megjelent: KAPU, 2004.02.

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila:

Attila és a hunok -

kordokumentumok és legújabb tudományos eredmények tükrében

1. rész

Attila, a hun király a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb, legvitatottabb, legvonzóbb, legelutasítottabb, legjelentősebb, és legkevésbé ismert meghatározó szerepű alakítója. Még az is vitatott kérdés, hogy a magyar történelem alakja-e. Ezzel összefüggésben kell látnunk azt a tényt, hogy a magyar történelemben a kereszténységre térítés során beállt törés sok mindent, ami ez előtt a korszak előtt történt, ellentétes előjellel állíttatott be, nemkívánatosnak minősített. Így Attila valóságos szerepe is már Gézától és Szent Istvántól kezdve élesen átértékelődött a magyar hagyományban, s a rá vonatkozó ősi dokumentumokat begyűjtötték és elégették. Mégis, a krónikások a tények nyilvánvaló súlya alatt képesek voltak az Attilára vonatkozó és még megtűrt tudást átmenteni a későbbi századokra, a pillanatnyi politikai-vallási helyzet függvényében. A magyar belső hagyomány mégoly rejtett és sokszor ellenkező előjelű beállításban történő átmentési kísérlete azonban majdnem kudarcba fulladt. Anonymus ugyan a magyar hagyományokról látszólag elmarasztalólag ír, a parasztok és a regösök egyes „hamis meséi és csácsogó énekei”-t ilyen feddő fedő alatt mégis átmenti. Mégis elnyelte Anonymus Gesta Hungarorum-ját a kíméletlen idegenérdekű süllyesztő, és hét évszázadnyi eltemettetés után, csak 1746-ban került elő az ismeretlenség homályából Schwandtner János György jóvoltából (Grandpierre K. Endre, 1998 – a továbbiakban GKE). Attila személyét és a magyar-hun kapcsolatot IV. Béla és udvara (1242 körül) nem vállalta, mert uralkodóvá vált a vallási türelmetlenség az országban – írja Sebestyén László (2000, 113. oldal). Mégis, a mindenki által tudott és nyilvánvaló tények súlya alatt (ld. Hambis, 1972, 5-7) a Rákóczi szabadságharcig (1700 körül) és az 1848-as szabadságharcig Magyarországon és világszerte uralkodó nézet volt a hun-magyar folytonosság. A magyarság múltjának eltörlésére az i.u. 1000 körül elindított hadjárat 1848 (és 1945) után újabb erőre kapott. Kitagadták Attilát a családból a külföldről hazánkba telepített, idegenérdekű történész-iskolák, amelyek a Bach-korszakban a Magyar Tudományos Akadémiát is uralmuk alá hajtották, és amelynek idegen szemléletű s valóság-torzító hagyományaitól máig nem sikerült megszabadulni. Nem kis fegyvertény ez: betelepül egy idegen a családba, és kitagadja a családból a szülőket, s ezt a szülő-kirekesztést, anya-megtagadást, árvaság-hitvallást a családban megmaradt utódok számára kötelezővé teszi. Márpedig minden nemzet létének legfontosabb alapja az őseredetig visszanyúló, a nemzeti történelem egészére kiterjedő és ahhoz minden külső hatásnál jobban ragaszkodó nemzeti öntudat. Úgy tűnik, nem mértük föl kellőképpen, milyen óriási tragédia számunkra múltunk kötelezően előírt megtagadása. Egy hasonlattal: képzeljük el, hogy kényszerrel besoroznak bennünket és egy olyan cégnek kell dolgoznunk, amelynek soha nem akartunk. Ez a cég előírja, hogy mindent, ami a céghez kényszerítés előtt történt, meg kell tagadnunk, ismereteinkkel, írás-, számolás-tudásunkkal, egykori képzettségeinkkel együtt, születésünk időpontját a céghez kényszerítéstől kell számítanunk, meg kell tagadjuk egész előző életünket, gyermekkorunkat, szüleinket, sőt, egész múltunkat egyenesen az ördög művének kell kikiáltanunk, viszont istenítenünk kell gondolkozás, a legkisebb kritika nélkül mindent, amit a cég főnökei parancsolnak számunkra, azé a cégé, amelyik pedig elgyengített, elszegényített, megcsonkított, és rabszolgasorsba vetett bennünket, szeretteinket, gyermekeinket, népünket.

De látnunk kell az érem másik oldalát, annál is inkább, mert az éremnek ez az oldala van mindmáig alul, és így többnyire a másiknál kevésbé látható. Bármilyen furcsa legyen is, a történelemben nemcsak a hamisítás, rontás erői érvényesülnek, még akkor sem, ha minden korban mellettük áll a hatalom, és a siker, az érvényesülés, a megélhetés lehetőségét a múltat végképp eltörlőknek, a hamisítóknak, a valóság eltorzítóinak, megmásítóinak biztosítja. Az eltelt évszázadokban a hatalom által nemkívánatosnak minősített és elvermelt krónikák egész sora bukkant felszínre, látott napvilágot, még ha csak szűk kör számára is, és még ha e szűk körnek is csak egy része volt képes felismerni e dokumentumok valódi értékeit. Furcsa módon megindult a nem-hivatalos történetírás – saját lelkiismeretükre hallgató, a történelemben tátongó óriási ködöket megvilágító, a nemzet sorsát szívükön viselő történetírók által. Megindult a múlt-feltáró történetírás és a múlt-eltörlő, hivatalos történetírás küzdelme. És mivel a tudomány eredeti hivatása a valóság hű megismerése, az igazság kockái elkezdtek újra összeállni. Amikor a hatalomnak alárendelt történetírás színvonalát a független történetírás megközelíti, az igazság többlete végleg a valósághű történelem felé billentheti a mérleget. Korunkban a genetikai, mikrobiológiai, állat- és növényföldrajzi tudományok bekapcsolódásával a természettudomány egyre nagyobb szerepet kap a népcsoportok vándorlásainak feltérképezésében. Az a tény, hogy a természettudományban a tárgyilagosság szempontja kevésbé kopott meg, arra vezetett, hogy külföldi tudósok és kutatócsoportok egyre nagyobb számban ismerik fel, hogy nem a múlt-eltörlő, hanem a múlt-feltáró történelem áll közelebb a valósághoz. Érdekes módon, a legújabb természettudományos eredmények éppen arra a felismerésre vezettek, hogy a magyar nép Európa ősnépe. Tizenhét tagú nemzetközi kutatócsoport nemrég a Science magazinban közölt tanulmányában bebizonyította, hogy a magyarok kárpát-medencei múltja 40 000 évre vezethető vissza (Semino et al., 2000; Szabó István Mihály, 2003). A fémmegmunkálásra vonatkozó hasonló bizonyítékok (Dayton, 1978; Bárczy, 1999), valamint az írástörténeti kutatások eredményei (Varga, 2001)) együttes súlya úgy tűnik, perdöntő lehet a hun-magyar rokonság kérdésében, és már nem sokáig lehet visszatartani az igazság óráját. Mindezek a vizsgálatok Attila személyére és tetteire is egészen új fényt vetnek, mélyebben világítják meg tetteinek mozgatórugóit s igazi jelentőségét.

Tanulmányunk egy előzetes, bevezető változata a Grandpierre K. Endre több évtizede készülő, nagy Attila-munkájához felhalmozott ismeretanyagból irandó munkának. Sajnos, a munka félbeszakadt, és így ez a munkánk jelentős részben kiegészített, újjászervezett és felfrissített változat. Az itt bemutatott eredmények a terjedelem korlátozottsága miatt szükségképpen vázlatosak, és a vállalt rövid határidő miatt szükségképpen nem nyerhették el kiérlelt alakjukat. Kérjük, tekintsék ezt a munkát inkább figyelemfelkeltőnek, bevezetőnek a remélhetőleg nemsokára sajtó alá rendezhető nagy Attila-munkához.

1. rész.

1.1. Buda halála az alapdokumentumok tükrében

1.1.1. Jordanes változata Buda haláláról:

Attila atyja Mundzuc volt, akinek testvérei voltak Octar és Roas, kikről azt beszélik, hogy Attila előtt a hunok felett uralkodtak, bár nem mindazok felett, akik felett ő maga. Ezek halála után testvérével, Bledával együtt jutott a hunok trónjára és hogy a vállalat előtt, amelyre készült, elég erős legyen, erejének gyarapodását rokongyilkossággal keresi és övéinek erőszakos halálával tör az általános döntésre. De ha hatalma ily gyalázatos módon növekedett is, az igazság mérlege dicstelen véget készített neki kegyetlenségéért. Miután Bleda testvérét, aki a hunok nagy részén uralkodott, csalárdsággal életétől megfosztotta, az egész népet saját hatalma alatt egyesítette. A többi népeknek is, akik hatalma alatt voltak, nagy számát összegyűjtvén, a világ első nemzeteit, a rómaiakat és a vesegótokat igyekezett leigázni. Hadseregét 500.000 főre becsülték. Ez a férfiú, ki a földkerekség rémeül a nemzetek megrendítésére született a világra, nem tudom, mi okból, mindent betöltött a rettenetesség hírével, amely róla elterjedt.

1.1.2. Az „Üngürüsz története” magyar krónika változata Buda haláláról:

De a krónikások és regösök úgy adják elő, hogy amikor Atilusz (Attila) király testvérét, Budát a helyére helytartónak kinevezte és hadjáratra ment, ez az esztelen a sok mulatozás (szórakozás) miatt azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Atilusz király megjöjjön ezekbe a tartományokba, ha vissza akart volna jönni, annyi idő óta már visszajött volna; gondolta (magában). Szívét megragadta az uralom utáni vágy és a tartományt magának akarta megkaparintani, Szikambria székhelynek a nevét (ami most) Ó-Budin, megváltoztatta, mivel az ő neve Buda volt, mindkét székhelynek a Buda nevet adta s ezek a mai napig is Ó-Buda (EskiBuda) és Új-Buda (Yeni Buda) néven (ismertek).

De röviden: úgy beszélik, hogy azokban a napokban Konsztantinijjének (Konstantinápoly) volt egy padisahja, akit Szekiz-Munduznak hívtak. Buda ezzel nagy barátságban volt és ezt az alávalóságot is annak bujtogatására tette.

Innen térjünk vissza: Ezenközben Atilusz király visszatért és saját országába tette a lábát. Atilusz hívei közül néhányan titokban a király elé terjesztették és tudtára adták neki Buda helyzetét. A király megérkezését Buda is hírül vette, (áruló) gondolatát megbánta. A király pedig ezeket a híradókat széjjelkergette és széjjelszórta. Másrészt Buda tanácstalan volt és elhatározta, hogy katonaságot gyűjt és testvérével szembeszáll. De látta, hogy az ország népéből senki sem jön segítségére, sőt az egész ország népe a királytól való félelmében vért hugyozott. Ez oknál fogva hiába menne a király elé őt fogadni, egy táborhelyen vele találkozni és beszélni. (Atilusz) ezalatt vándorolva-táborozva egy nap megérkezett a városba és trónjára ült. Mivelhogy testvére, Buda, trónja és élete ellen tört, ez oknál fogva nagyon elszomorodott. Az is nagyon nehezére esett, hogy mind a két székhelynek a nevét a saját nevére változtatta.

Ez oknál fogva Budát egy nap a színe elé hívatta. Mihelyt megjött, abban az órában, késedelem nélkül parancsot adott, hogy üssék le a fejét és testét vessék a Dunába.

1.1.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével

Igencsak valószínűtlen, hogy Attila uralomvágyból megölte Budát, mégis birodalma székhelyét áldozatáról nevezte el. Tény az is, hogy a német források gyakran Etzilburg néven említik Attila fővárosát. Az pedig kizárható, hogy Attila egyszerre elrendelte, hogy a fővárost egyrészt Budának, másrészt Attilavárnak, Etzilburgnak nevezzék. A főváros Buda és Etzilburg neve félreérthetetlenül az Üngürüsz történetében megadott változatot igazolja a Jordanes krónikájában megadottal szemben.

1.2. A catalaunumi csata

1.2.1. A magyar krónika változata a catalaunumi csatáról:

Miközben a Firenk (frank) sereg szemben állt Atilusszal, Firandzsijja (Franciaország) királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni,

de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megértette… …különféle cselt szőtt és ezt mondta Atilusz királynak:

„Hatalmas király! Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonasággal felkerekedjek és az ellenség hátába támadjak, ugy, hogy legyen Önnek erről tudomása (szolgáljon bizonyítékul), hogy az Ön szolgája (azaz én) őszinteségével milyen módon dolgozik az Ön utján.”

Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve, együttesen megszöktek és a Firenk sereghez mentek s hozzájuk csatlakoztak. Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban emiatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt s oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látoott.

A krónikás szavai szerint, ahogy beszélik, három nap, három éjjel tartott a harc és öldöklés, végülis Atilusz király alkalmat talált (a győzelemre). A Firenk és a Rim sereget kardélre hányta és a két oldalon száznyolcvanezer katona esett el.

1.2.2. Jordanes változata a catalaunumi csatáról:

…Gyzerich, a vandalok királya, a kiról elébb szóltunk, amikor megtudta hogy ez az egész világot el akarja pusztítani, sok ajándékkal a vesegótok elleni háborura sarkallja, minthogy félt, nehogy Theodorid, a vesegótok királya a leányán tett gyalázatot megbosszulja... Attila Gyzerichtől megvesztegetve már rég készült a háborura és Itáliába Valentinianushoz követeket küldvén, a gótok és a rómaiak közé az egyenetlenség magvát hintette, hogy a kiket harczban nem tudott legyürni, azokat belső gyülölködéssel döntse meg, azt állítván, hogy az állam iránti barátságát semmiben sem sérti meg, hanem hogy neki Theodoriddal, a vesegótok királyával van küzdelme. Mivel szerette volna, hogy szívesen fogadtassék, a levelet egyébként az üdvözletek szokásos hízelgéseivel töltötte meg, és azon volt, hogy hazugsága hitelre találjon. Hasonló módon levelet írt Theoderidhez, a vesegótok királyához is, buzdítván, hogy a rómaiak szövetségétől álljon el és emlékezzék vissza azon ellenségeskedésekre, amelyeket kevéssel azelőtt ellene szítottak. Így harcolt csalárdsággal ez a nagy vadsága mellett is ravasz eszü ember, mielőtt hadba indult volna. Erre Valentinianus császár a vesegótokhoz s azok királyához, Theoderidhez követséget küldött ezen szavakkal: „Saját okosságtok parancsolja, ti nemzetek legvitézebbje, hogy szembeszálljatok a világ zsarnokával (Attilával - GA), a ki az egész földet szolgaságba akarja hajtani. A harczra okokat sosem keres, hanem akármit tett legyen is, azt jogosnak véli. Nagyravágyása mértéknélküli, dölyfét erőszak táplálja. Törvényt, jogot semmibe sem vesz, még a természetnek is ellensége. Mindenek gyűlöletét érdemli az, a ki mindenek közös ellenségének bizonyul. Emlékezzetek csak vissza, kérlek, arra, a mit elfelejteni ugy sem lehet, hogy a hunnok benneteket nem harcban vertek le, amelyben az esélyek egyformák, hanem a mi sokkal aggasztóbb, csalárdsággal támadtak meg. Ha saját magunktól eltekintünk is, képesek vagytok boszulatlan türni ezt a dölyfösséget? Fegyverben hatalmasok, engedjetek saját haragotoknak és nyujtsatok szövetséges kezet. Legyetek segítségére az államnak is, amelynek egyik alkotó részét magatok is bírjátok. Hogy pedig mi mennyire várjuk, mily örömmel fogadjuk a szövetséget, kérdezzétek meg az ellenség terveit.” Ezen és hasonló szavakkal teljesen megnyerték Valentinianus követei Theodorid királyt, a ki így felelt nekik: „Rómaiak, - ugymond – kívánságtok meg lesz; Attilát nekünk is ellenségünkké tettétek. Követni fogjuk, bárhova hívjon is és jóllehet dölyfösködik a népeken nyert különféle győzelmekkel, tudnak a gótok harczolni kevélyekkel is. Egy háborut sem tudnék veszedelmesnek tartani, ha csak az ügy maga nem rossz és nem ijeszti azt a veszély, a kire a dicsőség mosolyog.” ... Igy jöttek össze a catalanaumi mezőkre (Chalons sur Marne körül), amelyeket mauiriacuminak is hivnak és hosszuságban, mint ahogy a gallok hivják, száz leuványira, szélességben pedig hetvenre terjednek. Egy gall leuva pedig 1500 lépésnek felel meg. A földnek ez a része tehát most megszámlálhatatlan népeknek porondjává lett. Mindkét nép hatalmas csatasorokban állott fel, semmi sem történt alattomos meglepetéssel, hanem nyilt harczban mérköztek. Minő okot lehetne találni, a mely méltóbb volna ennyi embernek mozgósítására. Vagy micsoda izzó gyűlölet volt az, hogy igy mindenek egymás ellen fegyverkeztek. Bebizonyult hogy az emberi nem a királyoknak él, midőn egyetlen egy balga ötletére népek mészárlása történhetett és egy dölyfös király önkényéből egy percz alatt megsemmisült, amit a természet annyi századon át létre hozott.

…De mielőtt még a csata lefolyását vázolnók, szükségesnek látszik elmondani, amik magukban a harczoknak mozgalmaiban történtek, minthogy ezen ütközet amilyen híres, ép annyira szétágazó és szövevényes is. Az alánok királya, Sangiban ugyanis a jövendőtől rettegve, megigérte Attilának, hogy átpártol hozzá és Aurelianát (ma Orleans), Gallia városát, ahol ekkor állott, kezére játsza. Mikor ez Theodoridnak és Aetiusnak tudomására, Attila megérkezése előtt a város körül nagy sánczokat emelnek, a gyanus Sangibant őrizet alá veszik és népével segédseregeik közt a középre állítják. Ez az esemény Attilát, a hunnok királyát zavarba hozta és erejében többé nem bízván, félt megütközni. És miközben a futásra gondolt, amely még magánál a halálnál is szomorubb, elhatározta, hogy a jósokkal a jövőt kifürkészteti. Ezek a szokott módon majd a barmok zsigereit, majd pedig a lekapart csontokon bizonyos ereket szemlélve a hunnoknak szerencsétlenséget jósolnak, de mégis némi vigaszul azt jövendölték, hogy az ellenkező részen az ellenség fővezére el fog esni és halála a győzelem után a diadalt meg fogja zavarni. Minthogy Attila azt határozta, hogy Aetiusnak halálát, mivel terveiben utjában állott, bár a saját romlásával is, elő fogja idézni, ezen jóslat miatt nyugtalankodva, minthogy a hadi dolgokban jártas volt, a csatát nagy aggodalommal a nap kilenczedik órája (délután három óra) körül kezdte meg, hogy a közelgő éj segedelmére legyen, ha esetleg hátrálnia kell.

…Az ellenfelek, a mint mondtuk, a catalaunumi mezőkön találkoztak. A lejtős terület ugy feküdt, hogy emelkedéssel magaslattá növekedett. Ezt mind a két sereg igyekezett elfoglalni, mivel a hely alkalmas volta nem kevés előnynyel kinálkozott. A jobboldali részt a hunnok foglalták el övéikkel, a baloldalit pedig a rómaiak és vesegótok a segédcsapatokkal és tetejének gerinczét szabadon hagyván, a harczot megkezdik. A jobb szárnyon a vesegótokkal Theoderid állott, a balon pedig a rómaiakkal Aetius; Sanguibant, aki, mint említettük, az alánokat vezérelte, közbül helyezték, katonai elővigyázattal előre gondoskodva, hogy őt, kinek lelkületében nem igen biztak, hiveik serege zárja körül. Ugyanis könnyen ráfanyalodik a harczra az, a kinek a futás meg van nehezitve. A hunnok csatasora pedig ellenkezőleg ugy volt elrendezve, hogy a középen legderekabbjaival maga Attila állott, amely elrendezésnél a király leginkább önmagát vette figyelembe, hogy népe zömébe helyezkedve a fenyegető veszedelemtől ment legyen, a szárnyakat pedig sok féle népsége és az általa leigázott különféle nemzetek foglalták el. Ezek között különösen az ostrogótok serege Valamir, Theodemir és Videmer testvérek vezetése alatt, akik nemesebbek voltak, mint maga a király, a kinek szolgáltak, mert őket az Amalok származásának nagysága dicsőítette. Itt volt a gepidák megszámlálhatatlan seregeivel a nagy hírü király, Ardarich is, aki Attilához való nagy hűsége miatt ennek tanácskozásaiban is részt vett. Az éles elmével mérlegelő Attila ugyanis az összes főnökök közül őt és Valamert, az ostrogótok királyát szerette legjobban. Mert Valamir titoktartó volt, nyájas beszédü és a cselekben jártas, Ardarich pedig, mint mondtuk, hűsége és eszessége által emelkedett ki. Méltán is hihetett nekik, a kik rokonaik, a vesegótok ellen készültek harczolni. Azonban, ha igy beszélhetünk, a királyok többi csoportja s a különféle nemzetek vezetői csatlósok módjára vártak Attila parancsaira, és ha szemével intett, mormogás nélkül félelem és rettegés közt jelentkezett mindegyik és bizonyosan megtette, a mi neki parancsolva volt. Attila azonban, a királyok királya mindnyájuk felett, gondoskodott is mindnyájukról. Azon alkalmas helyért tehát, a melyről szóltunk, megindul a küzdelem. Attila elküldi övéit, hogy a hegytetőt foglalják el, de Thorismund és Aetius megelőzik, akik erejüket megfeszítették, hogy a halom tetejére jussanak, előbb értek fel és az érkező hunokat a magaslat segedelmével könnyen lezavarták. …És bár a dolog állása félelmetes volt, a tétovázókat a király jelenléte a csüggedéstől visszatartotta. A tusa kezdetét veszi: borzasztó, sokoldalu, kegyetlen, makacs harcz, amelyhez foghatóról soha sehol, ahol ilyen tettek vannak elbeszélve, nem szól a régiség. Úgy hogy nem volt semmi nagyszerübb, amit bárki is életében láthatott volna, aki ezen csodának szemtanuja nem lehetett. Ha ugyanis az öregebbeknek hihetünk, a patakocska, a mely az említett mezőnél sekély parttal elfolyik, a megöltek sebeinek bő vérétől felduzzadt és nem, mint szokása volt, záportól növesztve, hanem szokatlan folyadéktól duzzasztva, vér okozta gyarapodás folytán zuhataggá lett. És azok, a kiket kapott sebük égő szomjuk oltására oda kényszerített, vérrel vegyítve nyelték a nedvet: és ugy szürcsölték ivás közben nyomorult sorsuktól behálózva a vért, amelyet megsebesülve ontottak. Ekkor Theodorid király, midőn buzdítva végigsietett seregén, a lóról levettetvén, övéi által összetapostatott és életét korai öregségben végezte. Mások pedig azt mondják, hogy Andages fegyvere találta el az ostrogótok részéről, akik ekkor Attila alattvalói voltak. Ez volt, amit Attilának a jósok imént megjövendöltek, bár ő ezt Aetiusra értette. Ekkor a vesegótok az alánoktól elválva a hunnok csapataira támadnak és tán magát Attilát is megölték volna, ha az előrelátólag már elébb meg nem szalad és magát és övéit rögtön vissza nem vonja a tábor kerítése mögé, amelyet szekerekkel sánczolt körül. Jóllehet gyarló volt az erősség, mégis itt keresték életük megmentését, akiknek kevéssel az előtt semmiféle falsáncz ellenállni nem bírt. Thorismund pedig, Theodorid fia, a ki Aetiusszal a halmot előre elfoglalta és a magaslatról az ellenséget lezavarta, azon hitben, hogy saját seregéhez ér, a vak éjben ismeretlenül az ellenség szekereihez jutott. Ezt valaki, miután fején megsebesült, vitéz küzdelemben lováról levetette, de övéinek gondossága folytán megmenekülvén, a harcz erőltetésével felhagyott. Aetius is, a ki az éj zavarában szintén eltévedt és mikor az ellen közepén bolyongott, félve tudakolta, vajon nem érte-e valami baj a gótokat, végre a szövetséges táborhoz ért s az éj hátralevő részét a paizsok védelme alatt huzta ki. Mikor másnap megvirradt, látván, hogy a mező holttestekkel van borítva és hogy a hunnok előtörni nem mernek, ugy ítélték, hogy övék a győzelem, minthogy tudták, hogy Attila csak akkor vonul vissza a harczból, ha nagy vereséget szenvedett. Mindazáltal legyőzetve sem mutatkozott csüggedtnek, hanem fegyvert csörtetve trombitákat fuvatott és támadással fenyegetőzött, mint midőn a vadászlándsákkal üzött oroszlán a barlang szája körül jár és sem támadni nem mer, sem a környéket ordítással ijeszteni meg nem szünik; úgy nyugtalanította a bezárt, harczias király győzőit. Összegyülnek ezért a gótok és rómaiak és tanácskoznak, hogy mit csináljanak a legyőzött Attilával. Ugy határoztak, hogy ostrommal fárasztják ki, minthogy elesége szükön volt és íjászai, akik a táborkerítésen belül voltak elhelyezve, folytonos nyilazással meggátolták az odajutást. Beszélik, hogy a nevezett király, a ki még ezen kétségbeesett helyzetben is mindvégig fennkölt lelkületet tanusított, lónyergekből máglyát készített és magát a lángok közé akarta vetni, ha elleni betörtek volna, hogy senki az ő sebének ne örvendhessen és annyi nép ura az ellenség hatalmába ne jusson.

…Az ostrommal való késlekedés közben pedig a vesegótok királyukat, a fiuk atyjukat keresik, csudálkozván kimaradásán, mikor szerencse érte. Midőn sok keresés után, mint ahogy vitéz férfiakhoz illik, a legsürübb holttestek közt ráakadtak, énekkel dicsőítve az ellenség szemeláttára vitték el. Látni lehetett ekkor, miként végezik a gótoknak zord csapatai összhangzatlan hangokkal még a dühöngő harcz alatt a gyészszertartást. Folytak a könnyek, de olyanok, a minőket vitéz férfiakért szoktak hullatni. Halál volt ugyan, de dicsőségteljes még a hunn tanusága szerint is és hihető volt, hogy az ellenség büszkesége is meg fog hajolni, midőn nézte, hogy temetik el méltóságának jelvényeivel ennek a nagy királynak holttestét. A gótok pedig megadván a végtisztességet Theodoridnak, fegyverzörej közt vitték tova a királyi felséget és a vitéz Thorismud, mint fiuhoz illik, követte a legszeretettebb atya földi maradványait a gyászmenetben. Miután ennek vége volt, indíttatva árvasága fájdalmától és sarkallva vitézségétől, a mellyel tündökölt, midőn atyja haláláért a hunnok maradványán törekedett bosszut venni, megkérdezte Aetius patriciust, mint öregebbet és ez irányban tapasztalattal birót, hogy mit tegyen a dolgok ilyetén állása mellett. Ez pedig félve, nehogy a hunnok teljes kiirtása utána római birodalom a gótoktól zaklattassék, azzal a javaslattal felelt, hogy menjen vissza hazájába, ragadja magához az uralmat, melyet atyja hátrahagyott, nehogy testvérei az atyai javakat hatalmukba kerítvén, a vesegótok feletti uralomra törjenek és neki övéivel kelljen nehéz s ami még rosszabb, szerencsétlen harczot vivnia. Minthogy ezt a választ nem kétértelmüen, mint adva volt, hanem inkább saját javára fogta fel, a hunnokat elhagyta és visszatért Galliába. Igy csalja meg önmagát, mikor utat nyit a gyanunak az emberi gyarlóság és leginkább akkor, amikor alkalma van nagy tettek véghez vitelére. Ebben a legvitézebb nemzetek leghíresebb csatájában a két részről 165,000 halottról tudósítanak, nem számítva azt a 15,000 gepidát és frankot, kik a nyilt ütközet előtt éjjel összecsapva egymást kölcsönös sebekkel összevágták, mialatt a frankok a rómaiak részén, a gepidák pedig a hunnokén harczoltak.

Attila pedig, mikor a gótok elvonulását megtudta, mint ahogy váratlan eseménynél következtetni szokás, ezt inkább az ellenség cselének tartotta és huzamosabb időn át a táborban maradt. Mikor azonban az ellenség kimaradására hosszu csend következett, gondolata győzelemre emelkedik, előre érzi örömét és a hatalmas királynak lelke régi szerencséjéhez fordul. Thorismud tehát atyja halála után már a catalaunumi mezőn, mint ahol harczolt is, felruháztatott a királyi méltósággal és Tolosába megy. Bár itt egy sereg vitéz testvérnek örvendett, uralkodása kezdetén olyan mérsékletet mutatott, hogy senkivel sem kellett az örökösödés miatt küzdenie.

1.2.3. Jordanes összevetve az Üngürüsz történetével. A két krónika olyan mértékben mond ellent, hogy el kell döntsük, mit is tartsunk hitelesnek belőlük. Ehhez fontos látnunk a többi krónikát, a krónikák belső és külső ellentmondásait, ha vannak ilyenek, az adott történelmi helyzet minden fél által elfogadott alaptényeinek tükrében. Most, előzetes mérlegelésről lévén szó, csakis magukat a krónikákat vessük egybe, és csakis azt emeljük ki, amelyben mindkét krónika megegyezik. Összesen két ilyen egyezést találtunk. Először is, mindkét krónika megegyezik abban, hogy a harcot cselvetés előzte meg, s ez a cselvetés Attila ellen irányult. Másodszor, a két krónika megegyezik az elesettek számában. Mindkét krónika 180 000 főt ad meg. Ezért ezt a számadatot vitán felül állónak tekinthetjük. Az összes többi állítást függőben levőnek tekinthetjük, amíg a meghatározó körülmények logikája nem ad kétségbevonhatatlanul szilárd fogódzót.

Ilyen meghatározó tény, amiben minden krónika megegyezik, hogy a katalanaumi csata után nem sokkal, 452-ben Attila újabb hadjáratra indul, mégpedig Itáliába, és itt a római seregek képtelenek a legkisebb ellenállást tanúsítani. Ez az alaptény egyértelműen arra utal: Attila a katalanaumi csata által meghatározó fölényre tett szert a rómaiakkal szemben. Ez pedig azt jelenti, hogy a katalanaumi csatában Attila kellett győzzön! E kulcsfontosságú tény fényében mérlegelve a két krónika közül az Üngürüsz története bizonyul hitelesebbnek.

(folyt. köv.)