Megjelent: Wan2, 2. rész, 2009

- Mennyire volt, illetve mikor vált tudatossá az ősi hagyományok felélesztése / őrzése - a zenén túl gondolok itt például az ősz ünneplésére vagy a napfordulókra időzített koncertekre.

GA: Én eleve az ősi, vad, megalkuvás nélküli népzenére hangolva születtem. Az az őserő, ami belőlem tizenéves-huszonéves koromban kitört, úgy, hogy a külvilág ilyenkor teljesen megszűnt számomra, nemcsak mindenki más számára volt meghökkentően új, de a számomra is, legalábbis annyiban, hogy nem találtam semmi ehhez hasonlót, pedig nagy zenegyűjtő voltam. 1975-ben a VHK első próbáján is valamiféle szaggatott-vontatott lüktetésként különös, hallucinogén ének tört fel belőlem égigérő látomások között. Persze nemcsak belőlem, Czakó és Ipacs éppen úgy rajta voltak az őserőn, és ez volt a legcsodálatosabb az egészben: nem egyszemélyes csodáról, hanem egyszerre sok emberen kitörő csodáról volt szó, és ez sokkal nagyobb dobás! Annyira nem lehetett ezt a teljesen magától születő zenét hova tenni, amelyet csakis az érzés irányított, és csakis az érzés mondta meg, hogyan fejlődjön tovább - annyira más volt, mint az ismert népzenék, hogy egyszerűen csak őrületnek neveztük. Maga volt a tiszta őrület! Mégis, a mélyén ott lappangott egy törvény, a legmagasabb és legőrületesebb gyönyörűség megteremtésének vadító szaga. Az évek során egyre jobban ez az élményvilág került a VHK középpontjába, de még mindig nem tudtam, mi ez, bár az ősi ázsiai népzenében már találtam egy-egy kapcsolatot ezzel a rendkívüli világgal. Közben a közönség egyre gyakrabban mondta, hogy ez nem rockzene, hanem sámánzene. Régóta szenvedélyes zenegyűjtő voltam, rávetettem magam a sámánzenékre, de ott sem találtam meg ezt az érzést. Aztán 1982-ben egy nagy koncertet tartottunk a Közgazdasági Egyetem aulájában. Már előtte bezengték, hogy utána sajtótájékoztató lesz, és sok újságíró fog faggatni, hogy mi ez a zene, amit játszunk. Mivel még mindig nem tudtam, mit felelhetnék nekik, a koncert előtt rengeteg könyvet vettem elő, olyanokat, amelyek írhattak volna effajta zenékről, de egyikben sem találtam semmit az égvilágon. De egyszercsak kezembe került Bartók Béla „Mi a népzene?” című tanulmánykötete. Ebben írja Bartók, hogy az igazi népzene minden külső befolyástól mentesen, egy megtisztult tudatállapotban születik, mégpedig egy természeti erő hatására, ami maga a zenei alkotóösztön. Mintha villám csapott volna belém. Azonnal tudtam, hogy száz százalékos kapcsolatra leltem. Ez az! Ez az az őserő, ami fittyet hány mindenféle beskatulyázásnak! Ez az az őserő, ami minden hétköznapit kiszorít a tudatomból, amikor kitör! Ez az az őserő, ami mágikus hatásával messze felülmúl mindent az életemben! Ekkor neveztem el a zenénket mágikus népzenének. Rituális Színházunk Kirsten Dehlholm világhírű dán rendező kezdeményezésére alakult meg, akit barátnőink bulizásának elképesztő megnyilvánulásai ihlettek erre. Jankai Ági barátnőm, aki a Rituális Színház egyik vezetője volt, javaslatomra a magyar mitológia ünnepeit kezdte feleleveníteni Kuraly Edittel, a Rituális Színház másik vezetőjével.

- Miért ebben az irányban keresték a kitörési lehetőséget? Nem volt ez egy kicsit fejjel a falnak hozzáállás?

Mégis, mit lehetett volna kezdeni egy ilyen őrült társasággal? Nekünk semmi sem volt elég. Magát az életet akartuk, mégpedig egészben, ereje teljében. És amikor beleharaptunk az élet szédítően kavargó, elme-tágító zuhatagaiba, csak úgy röpültek ki a szabadra a régóta megvalósulni vágyó, tülekedő, frissen kipattanó világok. Kit érdekelt, hogy mit szólnak hozzá! Ha ott lettél volna, eszedbe sem jutott volna, hogy bárki is méricskélheti ezt a zenét, mert ez maga volt a teljes élet, élményvilágában magában hordozta az élet örök, megalkuvás nélküli távlatait és törvényeit.

- Hogyan maradhatott egyáltalán életben a zenekar a komcsik alatt?

Tény, hogy évekig csak a hírünk terjedt, senki nem mert fellépési lehetőséget adni nekünk. 1976-ban az első koncertünkön az István gimnáziumban olyan felfordulás tört ki a színpadon és a közönségben, hogy a mit sem sejtő gimnáziumi énektanár abbahagyta a tévénézést és lélekszakadva rohant be a koncertterembe, ahol nem hitt a fülének és a szemének. Csak annyit tudott kinyögni: minden rosszra fel volt készülve, de erre végképp nem, és félbeszakította a koncertet. Ez a húzásunk két évünkbe került. Ezért aztán két év is eltelt, mire sor került a következő fellépésünkre a BME Ezres klubjában, kedd délután hat órakor, de már két óra körül gyülekezni kezdtek a keddenként tartott dzsessz-koncertekre rendszerint mindössze 5-10 főnyi hallgatóságához szokott helyszínen az ország legkülönbözőbb részeiből érkező, igencsak meghökkentően kinéző fiatalok. De nem puhultunk el a két év kényszerszünet alatt, és úgy alakult, hogy húsz perc múlva itt is félbeszakították a koncertet. Ez a koncert megint betette a kaput, újabb két éven át nem jutottunk fellépési lehetőséghez, s végül a Beatricés Nagy Feró, akinek mesélték, hogy a Vágtázó Halottkémek a Beatricénél is sokkal vadabb zenekar, meghívta Czakót egy-egy számot énekelni a Ricébe, majd a nagy siker láttán a zenekart is a BME E-Klubjába. Ekkor már a Beatrice, a punk és az új hullám népszerűvé kezdett válni, és ennek nyomán egyre több meghívást kaptunk. Sokszor így is betiltották a koncertjeinket, de akadtak olyan műsorszervezők, akik a rendőrségi ellen-telefon hatására sem álltak el a koncertjeink megtartásától. Volt, amikor egy-egy új hullámos koncerten a közönség észrevette, hogy minden VHK-s jelen van, ezt megmondták a zenekarnak, és a zenekar örömest felhívta a VHK-t a színpadra. Volt, amikor álnéven léptünk fel. De mindig találtunk sok lehetőséget, betiltás ide-oda, rendszeresen játszottunk. Kifogtunk a rosszakarókon.

- Miért maradandó és egyedi a VHK nem csak a magyar kultúrában, hanem világszinten is?

Nem azért, mert, ahogy egyesek mondták, fényévekkel jobbak, sőt alapvetően mások a szövegeink a szokásoshoz képest – a szövegek, bármilyen hátborzongatóak önmagukban is, mégis a zenével együtt nyerik el igazi jelentésüket. Nem is magától a szokásos értelemben vett zenétől – amit le lehet kottázni belőle, az csak töredéke a lényegnek. A lényeg a hozzáállás rendkívülisége, az élet hihetetlen jelentősége, ami minden szokásos szempontot elhomályosítva, egy teljesebb, merészebb és fenségesebb valóságként vágódott ki belőlünk, amikor egymásnak szárnyakat adva tudtunk a zenébe költözni és ott időtlen életet élni. A Természet a maga őrjítő teljességében végtelenül zseniális. Számunkra a zene kulcs volt az élet teljes horderejű felfedezéséhez, életszomjunk kiéléséhez, az élet végtelenből felcsillanó és végtelenbe zuhanó ünnepének tombolásához.

- Van-e ma létjogosultsága a VHK-nak, vagy ehhez kellett az elnyomó balos rendszer is?

A legtöbb alternatív zenekartól eltérően mi sosem politizáltunk. Minden eddiginél nagyobb forradalmon törtük a fejünket: a teljes, emberi élet felfedezésén és érvényesítésén. Ma ez még sokkal időszerűbb, mint a VHK idejében.