Ahhoz, hogy felismerjük, hogyan is kell élnünk, mi valójában az élet értelme,

lényeges tudnunk, mi az élet igazi természete. Régebben, még a nyugati civilizáció egyeduralomra jutása előtt, az élet mágikus természetét érzékeltük, a felelevenedés, a megtáltosodás, átlelkesülés állt az élet igazi arcaként elénk.

A mai korban , a civilizáció állítólag az élet minden eddiginél magasabb csúcsait döngetve ezzel szemben a kérdés többnyire úgy vetődik fel: élettelen gépeknek tekinthető-e az élő szervezet, vagy létezik valamiféle rejtélyes tényező, ami vitalizálja, élettel járja át a szervezetet. Természetesen ezt az utóbbi elképzelést, mely vitalizmus néven ismeretes, mára már annyira hiteltelennek, tarthatatlannak tartja a tudományos közvélemény tekintélyesebb része, hogy az általános műveltségből, az iskolai tankönyvekből még a vitalizmus puszta említése is hiányzik - nyilván a teljes, sokrétűen árnyalt igazság kedvéért.

Éppen ezért itt most a vitalista nézetet érdemes részletesebben ismertetni. A mechanisztikus, materialista nézet szerint az élő rendszerek nem egyebek, mint az ember által készített gépekhez, órákhoz, esztergagépekhez, robotokhoz hasonló, azokkal egy-lényegű gépek, legfeljebb kissé bonyolultabbak, amely bonyodalmaknak éppen a mikéntjét nem ismerjük. És hogyan jöttek létre az ilyen élő rendszerek? Erre is kész a mechanisztikus biológia hívének válasza: véletlenül, épp úgy adódott, és a többit, az evolúciót az életben maradásért folytatott kíméletlen harcnak köszönhetjük. A vitalizmus szerint viszont az élet nem vezethető vissza puszta fizikai-kémiai jelenségekre, hanem önálló törvényei vannak. Az élő szervek határozott célt szolgálnak, olyan célszerűen vannak kialakítva, ami a szervezet egészének életét fenntartja. Ez a célszerűség a vitalizmus szerint nem létezhetne, ha nem létezne egy speciális elv, az életelv (a vitális princípium) amely a szervezet minden tevékenységét összehangolja és a szervezet életben maradásának biztosítására fordítja.

A vitalizmus Arisztotelésznél és Szent Ágostonnál is feltűnik. A XIX. században a neotomizmus megjelenésével újra megerősödik, elsősorban Hans Driesch munkássága eredményeképpen. A vitalizmus mellett szóló érvek között szerepelt az élő szervezetek célszerű cselekvésre való szembetűnő képessége és célszerű rendjük, kialakításuk, amit egy külön életelv nélkül magyarázhatatlannak találunk.

Figyelemre méltó, hogy a növényi szervezetek milyen jelentéktelen mennyiségű anyagból képesek éveken, évtizedeken át kifejlődni, hogy létezik egyáltalán olyan parányi, látszatra a többihez hasonló anyagmorzsa, melyből szemünk láttára bújik elő egy hatalmas élőlény, mintha egy varázsszelencéből pattanna elő. Újabb lényeges és a vitalizmus nélkül mindmáig magyarázatlan tény, hogy a az élő rendszerek a legkülönfélébb, előre nem látott körülmények között is megőrzik egymáshoz való feltűnő hasonlatosságukat. Ilyen egyezések az érzések kifejezése

a viselkedéssel, a mintegy magától értetődő antropomorfizmus, amelynek éppen magától értetődése az, amely az anyagi rendszerek viselkedésétől tökéletesen elüt. Az anyagi rendszerek ugyanis a sokféleség elvét követik, a heurisztikus, más területre kisugárzó elvek száma kevés, alkalmazhatóságuk erősen korlátozott. Minden anyagi rendszer más és másképp viselkedik más belső és külső feltételek között, amíg az élő rendszerek mintha sorsközösségben, testvériségben lennének egymással, mind összes fő jegyeikben, viselkedésükben sokszor a részletekbe menő azonosságot tanúsítanak.

Driesch a vitalizmus mellett érvelve felhozta az embriológiából, hogy a megtermékenyített ivarsejt osztódása során a létrejövő barázdálódott sejtek bármelyikéből az egész szervezet képes kifejlődni, és meg is teszi, ha a csírasejtet elválasztjuk társaitól. Ha eleve meghatározott lenne a csírasejt programja, akkor nyilván attól függetlenül, kapcsolatban áll-e társaival, körülveszik-e hozzá hasonló csírasejtek, mindig ugyanaz lenne feladata, például mindig ugyanaz a testrész fejlődne ki belőle. Az a tény, hogy a csírasejt figyelembe veszi környezetét, észreveszi, szomszédai hozzá hasonló csírasejtek-e vagy sem, s ha észrevette, annak megfelelően fejlődik tovább, hogy mit észlelt, mindenesetre döntő érvnek látszik az élettelen rendszerektől való eltérés lényegi mivoltának mérlegelésében.

Az állat-és növényvilágban sokszor észlelhető, hogy testi sejtek a szövetek vagy a szervezet egységének megbontása esetén önállóan teljes szervezetekké fejlődnek.

Ilyen jelenség a növények vegetatív szaporodása, sok állatfaj, különösen a kevésbé integrált állatok (szivacsok, űrbelűek, bizonyos férgek stb.) ivartalan szaporodása, valamint az állatok és növények természetes és kísérleti körülmények hatására fellépő több-embriójúsága. Ide sorolható például teljes szervezetek kifejlődése a begónia vagy más növények levelének testi sejtjeiből, vagy bizonyos szivacsok különös hajlama arra, hogy akár egy szitán sejtenként átdörzsölve is újra összeálljanak az eredeti szivacsállatkává. De megdöbbentő életrevalóságról tanúskodnak a békák vagy a tengeri sünök megtermékenyített petéi is. Ha őket fejlődésük legelején elszántan centrifugába helyezzük, és addig centrifugáljuk, amíg a fénymikroszkópban látható összes sejtalkotórészek - a sejtmag, a mitokondriumok, a szikszemcsék stb - rendszertelenül elkeverednek egymástól, az eredeti szerkezet teljes egészében felbomlik, a pete mindezek dacára újra magától képes összerendeződni és egy egészséges béka vagy tengeri sün embriónak életet adni.

Éppily rejtélyes jelenségekre bukkanhatunk a regeneráció, a felgyógyulás területén is. Sok állatnál például az elvesztett részek pótlása nem fojkozatos "felépítéssel" történik. A gőte levágott végtagja oly módon regenerálódik, hogy legelőször a metszés szintjétől legtávolabb eső szervrészletek, nevezetesen az ujjak kezdenek differenciálódni! Miért következik ez így be? Ha egy planáriát kettévágunk

(vagyis amikor a biológusok kettévágják, kíváncsiságtól hajtva) a farki rész képes helyreállítani az eltávolított feji részt. E szerint tehát a sebfelszín közelében, tegyük fel 2-3 mm távolságban lévő szövetek építik fel a féreg "feji" felét. És ha a férget 2-3 mm-rel hátrább vágjuk át, akkor ugyanaz a 2-3 mm széles zóna, mely az előbb a feji testfelet hozta létre, most az elülső testfélbe kerül és bizonyos integrációs mechanizmusok következtében most nem elülső, hanem hátulsó testfelet hoz létre.

A sejtek önszabályozó képességét az is bizonyítja, hogy két megtermékenyített tojást egymáshoz közel tartva megfigyelhető egy harmonikus egész, a szokásosnál nagyobb tojás képződése. Hogyan képes egy tojás ilyen felismerésekre és ilyen cselekvésekre? Ehhez képesnek kell lennie megállapítani, hogy szomszédságában egy egész, mégpedig ép és különösen egy épp frissen megtermékenyített tojással szomszédos. Márpedig ehhez valóságos távolbalátás szükséges, ami éppen az ilyen lényegi információkat adja adásba. A szükséges technikai háttér híján így szükségesnek látszik feltenni, hogy létezik egy biológiai erőtér, amely a biológiailag lényeges információkat képes az anyagon áthatolva a távolba átadni, ráadásul akkor és csak akkor, amikor ez épp szükséges - ami legalábbis egy rezonanciaeffektust tételez fel, egy olyan vételt, amit az adás kapcsol be.

Érdekes módon a biológia sokkal többet tud mondani a szervezet részeiről, mint egészéről, és ennek az az elsődleges oka, hogy rendkívül kevesen foglalkoznak ezzel a központi jelentőségű kérdéssel - köztük is elsősorban a vitalisták, Driesch,

A. G. Gurvics, a mitogenetikus sugárzás fölfedezője, a magyar származású Ludwig von Bertalanffy, vagy Bauer Ervin másik munkatársa (Gurvics mellett), B. P. Tokin. Több olyan elmélet is létezik, amely állitja, hogy a sejtek, embriók és a kifejlett szervezetek működésében biológiai erőterek játszanak meghatározó mszerepet. Ilyen elmélet p:éldául Speman embriológus "szervező tér" elmélete, A. G. Gurvics huszas években kidolgozott biológiai erőtérelmélete, P. Weiss embriológus és Bertalanffy erőtérelmélete, Huxley és DeBeer "gradiensmező" elmélete - vagy legújabban Rupert Sheldrake morfogenetikus mező-elmélete. Gurvics például azt állítja, hogy az alak maga erőtérként viselkedik. Az alak által képviselt erőtér részt vesz a szervezet életmechanizmusának meghatározásában. Nyitva marad a kérdés, mi hozza létre akkor magát az alakot, ráadásul rejtély marad, hogy például az embrió, miközben fejlődése során áthalad az élővilág egész fejlődéstörténetén, s ezalatt felveszi a z ősi egysejtűtől a bonyolultabb halakon át az emlősökig bezárólag a legváltozatosabb alakokat, egy erőtér hatása alatt áll vagy sorban a megfelelő állati erőterek hatása alatt fejlődik végül is emberré. A sejttér forrásai a sejtmagbeli kromatin (színtestecske) szintézisekor keletkeznek, a DNS és a megfelelő fehérjék szintézisekor. Érdekes itt a kromatin szerepe. Maga a tény, amiről az elnevezés is tanúskodik, a színezhetőség, azt sugallja, hogy ez a testecske különösen érzékeny a látható fényre, azt hajlamos elnyelni. A látható fénynek a kvantumbiológia is kitüntett szerepet juttat a sejtek életében (lásd G. A.: A tudat kvantumbiológiája. Harmadik Szem, 1994. Október, november).

N. K. Kolcov orosz biológus is figyelemreméltó biológiai erőtérelméletet dolgozott ki. Eszerint az aktivált, például megtermékenyített pete tulajdonképpen egy erőteret képvisel, melynek különböző pontjain és a fejlődés során csökkenő különböző potenciálok uralkodnak. Az erőtér minden egyes pontjában feszültségváltozások észlelhetők. A potenciálok elsősorban elektromos jellegűek, de lehetnek mások is: mechanikaiak, kapilláris erők, diffúziós potenciálok, gravitációs, hőmérsékleti vagy kémiai potenciálok. Például: a permeabilitás csökkenése a felszín valamely pontján a víz különböző irányú mechanikai áramlásait váltja ki, melyeket bizonyos ideig az anyagcsere reakciói tartanak fenn. A sejtosztódással keletkező új sejtben nagy potenciálkülönbséget mutató fő központok, emellett másodrendű, harmadrendű központok jelennek meg . A csírasejt erőtere nem tisztán elektromágneses erőtér, erőssége, hatása alapján azonban a Speman-féle organizátorokat a legerősebb mágnesek hatásával állíthatjuk párhuzamba! Ez pedig azt jelenti, hogy maga a tér, a folytonos tér az, ami rendkívüli energiasűrűséggel telített a szervező sejtközpontokban. A rendkívüli energiasűrűség pedig lehetővé teszi , de legalábbis megkönnyíti a skalárhullámok elektromágneses és anyaghullámokká alakulását

(G. A.: A tudat kvantumbiológiája. Harmadik Szem, 1994. október, november).

Ráadásul ezek az erőterek nemcsakhogy képesek egymással kölcsönhatni, és egymást különösen a fejlődés korai szakaszaiban értelmesen és a másik számára előnyösen befolyásolni, hanem egyéb rendkivüli képességekről is képesek számot adni. Itt van például az egysejtű paramécia. Mivel szegénynek idegrendszere nincs, azt gondolhatnánk, pusztán a legelemibb életjelenségekre képes, energiát fölvenni,

osztódni, stb. Ha valóban ezt gondoljuk, meglepetésünk jókora lehet, ha megtudjuk, hogy ez az általunk oly nyomorúságosnak és szerencsétlennek képzelt paramécia nem is olyan szegényesen tengeti életét, hiszen a megfigyelések egyértelmű tanúbizonysága szerint önállóan és sokoldalúan érzékel, sőt, tanulásra is képes! Ha emberi beképzeltségünk alapján eddig azt hittük, hogy tanulni csak magasan fejlett idegrendszerrel lehetséges, most elgondolkozhatunk saját mibenlétünk alapjain. És miért van, hogy különösen a fejlődés korai fázisaiban tündököl önálló szervezőképességével a sejt biológiai erőtere? Talán épp mert a fokozatos bonyolódás során egyre több sejt erőtere hat kölcsön, és egyre nehezebb így olyan állapotot találni, melyben az együttműködés minden energetikai feltétele mellett az együttműködési hajlam is százszázalékos marad.

Grandpierre Attila