Megjelent: IPM 2003
április, 84-87.
A lélek halhatatlansága
Dr. Grandpierre Attila
Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, mi lesz legszebb érzéseinkkel, legjobb meggyőződéseinkkel? Honnan jöttünk, hová megyünk, és mi dolgunk a Földön? Ebben az írásban olyan tudományos alaposságú gondolatmenet tanúi lehetünk, amely képes választ adni ezekre az örök kérdésekre. Belső lényegünk születésünkkor vált át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Élő sejtjeinkben óriási energia-csomagok rejlenek, s ezek a halálkor az égbe röpülnek.
A halál véglegességének eszméje újkeletű
Ma már kevesen tudjuk,
hogy a lélek halandóságának eszméje viszonylag újkeletű.
A lélek halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta
el. Az emberréválás kezdeteitől az ősember eltemette
halottait, és temetkezési szokásai azt bizonyítják, hogy a Homo Sapiens nem
fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, hogy az élet
valamiféle módon tovább folytatódik. Jellemző például, hogy a halottakat
guggoló testtartásban nyugat felé, a leszálló Nap irányába állították. Ezzel a
halál utáni élet meggyőződésén túl még azt is
kifejezték, hogy az ember halála és a napnyugta között kapcsolatot látnak, és
ez a kapcsolat természeténél fogva azt is magával vonja, ahogy a napnyugta után
jön a napkelte, a halál után teljes bizonyossággal jön az élet. A legősibb
felfogás, a mágikus rendszer a lélek, az élet halhatatlanságát vallotta. Ebben
az ősi, természetes magaskultúrában a lélek a Természet alapvető, lebírhatatlan
megnyilvánulása, a Természetet egyetemesen átható életelv átlényegülése, emberi
alakban testet öltése. Az emberiség egyetemes őshagyománya szerint, amely a
néphitben is megőrződött, lelkünk a földi élet után a lélek eredeti otthonába
jut, ahonnan az élet fakad: a csillagvilágba, a mennybe.
A halál végleges,
teljes megsemmisülésként felfogása valójában az emberiség egyik legnagyobb
tragédiája. A lélek halandósága vagy halhatatlansága az emberiség egyik
legalapvetőbb kérdése. Ha meggondoljuk, hány és hánymilliárd
lélek tört össze a halandóság dogmájának mázsás súlya alatt, hogy ez az eszme
hány és hánymilliárd életet temetett maga alá, hány
és hánymilliárd gerincet roppantott meg, azt
mondhatjuk, hogy az emberiség létkérdése, hogy megtalálja a helyes választ.
A modern, nyugati
felfogásra jellemző, hogy a mérvadó vallástörténész, S. G. F. Brandon 1973-ban megjelent könyvében azt írja, a
személyiség teljes pusztulásának eszméje rendkívül magas kulturális
teljesítmény, amelyhez olyan kifinomult elmére volt szükség, mint pl. az i.e.
4.-3. században élt Epikurosz. Hogyan jutott el a görögség a „kifinomultságnak”
erre a fokára? Kevesen tudják, hogy a régi görögök Trója ostroma után hatszáz
évre estek vissza az írásbeliség nélküliségbe. Bár erre mindannyian rájöhetünk,
ha elgondolkodunk azon, hogy a görögségnek a trójai háború előtt volt írása (az
ún. lineáris B), de Homérosz eposzait a szájhagyomány
őrizte meg, évszázadokon át nem írták le őket. Ezekben a sötét évszázadokban,
i.e. 1250-650 között felbomlott a hagyományos társadalom, a természetes
közösségek szövete. A homéroszi-hésziodoszi
felfogásban ugyan a lelkek sorsa a földi élet után örök, vigasztalan bolyongás
az alvilágban, a Hádészban, de az ókori görögök
legnagyobb része a társadalom talajtalanná válása, modernizálódása hatására már
nem hitt tovább a lélek halhatatlanságának ebben a minden jelentőségét vesztett
formájában sem. Ez a tény vezetett a görög tragédia műfajának divatjához is.
Eltűnik vagy csak eltávozik a lélek?
A több évezredes
hitetlenség dacára mindmáig nem szűnt meg a természetes kötődés az élet
örökkévalóságához. Úgy tűnik, a lélek halhatatlansága velünk született tudás
által adott alaptény. De hogyan tudjuk ezt a felfogást ésszel megvizsgálni, és
a vizsgálat eredményeképpen elfogadni vagy elutasítani? Kövessük ebben is az
alapos, értelemszerű, tudományos vizsgálat módszerét! Először is világos, hogy
a halál során a test megmarad, de viselkedése alapvető változáson megy át. Amíg
az élő test önmagától mozgott, addig a halott test erre nem képes már tovább.
Megdöbbentő tény: látszólag semmi sem változott, ugyanaz a test ott van
előttünk, és egyszercsak hopp! már
nem mozog többé. Valami, ami a legfontosabb, maga az élet, elillant: eltűnt
vagy eltávozott a testből. A kérdés éppen ez: eltűnt, végleg, vagy csak
eltávozott? Azzal, hogy az élet elillant, nyilvánvalóvá vált, hogy az élet
lényege nem a testiségben rejlik. Valamiféle testetlen valóság irányítja a
testet, valamiféle testetlen valóság az, ami él. Azt gondolhatjuk, a mai
materializmus nézeteinek ismeretében, hogy a lélek végleges eltűnését a
materializmus, a lélek eltávozásának lehetőségét egyéb felfogások vallják.
Furcsa módon azonban belátható, hogy a materialista megközelítés mégiscsak
kénytelen tagadni a lélek (illetve a szervezet anyagi működéseit az életre
jellemző állapotban tartó szervező tényező, az „anyagi lélek”) végleges
eltűnését, és ehelyett rákényszerül a lélek (illetve
anyagi hordozója) eltávozását, fönnmaradását vallani. Hogyan lehetséges ez?
Sok ősi társadalomban a lelket nem fogták fel
teljesen anyagtalannak. Lélek, lehellet, kilehelte a lelkét – ezek a szó-fordulatok
azt jelzik, a lelket egyfajta testetlen, a levegőhöz hasonló anyagiságúnak (is)
képzelték eleink. Talán nem is tévedtek olyan nagyot! Kutatásaim során rájöttem
ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemreméltó
hasonlóság található. Olyan hasonlóság, amely a materialista felfogás számára a
legnyilvánvalóbb. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag
testetlen mindkettő. A lélek pedig nem más, mint az
élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is
fönnmaradhat. És ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az
elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna
egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint
protonja, a taszítóerő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer
magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető
fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az
oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem
teljesen pontosan. Mégis, fésülködés vagy kézfogás közben gyakran
tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az
emberi szervezet egésze általában kicsi, de jelentős elektromos töltéssel bír.
Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval
nagyobb. A leglényegesebb, hogy szervezetünk egységes szerveződését nem is
tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes, és
központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor fontos észrevenni, hogy az
egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia
szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen áttekintőképességgel és
irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló
folyamatokat a legújabb kutatások szerint az elektromágneses tér irányítja
(lásd erről részletesebben „Biolektromosság ” c.
írásomat az IPM februári számában).
Tény, hogy az élet elillanása során szervezetünk
bioelektromágneses tere nem tűnik el, hanem csak eltávozik. Mivel a
bioelektromágneses tér mégiscsak egyfajta anyagiságot jelent, és anyag nem
tűnhet el, legfeljebb átalakul, ezért a bioelektromágneses tér, és funkciója, a
hozzá tartozó lélek nem tűnhet el a haldoklás során a semmibe! A lélek, illetve
a bioelektromágneses tér egyszerűen csak elutazik, mégpedig pontosan a fény
sebességével, és a benne rejlő információkat magával viszi. Hová, merre viszi?
A fizikából tudjuk, hogy a Föld felülete és az ionoszféra mindketten
visszaverik az elektromágneses hullámokat. Az az
óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a
haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben
infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességű
rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az
ionoszférába költözik, másik része kiröpül az űrbe, a csillagok világába.
Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az
elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba
egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik
halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk,
sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed! Mivel a
materializmus nem hajlandó elismerni a lélek önálló létét, csak a lélek anyagi
oldalait, ezért azt is mondhatjuk: a lélek elektromágneses ruhájának
felismerésével meghatároztuk a lélek utazási
sebességét a halál után, és azt is, hová röpül!
A lélek az élet irányítója
Bármilyen óriási is
legyen ez a testünkből kiröpülő információ-mennyiség, mégsem mondhatjuk, hogy
sejtjeink információjának fennmaradása egyben azt is jelenti, hogy életünk is
fennmarad. Ez már egy további kérdés, amely az élet lényegének rejtélyéhez
vezet el bennünket. Amíg az információ az élet levedlett ruhája, addig az élet
önálló valóság mivoltában önmagában ruhátlan, azaz
anyagi burok nélküli valóságot jelent. Könyvemben, „Az Élő Világegyetem
Könyvé”-ben megmutattam, hogy a fizika éppúgy egy végső elvre vezethető vissza,
mint az élet. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve (a mai fizikában:
hatás-elv). A biológia végső elve a Bauer-elv, az
életelv. A fizika végső elve azt jelenti, hogy minden fizikai létező az adott
kezdeti feltételekből indulva a legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedést
tanúsít. De hogyan képesek a fizikai tárgyak a fizika végső elvét követni?
Hogyan képesek viselkedésüket egy szellemi elvhez igazítani? Miféle belső
érzékelésre van szükség ahhoz, hogy minden körülmények között éppen a fizikai
törvényeknek megfelelő viselkedést tanúsítsák? A materializmus nem tagadhatja
meg a fizika törvényeit, mert azok nélkül a fizika tökéletesen hatástalan
lenne. De honnan erednek a fizika törvényei? És hogyan képesek érvényt szerezni
maguknak? Ezekre a kérdésekre a materializmus azért nem tud választ adni, mert
a törvények, az elvek nem fizikai létezők, és ezért vizsgálatuk kivezet a
materializmus köréből. Az Élő Világegyetem Könyvében megmutattam, hogy minden
fizikai létező képes feltérképezni környezetét, mozgási lehetőségeinek
összességét, és ezek közül választja ki a fizikai viselkedéshez tartozót. Ez
természetesen azt jelenti, hogy a fizikai törvények érvényességéből
kikerülhetetlenül következik, hogy a fizikai tárgyak viselkedését egy szellemi
tényező irányítja. Ha pedig a szellemi irányítás fizikai tény, és a világ
szellemi irányítását maga a fizika igazolja, legvilágosabban éppen a legvégső
szinten, a fizika végső elvének szintjén, akkor azt is beláthatjuk, hogy a
biológiai létezők, az élőlények viselkedését a fizikai testek viselkedéséhez
teljesen hasonlóan egy másik szellemi elv irányítja. Ha pedig ez így van, akkor
még a bioelektromágneses tér is csak a lélek ruhája, bár talán a legközelebbi,
legalsó ruhája, legfinomabb fehérneműje. Életünket tehát nemcsak a
bioelektromágneses tér, hanem még alapvetőbben ez a végső elv, az életelv
alkotja. A lélek tehát lényegében azonos az életelvvel! Ha meggondoljuk,
lelkünk mélye felé haladva számunkra egyre fontosabb tartományokra bukkanunk.
Lelkünk legmélyén találjuk a személyünk számára legfontosabb, legszemélyesebb
létezőt: életerőnket. Személyiségünk lényege nem állhat csakis
különbségeinkben, hiszen éppen a hasonlóságok a leglényegesebbek: hogy emberek,
hogy élőlények vagyunk. Az élőlényekben pedig éppen az
élet, a lélek a közös tényező. Az életelv kozmikus szervezőerő. És ha tovább
élünk, biztosak lehetünk benne, hogy szerveződésünk is fennmarad, még ha más
módon is. A lélek halhatatlanságának kérdése tehát arra
kérdésre vezet: elveszti-e az életelv érvényét halálunk bekövetkeztével?
Erre a kérdésre pedig könnyű válaszolni. Ahogy egyetlen fizikai
test elpusztulása sem vezet a fizikai törvények érvényének csökkenésére, úgy
halálunk bekövetkezte sem vezet az életelv érvényének csökkenésére. Ha pedig az
életelv az életünk lényege, akkor életünk lényege semmit sem veszít érvényéből
halálunk bekövetkeztével! Más szóval: az életelv örökkévaló mivolta eleve
biztosítja életünk fönnmaradását halálunk után!
Lélekvándorlás a mennyországba
De hogyan képzeljük el
életünket halálunk után? Egy figyelemre méltó gondolatmenet szerint követhetjük
a földi életünkhöz kötődő szálat. Mivel pedig ez a szál fényünkkel együtt röpül
az űrbe, az égbe, ezért lelkünk – nem tehet mást – röpül az űrbe, az égbe, a
mennybe! Nincs tehát pokol, nem röpül senki lelke se a Föld gyomrába, se a
vulkánok mélyébe, hiszen ezek elnyelik a fényt, mielőtt leérhetnének a mélybe.
Másrészt, mivel halálunk bekövetkeztével megsokszorozódunk, el nem nyelt
fényünk részben az ionoszférában köt ki, más részünk a csillagvilágban utazik
tovább. Ha fenn akarjuk tartani a folytonosságot földi életünkkel, akkor bizony
röpülnünk kell a csillagok felé! Egy másik lehetőség, hogy e folytonosság
fenntartása mellett körül is nézünk új otthonunkban, az űrben. Az életelv éppúgy
betölti az egész Világegyetemet, ahogy a fizika törvényeitől is elvárjuk, hogy
ne csak abban a kerületben legyenek érvényesek, ahol lakunk. Ez az életelv mint egy vezérfonál lehetőséget ad szabadon röpülő
fényünknek, hogy a lényegi folytonosságot tartsa életünkkel, élő, érző
mivoltunkban folytatódjunk ebben az új világban, a csillagok világában.
Felismeréseink
segítségével váratlanul kirajzolódik egy megoldási lehetőség az emberiség egyik
legősibb alapvető kérdésére. Érzéseink, gondolataink egységes szerveződésüket
megőrizhetik földi életünk után is. Sőt, ez nemcsak lehetőség, hanem inkább
törvény! Igaz, mi itt a lélek fogalmát újszerű módon közelítettük meg, hiszen
az életelvvel azonosítottuk. Vizsgáljuk meg még közelebbről, mit is jelent ez!
A lélek mint végső elv, elvontan hangzik. Sokkal
közvetlenebbül felfoghatóvá válik azonban, ha meggondoljuk, hogy a lélek
elsődleges megnyilatkozásai az érzések. Az életnek éppen azért az érzékenység,
az érzőképesség a lényege, mert érzések, érzékenység, érzőképesség nélkül az
élet üres maradna, érzéstelen, jelentéstelen, nem jelenthetne érezhető,
átélhető, élményszerű életet számunkra. Ez újabb alapot ad a lélek és az
életelv azonosítására, mert a lélek nem más, mint érzésvilágunk egységes
szervezettsége. Ha pedig a lélek az érzések világát jelenti, akkor a lélek és
az életelv azonossága miatt egész érzésvilágunk fennmarad halálunk után!
Érzésvilágunk minden rezzenése egy-egy parányi eleme a lélek teremtő
munkájának, és nemcsak az információk, de maguk az érzések is túlélik a halált,
sejtjeink elektromágneses sugárzása révén átkelnek új otthonukba, az
ionoszférába, a csillagok világába. Így pedig eljutunk a lélekvándorlás egy
teljesen újszerű, mégis ősi változatához. Lelkünk halálunk
után nem növénybe, állatba költözik, ahogy azt a lélekvándorlás modern babonái
hirdetik, hanem az ionoszférába és a csillagvilágba. De ha minden lélek egy-egy
érzésvilág, és a csillagvilág a lelkek közös otthona, akkor egyben az
érzésvilágok közössége is! Ez a közös érzésvilág egységes szerveződést alkot,
mert a Világegyetem egy. Ez pedig azt jelenti, hogy
azok az érzéseink tudnak elsősorban fennmaradni, amelyek közvetlen összhangban
állnak a Világegyetem, a Természet egységes érzésvilágával. Azok a gondolataink
maradnak fenn elsősorban, elevenen, amelyek összhangban állnak a Természet, a
Világegyetem rendeltetésével, meghatározó szellemi irányultságával. Kozmikus
érzelmi-értelmi rend ítél érzésvilágunk fölött, nem elvontan erkölcsi, hanem
tényszerű (tényszerűen erkölcsi!) alapon. Azok az érzések, amelyek nem illenek
a Világegyetem fejlődésének irányához, egyszerűen nem tudnak megvalósulási
terepet találni, és így lassan elhalnak, a különváltan élő fizikai folyamatokra
váró kérlelhetetlen entrópia-növekedés törvénye szerint. Azok az érzések
viszont, amelyek összekapcsolódnak a Világegyetem élettevékenységével,
nemeslelkűségével, lenyűgöző szépségével, tisztaságával, azok lényegi
átalakulás nélkül otthonukra találnak a Világegyetemben. Az ionoszférában
fennmaradó bioelektromágneses hullámaink a földfelszínre
vissza-visszaverődésükkor egy-egy hangulattá válnak, a táj érzésbeli többletet
kap, s ha mi ezt a hangulatot képesek vagyunk megérezni, bennünk új életet
kaphatnak a rég elköltözött lelkek élményei.
A haldoklás: átköltözés
Ha érzésvilágunk szempontjából tényszerűen végigkövetjük a haldoklás folyamatát, ráeszmélhetünk, hogy rendkívül viharos érzelmi jelensége érzésvilágunk alapvető átalakulásának szükségszerűsége miatt lép fel. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy halálunk után érzésvilágunk tovább éljen, ha a lélek halhatatlan. Érzésvilágunk azonban nem élhet tovább a megszokott, testünkhöz kötődő létmódban, mert testünk nemsokára hasznavehetetlenné válik. Ha érzésvilágunknak nem lenne elsődleges valósága, akkor a haldoklás során fokozatosan lebomolhatna, összeeshetne, sima, fokozatos, szelíd átalakulás során. Mégis, maga a tény, hogy a haldoklás rendszerint viharos jelenség, arra utal, hogy a lélek az elsődleges valóság, és a haldoklás viharos természete csak a lélek költözése, létmódjának alapvető, ugrásszerű változása miatt alakul ki. A haldoklás azért szükségszerű, mert szükségszerű, hogy érzésvilágunkat átmentsük a testhez kötött üzemmódból a csillagvilághoz kötött üzemmódba! Érzésvilágunk ilyenkor viharosan fölelevenedik, és elemi erejűvé válik, s mint óriási zsilipről zúdul át a csillagvilágba. Hogy képet alkothassunk a halál energiai viszonyairól, gondoljuk meg, hogy minden élő sejt energia-többlettel bír a halott sejthez képest. Egy gramm élő anyagnál ez a többlet 10 kalória, egy 70 kg súlyú embernél ez a többlet 700 kilokalória. Bauer Ervin kimutatta, hogy ez az energia jórészt elektromágneses sugárzássá alakul. Ha ez az energia 10 perc alatt szabadul fel, az megfelel 50 darab 100 wattos izzólámpa fényének, jórészt az agyhullámok láthatatlan, a falakon is könnyen áthatoló tartományában! Mivel szervezetünk átlagosan 100 wattos teljesítményt nyújt, a haldoklás mintegy 50-szeres energia-kisugárzással jár. Élő sejtjeink óriási energia-csomagok, amik a halálkor az égbe röpülnek. És ha a halál csak visszatérés, ha ugyanonnan jöttünk, ahová megyünk, akkor sejtjeink energia-csomagjaiban ott zakatolnak az összes fényévek.
Mindezt fontos kiegészítenünk azzal, hogy
szervezetünk létének végső fizikai alapját az elő-valóság alkotja (lásd erről
az IPM 2002/szeptemberi számában az „Idő és Örökkévalóság” c. írást). Ez az
átfogó, nagy áttekintő-képességű elő-valóság építi fel
például az elő-villámokat, a villámok útját előkészítő elő-kisüléseket. Az
elektromágneses rezgéseket a nulla nyugalmi tömegű fotonok hordozzák. Spinje,
perdülete azonban még a fotonnak is van. Még egyszerűbb elemi részecskék azok,
amelyeknek nemcsak nyugalmi tömegük, de spinjük, perdületük sincs. Ez pedig azért fontos most a számunkra, mert az ilyen elemi
részecskék még nagyobb áthatolóképességűek, terjedésük még akadálytalanabb.
Ezek az ún. skalár-hullámok játszhatnak szerepet a
gondolatátvitelben is. A sejtjeink lebomlásakor felszabaduló skalár-hullámok közvetlenül a valóság alapját alkotó
elő-valóságba sugárzódnak ki – más szóval, egyszerre mindenhová.
Életünk a
csillagokból ered
Belső lényegünk születésünkkor váltott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Lassan hozzá is szokunk földi testünk használatához. Eleinte nehezen megy, újra meg újra nekimegyünk az ajtónak, amíg megtanuljuk, hogy testünk mekkora, és hogyan kormányozzuk. Felnőtt korunkra azonban legtöbben annyira hozzászokunk testünkhöz, hogy sokan el is felejtjük az eredeti, belső érzékelés fontosságát. Pedig életfontosságú, hogy észben tartsuk: belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Csillagvilághoz kötött érzékelésmódunkban ugyanis az egész világot érzékelni tudtuk, az egész természeti világgal összhangban álltunk. Így tehát mindannyian már születésünk előtt ismertük az egész világot, a Világegyetem minden titkát, mégpedig személyesen, valósággal szemtanúi voltunk – hiszen ebben az érzékelésmódban belső érzékelésünk volt legerősebb érzékszervünk, erősebb, mint a földi életmódban is csak külső érzékszervi érzékelésmód, a szemmel történő érzékelés. Emiatt nem is lehet másképp, mint úgy, hogy megszületésünkkor minden tudunk, velünk születik az igazság a Földre, a mindentudás képessége, a belső igazságérzékelés képessége. Nem vagyunk tehát olyan tudatlan páriák, akikkel bármit meg lehet tenni – legalábbis nem ilyen életre születtünk!
Újabb bepillantást ad életünk végső otthonába, ha elgondolkodunk, honnan is ered életünk. Tudományos tény, hogy szervezetünk a fogantatáskor alakul ki, szüleink ivarsejtjeinek találkozásából születik meg szervezetünk első sejtje. De hogyan? Hogyan fordulhat elő, hogy két élő sejtből egy lényegesen új alapelvű, harmadik élőlény jöjjön létre? Ehhez fel kell bomlania a két élő sejt alap-szerveződésének, és létre kell jönnie egy új szerveződésnek! Hogyan lehetséges ez? Tény, hogy a fogantatás során szüleink ivarsejtjeinek kromoszómái szétválnak, és az új sejt kromoszómáit ezekből a Természet szervező erői állítják össze (lásd a keretes szöveget!), tehát nem is eredhet máshonnan az élet, mint a Természet, a Kozmosz világából.
Külön keretben:***
A fogantatás titkai
Amikor a hímivarsejt megtalálja a jóval nagyobb petesejtet és beléhatol, akkor a citocentrum a két sejtmag közé helyezkedik, mindjobban sugározni kezd és a két sejtmagot egymás felé vonja. A két mag egyesülésével a megtermékenyülés megtörtént és a sugárzás megszűnik. Néhány perc múlva a sejtmagtól jobbra és balra egy-egy citocentrum helyezkedik el, sugározni kezd és megindítja a sejtosztódás bonyolult folyamatát. A citocentrumokból mozgató és rendező sugarak indulnak minden kromoszóma egy megszabott pontjához. A kromoszómák eredetileg különböző térsíkokban össze-vissza helyezkednek el a magban, úgy, hogy az ekkor keresztülmetszett mag szemcsés szerkezetűnek látszik. A sejtosztódás felé való első lépés a kromoszómáknak olyan elrendezése, hogy hossztengelyükkel valamennyien a két citocentrum síkjába kerüljenek. Közben a magburkolat megnyílik és fokozatosan feloszlik. A második lépés úgy az apai, mint az anyai eredetű kromoszómák fele-felerészét egyaránt az egyik citocentrum felé rendezi, a fennmaradó felerészt a másik felé, mégpedig a két citocentrum térfelét elválasztó középvonal körül. A harmadik lépésben a két citocentrum sugaraival a kromoszómákat hossztengelyük mentén kettészakítja, illetve a génfüzéreket egymástól elválasztja. E műveletnél arra kell ügyelni, hogy a páronkint egyforma kromoszómák és génfüzérek tagjai különböző citocentrum csoportjába kerüljenek. Csak így biztosítható, hogy a szervezet minden sejtjében egyforma géncsoport legyen. A negyedik mozzanat, amely az előzővel valószínűleg együtt folyik le, a kereszteződés. Ugyanis két-két egymás mellé párosított kromoszóma, illetve génfüzér egyformán két vagy több darabra szakad és a darabok kicserélődve újból összetapadnak. Kettőnek leszakad pl. egyharmad része, másik kétharmad részhez vándorol és vele összetapad. Ilyenformán a gének elrendezésének új kombinációját kapjuk. Miután ez a szervezet kialakulását befolyásolja (ezért is történik) a szervezet végállapota pedig determinált, azért a kereszteződésnek is ehhez szabott terv szerint kell történnie. A tényezőnek, amely az osztódást intézi, ezt tehát ismernie kell. Az ötödik lépésben a két citocentrum a hozzátartozó kromoszómákat a középvonalról sugaraival maga felé vonja, ott gomolyagba tömöríti, mely köré újból magburkolat képződik. Ezután a citocentrumok a sejt többi anyagát, a citoplazmát szakítják szét és csoportosítják új magok körül. Vele a sejtosztódás végetért és a citocentrumok sugárzása is megszűnik. Előfordul, hogy egyszerre három-négy sugárzó citocentrum kezd működni, ebben az esetben a sejt is három-négy felé osztódik, ami az osztódási folyamatot még sokkal bonyolultabbá teszi.
A citocentrumok sugárzása nem hipotézis, hanem látható tény. Ugyanis a sugárzás hatására a kocsonyás sejtanyag sugárszerűen rendeződik el éppúgy, mint ahogyan a vasreszelék mágneses erővonalak mentén, úgyhogy azok vonulása látható. Egyesek azzal a feltevéssel kísérleteztek, hogy nem sugarakkal, hanem húzó rostokkal van dolgunk. Ennek azonban ellentmond már az is, hogy a sejtek lehűtésekor (a sejtplazma megmerevedésekor) a sugárszerű elrendezés eltűnik, holott rostok ezáltal csak szilárdabbá válnának. Gurwitsch, Stempel, Gábor és Reiter műszerekkel is megállapították, hogy a szervezet fejlődése, a sejtek osztódása oly sugárzással jár, melynek megmérték erősségét, valamint a rezgésszámát. Úgy találták, hogy ibolyántúli sugarakról van szó, hogy a sejtosztódás folyamata e sugaraktól függ, velük együtt növekedik és csökken” –írja le a sejtosztódás folyamatát Albert S. Bernát.
Popp és munkatársai kimutatták, hogy a sejtosztódás alakzatai az elektromágneses tér mintázatát követik. Hogyan lehetséges ez? Lehetséges, hogy a kromoszómák a megfelelő alkalommal olyan erős elektromágneses teret fejlesztenek ki magukból, amelyek segítségével mozgásukat vezérelni tudják? Fentebb már láttuk, hogy az elektromágneses tér rendkívül hatékony, parányi töltéskülönbségek is óriási erőket tudnak kifejteni. Mikhailov és Ness pedig nemrég azt is megmutatták, hogy a sejtek belső tájoló rendszerét a mozgás irányának érzékeléséhez, a cél felé irányításhoz a sejt belsejében folyamatosan termelődő elektromos terek adhatják”.***
Személyiségünket a
Természet modellszámítások alapján alkotja meg
Kromoszómáink, génkészletünk személyiségünk végső anyagi alapjának tekinthetők. De mi irányítja génkészletünk kiválasztásának és kialakításának folyamatát? Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” című könyvében írja, hogy kromoszómák összepárosítását azok a regulátor-gének (szabályozó-gének) irányítják, amelyek génállományunk 95%-át alkotják! Minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjában megtalálható „a külső világ belső modellje”, amelyben a szülői gének összeválogatásának egy része mintegy előre, láthatatlanul lejátszódik. Ezen szabályozó gének segítségével dönti el a Természet, milyen legyen személyiségünk. Életünk egészét mintegy előre lejátssza a képződő sejtmag, és az így alkotott kép alapján dönt a Természet, hogy a sok lejátszott életút-lehetőségből melyiket válassza, milyen génkészlettel, tulajdonságokkal, hajlamokkal, szellemi irányultsággal szülessünk meg. Így tehát személyiségünk végső alapja és tevékeny alakítója, irányítója maga a Természet. De hol található ez a Természet? A csillagvilágban, és a Világegyetemet irányító természeti törvényekben, amelyekhez a fizikai törvények mellett hozzátartoznak az élet törvényei, és az értelem logikai törvényei egyaránt, mert ez a Világegyetem - élő! Úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilágból jöttünk ide a Földre. De ha magára a testetlen szervező-központra gondolunk, úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilág lélek-központjából, a természetes érzések-gondolatok földjéről jöttünk! Ha meggondoljuk, hogy ezek a természetes érzések-gondolatok valóságosan létezők, beláthatjuk, hogy amikor földi életünkben újra találkozunk velük, nemcsakhogy „már láttam!” (deja vu) élményünk támadhat, de azt is átélhetjük ezek felfedezésekor, hogy az igazságra bukkantunk, arra az igazságra, ami a Nagykönyv-ben meg van írva. Ez a Nagykönyv a Természet Nagykönyve. De talán nemcsak Nagykönyv, hanem Nagyszív is, hiszen nemcsak gondolatok, hanem elsősorban érzések alkotják. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az igazi zene képes bennünket visszaröpíteni létünk legősibb állapotaiba, sorsunk legteljesebb kiteljesedésébe, abba a világba, amelynek a belénk írt törvények szerint el kell jönnie, akkor azt is felismerhetjük: mindannyian a zenéből jöttünk, és ez a zene, a Természet zenéje tudja, mi a Világegyetem célja, rendeltetése.
A Természet: földi
életünk segítőtársa
Gondolatmenetünk, szellemi utazásunk során bepillantást nyertünk abba a világba, ahonnan jöttünk, és abba a világba, ahová megyünk. Észrevehetjük, hogy eredményünk szerint ugyanoda megyünk, ahonnan jöttünk: a mennyekből, a csillagvilág lélek-központjából. Nem is lehet ez másként: a halál nem más, mint átváltozás, visszatérés eredeti honunkba, a csillagok közé. Mi marad fönn személyiségünkből halálunk után? Elsősorban igazi lényegünk, az az érzésvilág, az az eszmeiség, aminek érvényre juttatásáért a Földre születtünk. Ha ráébredünk erre a természetes, velünk született érzésvilágra és eszmeiségre, és arra, hogy ez adja legmélyebb, legemberibb lényegünket, rájövünk, kik is vagyunk tulajdonképpen, és mi a dolgunk itt a Földön. Kiteljesedik, óriási jelentés-többletre tesz szert önazonosságunk, mert ettől kiterjed a Természet egészére. És ha önazonosságunk kiterjed a Világegyetemre és teremtő erőire, mellénk áll az Élő Világegyetem minden alkotóereje, és életünk megtelik otthonossággal, emberi, természetes fénnyel. Nemcsak a bőrünkben, és lakásunkban, de a világban is otthon érezhetjük már magunkat. És ez olyan tartást és erőt ad életünknek, amire földi életünkben nagyon is szükségünk van.
Lelki folytonosságunk kikerülhetetlenné teszi, hogy átérezzük önazonosságunk kozmikus oldalát. A szó legmélyebb értelmében azonosak vagyunk az Élő Világegyetemmel! Önazonosságunknak a Világegyetem élete az alapja, e nélkül olyanok vagyunk, mint egy jöttment, tudatlan idegen a Földön. Emberi méltóságunknak, igazságérzetünknek kapcsolatunk a nagy Egésszel ad igazi tartalmat. Érzelmi és értelmi belátó képességünk a Világegyetem életéből fakad, és ezért mindent átérezhetünk, mindent megérthetünk, bensőséges otthonosságban. Ha tartani akarjuk magunkat önmagunkhoz, ha meg akarunk felelni önmagunknak, ha élni akarunk legmélyebb, legvalóságosabb képességeinkkel, akkor élnünk kell lelkünkkel, lelkünk Kozmoszból eredő és Kozmoszba visszatérő égi folyamával. Ez adhat életünknek kozmikus mélységű tartást, igazi távlatot, irányt, célt és értelmet.