Megjelent: KAPU, 2009.02, 72-74.

Grandpierre Attila:

Hogyan tudjuk a magyar népet a régészet segítségével visszafelé követni fél millió évre? 1. rész

A parányi kőeszközök népjelző mivoltának alapján nyerhető következtetések

Ahogy a Wikipedia írja a „microlith” címszó alatt (http://en.wikipedia.org/wiki/Microlith): a mikrolit olyan parányi, apró kőeszköz, amelyet tipikusan kovakőből pattintottak. Azért parányi, mikro-, mert általában 3 cm hosszú, vagy rövidebb, de tipikusan egy centiméter hosszú és fél centiméter széles. A mikrolitek vagy eleve kisméretű, hosszúkás kőből készülnek, vagy nagyobb kőből pattintották őket, s ekkor jellegzetes melléktermék jön létre (mikroburin). Az ez utóbbi módon készült apró kőeszközt nevezi a szakirodalom geometrikus mikrolitnek. Leggyakoribb alakjai a háromszög, holdsarló, később a trapéz. A mai nyugati köztudat szerint ezek az apró kőeszközök az átmeneti kőkorszaktól (i.e. 9 200) a mezőgazdaság bevezetéséig (kb. i.e. 8 000) terjedő időszakból származnak. Egyes mikrolit-fajtákat, mint a trapézokat, az átmenetei kőkorszak után következő újkőkorban (i.e. 8 000 – i.e. 5 000) is készítettek (mint például a vonaldíszes kerámia kultúra népe, amelyik a Kárpát-medencéből kiindulva vitte szét a magas műveltséget Európába az i.e. 5 700-as évektől kezdve, lásd Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila, 2006, Atilla és a hunok, NapKút Kiadó).

A régészeti szakirodalom számon tartja, hogy az i.e. 10 000 körüli időszakban magányos vándor-íjászok éltek Eurázsia egyes körzeteiben, akik különös régészeti leleteket hagytak maguk után: parányi, 3 centiméternél kisebb, rendszerint másfél-két centiméter méretű, rendkívül finoman, magas szintű mesterségbeli tudással megmunkált kőeszközöket, nyílhegyeket, sarlókat. A huszadik század egyik legelismertebb régésze, Vera Gordon Childe 1962-ben magyarul is megjelent könyvében – címe: Az európai társadalom őstörténete – a 29-31. oldalon ezt írja: az i.e. 12 000 körüli időszakban „Nyugat-Európában ezek a nyílhegyek geometrikus mintázatúak, s ez Kelet-Európa őskori vándor-íjászaira nem feltétlenül jellemző. Kelet-Európa vándor-íjászainak a jégkor végén, az i.e. 12 000 körüli időszakban a mai Dél-Lengyelország területén feltűnt műveltségét a régészeti szakirodalom swidry kultúra néven tartja számon.” Ez pedig azt jelenti, hogy Közép-Európa lehetett az apró kőeszközök igazi otthona, mert itt már a kő alapanyag kiválasztásánál tetten érhető a mikrolit eszméje, míg Nyugat-Európában nagy kövekkel dolgoztak, és ezekből állították elő a mikroliteket. Ezekről az egész Európát (és Ázsiát) bejáró vándor-íjászokról tudjuk, hogy a gravetti (jellegzetes nyílhegyeket jellegzetesen a sírba temető) műveltség hordozói és terjesztői voltak. A gravetti-nyílhegyes műveltség eredete pedig visszanyúlik az i.e. 35 000 körüli időszakba, térben pedig a Kárpát-medencéhez vezetnek a nyomok.

Mégis, a régészek a mikrolitek létét rendszerint az i.e. 12 000- 6 000 körüli időszakra teszik. Csakhogy tegyük hozzá: a máig ismert legrégibb, parányi nyílhegyek az i.e. 35 000 körüli időszakból származnak, és ilyeneket éppen a Kárpát-medencében találtak. Így például Istállóskő barlangjában, ahol, különleges módon, „miniatűr”, 2-4 centiméter hosszúságú, hasított alapú kis csonthegyeket találtak, és ezek már egészen biztosan nyílhegyek voltak, írja Gáboriné Csánk Vera, 1980, Az ősember Magyarországon c. könyvének 177. oldalán. És hozzáteszi: ez rendkívül fontos lépés a civilizáció fejlődésében, amit itt találtak meg először, legkorábban az egész világon: a nyíl, az íj használata! Közel százhúsz hasított alapú nyílhegy került felszínre ebben a barlangban. Megjegyezzük, az Encyclopedia Britannica 2007-es kiadásának „hand tool” (kézi eszközök) címszava nem tud a Kárpát-medencei nyílhegyekről, és az íj feltalálását az i.e. 30 000 – 15 000 időszakra teszi, Észak-afrikai leletekre utalva. Gábori Miklós „A régibb kőkor Magyarországon” című átfogó tanulmányában (Magyarország története, 1987, 106. oldal) külön is megemlíti az egészen kis méretű, csontból készült nyílhegyeket az Istállóskői barlang alsó kultúrrétegével kapcsolatban. Ennek korát a szén 14-es atomsúlyú radioaktív izotópjának elbomlásából, az úgynevezett C14-es módszerrel 44 300, illetve 39 800 évesnek határozták meg. Ez a kor lényegesen idősebb a nyugat-európai, hasonló kultúránál. Tegyük hozzá, hogy 35 000 éves finoman megmunkált kova-nyílhegyet találtak a Domica barlangban, a Felvidéken is, azaz ismét csak a Kárpát-medencében www.showcaves.com/english/sk/showcaves/Domica.html. A Domica-barlang a mai Magyarországon található Baradla-barlanggal együtt 25 km hosszú, összefüggő barlangrendszert alkot. Ezért kézenfekvő gondolat, hogy a vándor-íjászok őshona és központja a Kárpát-medence volt. Mivel pedig a nyílhegyek a sírban a régészek megállapításai szerint (például László Gyula, 1950, 139. oldal) gyakran rangjelzők, és elsősorban a kiemelkedő személyek sírjaiban találhatók, és mivel a kiemelkedő személyek az őskorban a mágusok voltak, ezért ezek a leletek arra utalnak, hogy a Kárpát-medence lehetett az utóbbi tízezer években a mágusok központja. Ezek a vándor-íjászok a mágusok rendkívüli képességekkel rendelkező nemzetségcsaládjába, a királyi mágusok népébe tartozhattak.

Kiváló és elismert régészünk, Gábori Miklós „Ősemberek, ásatások” című, 1964-ben megjelent könyvében írta a 173. oldalon: sokan azt hiszik, hogy aki régészettel foglalkozik, ásatásokat végez, annak az inkák birodalmába vagy Egyiptomba, de legalábbis Görögországba kell mennie. Pedig Magyarország világviszonylatban is az egyik leggazdagabb terület a kutatók számára. Sajnos, mégsem folynak tervszerű, célirányos régészeti kutatások Magyarországon múltunk minél teljesebb megismerésére. A helyzetre jellemző, hogy régészeti feltárásra manapság általában autópálya-építés során kerül sor, amikor, véletlenül, az útépítés melléktermékeképpen, világszenzációt jelentő régészeti leletek egész sorozatára bukkannak. Úgy tűnik, akárhol bolygatják meg a talajt, mindenhol páratlan kincsek rejtőznek a Kárpát-medencében. Felmerül a kérdés: mi lehet ennek az oka? Egyiptom és Görögország esetében a választ ismerjük: az emberi civilizáció kiemelkedő magasműveltségéről van szó. Nem lehet más a válasz a Kárpát-medence esetében sem.

Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy ilyen rendkívül parányi, 1-3 cm-es szerszámokkal dolgozik egy nép. Márpedig tény, hogy ilyen parányi köveket erősítettek nyelekre, és az így kapott sarlóval dolgozott egy különleges kultúra, éppen egy különleges körzetben, a Kárpát-medencében. Ráadásul ezek a mikroszkopikus méretű kövek eddig még figyelembe nem vett módon különös folyamatosságot mutatnak a Kárpát-medencében, hiszen az i.e. 35 000 körüli időszakban ugyanúgy léteztek, mint i.e. 12 000 – 6 000 között. Lehetséges, hogy még messzibb múltba nyúlik a különlegesen apró kőeszközök műveltsége? Lehetséges, hogy nem halt ki az i.e. 5 000 utáni időszakban sem? Ezeket a kérdéseket rendkívül fontos megvizsgálni, különösen azért, mert a mikrolitek valami rendkívüli jelentőségű képzethez kapcsolódnak, olyan képzethez, amely csakis egy rendkívüli kultúrában játszott jelentős szerepet. Ez a kultúra egyrészt a Kárpát-medencéhez kötődik, mint kisugárzó központhoz, másrészt kiterjed Európa és Ázsia jelentős térségeire. Mivel pedig puszta létük annyira valószínűtlen, hogy a képtelenség határát súrolja, ezért nem alakulhatott ki véletlenül, csakis egy meghatározott népben élő eszmének köszönhetően, és csak közvetlen átadás, leszármazás révén adódhatott át, és éppen ezért népjelzőnek tekinthető. A népjelzőknek pedig rendkívüli jelentőségük van a régészeti nyomok között. Egy különleges, nem igazán praktikus régészeti ismertetőjegy valóságos égi ajándék a régészet tudományának. A manapság ismert népjelzők segítségével azonban mindössze az i.e. első évezred elejéig tudunk visszafelé nyomozni a múltban. Ha a mikrolitek ténylegesen használható népjelzőnek bizonyulnak, az az egész régészetet forradalmasíthatja, hiszen a révén sokkal messzebb lehet majd visszafelé látni a múltba, mint manapság. Ehhez persze a mikroliteknek nemcsak különlegeses egyedi kultúrajelzőknek kell lenniük, hanem egy történelemből ismert néphez kell kötődniük. Lássuk, ad-e a mikrolitek léte ehhez is kulcsot a kezünkbe!

Ha már felkeltette az érdeklődésünket e parányi kőeszközök kultúrája, vessünk fel egy olyan szempontot, aminek eddig ilyen határozottan nem bukkantunk nyomára a szakirodalomban. Melyik az a legrégibb időszak, amiben már ilyen jellegzetes parányi kőeszközök, mikrolitek találhatók, és hol fordulnak elő? S ha megvizsgáljuk az egész földkerekség összes ismert korszakában, mikor és hol fordultak elő, akkor rendkívüli jelentőségű tényt ismerhetünk fel: a mikrolitek már a vértesszőlősi, kb. 400 000 éves embernél, a Kárpát-medencében is előfordultak (Vértes László: Kavicsösvény. A vérteszőlősi előember regénye. Budapest, 1969, 44. o.). Ezek a kő-eszközök (például sarlók) olyan kicsinyek (kisebbek 3, gyakran 2 centiméternél!), hogy méretük már súrolja a használhatatlanság határát. Úgy tűnik, éppen ezért nem valószínű, hogy gyakorlati célok alapján választották ezt a kis méretet. Sokkal inkább arra gondolhatunk, hogy nem választották, hanem készen kapták ezeket az eszközöket, mégpedig olyan módon, ami összefüggött ősvallásuk központi képzeteivel.

Ismeretes a történelemben egy nép, amelynek eredetmondája szól az emberiség első eszközeiről. Ez az eredetmonda azt állítja, hogy az emberiség első eszközeit nem maga állította elő, hanem az égből kapta őket. Ez az eredetmonda azt is megjelöli, melyik földrajzi térségben hulltak le ezek az égből küldött első eszközök. Az első szerszámok eredetmondája szerint az első emberek Erdélyben, a Hargita hegységben kapták az égből aláhullva első eszközeiket, mégpedig égő aranykincsek formájában (Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára, 100-124. o.; 1998, Rögberejtett Isten kardja,118-119. o.). Ezek az első eszközök az eke, a fejsze és az ivócsésze. Régészeti tény, hogy a gyakran szkítának, pre-szkítának nevezett magyar népcsalád egyes népei, kultúrái kultikus fokosokkal (ezeket nevezik harci fejsze, battle axe vagy csatabárd-kultúráknak; így temetkeztek a szkíták, a hunok és a magyarok is), más népei kultikus ivócsészékkel temetkeztek, illetve kultikus szobraik ilyen kultikus ivócsészéket tartottak kezükben (a harangedények műveltségének népe, a Bell Beaker nép; a szkíták, a hunok, a magyarok, a kunok). „A Kárpát-medence őskőkora szinte mindegyik kultúra idején eltért az általánostól, bizonyos mértékig mindig valamilyen különleges meghatározója, egyedi színezete, sajátos eredete vagy fejlődése volt” – írta Gábori Miklós 1987-ben, A Magyarország története c. mű 75. oldalán. Grandpierre K. Endre (Aranykincsek hulltak a Hargitára, 1990, 100-124. o., Rögberejtett Isten kardja, 1998, 118-119.o.) kimutatta, hogy ezek az égből kapott égő kincsek fémtartalmú meteorok voltak. Ezt figyelembe véve feltűnik végre egy olyan új, eddig fel sem merült magyarázat, amely kielégítően megoldja a mikrolitek méretének problémáját. Feltételezésem szerint ugyanis az égből kapott első eszközök valóban parányiak voltak. Természettudományos tény, hogy a kisebb meteorok sokkal gyakoribbak a nagyobbaknál. Az első emberiség pedig mindenből, ami az égből eredt, szándékot fedezett fel, és így a meteoritokat minden lehetséges esetben kitüntetett figyelemmel vizsgálta meg, keresve s megtalálva, felfedezve bennük az isteni szándékot. Ez volt az oka, hogy az emberiség Hargitán élt ősnépe az égből kapott eszközök méretében is égi akaratot láthatott. Az eredetmondába foglalt őstudás valóban tényleges választ adhat az eddig megoldatlan kérdésre, hogy miért éppen ilyen rendkívül parányi mikrolit eszközöket használtak. Ha pedig így volt, akkor a mikrolit-kultúra kiemelten kell kötődjön a Kárpát-medencéhez, a magyar (szkíta-hun) népcsaládhoz, mert az apró kőeszközök műveltségének nyomai, bármilyen megdöbbentő is legyen, legalábbis a kb. 350 000 éves vértesszölősi emberig vezetnek. Megjegyezzük, hogy a vértesszőlősi mikrolit műveltség már évtizedek óta ismert (Gáboriné, 1980, Az ősember Magyarországon, 124. o.). Azt is mondhatnánk, az a megdöbbentő, hogy ennek ellenére (Gábori Miklóst és Gáboriné Csánk Verát kivéve) senki nem vette figyelembe a 10 000 éves és a vértesszőlősi, 350 000 éves mikrolitek közötti viszony kérdését. Gábori Miklós ugyanis észrevette: A vértesszőlősi telep kultúráját elsősorban a feltűnően kis méretek jellemzik. A kőeszközök átlagos hosszúsága mindössze 2,5 centiméter, ami mindenkiben ösztönösen felveti funkciójuk kérdését. A vértesszőlősi telep leletei ugyanakkor rendkívüli fejlettséget mutatnak, többszázezer évvel megelőzik a világ többi részének műveltségét. Vértesszőlős ipara tehát rendkívül „előrefejlett” (ugyanott, 78. oldal). S ha már észrevettük a vértesszőlősi és a néhány ezer éves mikrolit leletek közötti kapcsolatot, kézenfekvő a feltevés, hogy ugyanaz az ok játszott szerepet mindkét esetben az apró kőeszközök létrehozásában: az eredetmonda. Így tehát folytonosság állhatott fenn a Kárpát-medence népében Vértesszőlős félmillió éves lakói és a későbbi, szkíta-magyar nép között! A 33 000 éves tatai leletek megerősítik feltevésünket. Gáboriné Csánk Vera említett könyvében azt írja: Az eszközök annyira különlegesek, hogy szinte alig találunk hasonlót hozzájuk. A legfeltűnőbb az, hogy a tatai szerszámoknak a túlnyomó részét, több mint a felét egészen kis méretű kavicsokból gyártották. Ismét mintha a vértesszőlősi telepen járnánk.” Feltevésünket alátámasztja az is, hogy László Gyula (1960) „azonosította az ősuráli népeket a (mikrolit nyílhegyeket gyártó, közép-európai - GA) swidry kultúrával” (idézi Alinei, 2005, Ősi gyökér, 444). Az ősuráli népek, a magyarság és az ókori szkíták közötti kapcsolatnak ma már sokoldalúan alátámasztott, tudományos alapjai vannak (Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila, 2006, Atilla és a hunok, NapKút Kiadó).

Úgy tűnik tehát, hogy a ma ismert legrégibb mikrolit-kultúra kárpát-medencei – a vértesszöllősi emberé. Ugyanakkor a régészeti tények jelzik, hogy a mikrolitek később más körzetekben is megtalálhatók. Mégis, úgy tűnik, a Kárpát-medence százezer éveken át, egészen az i.e. évezredig a mikrolit-kultúra központja, legjelentősebb lelőhelye maradt. Ez a két tény együttesen kétszeres bizonyítékként jelzi, hogy a mikrolit-kultúra gyökerei és törzse a Kárpát-medence népe. Ha pedig a mikrolitek kiemelkedő gyakoriságát és folytonosságát népjelzőként vesszük figyelembe, új és különösen hatékony népjelzőhöz jutunk, amelynek segítségével rendkívül hosszú időszakot átható népi folyamatosságot tudunk kimutatni.

A parányi kőeszközökkel jellemezhető műveltség rendkívüli jelentősége

Parányi kőeszközök műveltségei a történelemben

A parányi kőeszközök (mikrolitek) alapkérdése tehát, hogy egyáltalán miért alakítottak ki ilyen apró eszközöket, és miért ragaszkodtak ezekhez évezredek hosszú során át, amikor az ilyen apró kőeszközök a gyakorlatban sokkal nehezebben használhatók?

Belfer-Cohen és Gorring-Morris (2002, pp. 57-68) is felismerték e kérdés jelentőségét. Válaszul felvetették, hogy ebben szerepet játszhattak a gazdaságossági szempontok, a funkcióbeli változatosság, a nyílhegyek, lövedékek alakjára és méretére vonatkozó fizikai törvényszerűségek, a nyélbe illesztés szempontjai, a pattintási módszerek. Ugyanakkor világos, hogy a nyersanyag a legtöbb esetben bőségesen rendelkezésre állt, a gazdaságossági szempontok tehát nem játszhattak nagy szerepet. A funkcióbeli változatosság azonban megítélésem szerint nem indokolja az éppen túlságosan kisméretű, két centiméteres sarlók kialakítását. Belfer-Cohen és Goring-Morris (2002) azt írják, hogy a parányi kőeszközök a pattintó képességek csökkenésével értelmezhetők, ugyanakkor ezek hatékonysága és alkalmazkodóképessége valószínűleg nőhetett is. De vegyük észre, hogy ezek a szempontok, mégha lenne is alapjuk, akkor sem magyaráznák a parányi kőeszközök különös térbeli összpontosulását a Kárpát-medencében, ahogy nem magyarázzák a több százezer éven keresztüli fennmaradást, öröklődést sem. A parányi kőeszközök különleges térbeli és időbeli eloszlása, helyhez kötődése új szempontokat vethet fel az ember és az emberi műveltség fejlődése számára. Ugyanakkor a különleges, megkülönböztető tárgyi leletek helyhez kötődése és folytonossága a régészet fő eszköze legfőbb feladatának ellátására, a népek azonosítására és történelmük követésére. A parányi eszközök eloszlása tehát rendkívüli jelentőségű, és ezért további vizsgálatokat igényel.

(folyt. köv.)