Mi mindent kell tudniuk a biológiai erőtereknek? A sejtben másodpercenként többszázer kémiai reakció megy végbe. Képzeljük el, hogy ez egy élő sejtben lezajló kavalkád, ahol minden egyes reakció előbb-utóbb életfontosságú lehet, ahol egyáltalán nem mindegy, éppen melyik százezer reakció megy végbe, mert a végtelen számú lehetőségből csak kevés képes biztosítani a sejt életbenmaradását. A sejtnek egyáltalán nem mindegy, milyen reakciók mennek benne végbe - mégpedig jóval fontosabb ez neki, mint nekünk embereknek az, hogy éppen miféle gondolatok zajlanak a fejünkben. Képzeljük el, mi lenne, ha minden egyes gondolatunknak valamiféle életbevágó fiziológiai következménye lenne, mondjuk az egyik gondolatunktól kinyílna a szemünk, a másiktól fölemelkedne a karunk, és mindegyiktől más és más szervműködésünk kapcsolódna be? Ez persze így lehetetlen, mert a gondolat nem lehet ugyanakkor egy életfontosságú működés is egyben - a hasonlat hibás pontja pedig az a feltevés, hogy a sejt életében csak molekuláris, kémiai szinten történhetnek változások. Ahhoz, hogy a sejt a számára makroszkopikus, vele összehasonlítható skálájú kémiai reakciókat képes legyen mindig a megfelelő helyen, a megfelelő időben, a megfelelő energiával végrehajtatni, a sejtnek szüksége van egy tényleges gondolkodási folyamatra - ami felméri a terepet, és eldönti, melyik reakció a kívánatos a sejtműködés számára a jelen körülmények között - másrészt a kívánatos reakciót, a hozzá szükséges nyersanyagot és energiát ég alól - föld alól képes kell legyen fölhajtani. Majdnemhogy olyan a helyzet, mintha sok igazi mozdony közlekedne a lakásban - nem lehet a véletlenre bízni, mikor érjen el egy enzim az enzimállomásra (a receptorhoz). Azonban egy helyzet áttekintéséhez, a szóba jöhető igények mérlegeléséhez, az egyes döntések következményeinek lényegileg helyes modellezéséhez, az adott igények elérési módjainak feltérképezéséhez, ezeknek a módoknak a valóságos lehetőségekkel való összevetéséhez mindig legalább tíz-húsz nagyságrenddel gyorsabb folyamatra van szükség a végrehajtandó folyamatnál, mivel a száguldó százezer reakció-mozdony minden százezred másodpercben újabb döntést igényel. Egy húsz nagyságrenddel gyorsabb folyamat viszont szükségképpen húsz nagyságrenddel finomabb energiákon fut le, tehát a döntés csak akkor léphet életbe, ha a végeredményt képviselő gondolat, tudományosabban modellezési folyamat képes húsz nagyságrendnyiszeresére, százmilliárdszor milliárdszorosára fölerősödni. Tehát egyszerre szükséges egy óriási érzékenység és egy csillagászati nagyságrendnyi koncentrálás, sűrítés. Ha ez az energia egy erőtér energiája, akkor az erőtér energiasűrűsége az életfontosságú körzetekben óriás kell legyen. Az előző cikkben (G. A.: Biológiai erőterek, Harmadik Szem, 1995. Január) láthattuk, hogy a Spemann-féle organizátorok, a sejtosztódást szervező központok valóban rendkívüli energiasűrűségűek! Ez az organizátor centrum az embrionális fejlődés kezdeti stádiumában (ez a bélcsíra stádium) a bélcsíra erőterének legfontosabb központjait tartalmazó terület. Az organizátor centrum indítja be azt az osztódást, amiből később a központi idegrendszer fejlődik ki. Spemann kísérletei a század elején - amiért később Nobel-díjat is kapott - megdöbbentő eredményekre vezettek. Kiderült ugyanis, hogy ha egy békaembrió organizátor centrumát eltávolítják, és helyébe egy másik békáét ültetik, az embrionális fejlődés zavartalanul folytatódhat az új szervező központtal, és az új központot körülvevő sejtek erőtere valahogy megszabja, hogyan irányítsa az új szervező központ a fejlődést. Sőt, ha a béka organizátor centruma (ez az embriócsíra sejttelepének ősbélfedőnek nevezett része) helyébe egy gőtéét ültetik, efölött is kialakul a velőlemez, és ennek megfelelően a központi idegrendszer telepe, mégpedig a békára jellemző szerkezettel! Az organizátor-centrum tehát nem egyed, sőt nem is faj-specifikus! Annyira erős az embriócsíra szomszédos sejtjeinek biológiai erőterének hatása, hogy képes más organizátor-centrumokat is átszervezni! Annak az organizátor-centrumnak, amely viszont meghatározza a csíra többi részének fejlődési irányát, az embrió egészének fejlődését! Még meglepőbb volt az, amikor rájöttek, hogy a békaembrió fejlődését szervező központot nemcsak a gőtéé képes helyettesíteni, hanem éppígy megteszi mondjuk egy borjúmájdarabka, a linolénsav, az olajsav, a kovaföld, zsírsavak, különféle hormonok, vagy mondjuk a nukleinsav is, mind képes kiváltani a velőlemez-képződést! Nyilvánvalóvá vált, hogy éppen a fent említett vegyületek eltérő kémiai összetétele miatt, szervező hatásuk nem alapulhat kémiai sajátságaikon. Később bebizonyosodott, hogy a jelenség az anyagok darabkáinak beültetésével együttjáró szövetroncsolással kapcsolatos. De bármely vegyület mégsem alkalmas az egyedfejlődés irányításának szerepére! És egy szövetroncsolás maga hogyan lenne képes a világegyetem egyik legfinomabb, legérzékenyebb folyamatának, az egyedfejlődés embrionális fázisának irányítására?

Spemann kísérletei során kimutatta, hogy a megtermékenyítés után az első osztódás a petét két teljes, egymással megegyező sejtre, az úgynevezett barázdálódási sejtre, a blasztomérára osztja. Ha a két sejt közül az egyiket forró tűvel elölik, de meghagyják eredeti helyén, az épen maradt sejt tovább szaporodik, azonban csak egy fél embriót alakít ki. A megdöbbentő eredmény azonban az volt, hogy ha az elroncsolt sejtet óvatosan eltávolítják, a visszamaradt sejt már teljes embrióra egészül ki! Az épen maradt sejt tehát képes érzékelni és feldolgozni a környezeti információt, erőtere tehát aszerint fejlődik, mi történik a szomszédban -vagyis képes kijutni a sejtből és visszatérni a beszerzett információval - ha nem akarjuk feltételezni, hogy az elhalt sejt látja el információval szomszédját. Azt is ki lehetne próbálni, hogy az elhalt sejt nem éppen elhalása alatt bocsájt-e ki olyan sugárzást, amely az épen maradt sejt fejlődését döntően meghatározza, például a sejt elölése után egy másik hasonló ép sejt odaültetése hogyan módosítja az egyedfejlődést.

Spemann kísérletei bebizonyították, hogy az embrionális fejlődés során egy bizonyos időpontig az a hely, ahol az adott sejt elhelyezkedik, megszabja a fejlődés irányát. Tehát nem maga az adott helyen tartózkodó anyag, hanem a sejtkörnyezet, vagyis a biológiai erőtér irányítja az egyedfejlődést! És ez a biológiai erőtér bár nem akármilyen, de azért majdhogynem a legkülönfélébb anyagokból képes előállítani azt a sejtszervező központot, ami maga már faj- és egyedspecifikus. Az erőtér tehát képes kell legyen más és más kémiai anyagok felhasználásával ugyanazt a sejtet felépíteni! És ez a biológiai erőtér szinte mindenható - amíg elég erős, szinte tetszés szerinti hiányzó anyagot képes pótolni! Ez már annyira mellbevágó, csodaszerű tény, hogy Spemann kézzelfogható kísérletei , és későbbi Nobel-díja sem volt elég ahhoz, hogy ezekkel a tényekkel tudjanak valamit kezdeni a kutatók. Erre -ahogy mindjárt meg fogom mutatni -csak a fizikai erőterek és a vákuumfizika legújabb eredményei adnak módot. A csírasejtek ilyen különös "materializálási" képessége ugyanis szerintem épp a csírasejtek rendkívüli energiasűrűségével függhet össze. Épp ez a rendkívüli energiasűrűség ugyanis az, ami a vákuum virtuális részecskéit képes lehet energiaátadással valós részecskékké tenni. Ha a sejtek elektromágneses és kvantumpotenciál-sugárzásai tartalmazzák a leendő, kialakírandó sejtszervező központ létrehozásához, anyagai és szerkezetének infomációját, akkor ez a hullámjelenség kapcsolatba lépve a vákuum virtuális részecske-hullámaival, ezeknek energiát adhat át, és így azok a virtuális részecskék, melyek épp attól virtuálisak, mert nem volt elég energiájuk ahhoz, hogy a valós részecskék tömeg-energiáját elérjék, most hirtelen képesek lehetnek valós részecskévé válni, mintegy materializálódni. Számításaim szerint például egy tízmilliomod centiméter sugarú térfogatban jelenlevő elektromos tér, amelynek erőssége tízmillió V/cm, elegendő egy elektron-pozitron pár keltéséhez. W. R. Adey, aki évtizedeken át tanulmányozta az elektromos tér hatását az élő szövetekre, egy tanulmányában megemlíti, hogy a normál sejtmembránnál az elektromos térerősség 1.4 -szerese ennek az értéknek, több mint 12 nagyságrenddel nagyobb a sejteken kívüli, sejtközti térbeli térnél. Márpedig a Spemann-féle sejtszervező központok energiasűrűsége ennél sok nagyságrenddel nagyobb!

Kiderült ugyanis, hogy a megtermékenyítés utáni egyedfejlődés egy bizonyos fázisánál később a fejlődés már ilyen sejt-ki-és-beültetésekkel nem befolyásolható, legfeljebb torz egyed jön létre. A csírasejtek biológiai erőtere az embrionális fejlődésnek csak egy bizonyos szakaszáig képes ilyen csodaszerűnek tűnő materializációra. Csak nagyon kivételes esetekben fordul elő, hogy az egyszer már eldőlt fejlődés, az egyszer már "determinálódott" sejt fejlődése különleges körülmények hatására egészen más irányban indul el. Ezt a jelenséget transzdeterminációnak nevezik.

Ráadásul ezek az erőterek nemcsakhogy képesek egymással kölcsönhatni, és egymást különösen a fejlődés korai szakaszaiban értelmesen és a másik számára előnyösen befolyásolni, hanem egyéb rendkívüli képességekről is képesek számot adni. Itt van például az egysejtű papucsállatka. Mivel szegénynek idegrendszere nincs, azt gondolhatnánk, pusztán a legelemibb életjelenségekre képes, energiát fölvenni, osztódni, stb. Ha valóban ezt gondoljuk, meglepetésünk jókora lehet, ha megtudjuk, hogy ez az általunk oly nyomorúságosnak és szerencsétlennek képzelt állatka nem is olyan szegényesen tengeti életét, hiszen a megfigyelések egyértelmű tanúbizonysága szerint önállóan és sokoldalúan érzékel, sőt, tanulásra is képes! Ha emberi beképzeltségünk alapján eddig azt hittük, hogy tanulni csak magasan fejlett idegrendszerrel lehetséges, most elgondolkozhatunk saját mibenlétünk alapjain. És miért van, hogy különösen a fejlődés korai fázisaiban tündököl önálló szervezőképességével a sejt biológiai erőtere? Talán épp mert a fokozatos bonyolódás során egyre több sejt információs erőtere hat kölcsön, és egyre nehezebb így olyan állapotot találni, melyben az együttműködés minden energetikai feltétele mellett az együttműködési hajlam is százszázalékos marad.

A biológiai erőterek generáló, anyag-materializáló képessége tehát valahogy a sejt vitalitási potenciáljának függvénye. Erről a generáló képességről a megfigyelt regenerációs jelenségek is sokat elmondhatnak. Miért van, hogy a gyík éppen letört farkát képes regenerálni, míg letört lábát, vagy ne adj isten, fejét, amelyek pótlása sokkal indokoltabb lehetne, mégsem képes regenerálni? Talán épp mert a gyíkfarok információs mezője homogénebb, egyneműbb, könnyebben felismerhető, mint a sokkal bonyolultabb láb vagy fej-információs mezőké. Ha ez nem így lenne, csak a Természet furcsa grimaszának vélhetnénk, hogy valamiért különps előszeretettel épp a gyíkfarkak újranövesztése a hobbija.

Az információs biológiai terek (a morfogenetikus és morfikus terek) vizsgálata már külön tanulmányt igényel erre a mitogenetikus sugárzás, a sejtvezérlő fények ismertetése után térek vissza. (Folyt. köv.)

Grandpierre Attila