A telepatikus színház

A csoporthatás nemcsak az élő szervezeteket felépítő élő egységek, hanem az élő szervezetek között is fellép, így egyszerre teszi lehetővé az egységes szervezettséget a szervezet és a szervezett közösség számára ( lásd G. A.: Társas kölcsönhatás. Harmadik Szem, 1995 július). A csoporthatásnak csupán jelensége ismert, elmélete még nincs. A helyzet hasonló ahhoz, ahogy az elektromosság jelenségét a régi görögök ismerték. Thales feljegyezte i. e. 600 körül, hogy ha gyapjúval megdörzsölünk egy borostyánkövet, az apró testeket vonz magához - mégis, az elektromosság módszeres kísérleti vizsgálata, elméletének kidolgozása csak mintegy kétezer év múlva kezdődött el. Tanulmányaimban a csoporthatás elméletét logikai alapokon kezdtem el felépíteni (G. A.: Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995 május, június, július, augusztus), s ezek alapján, úgy tűnik, a csoporthatás jelensége az emberi tudat egységességétől az Univerzum egységes szervezettségének kiépítéséig terjed, beleértve a fizikai Univerzum megteremtését a tudati ősforrások kölcsönhatásai által. Úgy tűnik, a csoporthatás, a társas hatás mai tudományos világképünk hiányzó kulcseleme. Ezért nemcsak a társas hatás fizikai, biológiai, tudati jelenségeinek vizsgálata bír rendkívüli jelentőséggel, hanem ezen túl, a csoporthatás filozófiai vizsgálata is messze ható átalakulásokhoz vezethet világszemléletünkben, világélményünk értelmezésében. Mivel ma még a csoporthatásról alig vesznek tudomást, és a jelenség létét is vitatják, ezért érdemes az eddig megismert jelenségek leírását és értelmezéseit minél teljesebben ismertetni.

A csoporthatás egy lényeges színtere az emberi közösségek ünnepi együttlétekor jelentkezik. Az ősi közösségi szertartások fő célja éppen az emberi közösségek és a Természet közti kapcsolat ápolása, újjáteremtése, fölelevenítése volt. Bár ezek az ősi közösségi ünnepek jórészt feledésbe merültek, kiirtódtak, vagy elzüllődtek, barbarizálódtak, mégis máig újraélednek belső forrásukból, a társaslét izgalmas, gyújtó erejű, megsokszorozó hatásából. A mágikus közösségi ünnepeket felváltó ősi művészeti bemutatók még sok rituális, kozmikus, természeti elemet őriztek meg. De a művészet hatása még ma sem teljesen értett. Miért járnak az emberek koncertekre, ha otthon CD-ről sokkal kényelmesebben és jobb minőségben hallhatják ugyanazt az előadást? Miért jelent jóval eredetibb élményt a színház, mint az összehasonlíthatatlanul gazdagabb lehetőségekkel rendelkező film? Mi az a többlet a művészi hatásban, amihez jelen kell lenni, hogy befogadhassuk? Válaszom: maga az együttlét, és a művészet mágikus tényezőinek a közösségi együttlét által felfokozott rendkívülisége, jelenvalósága, illékony teljessége. De ha ez a hatás nem a külső érzékeken át hat elsősorban, hiszen azokat a film, a CD jobban ellátja, akkor itt az érzékeken túli, tehát elsődleges érzékelés nyomaira bukkanunk! A művészi előadások lényeges tényezője tehát az elsődleges érzékelésbe beavatás a közösség ereje által, más szavakkal: a színház igazi hatása a telepátiára épül! Érdekes módon ugyanerre a következtetésre jutott a japán nó-színház mesterének, Zeaminak művészetét tanulmányozva Vekerdy Tamás pszichológus, ma is kultikusan nagyhatásúnak számító könyvében: "A színészi hatás eszközei - Zeami mester művei szerint. Lélektani elemzés." (Magvető Kiadó, Budapest, 1974).

A görög színpadon még zene szólt, és a színészek táncoltak. Még a barokk színházban is a mozgás és a ritmus hordozza a szót. Azután két-háromszáz év alatt a szó mindent félresöpör, egyeduralkodóvá válik, és a színház elintellektualizálódik. Mára a civilizáció annyira a szűk racionalizmus keretei közé hajtódott (lásd G. A.: A nyugati civilizáció válaszútjai, Harmadik Szem, u. e. szám), hogy ez a végletes egyoldalúság kiváltotta a színház újjászületési mozgalmait. A színház, ez a testetlenné vált csupafej, megpróbálja visszahódítani szívét és szellemét, az elsivárosodott értelmi művészetet ki akarják rántani a kátyúból. Tudatunk megőrzésével kell a teljes és emberi egyensúlyra törekedni! - írja Vekerdy Tamás. Pavlov, a reflextan kidolgozója az "emberben munkálkodó sötét erők" megismerésétől várja, hogy a tudomány képes legyen "kivezetni az embert a mostani sötétségből, és megtisztítani az emberek közti kapcsolatok terén most fennálló szégyenletes állapotoktól". Collingwood, a történész jellemzésében "A művészet a közösség gyógyszere az értelem legszörnyűbb betegségére, a tudat romlottságára".

A keleti és nyugati személyiség kapcsolata a világgal

"Keleten - a keleti világképben - még az a fontos, ami az embert a világgal összeköti, a személyiség feloldódik, eltűnik, elveszti határait. Ez lényeges mozzanata Keleten minden vallási és művészeti élménynek: a szabadulás a kínzó bezártságból, az én feloldása. Ezzel szemben Európában éppen önmagát, a maga törvényeit - és ezzel a maga szabadságát - keresi az individuum; a világtól és a többiektől önmagát elválasztja, minden mást, idegent kitaszít, lehánt, míg végül valóban in-dividuummá lesz, azaz önmagában megálló egésszé, tovább-már-nem-oszthatóvá, oszthatatlanná. Ez az elszigetelt öntudat azután útját keresi - most már énjének feladása nélkül - vissza a tudatosan felfogható világhoz és a többi emberhez. (Vekerdy, 46. old). " Vekerdy Tamás ezzel megoldotta a nyugati és a keleti civilizációk egyoldalúságának dilemmáit, bár kissé a problémát is elkendőzte, hiszen a nyugati civilizációban az Én maga az utat a külvilággal való belső összekapcsolódás felé ténylegesen önfeladásnak éli meg, ex-tázisnak, önkívületnek, míg ha nem kényszerült volna teljes elszakadásra a külvilágtól, akkor tényleg képes lehetne megőrizni önmagát és a világgal fenntartott kapcsolatot egyszerre. Az ilyen önkiteljesedésre, melyben eggyéforrunk a természeti erőkkel, és megőrizzük öntudatunkat is, csak a magyar nyelvnek van szava, és ez a megtáltosodás. A megtáltosodás jelenti tehát a kiutat a nyugati és a keleti civilizációk évezredes és egyre elhatalmasodó, kiúttalan válságából.

A megjelenítés belső áttevődése

"Sztanyiszlavszkij az ihlet állapotába akarja juttatni a színészt, abba az állapotba, amelyben képes úgy akarni, hogy látomásai a nézőben is megelevenedjenek. Az ihlet állapotában a tudat mélye és a természet is a színész segítségére siet, segít a látomást átplántálni. A színész háromféle módon hat a közönségre: szóval - a hallás útján, mozgással - a látás útján, és telepatikusan - az extra sensory perception, az érzékszerveken kívüli érzékelés útján. Ami a színészi munkának ezt a "távolba hatását", ezt a telepatikus szuggesztiót illeti, mindez csak feltevés." -írja Vekerdy, és aztán nekilát feltevése bizonyításának. Zeami a "szív erejé"-ről beszél, a "belső erő"-ről, amelyet minden technika elé és fölé helyez. Az ihletett állapotban előadott művek során lényegében ugyanazokat a mozdulatokat, hangokat láthatja, hallhatja a néző, mégis, a különbség ég és föld - tehát a lényegnek a legapróbb részletekben, vagy még inkább a színészi játék hitelességében, elevenségében, a belső föléledésében, és a belső világok rezonanciájában kell lennie. A Vágtázó Halottkémek zenekarában játszva jól tudom, mennyire igaz, hogy egy titokzatos belső erő dönti el az előadás igazi arcát. Sokszor előre érezhető, ahogy ez az erő az előadás előtt olyan határozottan érezhetően ömlik szét bennünk, hogy tudjuk, nincs szükség szavakra, hogy megbeszéljük, mit játszunk, mert érezni tudjuk. Előfordult, hogy egyikőnk már érezte az "erőt" (ez az erő szerepel a Csillagok Háborújában, az ismert filmben is), és bár én még nem tudtam, hányadán állunk, valójában bennem is működött, mert fél perc múlva a semmiből teljesen új világot szültünk, egymással teljes összhangban. Ezért is van az, hogy koncertjeinken jelentős teret hagyunk a spontaneitásnak, és nem egyszerűen improvizálunk, hanem teljesen erre a belső erőre hagyatkozunk, a zene keretei is ott teremtődnek a színpadon. Sokszor tíz-húsz percen át röpülünk együtt át egy belső tájon, amelyről később egybehangzóan számolunk be egymásnak. Ezek a koncertek a leghátborzongatóbb erejűek. Előfordultak mindmáig megmagyarázhatatlannak tűnő esetek is. Egyik alkalommal gitározni kezdtem egy belső nyugtalanság hatására, először a zenekarral, mert általában csak énekelek. Fölvettük a próbát, hiszen gyakran mindent fölveszünk, gyakran nem tudjuk, mikor pattan ki az Erő. És egyszer csak gitározás közben úgy hallottam, mintha én énekelnék, jellegzetes, távolinak ható, sajátos énekstílusomban. Ez gyakran megesik, hogy hallucinálok együttzenélés közben, de általában a hallucinált zene nem jelenik meg a felvételen, hacsak nem énekelem magam is el, amit hallok, kihallok a zenéből. Ezúttal azonban a hallucinált zene rákerült a felvételre, és mindmáig csak azt a "magyarázatot" voltam képes kitalálni, hogy a gitár adja ki valahogy ezeket a jellegzetes énekhangokat, mégpedig a felvétel tanúsága szerint nem az a gitár, amin akkor játszottam, hanem a másik. Az igazi koncert titka kétségtelenül, hogy szívvel-lélekkel kell játszani, beleélni magunkat a pillanat legmélyebb birodalmaiba, képesnek kell lennünk ott a helyszínen a bennünk születő világot megjeleníteni és egymásnak kisugározni. Az ilyen együttzenélés nem is annyira mű-vészet, művi másolása egy előre elkészített valaminek, hanem inkább igazság-megjelenítés, élet-kitörés.

A belső távolbahatás bizonyítékai

Vekerdy könyvében sok érdekes bizonyítékot említ meg. Idézi Marceau-t, a híres pantomim-színészt: "Éppolyan nehéz tárgyakat dramatikusan használni, mint szuggerálni őket" - amivel érzékelteti, hogy az igazi színészi munka a szuggeráláshoz, a hipnotizáláshoz hasonlítható, és ebben a tárgyak belső világát is föl kell eleveníteni, ismét Vekerdy szavaival. Érdekes, hogy a VHK szövegeiben is különös hangsúlyt kap a tárgyak belső világának érzékelése. Vekerdy még hozzáteszi, hogy a szuggerálás itt a néző képzeletének működésbe hozatalát jelenti! Az elképzelt esemény viszont a fiziológiai mérések szerint bioáramokat idéz elő a szervezetben. R. Reutler 1928-ban írta le a róla elnevezett Reutler-jelenséget.: egyik élőlény működő izmai távolból is fokozzák a másik lény izmainak összehúzódását, tehát nemcsak akkor, ha az izmokat közvetlen érintkezésbe hozzuk! 1959-ben a cseh Stefán Figar kibővítette e jelenségek körét: laboratóriumában leültetett egymástól néhány méterre két kísérleti személyt. Egymásnak háttal ültek. Kezük ereiben mérte a vérellátás változását. Ha intenzív szellemi munkát végzünk - mondjuk csak: kétjegyű számok szorzását fejben - a test vérellátása csökken (az agyé nő). Ez mérhető. Figar a következő különleges jelenséget észlelte: ha az egyik kísérleti személyt kezdett fejben szorozni, nemcsak az ő kezének vérellátása csökkent, hanem, némi késéssel, a másik, nyugodtan üldögélő személy kezének vérellátása is! Sőt: ha teljesen oktalan esés, ingadozás mutatkozott az egyik kísérleti személynél - röviddel utóbb ez az oktalan ingadozás a másik kísérleti személynél is fellépett! Le kellett vonni a konklúziót: az egyik kísérleti személy szervezetében fellépő öntudatlan fiziológiai jelenség kis távolságra továbbítódik a másik kísérleti személyre, akinek szervezetében ez ugyancsak öntudatlanul játszódik le. Vekerdy ezen túlmenően feltételezi, hogy "ez a fiziológiai változás közvetlenül is hat a nézőre, sőt: a nézőtérre! Tudjuk: tele színházban, tele moziban jobban szórakozunk. Tudniillik: a közönség felerősíti ezt az aprócska hatást, a nézők egymásra is hatnak! Öntudatlan izomrángásaik, vérereik szűkülése és tágulása...A nézőtér nagy zeneszekrény: minden részecskéje felerősíti a húrocska, a színész benső remegését. Rezonál."

A képzelet színháza

Ha mindez így van, és a szív ereje telepatikus hatású, a minden színészi technika fölötti, leghatásosabb művészi erő, a művészi hatás leglényegesebb kiváltója, akkor elképzelhetünk egy képzelet-színházat, amelyben ez a mágikus távolbahatás tisztán érvényesül. Képzeljünk el egy teljesen sötét színpadot, ahol a színészek egymásra koncentrálva belső filmjeiket adják át, belső életüket a jelen pillanat mélyére utazva tárják fel, lelkükkel összekapcsolódva, erejükben megsokszorozódva utaznak belső világaik tájaira, belső zenéjük meghallása felé. Képzeljük el, hogy a nézőtéren csukott szemekkel ülnek a "nézők", a lelki szemeikkel nézők, s koncentrálva, egymással összefogódzva ugyanezt teszik. A színpadi színészek testmozdulataikkal segítik elő nem tudott érzéseik megnyilvánulását, megjelenítését, amit rögtön érzéseikbe foglalva visznek tovább. Nincs hang, nincs zene - csak belső zene hallik, csak belső tánc kerekedik, és megremeg a levegő. A képzelet színháza feléled és kezd kibontakozni.

(folyt. köv.) Grandpierre Attila