Megjelent: KAPU 2003.03,
50-53
A Kozmosz fogalmának rejtélye - 3. rész
A pitagorászi hagyomány négy alapvető eleme: 1.) a lélek
halhatatlan, 2.) a lélek másfajta állatba vándorol, 3.) a múltbeli események
ciklikus folyamatban ismétlik magukat és semmi sem új egy abszolút értelemben,
4.) minden élő dolgot hasonlónak (homogéné, azaz szó szerint: azonos tőből
születettnek) kell tekinteni.
A
Kozmosz fogalmának rejtélye c. sorozatunk előző két részében bemutattam, hogy a
lélek halhatatlanságát mire alapozta Pitagorász, és
hogy a lélek másfajta állatba vándorlása alatt nem földi, hanem égi állatot, az
Élő Világegyetemet kell érteni, vagyis lelkünk halálunk
után a csillagvilágba költözik (ld. még az Interpress
Magazin 2003. április-i számában a szerző cikkét).
Hogyan értsük a 3.) pontot?
A Világegyetem eredete: káoszból vagy Kozmoszból?
Pitagorász korában a görögségnél és sok más
népnél általános volt a hiedelem, hogy a világ a káoszból keletkezett. De
keletkezhetett-e a Világegyetem a káoszból? Ha a káosz a teljes
véletlenszerűséget, törvényszerűség-nélküliséget jelenti, akkor semmiesetre sem. A modern fizika is kimutatta, hogy a
véletlenszerű folyamatok valójában szigorú törvényeket követnek. Magának a
véletlenszerűségnek is vannak törvényei, amit a valószínűség-számítás ad meg.
És mivel ezek a törvények elválaszthatatlanok a véletlentől, ezért a káosz nem
lehet törvény nélküli. Ha pedig törvények vannak benne, akkor már létezésről
kell beszélnünk. De még ennél az ellentmondásnál is többről van szó. A káosz
logikailag sem lehet végső valóság.
Ha a világegyetem a
káoszból keletkezett, és a káosz a végső valóság, akkor a káosz időtlen idők
óta fönn kellett álljon. Más szóval: ha a káoszt a “fehér zaj”-hoz hasonlítjuk, azaz a rendelkezésre álló lehetőségek
folyamatos és egyenletes megvalósulásához, akkor a káosz mint kozmikus végső
valóság tételezése azzal egyértelmű, hogy végtelen időkön át minden a
legtökéletesebb zűrzavarban, mindenféle információ nélküli állapotban volt.
Csakhogy ebben a formában meghasadni látszik az évezredes dogma kőpáncélja. Ha
ugyanis a káosz örökké létezett, akkor valami rajta kívüli tényezőre
feltétlenül szüksége volt, arra, amelyik képes volt időtlen időkön át
fenntartani a káosz kaotikus jellegét, és egyben megakadályozni, hogy a
káoszból véletlenül valamiféle rend alakuljon ki időnek előtt.
Egy ilyen káoszfenntartó erő viszont szigorúan egységes, állandó és
következetes erőként kellett volna hasson végtelen
időkön át, tehát magában hordozná a legszigorúbb rend fenntartásának
követelményét! Miféle káosz az olyan, amelynek alapja egy örök rend? A káosz
fogalma önmagát számolja fel, és kényszeríti átmeneti jelenséggé válásra. A
káosz tehát fogalmából adódóan nem lehet örök. Logikai szükségszerűség, hogy
valami más természetű világállapot meg kellett előzze, és hogy véges időtartamú
legyen. A káosz magától nem maradhat fenn végtelen ideig, tehát nem alkalmas
fogalom arra, hogy a múlt végtelenjéből átvezessen a ma
birodalmába. De a káosz mint őslétező a világrend
létét is tagadja: a káosz-elmélet szerint ugyanis a természetes ősállapot a
káosz, az iránytalan vakvéletlen birodalma, minden
rend és törvény nélkül. De a legalapvetőbb törvények nincsenek az időhöz kötve.
A fizikai törvények ma is ugyanazok, mint tegnap, mint száz éve, mint mindig. A
káosz-elmélet a világrendet egy mesterségesen kiagyalt szakadékba taszítja.
Ha a káosz nem lehet végső valóság,
mi lehet az? A fentieket meggondolva, az öröklét nem is olyan egyszerű
vállalkozás. A valóság örökléte nem áll meg magában, azt biztosítani kell. Ha
bármiféle belső folyamat alakulása olyan irányba visz, amely a rendszer
egészének öröklétét veszélybe sodorhatja, akkor a rendszernek külön
intézkedéseket kell életbe léptetnie. Csakis olyan rendszer lehet tehát örök,
amely képes saját folyamatainak egészét áttekinteni, értékelni, értelmezni, a
megfelelő szempontok, elsősorban az örökkévalóság követelménye alapján, új
intézkedéseket hozni, és ezeket az intézkedéseket hiba nélkül megvalósítani. Az
örökkévalósággal szemben támasztott legelső követelmény tehát, hogy
tevékenységének végső alapja egy értelmi és életre képes létmódot magába kell foglaljon. Más szóval: örökkévalóság nem lehetséges
élet nélkül. A Világegyetem csak akkor lehet örök, ha képes arra, hogy
folyamatainak alakulását folyamatosan az örökkévalóságra alkalmasság
követelményéhez igazítsa.
Következtetésünk az, hogy nem a
káosz, hanem csakis az élet lehet az örök világegyetem forrása. Ha a
Világegyetem örök, ahogy azt a valóság első elveken alapuló mivolta bizonyítja
(lásd G. A.: Az Élő Világegyetem Könyve, 2002), akkor
örök mivoltát folyamatosan élettevékenységének kell biztosítania, ahogy minden
élőlény folyamatosan gondoskodik élete fenntartásáról. A Világegyetem tehát
szükségképpen élő (és gondviselő) természetű. A
kozmikus lét végső alapja pedig nem feltétlenül
elvont, személytelen elv, ahogy általában az “erő” és az “elv” fogalmát
elgondolják. Az “erő” ugyanis ebben az esetben: az életerő. Az életerő pedig
személyiségünk lehető legszemélyesebb tényezője, alapja és lényege.
Személyiségünknek az a része, amely az életerő kivételével megmarad, ha
egyáltalán van ilyen, csakis további életerő bekapcsolásával válhat bármilyen
értelemben létezővé és fontossá.
A világ lényegi rendezettsége három
elemet ölel magába: az anyagi, az élő és az értelmi valóságot. Ha pedig ez a
három lényegi valóság létezik a világon, gondolhatja-e az ember, még ha értelme
az egész világ megismerésére alkalmas is, hogy képes valami lényegi újdonság
teremtésére? Gondoljuk bele magunkat Pitagorász
helyzetébe! Vajon miért kellett egy mai fülnek ilyen negatívnak tetsző állítást
kijelentenie - hogy abszolút értelemben semmi sem új, és hogy a múltbeli
események ciklikus folyamatban ismétlik magukat? Pitagorász
idejében azonban - ahogy azt a fentiekben bemutattuk - a káosz uralma alatt
szenvedett a világfelfogás. Ebből a káoszból az Élő Világegyetem, a Kozmosz
fogalma mutatott kiutat, és az abszolút újdonságot kergető görög filozófusoknak
megmutatta, hogy az élet örök, maga minden más lét szülője, és így rajta kívül
nincs más abszolút újdonság. Továbbá, éppen az élet örök mivoltából következik,
hogy a Világegyetem örök életét körfolyamatokkal biztosítsa. Ez persze nem
jelenti, hogy például minden egyes történelmi esemény meg fog ismétlődni, vagy
hogy minden mozdulatunk, vagy az életünk egésze meg fog gépiesen ismétlődni,
hiszen ez egy babonás nézet lenne, amely kiragadja a lényeget eredeti összefüggéséből és leegyszerűsítve gépiesíti. Csakis azok a
jelenségek ismétlődnek meg, amelyekre a Világegyetem élő természetének
biztosítására szükség van! Ha pedig ily módon közelebb kerülünk a pitagorászi “örök körforgás” néven félreértelmezett tétel
eredeti értelméhez, akkor kikerülhetünk az örök körforgás taposómalmából is,
ahogy azt könyvünk későbbi fejezetében látni fogjuk.
A pitagorászi
hagyomány alapja
A pitagorászi
hagyomány négy alapvető elemét sorra véve most már világosabban, teljesebb
értelemmel mondhatjuk ki, hogy a pitagorászi tanítás
lényegében a mágikus világlátáson alapszik. Ez a mágikus világlátás a világ
lényegi életében végső elveket érzékel, innen fakad a végső elvek eszméje is.
Ez a lényegi vonal az, ahol a mai világ egyetlen előremutató tényezője, a
tudomány fejlődése a mágikus világlátásnak köszönheti létét, megszületését és
kifejlődését. És fordítva: a modern tudomány előrehaladásával egyre nagyobb
mértékben igazolja a pitagorászi világlátás
lényegének helytálló mivoltát. Az Új Brit Enciklopédia (1988, 834) a fizikai
tudományokról ezt írja: “A fizikai tudományok végső soron a klasszikus
Görögországban létrejött racionalisztikus
materializmusból erednek, amely maga a világ mágikus és mítikus
nézeteiből fejlődött ki. A görög filozófusok a 6. és 5. században elhagyták a
költők animizmusát és a világot a hétköznapi érzékelhető természeti folyamatok fogalmaival magyarázták”. Igen, itt az a vízválasztó, aminek
mélységeibe bepillanthatunk. Túl a lexikon azon tárgyi tévedésén, hogy “görög
filozófusok a 6. és 5. században elhagyták a költők animizmusát” (animizmus: az
"anima", lélek szóból ered, és a lélek
valóságának tanát jelenti), hiszen sem Szókratész, sem Platón, sem
Arisztotelész nem hagyta el az animizmust, fölmerül a kérdés: miért is kellett
volna elhagyni az animizmust, és felcserélni a materializmussal? Azért, mert
amit a költők mondanak, az eleve feltétlenül biztos, hogy valótlan? Mert a
költők a hagyományos világkép alapján szemlélik a világot? És a hagyomány
egészen biztosan téves? Így van ez az animizmus terén is? De mióta váltak a
költők hiteltelenné – ha Homérosz még azt vallotta, hogy a költő legfontosabb
feladata az igazság feltárása? Vagy csak azért kell megszabadulni az
animizmustól, igazságértékétől függetlenül, mert “idegen vércsepp a görög
vénában”? De miféle vér folyt a görög vénában, ha szembe helyezkedett az egész
akkori világgal, azok kultúráit barbárnak minősítve, és szembe helyezkedett az
emberiség egész szellemi múltjával, lebecsülve az ősök tudását? Vajon nem arról
van-e szó, hogy a görög kultúra vált idegen vércseppé az emberiség
kultúrájában? Vajon nem arról van-e szó, hogy a görögségnél kialakult
talajtalanság, barbárság, az írásbeliség-nélküliségbe süllyedés évszázadainak
emléke vezetett a kisebbrendűségi érzés ellensúlyozásának szánt gőgösséghez, a
görög költők, minden más kultúra, sőt minden más filozófus, igazság
lenézéséhez? Vajon nem arról van-e szó, hogy a görögségben öltött jószerivel
először testet az emberiség újkeletű, általánosan
terjedő betegsége, az egyetemes, átfogó igazság megtagadására alapozott anyagias
fejlődés?
A mágikus világlátás megvilágítása
Érdemes felfigyelni az Új Brit
Enciklopédia idézett részében arra, hogyan említi meg a modern tudomány
alapjául a mágikus, mítikus nézeteket, majd hogyan
tér át az animizmus elutasítására. Most akkor mágikus nézeteket vagy animista
nézeteket kell elutasítani? Vagy a mágikusak megtarthatók, az animisták
elvetendők? Inkább úgy fest a helyzet, mintha a “mágikus” és az “animisztikus” nézeteket az enciklopédia egybemosná. De
azonosnak tekinthető-e az animizmus és a mágikus világlátás szemlélete? Egy
másik kérdés is felmerül: ha a tudomány a mágikus nézeteken alapszik, akkor a
tudomány vajon nem saját alapját tagadja meg, amikor elutasítja őket?
A kérdés tisztázáshoz forduljunk a
lexikonokhoz, enciklopédiákhoz. Az amerikai Filozófiai és Pszichológiai Szótár
(Dict. of Phil. and Psych., 1901, 1: 48) megállapítja, hogy három értelemben
alkalmazzák az animizmus kifejezést. (1) az egész természet elevenségének hite,
amely nem jelenti egyúttal a látható testektől különböző tényezők létét; (2) az
a hit, hogy a testekben egy tőlük különböző valami lakozik; ez a valami azonban
lehet anyagi; (3) a hit, hogy a testeket elhunyt emberek kísértetei lakják vagy elevenítik meg. A (2) értelmezést Tylor alkalmazza, a (3)-t Spencer…Az animizmus egyik vagy másik alakjában egyike a legrégibb
elveknek, áthatja a primitív népek filozófiáját, és nyomát a kultúra minden
állomásán ott hagyta, egészen máig hatóan. Legjellemzőbb alkalmazása a
természeti erők magyarázata…A Napot és a Holdat, a szelet és az esőt, az
aratást és az ínséget eleven lényeknek fogták fel, akiktől félni kell és le kell őket csillapítani, imádni kell és
kiszolgálni”.
Vegyük észre, hogy ha az animizmus
legjellemzőbb alkalmazása a természeti erők magyarázata, akkor ennyiben az
animizmus valóban a tudományos indíttatással közös. Szembesítve az (1)
értelmezést a materializmussal vagy a naturalizmussal, az animizmus nyilván nem
tartja a fizikát egyedül illetékesnek a Természet vizsgálatában, hiszen a
fizika csak az élettelen jelenségvilág vizsgálatára alkalmas. Másrészt, ha az
(1) értelmezést kicsit kitágítjuk-pontosítjuk, akkor eljutunk az Élő
Világegyetem eszméjéhez. Az Élő Világegyetem eszméje pedig, ahogy fentebb
láttuk, a mágikus világnézet kifejeződése. A mágikus világszemlélet
pedig az ókori kultúrák legfejlettebb formáiban, az ókori magaskultúrákban,
a Kárpát-medencében az ősi írást kialakító magyar kultúrkörben, Közép-Ázsiában
pedig a suméroknál, a káldeusoknál, a párthusoknál található. Így az animizmus és a mágikus
világlátás összehasonlító vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy a helyzet
kísértetiesen hasonló a sámánizmus és a mágus vallás,
a mágikus világlátás viszonyához. A sámánizmus egy újkeletű
kifejezés, fejletlen kultúrájú népek bizonyos hiedelmeinek jellemzésére. A
mágus vallás az ókori ismert világ kimagaslóan legfejlettebb kultúrájának
gondolatrendszere. A kettő nem ugyanaz, ahogy az üveggyöngyökkel játszó
bennszülöttek és az üveggyöngyöket létrehozó technológia anyagi fejlettsége sem
áll egy színvonalon. Ugyanez a hamis beállítás áll fenn az animizmus és a
mágikus világlátás összekeverésében. Az animizmus egy újkeletű
kifejezés a 19. századi természeti népek kultúrájának jellemzésére. A mágikus
világlátás az ókori magyar magaskultúra jellemzője. A
kettő nem ugyanaz. A beállítás ugyanabba az irányba visz el, ugyanabba az
irányba igyekszik terelni felfogásunkat: a mágikus magaskultúra fejletlen, visszafejlődött, szervetlenül és
töredékesen tengődő hiedelmekkel lefedése irányába. Ez a beállítás az értékeset,
a magasan fejlettet igyekszik értéktelen látszatúvá tenni. Ezzel
pedig a valóságot hamisítja meg, és a hamisítás nem marad következmények
nélkül: a hamisítás butít.
Animizmus és mágikus rendszer
Vajon milyen alapon dönti el egy
modern tudós, egy adott ősi kultúra anyagi nyomainak, régészeti emlékeinek
feltárása során, hogy animista vagy mágikus nézeteket vallottak a kultúra
megalkotói? A helyzet ma egyértelmű: a kérdés fel sem merül, hiszen a mágikus
világlátás alaptermészetét egyrészt túlnyomórészt alapvetően félreértelmezték,
félreértették, másrészt a gyakorlatban egy-egy kultúrkör jellemzésére mindmáig
nem alkalmazták, legfeljebb részlegesen. Ugyanez vonatkozik a többi, hasonló
nézetkörre: az ióni filozófusoknál a “hylozoizmus”
néven ismert felfogás az “élő anyag”-ról, arról, hogy minden él, nehezen
különböztethető meg az animizmustól. Mégis, az animizmust általában
elmarasztalják, mint primitív nézetet, a milétoszi filozófusok
pedig hylozoizmusukkal együtt az emberi történelem
legnagyobb gondolkodói között vannak számontartva.
Hasonlóképpen, a pánpszichizmus, amely szerint minden
létező bír egyfajta lelkiséggel, nem egykönnyen különböztethető meg a minden
létezőt lelkiséggel megelevenítő animizmustól. Mégis, az indiai Védák pánpszichizmusukkal együtt
az emberiség legértékesebb kultúrkincsei közé
számítanak. Valóban, Guthrie
(1962, 66) megjegyzi, hogy a görög hylozoizmus
könnyen lehet a görög animizmus maradványa. “Az animizmus, a pánpszichizmus és a hylozoizmus
közötti megkülönböztetés nem világos a korai görög filozófiában” – írja az Új
Katolikus Enciklopédia (Bonansea, 1967, 7: 285). Így tehát könnyen lehet, hogy a görög
filozófiában kezdettől fogva meglevő, mégis
időről-időre háttérbe kerülő, majd, a jelek szerint ismételt külső hatásra ismét
bekerülő animizmus-hylozoizmus-pánpszichizmus-panteizmus-organicizmus
valójában a kortárs mágikus kultúrák (magyar, káldeus)
görög értelmezésbe beleférő lenyomata. Ez az értelmezés összevág a görög
materialista racionalizmus folytonos küzdelmével az animizmus-hylozoizmus
ellen, hiszen egy materialista, egyoldalú racionalizmus nem képes felfogni a
többszintű racionalizmus mágikus mivoltát.
Kirk, Raven és Schofield (1998, 154) a hylozoizmus
három válfaját különböztetik meg. “Ezek a következők:
az a föltételezés, hogy valamiképpen abszolút minden dolog eleven;
az a meggyőződés, hogy a világot áthatja az élet, s hogy számos része, mely
élettelennek látszik, valójában eleven;
arra
való hajlandóság, hogy a világot mint egészet,
bármilyen legyen is részletekbe menő fölépítése, egyetlen, eleven
organizmusnak tekintsük.
Az első lehetőség az
általános előfeltevésnek szélsőséges, ám a görög gondolkodás univerzáló hajlamát tekintve nem lehetetlen formája; azt
lehet mondani, bizonyos értelemben ez jelenik meg Xenophanésznál.
Thalész nézete…erősen a második felfogáshoz közelít. A
harmadik pedig a világ történetére vonatkozó…régi geneológiai szemlélet mélyén van jelen…amely bizonyos
fokig megmaradt a filozófiai kozmogónia újabb, racionalizált formájában is”.
Ennek kapcsán Kirk, Raven
és Schofield (1998, 154) megjegyzik, hogy az
“animizmus természetesen oly régi, mint maga az ember”.
A Kozmosz fogalmának rejtélye így
elvezet bennünket a mágikus szemlélet rejtélyéhez. Az Oxford Classical Dictionary (Versnel, 1996, 908) a mágikus címszónál a következőket
írja: “a “mágikus” kifejezés felhangjai nem voltak szükségképpen negatívak…Nemsokára azonban a “magos”-t a görög “goné”
(bűvész) kétséges praktikáival azonosították, ami miatt a csalás és
pénzsóvárság negatív mellékértelme kezdte kísérni, mint például Szophoklésznél.
Mégis, a késő antikvitásban különösen a görög “Mágikus Papírok”-ban a mágos visszanyerte eredeti jelentését, a “varázsló”-hoz
némileg hasonló értelmét…A görög filozófia általában
elvetette a mágiát”. Az angol nagyszótár, az Oxford English Dictionary
(1989, IX: 185) a “Magian” címszó alatt a következőket írja: “1875 LIGHTFOOT Comm. Coloss. 151 Akkor volt ez…amikor a mágikus rendszer meggyökerezett Kis-Ázsiában; 1877
Outlines Hist. Relig. 165 A mágusok pre-szemita és pre-árja papi
törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. A mágusokról pedig (1989, IX:202-203):
“c1400 Three Kings Cologne 49 Szent Ausztin azt
mondta, hogy a mágus szó káldeai nyelven annyi, mint
ha azt mondanánk, filozófus; 1555 WATREMAN Fordle of Facions II. vii K iv b (Perzsiában) a mágusok
(azaz a természet titkaiban járatos emberek)”. 1614-ben SYLVESTER Bethulias Rescue v. 301
megemlíti, hogy a párthusoknak is voltak mágusaik (u.
ott).
Diogenes Laertius
“A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül
született munkájában megírja, hogy a mágusok az egyiptomiaknál is ősibbek. Művének első mondatai szerint “Vannak olyanok,
akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött el.
Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a perzsáknak voltak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusai,
az indiaiaknak gimnoszofistái; a kelták és gallok
között a druidák népe”. Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a
mágusoknál (Gnoli, 1993, 80). “A mágusok részrehajlás
és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb
tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul” (Stanley,
1731, 250). Babilon mágus papjait “káldeus” néven
ismeri a történelem (Gnoli, 1993, 80). A mágusok
voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei,
mint például Pitagorász, Démokritosz,
Platón, és “ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” (Humbach,
1978, Gnoli, 1993, 80). “A mágusok a Napkultusz papi
kasztja” (Redards, 1965, 1809). “A káldeus orákulumok (a mágusok szent mondásai) bizonyára
nemcsak a tűz és a Nap tiszteletének előírásait tartalmazták” (Dodds, 1951, 285). Francois Lenormant
1877-ben megjelent, és 1999-ben újra kiadott könyve, a Káldeus
Mágia, a ninivei királyi palota könyvtára egyik
nagytáblájának fordításán alapszik. Lenormant (1999,
113) könyvében megállapítja, hogy a káldeus mágusok a
világ lényegét végső elvekre vezették vissza. Az első és egyedülálló elv,
amitől minden más származott, az “ILU”, aminek jelentése: Isten, Jó, az
“egy isten”. A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok
a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör, 1993, 530). A
Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar
inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar vallás papjait mindig “mágus”-ként, az
öreg főpapokat “pontifex magorum”
néven illetik (Fehér, 1999, 197). “Pontifex” néven a
római papság négy kollégiumának egyikét nevezték (North,
1996, 1219).
(folyt. köv.)