Tanulmánysorozatom előző részében az élet legelső és leglényegesebb jellemzőjének az öntevékenységet, az önmozgást találtam. Érdekes ezt az élet-meghatározást szembeállítani a modern fizika anyag-meghatározásával. A modern fizika (az ókori fizikával szöges ellentétben, ahol a "fizika" még az egész élő természet tudománya volt, és így az anyagot is élőként fogta fel) azt tanítja, hogy az anyag legfőbb jellemzője a tehetetlenség (ezt fejezik ki az "inercia" szóval is). A fizika mozgástörvényei a "tehetetlen anyag"-ra vonatkoznak. Igen, ez nyilvánvaló - a fizika törvényei olyan testekre érvényesek, amelyek tehetetlenek. De melyik testek tehetetlenek? Az is nyilvánvaló, hogy csak az élettelen testek tehetetlenek, és ezek is csak a fizikusi látásmód korlátai között (vagyis a kísérleti körülmények között, a kísérlet időskáláján). Ebből viszont közvetlenül adódik, hogy az élettelen és csak az élettelen testek a tehetetlen testek, tehát - az élő "testek", pontosabban: szervezetek, lények - nem tehetetlenek, vagyis képesek tenni, tehát önálló cselekvésre, öntevékenységre, önmozgásra képes lények. Ebből is látszik, ha már felismertünk egy igazságot, utána milyen könnyű észrevenni, hogy ezt az igazságot másképp és talán még egyszerűbben is felfedezhettük volna.

Ha meggondoljuk, nyilvánvaló, hogy az egész világ önmozgó, hiszen minden változik, a szél fúj, a folyó folyik, a tenger hullámzik, a vulkánok kitörnek. Ez alapján az egész világot élőnek kell tartanunk? Erre a válaszom az, hogy ezek a változások nem kísérleti körülmények között lépnek fel, tehát a fizika keretei között a világban megfigyelhető változások többnyire nem lépnek föl. Vagyis a természetes keretek között öntevékeny elemek a fizikai kísérletek körülményei között, elvágva mozgatóerőiktől, többnyire tehetetleneknek mutatkoznak. A fizikai kísérletek ugyanis elszigetelik a vizsgálandó testet a környezettől. Ha tehát a mozgás forrása a környezeti kölcsönhatásokkal adott, akkor a környezettől elszigetelés az élőt is képes élettelenné tenni. Így viszont arra a rendkívül lényeges következtetésre kell jutnunk, hogy mivel a külvilág nem a fizikai kísérletek elszigetelt viszonyai között működik, ezért a fizika mesterségesen leszűkített körülmények között nyert eredményei nem vihetők át feltétlen érvénnyel a külvilág nagyobb egységeire. És ha a külvilágban mozgásokat figyelhetünk meg, ezek mozgatórugói vagy tisztán fizikaiak, vagy emellett önfenntartóak is. Ha a külvilág tisztán fizikai lenne, akkor mozgató energiáját a legrövidebb úton kéne elveszítse, hogy a fizika törvényei szerinti egyensúlyba minél előbb eljusson. Ha viszont mozgató energiáját pótolni, újratermelni is képes, akkor a külvilág nem pusztán tehetetlen, fizikai, élettelen természetű - hanem inkább öntevékeny, önmagát fenntartani igyekvő életerővel rendelkezik. Hogy ezt a kérdést el tudjuk dönteni, ki kellene számolni a világ, vagy a Naprendszer összes rendelkezésre álló mozgató energiáját, meg kellene állapítani csökkenésének ütemét, és ezt össze kellene vetni a Naprendszer élettelen mivolta esetén beálló csökkenési ütemmel. Ha a tényleges csökkenési ütem lassúbb, mint a fizika törvényei által jelzett, akkor a Naprendszer gondoskodik saját mozgatóenergiája újratermeléséről, vagyis nem tekinthető steril fizikai rendszernek.

A fenti gondolatkísérletet mindmáig nem vetették fel a tudósok, hiszen minden vizsgálat nélkül elfogadták, hogy az egész világ élettelen (beleértve az élőlényeket is, akiket csak bonyolult, élőnek látszó, élettelen gépeknek tartanak - pedig lehet, hogy csak gondolkodásuk élettelen, gépies, önkritikátlan). Ha komolyan akarjuk venni, meg kell fontoljuk, hogy hogyan adható meg a Naprendszer szabad-energiája, az az energia, ami az élőlények belső szabad-energiájával állítható párhuzamba. Ehhez elsősorban a Nap szabadenergiáját kell kiszámolnunk. És itt több szinten is át kell gondolnunk, mit tekinthetünk szabad energiának! Ha ugyanis egy rendszert keletkezése, kifejlődése és pusztulása között tekintünk, átfogóan, akkor ebből a szempontból az élőlények és az élettelen rendszerek jellemzően eltérnek. Az élőlények ugyanis keletkezésük után rendszeresen, jellemzően és átfogó, egész élettartamukkal összemérhető ideig többletenergiával rendelkeznek a korai állapotukat, viselkedésüket meghatározó energiájukhoz képest. Sőt, erre a többletenergiára az élőlények saját tevékenységük, belső változásaik következményeképpen tesznek szert. Az élettelen rendszerek ilyen viselkedést nem mutatnak.

Ha a Napot egyszerűen gázgömbnek tekintjük, ahogy azt a materialista tudósok teszik, a Nap energiaforrásául elsősorban a gravitációs energiát vehetjük. A gravitációs erő hatására a gázgömb összehúzódik, eközben a kezdeti és végállapot közti gravitációs energia különbsége fele részben kisugárzódik az űrbe, felerészben felfűti a Napot magasabb hőmérsékletre. A Nap anyagának eloszlását, azaz a sűrűség változását a Nap középpontjából a Nap felszíne felé haladva a Nap gravitációs tere és a Nap anyagának hőmérséklete határozza meg. Ha a Nap anyaga melegebb, akkor nagyobb lesz a hőmozgás miatti gáznyomás, ami tágítja a Napot. Ha pedig a Nap gravitációs ereje nagyobb, mert a Nap anyaga kisebb térfogatban összpontosul, akkor ugyanolyan gáznyomás mellett a Nap anyaga kisebb térfogatra húzódik össze. A Nap teljes energiáját tehát ez a két tényező, a gravitáció és a hőmozgás viszonya határozza meg. Igen ám, de a magenergia léte alapvetően módosítja a Nap élettartamát! A magenergia nem számít bele a Nap teljes energiájába, legalábbis a csillagszerkezetet meghatározó egyenletekben! Ekkor viszont az előbbi gondolatmenetből adódik, hogy a magenergia léte rendkívüli mértékben meghosszabbítja a Nap életét, tehát alapvetően biológiai szerepet játszik! A magenergia természetesen fizikai tényező - de ha megtaláljuk azt a gondolatmenetet, értelmezési kört, amiben a Nap élő mivoltára tényszerű vizsgálat adhat választ, akkor eredményünk az, hogy a Nap élettelen esetében a leggyorsabban kellene eljutnia életútja végéhez, végső egyensúlyához, és ebből a szempontból a magenergia vitalizáló, fiatalító, vagyis életadó tényezőként jelenik meg!

Ezzel azonban még mindig nem jutottunk el a Nap élő mivoltához szükségképpen tartozó önmozgás, öntevékenység fizikai alapjának feltárásához. Ahhoz ugyanis nem elég, ha a Nap élettartama akár óriási mértékben is megnő - hiszen ehhez olyan mozgás kell, amit a Nap maga képes elindítani! Ha ilyen önmozgás forrását akarjuk feltárni, eljutunk a Nap szabad energiájának fogalmához. Szabad energián azt az energiafajtát értjük, ami az adott feltételekhez tartozó fizikai egyensúlyi állapothoz tartozó energiaformákon túli. A Nap egy adott állapotában a teljes energiát első közelítésben a gravitációs és a hőenergia adja. Ha ez a kettő egyensúlyban van, akkor a Nap is egyensúlyban van, ezek az energiák tehát kötöttek, nem szabadok, nem mozgósíthatók, a Nap önmozgása számára nem adhatnak energiát. Ahhoz, hogy a Nap öntevékeny lehessen, tehát szabad, mozgósítható energiára van szüksége. A Nap dinamikai modelljében (Grandpierre, 1996, 1999, 2000) éppen ilyen szabad energiára tesz szert a Nap a bolygók árapályhatása és a Nap mágneses tere kölcsönhatása közvetítésével. Az árapályhullám a mágneses térbe ütközve egyes körzetekben helyi fűtést indít el, ami fokozottan megcsapolja a magenergiát, és így megfelelő körülmények között forró és mozgó buborékok jöhetnek létre. Ez a folyamat lényegében hasonló az élőlények szabadenergiájának termeléséhez. Az emberi szervezet szabad energiájának biztosításához például táplálkoznunk kell, külső energiaforrást viszünk be szervezetünkbe, ahol ezt a vegyi energiát kötött energiából szervezetünk egy számára könnyen mozgósítható, vagyis szabad energiává alakítja át. A Nap szabad energiájának termelésében az emberi szervezethez képest az a különbség, hogy a forró buborékok energiája csak kis részben származik a külső tényezők energiájából, nagyobb részben helyi erőforrásból, a magenergiából állítódik elő.

Most térhetünk vissza a Kozmoszból az élet alapjellemzőinek meghatározásához. Ha az élet önmozgás, öntevékenység, akkor az élethez szabad energiatartalomra van szükség, ami fizikailag meghatározható. Ezt a szabadenergiát fizikai-kémiai energiák alakjában kell előállítsa az élő szervezet, ha ezt fizikai-kémiai mozgásra akarja felhasználni. Ugyanakkor ezt a szabadenergiát biológiai szabadenergiának kell irányítania ahhoz, hogy az önmozgás ne tetszőleges, hanem értelemszerű legyen. A biológiai szabadenergia legfőbb jellemzője pedig a szerveződés magas szintje (rendkívül magas, kozmikus számokkal mérhető információtartalma), és a szerveződés magas szintje (a biológiai-tudati információ) átadásának képessége. Nyilvánvaló a földi élőlények, növények állatok és az ember esetében ezt a magas információtartalmat a DNS teszi lehetővé - vagy/egyrészt maga hordozza, vagy/másrészt a DNS közvetítésével jut el az információ az élőlény szervezetébe. Kérdés, van-e ilyen életközpontja a Napnak? Van-e olyan biológiai, szervező erőtér a Naphoz csatolva, amelynek információtartalma kozmikus számmal jellemezhető? Erre a kérdésre - amit mindmáig elmulasztottak feltenni a tudós társadalom eredetileg a megismerés általános emberi szempontjait is szem előtt tartani hivatott tagjai - nem ismerem a kielégítő választ. Mindenesetre több úton is elindulhatunk a válasz megtalálásához. Az egyik: a naprezgések tanulmányozása. A Nap 5 perc és 160 körüli, nemrég felfedezett rezgései ugyanis több mint tízmillió fajta rezgést mutatnak (szakszóval: több mint tízmillió móduson rezegnek). Minden egyes rezgésfajta rezgései pillanatonként változnak. Ha meggondoljuk, a Nap rezgései másodpercenként-percenként óriási, kozmikus számmal jellemezhető (ha a kozmikus számnak a tízmilliárd feletti számokat tekintjük) információt sugároznak ki. Meg kell gondolni, lehetséges-e az információ valódi információtartalmának meghatározása, a naprezgések megfejtése! Ha mindezt átültetjük akár megfejtés nélkül hangrezgésekbe, akkor fogalmat alkothatunk az így kapott zene meghallgatásával a benne foglalt információ értelmes tartalmának mértékéről. Igaz, ilyen módon egy patakcsobogást is információnak érzékelhetünk. A mai fizikusok a patakcsobogás és a Naprezgések információtartalmának semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak. De vajon nem járul-e hozzá a patakcsobogás valamiféle módon szülőföldünk iránti ragaszkodásunkhoz? Vajon emberi létünk legmélyebb alapjai nem sugallnak-e érzelmi-szellemi kötődést belső világunk legmélyebb, mélytudati csatornáinak a kozmikus létből érkező jelek megfejtésére, megértésére? Vajon világ-értelmezésünk alapjai iránti emberi kíváncsiságunk minden alapos vizsgálat nélküli elutasítása nem jelent-e szembefordulást a természettudós igazi hivatásával?

Ugyanakkor nem csupán a naprezgések sugallják kozmikus információforrás jelenlétét a Napban. Maga a Nap elektromágneses terének szerveződése olyan bonyolultságú szerveződést jelent, aminek szerveződési fokát mindmáig nem mérhettük fel, és aminek felmérése jórészt csak közvetett módokon lehetséges. Ha meggondoljuk, hogy a Nap valamiféle módon kikerülhetetlenül hozzátartozik a földi élet létrejöttéhez, akkor a Nap fénye, sugárzása, részecskéi, és egyéb hatásai nemcsak egyszerű fizikai feltételeket teremtenek az élet létrejöttéhez, hanem ennél jóval többről lehet szó: arról, hogy a Nap hatásai kozmikus szervezőerőt is hordoznak.

Zeldovics, Ja. B., Blinnyikov, Sz. I., Sakura, Ny. I.: A csillagszerkezet és csillagfejlődés fizikai

alapjai, Gondolat, Budapest, 1988