassacskán felveszi a brazil mentalitást mindcnbcn. Keresi a városi könnyebb munkaterületeket, keresi a szórakozási lehetőséget. Boldogasszonyfalváról 1936-38 között kilenc magyar fiatalember szakadt ki, hagyta ott szüleit, ment el gyári munkásnak, napszámosnak, mesterséget tanulni.

AZ „ÖT FALU" MAGYARSÁG ŐRZŐ PÉLDÁJA
ÉS A HAZAI HAGYOMÁNY

A bukovinai magyarok - a „mádéfalvi boly" közös tudatával - hol szétszóródottan, hol mcg koncentráltabban, de ott voltak mindenütt, ahol brazíliai magyar található volt. Ennek egyik tanulságos adaléka a „Dél-Amerikai Magyar Ujság" 1926. évi karácsonyi számában megjelent „nyílt levél", címe szcrint a Sao Bernardo-i csángó magyarokhoz. Irója az a Maneskul Ferenc, akinek nevét ott találjuk a sztrígyszentgyörgyi Brazíliába költözöttek névsorában, tehát maga is bukovinai székcly.

Mit ír? Magyar segélyegylet van már Sao Paulóban, két helyütt pedig magyar napközi otthon, hát ők is szeretnének ilyet: „...S aki ezt a nemes törekvést nem éri fel ésszel, az nem csángó, az nem magyar. Isten segítsen minket feltett szándékunkban!" - zárja a levelét, nyomatékkal.

Maneskul levele - e kéréstől függetlenül - igen fontos történeti forrás. Megvilágítja ugyanis a második nemzedék sorsának alakulását, kiskorától felnőttkoráig. A kisgyermekként ide kerültek, s a kinn születettek ugyanis természetes módon - de a szülők, s a hazafi mélyebb érzése számára mégis igen fájdalmasan - megkezdték a beolvadást, a környezethez való hasonulást. „Magyar és csángó barátaim!" - mondja Maneskul Ferenc a Sao Bernardóiaknak - „a gyerekek már annyira bírják a portugált, hogy alig találni »magyar« gyermeket"! Iskola kellett volna, s amikor iskola volt, magyar tanító. Mert mit tehet így a nyelvében is számkivetett? „...Meg kell tanulni az ország nyelvét, hogy megismerjük annak népét, múltját, történelmét, de ne felejtsük el magyar mivoltunkat sem. Aki nem tudja hazája nyelvén leírni gondolatait, aki nem tud anyanyelvén olvasni, hogyan fog egy más, előtte idegen nyelven megtanulni? Egyiket sem tudhatja. Nem lesznek soha brazilok, s nem lesznek soha többé magyarok" - érvel.

Példaként a messzi Bukovina magyarságát állítja elibük: „...vegyenek példát azokról a csángó(!) testvéreinkről, akik idegenben nőttek fel, s mégis megmaradtak jó magyarnak s megtartották magyar szokásaikat. Azokról a csángó-magyarokról szólok - folytatja -, akik távol Bukovinában, csupa idegen között meg tudták alapítani s mindvégig fenn tudták tartani községeiket, Istensegits, Hadik, András, Fogadj Isten és Józseffalvát, ahol magyar maradt a magyar, ahol a magyar gyermek ismeri múltját és az ábécét, s ahol a felnőtt gyermek sem fogja okolni szüleit, mert hogy nem is volt alkalma tanulásra..."

Ezt a büszke „bukovinai" öntudatot dr. Oberding is fontosnak tartja idézni.

A boldogasszonyfalviakról írja: „...Büszkék arra, hogy csángó eredetűek, s ezt azzal mutatják meg, hogy a legnehezebb őserdei telepen, távol a világtól, piactól, emberektől és kultúrától, egy sajátos csángó életformát teremtenek maguknak. A csángómagyar nem olvadt be évszázadok folyamán a bukovinai halmok és folyók között sem, itt sem lesz belőle brazileiro. Nem érti őket senki, még saját fiaik sem tudják, hogy apáik hősök, honalapitó magyarok, akik úgy teremtenek kenyéradó földet gyermekeik számára, hogy szörnyű erőfeszítésekben összeroskadnak, de a magyar névnek általános elismerést szereznek az egész környéken..."Reményre, vagy legalább a remény illúziójára mindenkinek szüksége van, hogy van értelme élete régi kereteit, annak töredékeit őrizni, óvni. Mindhalálig. Amikor már nincs egy élő, aki tudná, mi micsoda, mi volt a jelentése - egykor.

Kordás Ferenc 1938-ban így ír e ragaszkodásról: „Megható, hogy milyen szeretettel ragaszkodnak a telep csángó családai népművészetük még megtartott és megőrzött szokásaihoz és művészi tárgyaihoz... Ez a néhány család nemcsak szebbnél szebb csángó népdalokat, mondásokat, balladákat, szokásokat őrzött meg, hanem múzeumba való népművészcti tcrmékeket is."'

A tanító urat a magyar állam küldte ki „magyar szóra és magyar érzésre" tanítani a magyar származású gyerekeket, mint Julián-tanítót. Ugyanakkor - mint a szociográfus írónemzedék tagja - akárcsak otthoni falujáró útjain, itt is „beható tanulmányokat végez". A braziliai magyarság felmérése érdekében!"

Kutatási programja - melyet három fő tematikus tömbbe rendez - ma is tiszteletreméltó. Vajon hol kallódnak jegyzetei?

Kordás Ferenc mindenütt talál féltve őrzött hazai tárgyakat, s rácsodálkozik az élő bukovinai magyar néphagyományra az őserdő rengetegében is: A telepet alapító Turbukék eredetileg hadikiak „.. .keményen, szigorúan élnek, de csángósan, vidáman". Turbukné, született László Mária sok szép hadiki dalt tud, a Braziliai Bevándorlási Múzeumnak székely varrottasokat, kendőzőket, ingeket, férfilájbit ajándékozott.

A Turbuk-gyerek „ösven "-en vezeti a tanító urat Boldogasszonyfalván a józseffalvi származású Illés Gáspárékhoz. Ők 1909-ben jöttek át Erdélybe. S itt Brazíliában, náluk az ágyakon székely festékesek, szentképek a falon, muskátli az ablakban! A 69 éves Mária néni sorra mutatja a magyaros, németes, pili, nagyváradi párnahajakat, a tányéros, csipkerózsás, békás párnák díszítéseit. Kiteszi a galléros rokolyákat, előveszi a festett húsvéti tojásokat, faragásokat, "szüves kendőzőket". Ezek férje eredeti józseffalvi tárgyai.

Székelyek Demeter Józsefék is, Maros-Torda megyéből. Ők 1923-ban vándoroltak ki. Demeter néni féltékenyen őrzi ládájában a régi székely háziszőtteseket. Ám amikor belépnek a házba, a tanító úrnak eláll a lélegzete: „...Faragott ágyak hazai mennyezetes párnákkal, dunyhákkal, négy nyüstös, piroscsikos ágytakaróval, hazai piroscsíkos székely függöny az ablakon... zsinóros kendőzök (törölközők) a mosdó karján, borshímes, díszes abrosz az asztalon..." A tulipános ládából az 1860-as évekből való menyasszonyi kendő is előkerül, Demeterné édesanyjáé volt valaha.

A „Braziliai Magyarság" című lap Árpádfalváról közölt cikke felemlegeti a faragott ágyakat, mint „hazafias bútorzatot".Itt senki nem hozta magával - írja, majd megjegyzi: „...még ma sem tudom, hogy a szomszédos boldogasszonyfalvi derék csángók(!) miként hozták át kedves tornyos ágyaikat Istensegítsről a nagyvizen át(!) ebbe a Braziliába.""

Végül Sao Paulo állam földrajza magyarság számára írt kötetéből idézem Boldogasszonyfalva leírásának egy részletét, mely a hazulról hozott tárgyak használatából való kikopását, egy-egy darab megőrződését jelzi. Székely asszony mondja, hogy ami az átkeléskor a batyuban volt, „...az már régen összeszakadt, az édesanyám készítette kendők csángóhímzéssel(!), a csángóing, a pruszlik, az uram bő gatyája, hej, de szép volt ez ott, Istensegítsen, Andrásfalván! Az asztalomra való abroszt még nem tudtam takarítani, ezt az öreganyám adta az édesanyámnak menyasszony kelengyéül. Megvan még, tetszik tudni. Ejnye, hol is van? Ehun ni, a nemzeti szín pántlika, azt a pruszlikba fűztük. Az elejére."

(A fenti írást digitalizálta: Sebestyén Imre Dezső,
"A bukovinai székelység hagyományőrzése " című honlap kitalálója és készítője. )