Megjelent:
Elixír, 2005 augusztus
Emberi
teljességünk hajtóereje: a világösztön
Van valami, ami nem engedi, hogy az ember bezáruljon, begyepesedett,
befejezett, lemondó lénnyé váljon, és feladja részvételét a Kozmosz
küldetésében: a kíváncsiság. És ez a rendkívüli tulajdonság, amely annyira
kilóg a sémákból, legjobban talán a gyermekekben, a kamaszokban található meg,
elsősorban a játékos tevékenységben. Mi
célt szolgál vajon a játék, és miért oly elterjedt az állatvilágban? Hogyan
képes örömet, élvezetet kiváltani anélkül, hogy közvetlen kapcsolata lenne az
ön- és fajfenntartással? A játék által kiváltott öröm, élvezet sokban közös az
emberi alkotás transzállapotával. Mit jutalmaz itt a Természet ilyen erősen?
Hiszen a játék nemcsak hogy nem célra, de nem is tárgyra irányuló tevékenység,
és annál inkább játék, minél inkább így van!
Kérdezzük
meg, kíváncsian: honnan ered a kíváncsiság? Létünk az emberi faj létén
alapszik, az emberi faj léte pedig a világ létén. Az
egyéni létet fenntartó természeti erő az életösztön, az emberi faj létét
fenntartó erő a fajfenntartó ösztön. És mivel az emberiség léte a világ létén
alapszik, szükségképpen létezik egy mélyebb ösztön is, a világösztön, amely
mind a fajfenntartó, mind az élet-ösztön alapja. A kíváncsiság a világ felé
irányul, a világgal való összekapcsolódásra sarkall,
arra, hogy tudjuk, milyen a világ, hová tart a világ, és hogy segítsük a
világot sorsa, rendeltetése felé.
Az
ösztönök a mai tudomány legrejtélyesebb, legalapvetőbb kérdésköréhez tartoznak.
Ösztönnek a tartósan, rendszeresen jelentkező, szinte leküzdhetetlen
késztetéseket nevezzük. Ilyen a lélegzetvételt követelő, szinte leküzdhetetlen
késztetés; a táplálkozásra irányuló késztetés; az életünk fenntartására
irányuló késztetés, például amikor életveszélybe kerülünk. Ez a létfenntartó
ösztön egyéni életünk fenntartását szolgálja. Aztán ilyen a fajfenntartó
ösztön. Ez az átfogóbb, egyéni életünkön túlmutató ösztön sarkall bennünket
utódok létrehozására, az utódok nevelésére, gondozására, és ide tartozik az
emberi együttérzés, a mások fájdalmában vagy örömében önkéntelen osztozás. Milyen
lenne életünk a fajfenntartási ösztön leküzdése esetén? Nem lennének utódaink,
és így életünket nem éreznénk teljesnek. S ha nem éreznénk együtt embertársainkkal,
életünk beszűkülne, örömeink megcsappannának, megsavanyodnának. Bár el lehet
tengeni-lengeni ideig-óráig fajfenntartási ösztönünk egészsége nélkül, az ilyen
élet beteg, csonka, lélektelen élet – és ha ez válna általánossá, az emberiség
kihalna.
Ha
mindezt végiggondoltuk, már könnyebb felismerni a világösztön létét. Hiszen az
ember nemcsak önmaga és mások iránt érez szinte leküzdhetetlen késztetéseket,
hanem az állatvilág, a növényvilág, és a Természet egésze iránt is! Nemcsak
arra vagyunk hajlamosak, hogy az emberekkel együtt érezzünk, hanem éppúgy az
állatokkal és a növényekkel is – sőt, az egész Természettel! És ott a
törvényszerűen jelentkező késztetés is: a kíváncsiság! Tartósan, rendszeresen
jelentkezik, szinte leküzdhetetlen erővel! Milyen is lenne életünk a
kíváncsiság nélkül? Borzasztó
belegondolni is! A kíváncsiság örvendező jelenléte nélkül életünk az unalom
tátongó szakadékába zuhan. A kíváncsiság örömteli, játékos késztetés –
kihunyása örömtelenné, merevvé tenne bennünket, elvesztenénk emberi
mivoltunkat! Gondoljuk el, milyen lenne egy kíváncsiságát vesztett emberiség!
Leállna minden játék, így a művészet is. Leállna a tudomány, hiszen a tudomány
fő hajtóereje a kíváncsiság, a felfedezés vágya. Leállna a beszélgetés, hiszen
ha nem vagyunk kíváncsiak a másikra, nem kezdünk beszélgetni vele. Kíváncsiság
nélkül az élet nem lenne élet! A kíváncsiság emberi létünk egyik legalapvetőbb,
nélkülözhetetlen hajtóereje!
A
kíváncsiság olyan vágyteli, örömteli késztetés, mint
a másik nem iránti érdeklődés. Hohó! Tulajdonképpen a másik nem iránti
érdeklődés is kíváncsiság! Minden szellemi-lelki késztetés, vágy, érdeklődés,
ami túlmutat egyéni létünk közvetlen adottságain, kíváncsiságot jelent! Ebben a
csodálatos késztetésben a világ a társunk, ahogy a szerelemben szerelmünk! És
ahogy a szerelem nemcsak utódok létrehozására, hanem társunkkal való lelki
kiteljesedésre is irányul, úgy a kíváncsiság a világgal való lelki-szellemi
kiteljesedésre irányul! A kíváncsiság tehát világ-szerelem, világ-ösztön!
Csodálatos,
hogy a kíváncsiság nemcsak az emberek, hanem az állatok világában is jelen van!
Ennek nem lehet más oka, mint az, hogy az állatvilág léte is az Élő Világegyetem
alkotó élettevékenységéből ered! Az állatvilág is egy eleven gyújtózsinór,
kozmikus érzés-folyamat, szerves része a nagy élő Egésznek – és ezért
természetes, hogy az állatok is kíváncsiak!
Bár
gyakran az ember sajátságának érezzük, a kíváncsiság az állatvilágban sokszor
rendkívül erősen jelentkezik. A róka például, amikor egy számára ismeretlen
tárgyra bukkan, gyakran valósággal megdermed, és leküzdhetetlen vágy ébred
benne, hogy megtudja, mivel áll szemben. Lelapulva, lassan cserkészi be, minden
ina, izma megfeszül, szinte egész testét átjárja a remegés. Amikor eléri,
mancsával megérinti, ide-oda borogatja, szájába veszi, minden érzékszervével
kitapasztalja, mit tud az a titokzatos tárgy. Addig nem nyughat, amíg mindent
meg nem tud a tárgyról, amit megtudhat.
A
modern embertől távoli kultúrákban a kíváncsiság ma is elemi erő. A természeti
népekben – ahogy Julius Lips
írja könyvében – állandóan él a törekvés, hogy a természeti erők
megnyilatkozásait felismerjék, bennük részt kapjanak, és, ha lehetséges, úrrá
legyenek felettük. Mert – próbáljuk újra és újra elolvasni, és hangosan kimondani,
ami most következik – „a természeti népek világában nincs véletlen: minden
dolognak vagy jelenségnek megvannak az okai és összefüggései, amelyek
megismerését feladatának tartja a primitív ember”. Hol van ettől a
szenvedélyes okkereséstől a modern ember? „A
természeti ember minden gondolata és cselekedete arra irányul, hogy a látható
világot mozgató láthatatlan okokat megismerje”. Hozzá képest a modern
felnőtt élete gyakran gépies, robotszerű élet. A mai átlagember reggel felkel,
aztán rohan a munkába (ami gyakran robot a számára), tíz óra múlva hazaér,
eszik, leül a tévé elé, és onnan a következő állomás az ágy. Nem járja át
napjait a felfedezés lázas, felvillanyozó izgalma, nem keres, nem kutat, nem
ízlelget, nem töri fel a titkokat. És ez a modern ember lenézi az állatvilágot,
lenézi a természeti népeket, a természeti népek életét, mindennapjait. Újkori
tudósaink versengenek abban, hogy a természeti népeket „fejletlen”,
„kezdetleges”, „elmaradt” jelzőkkel illessék, akiknek élete az éhhalál
fenyegető árnyékában, kíméletlen, durva viszonyok között zajlik, amely
pillanatnyi szünet nélküli, folyamatos élet-halál küzdelemre kényszeríti őket.
Nemrég egy egyetemista 18 hónapot töltött a kalahári-sivatag szélén élő kung Szan busman törzs között.
Tapasztalatai megdöntik az általános vélekedéseket. A kungok
átlagosan két és fél napot dolgoznak egy héten, s mert munkanapjuk 6 órás, a
heti munkaidő 15 óra. És mindezt olyan étrendért, amely jócskán meghaladja a
nyugati szabványokat. A fiataloknak van idejük arra, hogy játsszanak,
mulassanak, társasági életet éljenek, sőt bátorítják is őket. A teljes népesség
10%-a nyugalomba vonult, s őket a közösség megbecsüli tapasztalataikért és a
környező világ ismeretéért. A természeti népek természetismerete sokkal
elmélyültebb, mint a modern városlakóé, aki már a csillagképeket sem ismeri,
sőt, lassan már az eget sem látja. A tévézés pedig nem
vezet sehova, nem a valóságról szól, hanem egy mű-világról, amelyben a pénz és
az erőszak az úr. Egy nemzetközi kutatócsoport 18 éves munkájának felmérése
szerint a tévézés feszültséget termel a nézőkben, és ez egy bizonyos küszöb
felett agressziót, erőszakos cselekményeket, bűnözést szül. Kimutatták, hogy
azok között a kamasz fiúk között, akik tizenéves korukban naponta három óránál
többet néztek tévét, az erőszakos cselekmények száma óriási: 45%! Magyarországon pedig az országos átlag: 4-5 óra!
A
kíváncsiság mértéke, úgy tűnik, legerősebb a gyermekeknél, a természeti
népeknél, az állatoknál, és leggyengébb a modern társadalom taposómalmába
kényszerült embernél. A tudás megbecsülése drámaian lecsökkent. 2 500 éve Anaxagorász még azt írta: „Az élet célja a Nap, a Hold,
és az egek tanulmányozása”. És tekintve, hogy a görögök filozófusokat az
akkori fiatalok tömegesen keresték fel, s kérték őket, hadd tanulhassanak
tőlük, még fizetnek is érte, s szinte mindegyiknek iskolája volt, úgy tűnik, Anaxagorász nézete az akkori közvélekedést tükrözi. A mai
filozófusokat nem ostromolják tömegesen az utcáról bejövők, vagy messze földről
hozzájuk utazók, hogy szeretnének hozzájuk szegődni, néhány évet tanulni.
Az
ösztönök az Élő Világegyetem hajtóerői a Kozmosz sorsának kibontakozása felé. A
kozmikus ösztön, a kíváncsiság kérdezi: honnan jöttünk, hová megyünk? A
kíváncsiság öröme a Világegyetem végtelen boldogsággal telítettségéből fakad,
és afelé hajt bennünket. Legemberibb, legtisztább formájában a kíváncsiság az
emberek, a világ sorsa iránti érdeklődést jelenti, a vágyat, hogy életünkkel
segítsük a Világegyetem kiteljesedését, szépségének, boldogságának
megerősödését, jövőjét, rendeltetésének betöltését. Az igazi kíváncsiságban
maga a Világegyetem éled fel, csodaereje belső érdeklődésünk otthonos melegénél
tud megerősödni, kibontakozni. Elkerülhetetlen, kozmikus törvény, minden
törvénynél szükségszerűbb kozmikus törvény, hogy a Világegyetem a Szépség, a
Boldogság, az Élet kiteljesedése felé haladjon.
Grandpierre
Attila
csillagász,
zenész