A kisnemesi birtokelaprózódás is a jobbágyot sújtja.

• üAz egy-két jobbággyal rendelkező kisnemesek kénytelenek kurializálódni, saját kezelésbe venni.
• üJobbágyaikat elkergetik, növelve ezzel a nincstelen parasztok számát. Ugyanakkor Erdélyben - a nemesi jog egyik sarkalatos tétele szerint - a földesúrnak joga volt a paraszti irtásföldeket is saját kezelésbe venni. A paraszti sérelmek jogorvoslását pedig az úriszék tette lehetetlenné.
• üAz elavult rendi területi szerveződés megakadályozta a Székely székekről, a túlnépesedett területekről a ritka lakosságú részekre való települést.
• ü„...A jobbágyállapot örökletes, mely apáról fiúra száll. Senkinek sem áll módjában a földesúri tulajdont képező jobbágycsaládból kiszakadnia, s más székben, más megyében új családot alapítani." -mondja az elaborátum.

A kor- és kórkép legszembetűnőbb jelei:

§a rendi társadalom differenciálódása, a szabad elemek lesüllyedése,
§a gazdasági hanyatlás, az ínség,
§a kedvezőből kedvezőtlenné váló földrajzi fekvés,
§a helyi viszonyokban sokszor eligazodni sem tudó idegen hatalom, stb.

A kilátástalan szociális helyzetben lévő jobbágyságnak egyetlen menedéke maradt - a kivándorlás.

A bukovinai magyar telepek lakóinak nagy része azok közül kerül ki, akik a század közepén, majd a madéfalvi veszedelmet követően Moldvába futottak.

A Moldvában eltöltött másfél-két évtizedről - a források hiányában - igen keveset tudunk. De nem sokat tudott a tárgyalt időszak történetbúvárja sem.
A „Nemzeti Társalkodó"-ban 1836-ban megjelent Nagyajtai-cikk foglalkozott csak a moldvai évekkel.
Legértékesebb adata mégis Zöld Mátyásnak, az 1764-ben Moldvából titokban visszatérő és elfogott madéfalvi ifjú legénynek a bizottság előtt tett vallomása. Ebből tudjuk meg, hogy bojárok birtokaira telepedtek, s falvaik felépítéséig adókedvezményben részesültek. Állataikat kénytelenek voltak eladni, hogy pénzhez, élelemhez jussanak.
Egyesek viszont -mint az oda menekült csíki nemes, guberniumi kancellista Lázár István, Zöld Péter delnei plébános stb. - tisztséget kaptak, szíves fogadtatásban részesültek.
Halmágyi úgy tudja: „...a vajda nem kergeti az adóért őket, és örömest maradnak..."Jött pátens az orosz cári kormánytól is, mely nagy adókedvezményekkel csalogatta őket.

A 18. század második felében a román fejedelemségek török iga alatt nyögtek, a korszak a fanarióták kora. A földesúri kizsákmányolás a szüntelenül növekvő adók következtében elviselhetetlenné vált.

"Constantin Mavrocordat fejedelem a 18. század 40-es évtizedében biztosította ugyan a jobbágyok személyes szabadságát, de a század végén igen megnövekedtek és terhessé váltak a robotterhek. Moldva kis népsűrűségű terület volt. A vajdák és bojárok szívesen látták a betelepülőket, századok óta. A külföldről érkezők helyzete sokkal kedvezőbb volt a hazai jobbágyokénál. Akik a ritka népességű bojári birtokokat művelték, a földesúrral kötött szerződés alapján dolgoztak. Kevesebb robottal tartoztak, s ezt pénzzel meg is válthatták."

Érthető tehát, hogy az ide települt székelyjobbágyok számára Moldva a jómód ígéretét és kisebb tehertételét jelentette. A moldvai bojárok birtokain megtelepedő bujdosók ezrei új telepeket, új falvakat hoztak létre. Csak a töredékük tért vissza Erdélybe. Többségük még beljebb, az ország belsejébe, az ottani csángó falvakba került, főleg a Bűnfenyítő Bizottság által üldözöttek és a katonaszökevények.
Hallgat a korabeli irodalom a madéfalvi veszedelem tényéről. Annál büszkébb az udvar bukovinai telepítési akciójára!
Bukovinát 1774. február 25-én engedte át I. Abdul Hamid török szultán Mária Teréziának. A tartományt átvevő osztrák csapatok többnyire magyar katonákból álltak. A Somogy megyei születésű Splényi Gábor lesz az új tartomány első kormányzója. Székhelyül Csernoviczet teszi meg.

A népesség meggyérült, telepítéssel kell pótolni. Jó irányba viszi az ügyet a Moldvából érkező magyar családok megjelenése: 1776-ban a Beszterce és Szeret folyók között fekvő Szamoska községből száz székely-magyar család kerekedik fel, s jön át Bukovinába. Ezzel egyidejűleg hívta át a katonai közigazgatás Mártonffi Mór szerzetest Moldvából... A telepítések kincstári birtokra történtek. Az első telepes falu a székely-magyar Istensegíts.

1783-ban II. József császár első ízben utazta be az új tartományt. A látottakkal nem volt elégedett. Maga írja Hadiknak: „...Bukovina népességének növelése elsőrendű gond legyen, és hogy ez megtörténjen, mindent el kell követni, de különösebb kiadások nélkül..."
Az „olcsó" telepítés egyik módja: újabb székely csoportok átcsalogatása Moldvából. Ennek érdekében 1784 augusztusában a császár általános kegyelmet hirdet azoknak, akik átjönnek. Enzenberg, az új bukovinai kormányzó Mártonffi Mór szerzetest 1784 szeptemberében - megbízással - visszaküldi Moldvába. Enzenberg 1784 legvégén máris tudósíthatja Hadik Andrást Bécsbe küldött levelével, hogy Csernovicz közelébe újabb magyar csoportok érkeztek. A válaszlevél 1784. január 19-i keltezésű. Hadik pártfogást és különböző segélyeket biztosít. 1785 nyarára már 140 család jön össze. Június 4-én Mártonffi Mór szentmisét mond a leendő hadikfalvi templom puszta helyén. Enzenberg ünnepélyesen kijelenti, hogy az új telepet „Hadikfalvá"-nak nevezik el.
1786 nyarán II. József másodszorra is bukovinai utazást tett. Bizonyos „Tolova" nevű birtokon ötven magyar családot talált, a Szucsáva folyótól nyugatra. Ők még 1785 nyarán érkeztek, de körülményeik szánalmasak voltak. Egy éve földkunyhóban laktak. A császár igás állatokkal, gazdasági felszerelésekkel ajándékozta meg őket. A felépülő új falu neve - a császár keresztneve után -Józseffalva.
1786 februárjában jelentette Mártonffi Mór a bécsi Haditanácsnak, hogy újabb magyar családok léptek Bukovina földjére. Ezek letelepítésével hozták létre - 1786 tavaszán - ötven családdal az ötödik telepes falut: Andrásfalvát. Végül meg kell említenünk a bizonytalan alapítású Laudonfalvát, mely mindenképpen 1790 előtt jött létre, a Szeret városa melletti balkóczi birtokon. Amíg létezett, „hat magyar gyarmatok"-ról beszéltek a híradások. Báró Laudon osztrák táborszernagy nevét viselte, ki Hadik Andrástól vette át a fővezérséget és 1788-tól a török elleni hadjáratot vezette.

További nevezetes dátum 1786, amikor Bukovina megszűnt katonai közigazgatású lenni, polgári igazgatásra tért át. Ugyanekkor leállt a telepítés. Néhány évtizeddel a telepítések befejezése után minderről alig tud valaki.

Az 1848-ig megjelent híradások áttekintése után megállapítható, hogy a bukovinai magyarok ügyében a reformkori közvéleményt két kérdés érdekelte:

• hogyan élnek kortársaik,
• mi legyen és milyen legyen jövendő sorsuk?

A második kérdést, az idegenbe került népcsoport sorsát először Kiss Károly hadnagy vetette fel: „...valjon nem volna-e kedvök a magyar hazába által költözni...?"
MikorJerneyJános a „magyarok őshelyeinek felkutatására" Moldvában jár, útjáról sajtócikkben számol be a „Jelen-kor" hasábjain. „...A magyar puszták benépesítése idegenek helyett a Kárpátokon kívüli magyarokkal történjen!" - írja. Érthetően erős sajtó visszhangja támad. Az egyik cikkíró megkérdőjelezi a módszert: nem inkább a megtartásukra, megerősítésükre kellene törekedni? Más államok is így teszik, s ezáltal „rokonszenvű" népeket tudhatnak messze idegenben is.