megjelent: KAPU 2004.03. 41-43.

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila:

Attila és a hunok -

kordokumentumok és legújabb tudományos eredmények tükrében. 2. rész.

1.3. Attila halála

1.3.1. Priszkosz rétor

Gordon (1960), 109. o. Priskos, 23-as számú töredék. „Attila egy nagyon szép lányt vett el, akinek Ildikó volt a neve – sok más feleség után, ami szokásban volt ennél a fajnál. Megviselve az esküvői mulatozás túlságba vivésétől, eltompulva az alvástól és a bortól a hátán feküdt. Ebben a helyzetben az orrvérzés, amely szokásosan az orrából folyt volna, mivel szokásos csatornáit nem tudta elérni, lefolyt a torkába egy halálos átmenetben és megölte őt. Így részegség vetett szégyenteljes véget egy királynak, aki háborúzásban szerzett hírnevet.”

Gordon (1960, 110) hozzáteszi: „Római körökben forgó romantikusabb rémhírek szerint egy asszony döfte le egy késsel (ld. Marcellinus Comes: Chronicon, 454 év).” Majd folytatja Priszkosz közlését:

„Másnap későn a királyi személyzet, valami balszerencsét gyanítva, hangos kiáltások után betörték az ajtókat. Attilát vérfolyástól holtan találták, sebek nélkül, és a lány lesütött szemmel sírt a fátyla mögött. Ekkor, ahogy az e fajnál szokásos, levágták a hajuk egy részét, és borzalmasan eltorzították arcukat mély sebekkel, hogy a kiemelkedő harcost kellően meggyászolják, nem női siránkozással és sírással, hanem férfi-módra, vérrel. Ezzel összefüggésben, csodamód az történt Marciánnal, a Keleti császárral, akit zavart ez a bősz ellenség, hogy egy istenség állt közel hozzá álmában mutatva Attila íját eltörve ugyanezen az éjjel, mintha a hunok sokat köszönhetnének ennek a fegyvernek. Priszkosz, a történész, azt mondja, ő elfogadja ezt igaz bizonyítéknak. Attilát félelmetesnek tekintették a császárok, mégpedig olyan mértékben, hogy adományként természetfeletti jelek mutatták a halálát a kormányzóknak.”

1.3.2. Jordanes

„Fegyverkeznek tehát a kölcsönös végveszedelemre és csatára kelnek Pannoniában a folyó mellett, amelynek neve Nedao. Itt csődültek össze a különféle népek, amelyeken Attila fennhatóságot gyakorolt. A népekkel együtt megoszlanak a királyságok is és egy testből külön tagokká lesznek, amelyek nem vesznek részt egyikük szenvedésében, hanem A FEJ LEMETSZÉSE UTÁN EGYMÁS ELLEN DÜHÖNGENEK.” (kiemelés: G. K. E.)

1.3.3. Marcellinus Comes

929. (A. C. 454) Ind. vii, Actio et Studio coss.

(a megadott év, 454, hibás, lehet, hogy elírás a helyes 453 helyett).

„Attilát, a hunok királyát, Európa árvává tevőjét, tartományában az éjjel asszonyi kéz késsel ledöfte. Az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő gyilkolta meg. Aetius patríciust, aki a nyugati köztársaság nagy üdvét jelentette, és akit Attila is rettegett, Valentinianus császár barátjával, Boetióval együtt a palotában lemészároltatta : és vele (Aetius-szal) együtt a nyugati ország is elbukott, s mind a mai napig nem is volt ereje felemelkedni.”

1.3.4. Az idézett dokumentumok összevetése: Mind a mai napig nem ismeretes olyan magyar őskrónika, amely Attila haláláról megtervezett gyilkosságként számolna be. Ennek oka lehet, hogy a magyar fél (a hunok) nem voltak beavatva a gyilkosság tervébe. További ok lehet az a vallási türelmetlenség és elfogultság, ami a Szent István korától kezdve eluralkodott hazánkban. Tény, hogy legrégibb őskódexünk, a Tarih-i-Üngürüsz (az Üngürüsz története) egy latinra fordított magyar ősgesztából fordítódott törökre (Grandpierre K. E., 1979, 1990). Ami pedig azt jelenti, hogy a hun-magyar ősgesztát először latinra fordították át, vagyis átesett egy olyan beavatkozáson, ami létének megmaradásához szükséges volt: hogy ne magyar nyelven íródjon. Szent István idejétől kezdve ugyanis a vallási „türelmetlenség” nem tűrt meg sem magyar nyelvű, sem az ősvallásról beszámoló, sem rovásírásos szövegeket. Ilyen mértékű „türelmetlenség” (talán pontosabb a terror kifejezés) idején az Üngürüsz történetét latinra fordító krónikás számára világos volt, hogy kulcsfontosságú tabu-témák átmentése a latin változatba a geszta megsemmisüléséhez vezethet. Tudjuk, hogy bár István király is az Árpád-házból származott, korától kezdve Árpád neve is tabunak számított (lásd az „Árpád neve bűnös név, tilos kiejteni” c. fejezetet, GKE, 1993, 34)! Ezért feltehető, hogy Attila meggyilkolásának puszta feljegyzése is főbenjáró bűnnek minősült, és esetleg ezért fordult, öncenzúrát alkalmazva, az Üngürüsz történetének latinra fordítója a nyugati forrásokhoz Attila halálának leírásakor. Ha így volt, akkor amíg esetleg eredeti hun vagy magyar nyelvű őskrónika vagy ennek nyoma fel nem bukkan, addig az idegen, külföldi kútfők beszámolóira tudunk csak támaszkodni. Figyelemre méltó, hogy éppen a legbeavatottabb, legérintettebb személyek - köztük Marcián, az új bizánci császár volt az, akikről a fentebb idézett nyugati beszámolók megírják, hogy előre tudott a gyilkosság megtörténtéről, még annak napjáról is pontosan tájékozott volt. Marcellinus Comes, a magas rangú, beavatott római hivatalnok szintén tudott a gyilkosságról, és szövege arra utal, hogy köreiben ez volt az általános nézet. A Jordanes-idézetben pedig Jordanes is akaratlanul és közvetetten kifecsegi Attila meggyilkolásának tényét. A „FEJ LEMETSZÉSE” kifejezés ugyanis kétségbevonhatatlanul szándékosságra utal, Attila meggyilkolásának tényére.

Irodalom:

Gordon, C. D. 1960, The Age of Attila. Fifth-Century Byzantium and the Barbarians. 1960, The Univ. Of Michigan Press. Ann Arbor.

Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs XXIII. Évfolyam, 1979 december, 12 szám, 1952-1969.

Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tarih-i Üngürüsz tükrében. Népszava, Budapest.

Grandpierre K. Endre, 1993, A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, Budapest.

Hambis, Louis (Professor au College de France), 1972, Attila et les Huns, Presses Universitaires de France, Paris

Jordanes, VI. szd., A gótok eredete és tettei, latinból fordította Dr. Bokor János, Brassó, 1904, 90. o.

Kolozsvári Grandpierre Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Könyvek 1., 19. oldal.

Marcellinus Comes, V. szd. (kortárs), Patrologiae cursus completus…ad usque Innocentii III. Tempora Series Prima, tomus LI, Paris, 1846, 917-948, 929.

Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.

Semino, Ornella, Passarino, Giuseppe, Oefner, Peter J. et al., 2000, The Genetic Legacy of Paleolithic Homo Sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective. Science, 290, 10 November 2000, 1155-1159.

Szabó István Mihály, 2003, A magyar őstörténetkutatás új távlatai? Szabó István Mihály: A magyar őstörténelem egy biológus szemével. História, 43-46.

Üngürüsz története, Iszkender legenda, 906/1526, ford. Blaskovics József, kézirat, 1978. Torzított kiadása: A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. Ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.

2. A tanulmányunkban felhasznált kordokumentumok értékeléséhez

2.1. Priszkosz töredékeinek felderítetlen rejtélyei

„Ismét eljött a skytha Edekon (Edekon a húnnok között magas állást viselt), aki a háborúban (i.u. 440-447) kiváló szerepet játszott, és vele a római eredetű Orestes (Attila titkára), aki a Saos folyó mellett a paionok (hibásan így nevezték a pannonokat) földjén lakott, mely a nyugatrómaiak hadvezérének, Aetiusnak ismert szerződése szerint a barbárnak hódolt. Ez az Edekon megérkezve a császári palotába, átadta Attila levelét, melyben ez vádolta a rómaiakat a szökevények dolgában, fenyegetődzött, hogy fegyvert ragad, ha vissza nem kapja őket s ha a rómaiak abba nem hagyják azon föld művelését, melyet ő tőlük elfoglalt volt…A levél fölolvasása után távozott Edekon Vigilasszal együtt, ki a barbár szavai után tolmácsolta volt Attila szóbeli üzenetét. Majd más épületekbe ment, hogy Khrysaphiosszal, a császár főtestőrével (aki egyszemélyben a birodalom hadvezére és (hogy modern kifejezést használjunk) miniszterelnöke is volt) találkozzék, kinek nagy befolyása volt. Edekon bámulatát nyilvánította a királyi épületek nagyszerűségén; és mihelyt beszédbe fogott Khrysaphiosszal, a tolmácsoló Vigilas előadta, hogy Edekon dicséri a császári palotát s magasztalja a római udvar gazdagságát. Khrysaphios azt felelte, hogy Edekonnak is lehetne aranyos fedelű háza és vagyona, ha faképnél hagyná a skythákat és a rómaiakhoz pártolna. Azon válaszra, hogy szolgának nem szabad ilyet tennie gazdája beleegyezése nélkül, Khrysaphios tudakozódott, van-e Edekonnak szabad járása Attilához s valami hatalma a scytháknál. Edekon azt válaszolta, hogy közeli viszonyban van Attilával és ez a maga őrizetét éppen őreá bízza, más e célra kijelölt előkelőkkel együtt; ugyanis fölváltva, kiki a reá jutó napon, fegyveresen őrzik Attilát…Ekkor aztán emez (Khrysaphios) előadta Edekonnak, hogy boldog életre és óriási vagyonra tehetne szert, ha visszamenvén Skythaországba, megölné Attilát és a rómaiakhoz pártolna. Edekon vállalkozott erre, de azt mondta, hogy e vállalathoz pénzre van szükség, nem sokra, hanem csak ötven font aranyra, amit az alatta szolgáló katonák közt oszt ki, hogy kellőleg segítsék a dologban…A császár magához hivatta Martialost, ki a magistros (udvarmester) tisztét viselte, s közölte vele a barbárral létesült egyességet…Tanácskoztak a dologról és abban állapodtak meg, hogy nem csak Vigilast, hanem Maximinost (aki nem volt ugyan még konzul, de magas rangú és közbecsülésben álló egyén volt. Azért küldték éppen őt, hogy akár siker, akár balsiker esetén az ő közismert becsületessége tanúskodjék a császár ártatlansága mellett.) is elküldik követül Attilához; és pedig Vigilas csak a tolmács szerepét játssza, de egyszersmind végrehajtja Edekon rendeleteit, Maximinos pedig semmit sem fog tudni a tervekről és csak a császár levelét adja át. …(Az előkelő scythák) Edekon nélkül visszatértek és az összes titkos közölni valónkat szemünkbe mondták és elrendelték, hogy tüstént távozzunk, ha nincsen más mondani valónk. Erre még nagyobb zavarba jöttünk. Nem értettük, hogyan juthatott a császár titkos üzenete nyilvánosságra.” (Szilágyi, 1904, 11-17).

Szemünk előtt a színfal, a szöveg másfél évezred óta ezerszer meg ezerszer idézett szöveg. Moravcsik Gyula azt írja „A magyar történet bizánci forrásai” (1934) c. művében, hogy Priszkosz "szavai úgy belevésődtek a történeti köztudatba, hogy amit Attiláról és a hunokról azóta régebbiek és modernek írtak, jórészt csak az ő szavainak ismétlése"! A szavak bevésődésének és ismétlődésének azonban másik oldala is van; a feljegyzés egyértelműen csak addig hasznos, míg nem megy a logika rovására. A szó különös eszköz, nemcsak világít, rejt is. Idézzük és ismételjük Priszkoszt. A szemtanú: az egyetlen tanú. A tanút azonban csak va1lomása avatja tanúvá. A vallomás pedig nem ítélet, hanem olyasmi, ami vizsgálatra szorul, még akkor is ha a tanú nem érdekelt. Priszkosz azonban - az Attila-gyilkosság ügyében utazó követség illusztris tagja - miként ezt kimutatjuk - nagyon is érdekelt.

Egy olyan esettel állunk szemben tehát, amelyről lényegében egyetlen szemtanú vallomása a lapján értesülünk, s ráadásul még ez a szemtanú is érdekelt. Különös jelenséggel találjuk magunkat így szemben: az egyetlen érdekelt szemtanú mintegy magába sűríti a lehetséges tanúk összességét. Ő az, aki feltárja az eseményeket és elmondja, mi történt, s ő az, aki elemzi azt, ami történt; együtt és egyszerre képviseli hát a vád és védelem valamennyi lehetséges tanúját. Szavai részint akár a sötétben világító fáklyák; szavai részint napvilágnál sistergő füstontó fáklyák. S mivel a rejtetthez fűződik a nagyobb érdek s az ismeretlennel együtt jobbára itt lapul a lényeg is, azt szeretnénk tudni, mi lapul a füstkulisszák, szószínfalak mögött.

Priszkosz ránk maradt töredékeit elemezve s a követjárás céljával, tényeivel egybevetve, nem oszthatjuk azoknak a vélekedését, akik fenntartás nélkül, aggálytalanul elfogadhatónak tartják Priszkosz állításait. Még a Priszkosz beavatottságról és egyénisége tisztaságáról és nyíltságáról, egyenes tiszta jelleméről, "páratlan objektivitásáról” alkotott vélekedésekkel sem érthetünk egyet. Priszkosz szerepe ugyanis meglehetősen kétes és homályos, beszámolója pedig teli van elhallgatásokkal, rejtjeles jelzésekkel. Lépten-nyomon kitűnik, úgy fogalmaz, mintha titkok birtokában lévén minden szót hétszer megrágna, hogy csupán annyit mondjon, amennyit elkerülhetetlenül mondania kell, egy jottányival sem többet, még akkor sem, ha a szándékos, jól megfontolt elhallgatások folytán beszámolója nem egyszer zavarossá vagy éppen érthetetlenné válik.

Minden bizonnyal revízió alá kell venni azt a nézetet, hogy Priszkosz maga mit sem tudott arról, hogy a hunokhoz menesztett bizánci követség tulajdonképpeni célja az Attila meggyilkolására a bizánci császári palotában, a császár főminisztere, Khrysaphios által szőtt terv végrehajtásának realizálása volt. Mi sem természetesebb, hogy Priszkosz maga megpróbálja elhárítani a gyilkossági tervben való részvétel gyanúját, és úgy igyekszik beállítani a tényeket, mintha ő maga mit sem tudott volna mindenről. Mi több, barátját Maximonoszt, a küldöttség vezetőjét is menteni igyekszik minden efféle feltételezés alól. Dehát senki sem dicsekszik egy orgyilkos merényletben való részvétellel, kivált, ha ez óriási történelmi felelősséggel jár együtt. Józan felfogással jogosan mondhatjuk képtelenségnek, hogy Priszkosz minden további nélkül elismerje a történelem ítélőszéke előtt, hogy ő is meg Maximinosz is tudott az orgyilkosság tervéről, hiszen ennek beismerése annak az elismerését jelentette volna, hogy a bizánci diplomaták, ha kell orgyilkosságtól, orgyilkosság szervezésétől sem riadnak vissza. Ennek a hallatlan ténynek a bevallása nemcsak nemzetközi érintkezés szabályainak a legdurvább megsértése lett volna egyértelmű, s nem csupán a bizánci diplomácia veszélyes kompromittálását eredményezhette volna, Priszkoszt pedig mint történetírót is gyanússá tette volna, nemcsak mint külügyi diplomatát, de okot szolgáltathatott volna háborús konfliktusokra is. Priszkosznak tehát mindenképpen mentenie kellett magát és Maximinoszt is a küldöttség vezetőjét; Maximinosz egyébként a barátja is volt. Ha tehát beismeri, hogy Maximinosz tudott az orgyilkos tervről, úgy ő sem háríthatja el magáról a részvétel gyanúját.

Kérdés, nem teszi vajon bölcsebben Priszkosz, ha egyáltalán elhallgatja az egész históriát. Az ám, csakhogy erre nem volt lehetőség. Az orgyilkos terv kiderült, nyilvánosságra jutott; maga a hun király követelte a gyilkossági tervben részesek megbüntetését, kiszolgáltatását, köztük Khrysaphiost is, a császár főminiszterét. A gyilkossági terv tehát a lelepleződés folytán köztudottá vált - és éppen ez a körülmény tette lehetővé, hogy Priszkosz mint szemtanú, mint az ominózus küldöttség részese, beszámoljon a történtekről. Mondhatjuk, a terv felfedése adta Priszkosz kezébe a tollat, és így beszámolóját tulajdonképpen diplomáciai védőiratnak is tekinthetjük, melynek tulajdonképpeni, rejtett célja az eset elbagatellizálása, nagyon finom és rejtett eszközökkel annak bizonyítására, hogy maga a bizánci küldöttség teljesen ártatlan, s az orgyilkos merényletben való ügyködés minden ódiuma Khrysaphiosra vonatkozóan, akinek mentegetése az Attila birtokában jutott adatok és Attila nyílt követelése folytán szinte hiábavaló lett volna, egyedül Vigilasra hárul, akinek maga a hun király már amúgy is megbocsátott. Az orgyilkosság terve eszerint utólag tehát voltaképpen Vigilas személyére redukálódott és az ő egyéni akciójaként lett feltüntetve.

A reális, tárgyilagos megfontolás nem zárkózhat el annak felismerése elől, hogy Maximinosz-féle bizánci követség hallatlanul veszélyes utakra tért a Khrysaphios-Vigilas féle orgyilkos tervben való részvétellel. A követség minden egyes tagja a fejével, az életével játszott függetlenül attól, hogy tudott a tervről vagy sem. A küldöttség tagadhatatlan célja Attila meggyilkoltatásának a végrehajtása volt, s egy pillanatig sem lehet vitás, hogy jog szerint mindenképpen és elsősorban a küldöttség vezetője, Maximinosz a felelős a megtervezett bűntényért - ha tudott arról, ha nem - míg az alá rendelt Vigilas csak másodrendű bűnös. De tovább menve: egy ilyen hallatlanul kényes ügyben, amely az egész küldöttséget érinti, s amelyben bármely pillanatban szükségessé válhat az egész küldöttség gyors, összehangolt reagálása az előre nem látható, váratlanul felbukkanó akadályok és veszedelmek kikerülésére, teljesen elképzelhetetlen, mert csaknem bizonyosan kereszülhúzná az akció sikerét, hogy a küldöttség vezetője és a munkája irányításában résztvevő más személyek ne tudják, miről van szó.

Priszkosz érintett félként Attila ellenfelének oldalán vett részt a küldöttségben, az Attila ellen titokban kitervelt gyilkosság végrehajtására szervezett küldöttség tagjaként látogatott Attila udvarába. Szavait tehát – különösen beszámolója érdemi, hadászati, politikai szempontokat érintő részein – nem fogadhatjuk el névértéken.

2.2. Ki volt Marcellinus comes?

Marcellinus comes Illyriából származott, a nyugat-római Justiniánus császár kedvence lett. Hyeronymus krónikáját folytatta 513-ig, majd 534-ig. Pirchala Imre (1916, XXXVI) ismerteti a comes cím jelentését. „A comes czím onnan vette eredetét, hogy a provinciákba induló főtisztviselők, valamint a császárok is magukkal szoktak vinni a jogi kérdésekben kiválóan jártas kísérőt, hogy a felmerülő ügyek intézésénél tanácsával éljenek. A császár eme kísérői természetesen tagjai lettek a titkos tanácsnak.” Ami pedig azt jelenti, hogy Marcellinus comes Justinanus császár egyik, vagy éppen a legfőbb bizalmi embere volt, és feladatkörénél fogva tagja volt a császári titkos tanácsnak. Így tehát a titkos diplomácia egyik vagy legfőbb irányítójának tekinthetjük. Az ő értesülései egy olyan ügyben, mint Attila halála, ahol a titkos erők cselszövésével is számolhatunk, perdöntőek. Különösen azok, ha egy titkos cselszövésről, amelyet a titkos tanács hivatalánál fogva takarni, elfedni igyekszik, hamis mesékkel leplezni szándékozik, éppen a titkos tanács magas rangú tagja rántja le a leplet. Nyilvánvaló, hogy ha Attilát a nászéjszakával járó evés-ivás-szeretkezés kiváltotta orrvérzés ölte volna meg, akkor Marcellinus comes nem állíthatta volna, hogy Attilát megölték. A megfogalmazás szakmaisága – az erős vérhányás miatt úgy tartották, hogy az a nő meggyilkolta – pedig talán arra utal, hogy Attila meggyilkolásának halálnemét nem a nyugat-római Marcellinus comes, hanem inkább a gót és/vagy bizánci titkos tanács dolgozta ki.

(folyt. köv.)