Megjelent: KAPU 2003.04, 42-44

A Kozmosz fogalmának rejtélye - 4. rész

A Kozmosz fogalmának megjelenése a nyugati civilizációban rejtélyt hordoz magában. Egyrészt a Kozmosz fogalma minden kultúra legalapvetőbb fogalma. Minden mitológia központi elemei a kozmogonikus mítoszok, és a kozmogonikus mítoszok kulcsfogalma éppen a Kozmosz. A kozmogonikus mítoszok évezredekkel (évtízezredekkel) megelőzték a nyugati civilizációt. Ugyanakkor a nyugati civiliázció alap-kultúrájában, az antik görögségben a Kozmosz fogalma csak Pitagorásznál tűnt föl először. A rejtélyt tovább hangsúlyozza, hogy minden jel szerint Pitagorász is kívülről, a szkíta vagy a káldeus mágusoktól, valószínűleg a szkíta Abar nevű mágustól vette át a Kozmoszról kialakított magasszintű képzeteket a mágikus rendszer sok más elemével együtt. A mágikus rendszerről, néhány fennmaradt nyomáról előző számunkban írtunk. Most tovább követjük a mágikus rendszer megvilágítása révén a Kozmosz fogalmának rejtélyét, tovább nyomozunk azután, hogyan jelent meg ez a fogalom, mennyire jelentett újdonságot a görögség számára, és hogyan tudjuk mai ésszel felfogni a mágikus rendszerbeli Kozmosz-fogalmat.

A Kozmosz lenyűgöző szépségének forrása

Az amerikai nagyszótár, a Websters’ Third New International Dictionary (1986, 2: 1358) azt írja a “mágikus” címszó alatt: “2b: valami, ami úgy tűnik, bűvöletbe ejt, vagy a másvilágiság hatását adja”. Vessük össze ezt a Magyar Nyelv Értelmező Szótárában (1979, IV: 905) találhatóval: “A mágikus – olyan <képesség, megnyilatkozás>, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni; bűvös, lenyűgöző, varázsos”. Miről van itt szó? Az animizmus és a mágikus szemlélet, bár sok szempontból nehezen különböztethetők meg, mégis mintha kezdene különválni, mintha már pontosabban látnánk, miben is áll különbségük. De képesek vagyunk megérteni, ésszel, hogyan lehet valóságos alapja egy ilyen “másvilági”, lenyűgöző, bűvös hatásnak?

Azt hiszem, minden adott már ahhoz, hogy megérthessük a mágikus és az animista szemlélet azonosságát és különbségét, és ennek a kérdésnek megoldása vezet el bennünket a Kozmosz fogalma rejtélyének megoldásához is. Az animista szemléletben minden eleven, tehát minden él. Pontosabban, az élet áthatja a világot, az élet maga pedig az a jelenség, amikor a testi jelenségeket a lélek elve irányítja. Ez a felfogás az ókori görög filozófia kezdeténél található (Eisler, 1927, 1: 52), és az a tény, hogy a lelket elvként fogták fel, az élet elveként, visszautal a káldeus őselvekre (lásd fent). Ha pedig a káldeusok a mágikus rendszerben gondolkodtak, akkor az animizmusnak ez a tudományos válfaja a mágikus kultúrkörből ered. Az animizmus másik válfaja a primitív népeknél jelentkező hiedelem, ami szerint az emberben és a természeti tárgyakban lélek vagy szellem található (u. ott). Ez a nem-tudományos megfogalmazás is lehet az ős egyetemes mágikus kultúra nyoma, hiszen nem áll ellentétben az animizmus tudományos megfogalmazásával. A mágikus felfogás szintén az élet egyetemességét vallja, az élet a világ első elve (Grandpierre, 2001). Az animizmus ismert formáira azonban nem jellemző a “bűvös, lenyűgöző, másvilági” élmény. Honnan eredhet? Hogyan lehetünk képesek ennek felfogására? Miféle “másvilági” élményről lehet itt szó, ha egyszer a mágikus rendszer jellemzője a tudományos, mélyreható ésszerűség, vagyis éppen lényegében tér el a ködös, megfoghatatlanságot sugalló miszticizmustól? Lehet-e világos és ésszerű a “másvilágiság”, ha egyszer egy világban élünk, az itteniben? És ha tényleg másvilági, hogyan nyűgözhet le bennünket itt, ezen a világon? És miért tartozik össze ilyen szorosan a mágikus másvilágiság és a lenyűgöző élmény?

Ahogy "Az Élő Világegyetem Könyve" c. munkámban láttuk (A fizikai törvények eredete fejezetben), a világ nem egy, hanem három végső valóságból áll: az anyagi, az élő és az értelmi valóságból. Minden valóság hármas alapú, és így minden gondolatunkat, érvelésünket ezen hármasság jegyében kellene végiggondolnunk. Ha az élettelen, anyagi jelenségvilág mellett, fölött létezik az élet világa, akkor ez azt jelenti, hogy az élet egyetemes elve mindent átjár, vagyis az az anyagiság, amely önmagában, laboratóriumi körülmények között, a fizikai kísérletekre előírt szigorú feltételek között jó közelítéssel élettelen viselkedést mutat, saját természeti körülményei és időléptéke szerint az anyagi viselkedés mellett egyben élő természetet is mutat. Így például az a kő, amely a Természetben jött létre, egy hegységképződési folyamat melléktermékeként, a fizikus számára tökéletesen élettelen. Ha viszont természeti összefüggéseiben vizsgáljuk, a kő egyszer megszületett, a Föld gyomrának felszínre kerülő anyagából; részt vesz a víz körforgásában; reggel a napkeltekor a fény-hősugarak hatására kitágul, éjjelre összehúzódik a hidegtől, mintha lélegezne (hasonlóan a virágok reggeli kinyílásához, esti összecsukódásához! Csak nem a kövek viselkedését erősítették föl a növények?); és életének évszázezrei alatt fokozatosan és méltósággal elporlad, észrevétlen elenyészik, talajjá lesz, vagy visszakerül a Föld gyomrába. Ha az élet valóság, mégpedig végső valóság, akkor – fogjuk fel! – ugyanolyan valóság, mint az anyagi. Sőt, figyelembe véve, hogy az élet képes parányi hatásai révén az anyagi viselkedést irányítani is, az élet valósága lényegibb, fontosabb, mint az anyagi valóságé. Már ott tartunk az animizmusnál; de a mágikus élmény eredetét nyomozva tovább kell hatolnunk. Ha egy valóság létezik, az anyagi, akkor minden hatás anyagi hatás. De mi van akkor, ha nemcsak egyfajta, anyagi valóság létezik? Ha létezik egy másfajta valóság is, akkor ez a másik valóság is képes hatni az anyagi valóságra. Így tehát nemcsak anyagi, hanem élő hatás is létezik egy kettős világban. Ez a hatás mágikus hatás, mert mágikus az a hatás, amelyben a belső világ eseményei, átrendeződései mintegy maguktól, vagyis látható anyagi közvetítés nélkül kiváltják az anyagi hatást. Így jutottunk el a mágikus szemlélet megértésének küszöbéhez és ellentmondásos értelmezésének okaihoz.

Az emberi történelem során többféle olyan megismerési módszer jött létre, amely gyakorlati szemléletű volt, a valóság anyagi átalakítására törekedett. Az egyik a mágikus kultúra, amelyben a szükséges anyagi változásokat az ember anyagi, élő és értelmi hatótényezőkkel érte el. A másik a racionális-materialista, amely a belső világban a nem-anyagi hatások tevékenységére építve a külső világból száműzte a nem-anyagi hatásokat. Abból, hogy a tudományos kutatómunka nem képzelhető el anélkül, hogy életerőnkkel, értelmi erőnkkel ne élnénk, következik, hogy a tudományos kutatómunka az életerő és az értelmi erő mágikus hatásán alapszik. Ha értelmünk nem lenne képes befolyásolni tudatműködésünket, nem lennénk képesek önállóan gondolkodni, az alkotó, elmélyült gondolkodás irányítása nem lehetne a kezünkben, illetve értelmünkben. Bármennyire is a felszínesség felé sodor az anyagelvű szemlélet, önálló gondolkodásunk kikapcsolására, mégis rákényszerül egy bizonyos fokig az alkotó gondolkodásra, még ha az alkotó gondolkodást a lehető legkisebb mértéket tűri is csak meg. Ebből pedig következik, hogy a materialista-racionális tudomány ma és minden időkben végső soron a mágikus hatáson alapszik: azon, hogy a magasabb létszintek képesek csodamód befolyásolni, sőt, értelmesen, szinte mindenféle értékelhető korlátozás nélkül irányítani szervezetünk, agyunk anyagi működését. Ha belegondolunk egy pillanatra, felfoghatjuk e mindennapi hatás szédítő erejét. A tény ugyanis a következő: gondolunk egyet, hopp! Szaladjunk! És már szaladunk is. Gondolatunk tetszésünk szerint képes megszületni, és tetszésünk szerint képesek vagyunk átadni magunkat neki (vagy ellenállni). A gondolat megszületése tehát szinte akadálytalan, észrevétlenül parányi energia tartozik hozzá, annyi, mint egy fény-elemé. De ugyanígy akadálytalan a gondolat érvényre jutása, hiszen senki és semmi nem akadályozhatja meg (természetes körülmények között), hogy szaladjunk, ha úgy tartja kedvünk. Ahogy felvillant agyunkban az ötlet, egy parányi fény-elem formájában, beindít agyi áramokat, bioáramokat, és amint az elhatározás is megszületik, az agyi áramok elkezdenek felerősödni és kiterjedni, erősödnek, erősödnek, fényük egyre erősödik és kiterjed, távoli területeken is kigyújtja fényeit, és szervezetünket hamarosan egy ünnepi fényekkel kigyújtott karácsonyfához hasonlóvá teszi, még pontosabban: egy megelevenedő, egyre elevenebben égő karácsonyfához. A bioáramok fölerősödésük során egész szervezetünket lenyűgözik, hatásuk alá kerítik, és akkor következik be a várt eredmény, és hopp! Szervezetünk egésze a levegőbe röpül! Ha ezt a figyelemre méltó jelenséget ember-közeli nyelven akarjuk leírni, és az indító fény-elemet olyan elemmel helyettesítjük, aminek létrehozására mi is képesek vagyunk, mint amilyen a hangképzés, akkor az esemény leírása a következőképpen fest: 1.) ssssss! Halk “ssss” hang hallatszik, megfelel a gondolat születésének; 2.) a halk “sss” felerősödik, “ssssh!” lesz belőle, jelezve, hogy az elhatározás megszületett, és 3.) szervezetünk a levegőbe röpül. Röviden össszefoglalva: ssss – sssh! – szervezetünk a levegőbe röpül. Parányi, testetlen gondolat következtében egy test a levegőbe röpül. Mi ez a jelenség, ha nem mágikus?

Ezek a meggondolások közvetlenül és tudományosan is követhetők. Nincs tehát lényegi ellentét a tudomány és a mágikus felfogás között. Fordítva: a tudomány legfontosabb létalapját éppen a mágikus hatás adja. A mágikus hatás jellegének megértését azonban a materializmus irányzatának kialakulása, az emberi felfogás egyre szűkebb anyagi keretek közé terelődése gátolja. A szűk, anyagi látásmód ugyanis a materializmusban csakis egy valóság, az anyagi létét ismeri el. Éppen ezért tagadni kénytelen a valóságot is, mégha ezt a valóság legnyilvánvalóbb eseteiben, mint például az alkotó gondolkodás, nem vallja nyíltan, és igyekszik leplezni, hogy ezen a téren következetlen módon hallgatólagosan elismeri az élet és az értelem anyagot irányító hatását.

De honnan ered a mágikus felfogás “lenyűgöző, varázslatos” eleme? Ennek is nyomába eredhetünk, ha megvizsgáljuk, miféle természetű az élet. Azt már kimutattuk, hogy az élet leglényegesebb eleme az érzékenység, az érzékenység pedig a legtöbb hatásra érzéketlen, de egyes hatásokra rendkívül érzékeny, és ezeket képes óriási, kozmikus mértékben (sok milliárdszorosan) fölerősíteni. Azt is láttuk, hogy az élet és az értelem világa közvetlenebbül, és szinte korlátlanul áll rendelkezésünkre. E kettő együtthatásakor tehát a várható eredmény: tetszésünk, vágyunk szerint korlátlanul, szabadon megvalósulnak érzéseink, gondolataink! És ha a belső valóság, érzéseink és gondolataink is valóságosak, akkor szabadságunk és teremtő képességünk látszó, érzékelhető korlátlansága csodaszerűen tág valóságot jelent! Létezik egy olyan valóság, amely a miénk, és amiben éppen legbensőbb természetünk képes alkotó módon kibontakozni! Szabadságunk, korlátlanságunk szinte követelménnyé teszi, hogy ebben a valóságban a legmagasabbra hajtó kiteljesedést kövessük! A legragyogóbb szépséget teremtsük meg! A legkáprázatosabb valóságot alakítsuk ki! Az élő és értelmi valóság valóságossága tehát egyben egy felszólítást is rejt magában: élj legmélyebb természeted szerint, teremtsd meg legmagasabb kiteljesedésedet! Ez a legmagasabbra hajtó hatás a mágikus hatás lényege.

Ebben a kisiklatott, elidegenedett világban, amiben ma találjuk magunkat, az élet mágikus hatása meglehetősen rendkívülinek számít. Ahhoz, hogy átéljük, felfoghassuk, valami olyasminek kell történnie, ami az élet legmélyebb titkával függ össze, azzal a valamivel, ami éppen mert annyira rejtőző, ritkán fordul előre, és épp azért rejtőző, mert fénye szinte elviselhetetlenül vakító, elemi ereje félelmetes, szinte őrjítő. De vannak olyan létezők a világon, amelyek igazi mivoltát csak belső képességeink végső mozgósításával foghatjuk fel. Legszemélyesebb belső életerőnk olyan titkot rejt magában, amit a mai materialista vagy anyag-közeli felfogás már csak madártávlatból szemlél. Az anyagias gondolkodás az élettől elrugaszkodás révén igyekszik megtalálni szilárd talaját. Csakhogy mivel a világ élő, ezért az élettől elrugaszkodás egyben a valóságtól elrugaszkodást is jelenti. Igaz, az élet maga a változás, ezért úgy tűnhet, erre a folyton változó valóságra nem lehet építeni, ahogy egy folyton változó alapra sem lehet magas házat építeni. Ebben a kettős szorongattatásban, egyrészt az anyagi nem kizárólagos mivolta, másrészt az élő és szellemi belső, szabad természete adta szorongattatásban egyszerű megoldás nincs, és az egyetlen követhető irány a magasabb szintű megértés felé törekvés. Ebben a kettős szorongattatásban, az élet és az anyag elve kettős valóságának érzékelésében, és a közöttük feszülő, felfelé ívelő kapcsolat érzékelésében alakult ki az emberiség őseredeti, mágikus gondolkodása, amit ebben az értelemben Grandpierre K. Endre fedezett fel először (1992, 2000).

Ha az élet maga is egy egyetemes, kozmikus valóság, akkor az életerő maga is kozmikus természetű. A kozmikus életerő pedig, éppen mert külső érzékszervekkel láthatatlan, csakis a belső, érzelmi-értelmi összehangoltság állapotában közelíthető meg. Ahogy belső érzékelésünkkel ráhangolódunk erre a kozmikus életvilágra, figyelmünk fényétől észrevétlenül megelevenednek belső világunk jelenségei, és ily módon képessé válunk a valóságos, alkotó érzékelésre, arra az érzékelésre, amely a lényegre irányulva a kozmikus életerő feléledése során értelmi összefüggéseket tár fel. Ez a feltáró, alkotó tevékenység ahhoz hasonlítható, amikor egy vak megtanul látni, és ahogy alkotó módon fejleszti látását, lassan kibontakozik előtte egy addig soha nem sejtett szépségű táj. A kozmikus életerőre ráhangolódva figyelmünk éltető fényétől lassan feléled a kozmikus életvilág bensőséges, élő természete. És mivel az élet lényege az érzékenység, és a vele járó felerősítés, a kozmikus életerőre történő belső ráhangolódás gondolataink megelevenedésével, vagyis gondolati életerőnk felerősödésével jár együtt! Ez a hatás rendkívül figyelemre méltó, és közelebbről tanulmányozandó természetű, hiszen bár teljesen logikus, logikai alapon jön létre, mégis ritkán leljük párját az anyagi világban. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy egyre tisztábban látjuk a kibontakozó belső tájat. Arról is szó van, hogy eközben, mivel az előttünk kibontakozó táj – él, szemünk előtt elevenedik fel, ezért eközben belső látóerőnk is egyre erősödik! Ez pedig rendkívüli hatás, másképp szinte nem is lehet elnevezni, mint varázslatos hatásnak, amiben maga a résztvevő, érzékelő szem lényege alakul át, amely magától, magától a természeti-logikai törvényszerűség által egyre rohamosabban, vagyis ellenállhatatlanul megelevenedik! Az ilyen szemre nem lehet megfelelőbb jelzőt találni, mint a varázslatos szem, mágikus szem, varázsszem kifejezést! Ez a varázslatos hatás éppen rohamos, egyre erősödő, önmagát erősítő, önmagát felélesztő hatása miatt valósággal szédítő, varázslatos tisztaságba szédületként borítja el elménket, ellenállhatatlanul. A teljesebb, átfogóbb igazság szele ez, az az ellenállhatatlan, bűvös szél, amely az anyagias szemlélet számára valóságosan másvilági jellegű, mégis valóságos. Másvilági, hiszen éppen lényegében tér el a megszokott, különösebb értelmi erőfeszítés nélkül adott világtól. Másvilági, hiszen élet-lényegű, ami éppen lényegében tér el az élettelen-lényegű, anyagias szemlélettől. Másvilági, és ugyanakkor szükségszerűen, törvényszerűen bűvös, elragadó, lenyűgöző és ellenállhatatlan, hiszen felfogásának, érzékelésének alapja, hogy érzékelése közben maga az érzékelés is lényegében átalakul, meghaladja gépies, élettelen sémáit, és valóságos élettel telítődve alkotóerejét képes kibontakoztatni.

Figyelmünk az élet világa felé röpül, csodálatos, légies madárként, és eközben az élet erejét a legvégsőkig kiterjeszti, amikor már csak engedni, hagyni kell szárnyalni, engedni szárnyait kiterjeszteni oda, ahol az élet ereje megmámorosodva teremni és teremteni kezd. Ez a féktelen tűz, a teremtő életerő mindig életünk csak értelmünkkel elérhető, megközelíthető határán lobog; aki meri, megközelítheti, ahogy az ősember is megközelítette és imádta a tüzet. Ez a tűzistenség maga az élet, és egyben az a lélek, amely az élet világának megismerésében feléledve ebben a feléledésben önmaga lényegét, kiteljesedését ismeri fel; az a lélek ez, ami a Napban is lobog, ami minden élet forrása, tovább és magasabbra hajtója, ez az égre, az ég felé hajtó vágy, a végtelen láng. A megismerő értelem és lélek önmaga igazi természetét csak a végső valóságok megközelítésével, az élet és az értelem világának felfogásával ismerheti meg. Az élet lényege csakis a lélek által ismerhető meg, a lélek lényege pedig csakis az élet világának megközelítésével. Ha pedig az élet lényege a lélek révén, a lélek lényege pedig az élet révén fogható fel, akkor a kettő, az élet és a lélek egylényegű kell legyen. Az a felismerés tehát, hogy az élet hajtóereje a lélek, valójában a mágikus érzékelés, a varázslatosan megelevenedő, megerősödő érzékelés révén jöhetett létre. Az animizmus tehát vagy felszínes képzetek alapján kialakult fél-igazságot jelent, vagy a mágikus, mélyrehatóan értelmi, mágikus logika révén létrejövő gondolkodáson alapszik.

A mágikus erejű életláng az élet megvilágosodásra sarkall, a legteljesebb vágyra, melynek csírája mindannyiunk mélyén ott él, lappang, ami az élet magasra jutását vágyja, akarja, sürgeti, ösztönzi, ami, ha istenigazából lobogni kezd, teremteni kezd, teremteni kezdi azt a világot, aminek a legmélyebb természeti szükségszerűségek, érzésbeli és értelembeli törvényszerűségek alapján létre kell jönnie. Amikor a mágikus érzékelés bennünk föléled, és eljut kiteljesedése küszöbéig, a Mindenség és minden, minden mint egy magától, szinte mágnesesen mozgásba jön, kiteljesedése felé zuhan, átjárva a bűvös erőtől, ami minden élőnek a magja, mag ereje, belseje, széke, lelke, amitől minden élni kezd és továbbteremti a Természetet. A mágikus érzékelés életélményét a mágusok kultúrájából a régi magyarság őrizte meg legtovább. Ha a kozmikus életerő közelítő figyelmünk hatására rejtekéből előtűnik, mágikus, lenyűgöző hatása alól szinte lehetetlen szabadulni, mert magyarosan kitombolja tündöklő erejét, az erőt, amit szinte csak révületben érzékelhetünk, révületben, ami átvisz a magasabb élet világába, ami elménket megmámorosítva átvisz minket a teremtő Világba, ahonnan jöttünk, amiből keletkezett a Természet, a csillagok, a galaxisok, amitől a világ világolni kezdett, aminek emlékeit őrizve a regősök regölték el öreg időkben, amit legrégibb regéink őriznek, ami az a Teremtő világ, ahol – emberek – örök reggel van, mert örökké kel a Nap, mert mindig akkor érkezünk, amikor kel a Nap, mert ez a teljesebb valóságban világító Nap éppen az élet felé röpülő saját tulajdon értelmünk.