Új Tudomány

A materializmus tudományos vizsgálata

 

Az anyagelvűség az utóbbi 300 évben meghatározza a tudományos gondolkodást. Érdemes éppen ezért tudományosan megvizsgálni, bizonyított-e, tudományosan bizonyítottnak tekinthető-e az anyagelvűség alaptétele, és miben is áll ez az alaptétel.

A korai görög materialistáknál az anyag fogalma lényegesen eltért a mai anyagfogalomtól. A korai görögök az anyagot élőnek érzékelték, élőnek fogták fel, öntevékeny, önállóan cselekvő létezőnek. Ezt a szemléletet nevezték hülozoizmusnak, a hülé - anyag, és a zoé - élet szó összetételével. A hülozoizmus még olyan középkori gondolkodóknál is uralkodó, mint Bernardino Telesio: "De Rerum Natura" (1586) c. művében, vagy Girodano Bruno-nál. Az anyag fogalma a modern tudomány kialakulásakor azonban gyökeres változáson ment át. Általánossá vált a tökéletesen élettelen anyag fogalma. Descartes tanítása szerint az állatok tökéletesen élettelen gépek. Bár ez fogalmi ellentmondásnak tűnik, hogyan lehetnek az élő állatok valójában élettelenek, de amíg nincs tisztázva, mi is az anyag fogalma, és mi is az életé, addig elképzelhető, hogy az állatok csak látszólag élők, valójában élettelenek. Vizsgáljuk most meg, mit is ért ma a tudomány az anyag és mit az élet fogalmán, és utána próbáljunk dönteni az élet anyagi természetének kérdésében.

 

Az anyag fogalmát a materializmus nem határozza meg konkrétan. Egyrészt az atomok, az őket alkotó elemi részecskék anyaginak minősülnek, másrészt a gravitációs, elektromágneses, gyenge és erős erőtereket is anyagi létezőnek tekinti a mai tudomány. Sőt, ha majd újabb létezőt fedez fel a tudomány, akkor az a létező is anyaginak fog minősülni. De akkor az anyagi és a létező egymás szinonimái? Nem, mert minden létező anyagi. A nem anyagi létezők: az élet (különösen önálló lényegi mivolta), és a tudati jelenségek, különösen a szándék, az értelmi megfontolás. Az anyagelvűség abban áll, hogy azt állítja, hogy ezek a jelenségek visszavezethetők az anyagi jelenségekre. De mi az anyagiság lényege? Egyrészt világos, hogy a fizika abban tér el a biológiától, hogy a fizika az élettelen jelenségek világát, a biológia az élővilág jelenségeit vizsgálja. Ha tehát az anyag fogalmát a fizika meghatározása adja, ahogy a mai világ "természet-tudományos világképének" alapjául a fizikát fogadja el, akkor az anyag az élettelen létezőt jelenti. Ekkor pedig az anyagelvűség központi tétele, hogy az élettelen világ jelenségei a meghatározóak minden létező viselkedésének megértésében. Az élet és az élettelen világ jelenségei között eszerint az anyagelvű nézet szerint tehát fennállhat ugyan egy minőségi, de nem állhat fenn lényegi különbség. A minőségi különbség egyetlen oka az élőlények összetett, különlegesen felépülő szerkezete. A kérdés tehát most már csak az, hogy eldöntsük: az élő-és az élettelen jelenségek közötti különbség a lényeget érinti, vagy nem. Ennek megválaszolásához az anyag lényegi fogalmát kell megvilágítani.

 

Mennyiségi különbség áll fenn például egy kődarab és egy kőrakás között. Minőségi a különbség egy tégla és egy ház között, és ez lehet lényegi egyezés és lényegi különbség is. Ha ugyanis a lényeget a ház elemeinek természetében látjuk, a ház elemeinek természetére akarjuk visszavezetni, akkor a ház egy téglarakás. Ha viszont a lényeget a szerveződés, a funkció, a felhasználhatóság felől tekintjük, akkor a különbség lényegi, mert a tégla csak egy építőelem, míg a ház az épület. A téglában egyáltalán nem lehet lakni, míg a házban többnyire lehet. Ha az élőlények természetének vizsgálatakor lényegiségüket alkotóelemeik természete adná, akkor az élőlények élettelen lények lennének, mert kétségtelen, hogy az élőlények közel (vagy teljesen) élettelen (vagy annak látszó) atomokból épülnek fel. Csakhogy a ház felépülésekor figyelmen kívül hagyhattuk az építészt és a kőművest, míg az élőlényeket nem egy építész építi fel, egy terv szerint, és a vitatott pont éppen abban áll, hogy rendelkeznek-e az élőlények olyan tervvel, szándékkal, célszerűséggel, amivel az atomok - legalábbis az anyagelvűség szerint - egyáltalán nem rendelkeznek. Így tehát a terv nélküli atomok véletlenszerűen, a vakvéletlen következményeképpen kell kifejlődjenek tervvel rendelkező élőlényekké. De létrejöhet-e egy terv magától, vakon, a tökéletes tervszerűtlenségből?

 

Bár ez, úgy tűnik, elvileg nem kizárható, hiszen millió hétköznapi példa bizonyítja, hogy látszólagos szabályosságok lépnek fel véletlen jelenségekből, ezt a kérdést érdemes még mélyebben, konkrétabban megvizsgálni. Itt ugyanis nem arról van pusztán szó, hogy pénzdarabokat dobálunk a magasba, és néha a leeső érme fej-írás sorozataiban szabályosságok bukkannak fel. A fizika jelenségeinek ugyanis törvényei vannak. A fizika jelenségvilága olyan vonzásközpontot jelent, amelyben minden eltérés a fizikai egyensúlytól kiváltja az egyensúly helyreállítására irányuló folyamat fellépését. És ez az egyensúly a tökéletesen élettelen, stabil egyensúly, ami megfelel egy kő legurulási törekvésének, a völgy mélyében fekvő legmélyebb pontba jutás végállapotának kikerülhetetlen vonzásában. Itt nincs olyan véletlen, amely a kő mozgását lényegesen, vagy akárcsak minőségileg eltéríthetné. Sőt: ha véletlenül fellépne egy ingadozás, egy fölfelé ugrás, ez csak ideiglenes, átmeneti lehetne, amely a lényeget nem érinti, hiszen előbb-utóbb a kő pályája lefelé fog tartani. A guruló kő sorsa meg van pecsételve, a guruló kő élete a végső egyensúly vonzásának jegyében alakul, minden más jelenség csak átmeneti és ideiglenes lehet. Ugyan előfordulhat, hogy az atomok véletlen ütközései által a szék atomjaiból egy délibáb képződik, de ez végsőkig valószínűtlen folyamat, és minél valószínűtlenebb egy ilyen esemény fellépte, annál rövidebb ideig maradhat fenn. A valószínűtlenség csökkentéséről ugyanis maguk a fizikai törvények gondoskodnak. A fizikai törvények vonzásközpontja az egyensúlyi állapot. Ha egy élőlény mint rendszer a fizika egyensúlyi állapotába jut, akkor már halott, a fizika egyensúlyi vonzásállapota tehát a halál állapota.

 

Bármilyen tág teret is adunk a vakvéletlennek, meg kell állapítsuk, hogy az egyensúlytól mért távolsággal arányosan nő egy ilyen feltételezett állapot előfordulási valószínűtlensége és fennmaradási valószínűsége egyaránt. Nincs a fizikának olyan ága, amely a székből képződő délibábok fizikáját tárgyalná. A fizika olyan ága, amely a fizikai alapon szélsőségesen valószínűtlen jelenségeket vizsgálná, olyan képtelenség, mint egy olyan tudományág, ami a teában feloldódott cukor kockacukorrá összeállását vizsgálná. Az életjelenségek létének ténye tehát ellentmond az élettelenség alapelve egyetemes érvényének. A fizika egyetemes érvénye úgy tartható fenn, ha az élettelen jelenségvilág mellett új alapokon vizsgáljuk meg egy új jelenségszinten újtípusú jelenségek felléptét. Az új alapok lényegi, új megnyilvánulási, viselkedési elveket jelentenek. Ha az új szinten a rendszer viselkedése megváltozik, ha az eddig követett fizikai törvények megtartása mellett viselkedését úgy alakítja, ami a fizikai törvények követése HELYETT más törvények követését jelenti, akkor itt lényegi újdonságról van szó, olyan újdonságról, amely nem vezethető le a másik szint törvényeiből.

 

Csakhogy a biológiai rendszerek, az élőlények éppen olyan viselkedést mutatnak, amelyek a fizikai és kémiai törvényekkel ellenkező irányúak! Olyan folyamatokat indít be az élő szervezet, amelyek módosítják a fizikai és kémiai törvények érvényre jutását, mégpedig éppen olyan módon, hogy a megváltozott körülmények között éppen az ellenkező hatású, irányú folyamat lép fel, mint aminek a fizika törvényei szerint fel kéne lépnie: az egyensúly felé közelítés helyett az egyensúlytól való távolság fenntartása és növelése az életfolyamatok eredménye. Ha nem létezne egy külön, független elvként az élet elve, akkor a véletlenül beinduló életfolyamatok rövid színjáték után visszazuhannának az egyensúlyi állapot felé, a fizikai rendszerek, a halotti rendszerek felé. Amíg létezik az élet függetlenségének elve, addig viszont a fizikai egyensúly felé irányuló tendencia, a különböző gradiensek kiegyenlítődési tendenciái nem jutnak érvényre, mert az élet elvéből ébredő erőhatások ezt legyőzik. Persze ezek az élet elvéből ébredő erőhatások is anyagi erők, anyagi folyamatokban testesülnek meg, anyagi folyamatokat indítanak be. Olyan ez, mint az aikido: az ellenfél akaratának megőrzésével, annak minimális energiájú tovább-alakításával olyan eredményt érünk el, amely éppen ellentétes a támadó fél akaratával. Ha az élet alaptulajdonsága, hogy képes aikido-hatásra, akkor az élet éppen olyan lényegileg különböző kell legyen a fizika élettelenségétől, mint ahogy a védekező aikidos a támadóval egyenrangú fél. Az élet és a fizika törvényeinek kapcsolódásában tehát két különböző fél áll küzdelemben, két lényegében különböző alapelv jelenségköre kapcsolódik össze. Nem pusztán olyan minőségi különbségről van szó, mint a piros és a zöld fény között: mindkettő fény, csak éppen különböző. Ha már a színeknél vagyunk: a fehér és a fekete mindkettő szín. De mégsem mondhatjuk, hogy a fehér a fekete szín mellékterméke. Amit a fizika mond, az az, hogy mindkettő egy közös tényezőre, elektromágneses rezgésre vezethető vissza. Ezt a hasonlatot átvíve az élettelen és élő viszonyára, azt kéne mondjuk, hogy mindkettőnek közös oka van, ami magában foglalja az élő és az élettelen lényegét is. Arról van szó, hogy az életnek önálló, a fizikából levezethetetlen, saját törvényei vannak.

 

Lényeges alkotójegye az életnek, hogy az életben nem szórványosan, véletlenszerűen lépnek fel a pusztán fizikai alapon szélsőségesen valószínűtlen események, hanem ez a jellemző, a hosszútávon rendszeres jelenség. A fizika törvényeivel ellentétes irányú folyamat nem egyszer-egyszer lép fel, évmilliárdok alatt, hanem folyamatosan, ráadásul úgy, hogy önmaga gondoskodik saját feltételeinek újratermeléséről. Olyan az élet megjelenése, mint egy önmagát fenntartó lavina: állandóan felerősödik a rendszert érő hatás. Az élő rendszerekben az élettelentől eltérő irányú a rendezettség növekedése is. Az élettelen rendszerekben a fizikai törvények szerint a rendezetlenség, az entrópia egyre növekszik, vagy éppen szinten marad. Az élő rendszerek rendezettsége viszont bizonyos szempontból egyre nő: az emlősök rendezettsége nagyobb, mint a rovaroké (a táplálékfelvétellel, az anyagcserével a rendezettség nem csökken le az egyébként fizikai alapon várható mértékben). Mégis, a világ nem szakad szét élő és élettelen rendszerekre, amelyek között egyre nőne a szakadék, az egyik entrópiája egyre nagyobb, a másiké egyre kisebb lenne. Ez pedig arra utal, hogy az élővilág és a bioszféra egésze élőként kezelhető. Ez pedig felveti annak lehetőségét, hogy a Naprendszer egésze is élő természetű lehet, és a fizikai látásmód csak a legszűkebb, közvetlen adottságok mesterséges, elvont rendszerében teljesül.

 

Folyt. köv.

Grandpierre Attila