Megjelent:
KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2008.10, 70-73. o.
Grandpierre
Attila:
A lovas népek zenéjének újjászületése
Mottó:
Az őserejű népzene
maga a Világegyetem
teremtőereje, égi erő –
legyőzhetetlen,
megalkuvás nélküli erő.
Az igazi, őserejű népzene
a Mindenség lelki kiteljesedésének foglalata,
a kozmikus érzések virágzásának földi párja.
Bartók Béla életének
központjában a népzene állt. Bartók Béla az egyetemes zenetörténet egyik
legkiemelkedőbb alakja volt. Ezért is rendkívüli a jelentősége Bartók Béla népzene-meghatározásának.
Ráadásul Bartók Béla az igazi népzene olyan mélyreható meghatározását adta,
amelynek szemlélete, világképe messze meghaladta az azóta eltelt évszázad
világképét. Ezért a modern kor éppen Bartók népzene-felfogását nem értette meg.
Miben is állt Bartók népzene-felfogása?
Bartók 1925-ben írta meg „A népzene forrásainál” c. tanulmányát, amely „A
népzenéről” címmel szerkesztett gyűjteményes tanulmánykötetben a Gondolkodó
Magyarok c. sorozatban 1981-ben is napvilágot látott. Ennek bevezetőjében
Szigethy Gábor végleg eltemette a régi paraszti kultúrát, s vele népzenénket.
De kihalhat-e a népzene? Lehetséges-e, hogy a népzene csak egy múló epizód a
zene történetében? Vagy fordítva, a népzene adja minden időben a zene valódi,
örök lényegét? Bartók megfogalmazása az „igazi népzenéről” azt mutatja, hogy
Bartók szerint létezik a népzenének egy igazi válfaja. És mivel ezt az igazi
népzenét Bartók szerint egy természeti erő szüli, és a természeti erő örök
törvényt hordoz, ezért váratlanul, a modern szemléletet újból alapvetően
meghaladó következtetésre jutunk: az igazi népzene a zene örök formája, az
Örökkévalóság zenei megvalósulása.
De lássuk, hogyan, milyen úton jutott Bartók korszakalkotó felismerésére!
„Az igazi népzene olyan
dallamokra épül, melyek magukon viselik egy adott nemzet paraszti zenei
stílusának sajátos bélyegét. Hogyan keletkezett? Hosszú időn keresztül azt
tartották, hogy ez a muzsika misztikus módon, az egész nemzet együttes
erőfeszítése útján jött létre. Ez a vélemény azonban, még ha elfogadhatónak is
tartanánk, nem ad feleletet alapvető kérdésünkre. Némelyek feltételezik, hogy a
népi melódiákat a néprétegekből származó, egyes kiemelkedő egyéniségek
alkották. Sajnos, ezt a feltevést eddig egyetlen pozitíven megállapított tény
sem támasztotta alá; ezenkívül pszichológiai szempontból sem látszik hitelt
érdemlőnek.” (Bartók, 1981, 13. o.) Valóban, kiemelkedő egyéniségek egész sora
alkotott kiemelkedő műveket évezredek során át, mégsem lett ettől zenéjük népzene,
gondoljunk például Bach, Beethoven, vagy Verdi zenéjére. Ennek oka, hogy
beilleszkedtek koruk szellemiségébe, alárendelték saját szellemiségüket a kor
szellemének, elfogadták a műzene „magas művészet” mivoltát, és a kor
elvárásainak megfelelően a műzene keretei között alkottak. Maradna az első
magyarázat. Csakhogy ez az első magyarázat sem igazi magyarázat, mert csak a
népzene születésének egy fontos tulajdonságára, közösségi természetére utal, és
nem a miértjére, nem hajtóerejére, nem a lényegére.
Bartók tovább nyomoz: „A
magyarok népzene-kutatásai új hipotézist vetettek föl a parasztmuzsika
eredetére vonatkozóan. Kimutatták, hogy minden egyes nemzetnek megvan a maga sajátos
faji stílusa, mely bizonyos zenei beállítottságban nyilvánul meg.” Miről van
itt szó? Arról, hogy – ha nem is minden nemzetnek, de a magyar nemzetnek
bizonyosan – van egy olyan, veleszületett zenei beállítottsága, amit faji,
vagyis leszármazási, illetve eredeti nemzeti lényegeként magától a Természettől
kapott! A „faji” szó a mai, modern dogmákkal és tabukkal sújtott előítéletes
hitrendszerben tiltás alá esik. Csakhogy ha tárgyilagos, tudományos
megközelítésben vizsgáljuk, akkor beláthatjuk, hogy itt leszármazási
szempontról van szó. Arról, hogy a magyar nemzet természet szerint mindenekelőtt
egyetlen egységes leszármazási rendszert alkot, hiszen a családokból épül fel,
és a család még ma is „faji”, leszármazási alapon jön létre, akárcsak a
családokon túlmutató nagycsaládi, nemzetségi, nemzeti szerveződés. A faji
alapon velünk született zenei beállítottság tehát a Természettől, a Kozmosztól,
a Mindenségtől kapott ajándékot, zenei hajlamot és képességet, látásmódot
jelez!
Bartók hozzáteszi: ez a zenei
beállítottság minden hatást a maga képére formál, minden külső zenei befolyást
saját kifejezőerejének eszközéül használ fel.
Vagyis ez a veleszületett,
kozmikus ajándék-adottság önálló, végső alapja zenei ízlésünknek, egy önálló,
kozmikus, örök zenei alap, amely természet szerint minden külső hatást saját
épségének megvédésével, saját épségének kifejezésére használ fel!
De létezhet-e, hogy a
Világegyetem zenei beállítottságot hordoz? Létezhet-e, hogy az igazi népzene
közösségi teremtőereje a Mindenségből eredjen? Nem túlzott követelmény-e ez a
Kozmosszal szemben? Hiszen modern világképünk szerint a Világegyetem „minden
anyagi létező összessége” (Dictionary of Philosophy and Psychology), „az anyag
és az energia egész kozmikus rendszere, amelynek Földünk is része”; Encyclopedia
Britannica, 2007). Csakhogy ez elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy az
emberrel rendkívül sokféle szellemi beállítottság és képesség vele születik.
Így például a matematikai képesség, sőt a nyelv is egyfajta egyetemes, szavak
előtti, de szóalkotásra irányuló nyelvtani készségként velünk született (lásd
pl. Stephen Pinker könyveit a nyelvi ösztönről). Márpedig a nyelv is közösségi
alkotóerőt hordoz!
Ráadásul nemrég Grandpierre K.
Endre (2000, Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, Közösségi tudatmezők
az Aranykorban, World Futures) mutatta ki szigorú természettudományos érvelés
alapján, hogy az Aranykorban, az emberré válás évmilliókra kiterjedő hatalmas
korszakában az emberiség kozmikus közösségi teremtőerővel bírt. Vegyük
figyelembe ugyanis, hogy a Mindenség elsősorban nem anyag. Az anyag csak kölcsönhatások
következménye. Az ok, ami az anyagi világot szüli, a Kozmoszt átható
kölcsönhatásokból, a kölcsönhatások egységes rendszeréből adódik. A
Világegyetem kölcsönhatások gazdag rendszeréből áll. A kölcsönhatások
kölcsönössége, sokrétűsége, összetettsége és anyagot létrehozó mivolta a
kölcsönhatásoknak az emberi közösségekben tapasztalt közösségi jelleghez
hasonló, közösségi jelleget ad. A Világegyetem alapvetően kölcsönhatásokból és
ezek termékeiből áll.
A közösségi kölcsönhatások
nemcsak a ma figyelembe vett fizikai kölcsönhatásokra terjednek ki, hanem
éppúgy a biológiai, az öntudati, az ismert és ismeretlen kölcsönhatási
rendszerek egész egységes szervezetére. A modern felfogás az embert alapvetően
társadalmi lénynek fogja fel, mégpedig a modern társadalomnak alárendelt
lénynek, akinek természeti lény mivolta alantas, elnyomásra való, sötét
késztetésekből áll, és ezt egy „civilizált” ember igyekszik teljes egészében
alávetni a modern társadalomnak. Csakhogy a Természet törvényei fölött a földi
hatalmasságok szerencsére nem rendelkeznek, ezek időtállók, örökérvényűek. Az
ember Természettől kapott, veleszületett adottságai és képességei így ma is
elevenen élnek, és ezek között is elsősorban a Kozmosz közösségi teremtőerői. Az
ember elsősorban nem egyéni, hanem közösségi, kozmikus lény, érzékeli magában
és a világban élő énjével a közösségi kozmikus teremtőerőket.
Bartók észrevétele, ami szerint
az igazi népzene az egész nemzet közös erőfeszítésével születik, kezdi elnyerni
valószerű értelmezését. A kozmikus közösségi teremtőerők közösségben
meghatványozódnak. Ahhoz hasonlóan, ahogy egy óriás, egységes elv szerint épült
távcső messzeható horderejű, mert hordereje hatványozottan nő a távcső tükrének
területével, a tükröt alkotó elemi cellák számával, úgy a közösségi, egymás
hullámhosszára hangolt emberek közösségi teremtőerői is hatványozottan
érvényesülnek, ha egységesek, ha összehangoltak. Tíz ember közösségi
teremtőereje ezért százszorosa, százé tízezerszerese lehet az egyénének. Ha
pedig az egész nemzet összehangolódik, akkor lelki-szellemi képességeink
kozmikus hatóerőre, értelmi és átélő képességünk sokezer milliárdszorosra képes
erősödni. Ha pedig az egész emberiségre kiterjed, akkor ellenállhatatlan
lelki-szellemi irányítóerővé, kozmikus jelentőségű erővé válhat.
Az emberré válás éppen ezért a
Kozmosz közösségi alkotóerejének felfedezésén alapult, a legnagyobb, kozmikus
örömforrás, a Mindenség természetes érzés- és gondolatvilágának felfedezésén és
közösségi átélésén. Ezek az ősi közösségi találkozók valóban közösségi,
lelki-szellemi erőfeszítést jelentettek, a mindannyiunkban bennünk élő
természetes igénynek, az öröm legmagasabb fokú virágzásának csodálatos
találkozói, ünnepei voltak ezek a közösségi találkozók. Ezeken az ünnepeken, az
emberré válás hatalmas korszakának közösségi ünnepein emelkedett fel az emberi
öntudat fénye is a kozmikus magasságokba, megvilágítva, átélhetővé és érthetővé
téve a Mindenség titokzatos, emberarcú lényegét, kimeríthetetlen és folyton
önmagát kiteljesítő, boldog lényét. Ezeken az ünnepeken, a közösségi énekelés,
zene és gondolkodás ünnepein valóban az egész nemzet együttes lelki, érző és
gondolati képességei hatványozódhattak meg. Égig érő közösségi teremtőerő! Az
egész emberiséget átfogó erő! Ez a végső meghatványozó erő, a
lelket-szívet-észt megtáltosító erő!
Bartók így folytatja: „A fentebbi észrevételek alapján bizonyos
következtetéseket lehet levonni minden nemzet ős-zenéjének keletkezéséről. Ezt
a folyamatot ugyanaz a titokzatos fátyol fedi, mely az emberi beszéd
keletkezésének talányát. Ennek az ős-zenének maradványait fellelhetjük egyes
nemzetek hagyományaiban. E hűségre példa a legújabb magyar zene, melyben még ma
is dominál a magyar nép ázsiai bölcsőjéből kiemelt, őskori pentaton hangsor. A
népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan
alkotásainak eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az
alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő
szervezetei: a virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan
tökéletes a népzene.” (kiemelés: GA)
Láthatjuk, hogy Bartók is
összekapcsolja a népzene születését a beszéd születésével. Vegyük figyelembe,
hogy a legmagasabb és legtartósabb öröm és boldogság felé haladás nem más, mint
a Világegyetem közösségi teremtőerőiből fakadó érzések és gondolatok világtörvénye.
Ebből a kozmikus közösségi erőből fakad a virágok, az állatok tökéletessége és rendkívüli
szépsége. Gondoljuk el, hogy a virág a parányi, szinte jelentéktelennek látszó
magból fejlődik ki a magasra hajtó csodálatos életerő révén. A virág születését
kozmikus, természeti erő hajtja, a biológiai erő, az életerő. Egy természeti
erő, amely csodálatos kapcsolatban áll a szépséggel. A parányi mag sarjadásnak
indul, és testéből csodálatos tornyot emel, a növényi szárat, és miután a
legmagasabb tornyot építtette föl, amire csak képes, akkor jött el az ideje
annak, hogy megmutassa a kis növényke, hogy mi van belül: és kibontja csodaszép
szirmait, belső világának érzékeny, kifinomult szépségét, a legmagasabb szépség
kivirágzásnak világtörvényét követve. A biológiai életerő lényege tehát a
szépség világtörvényével egylényegű! Ez a világtörvény jelenik meg a játék
örömének világtörvényében is!
A zene, amikor igazán él, akkor játsszák. A játék, a játékos öröm, az
örömteli boldogság minden élet, minden élőlény íratlan, természeti
alaptörvénye. A legmagasabb szépség, öröm, kiteljesedés, virágzás törvénye az
élőlények érzésvilágának világtörvénye. Amikor a zene játékának öröme minden
más szempont fölötti, elsődleges és korlátlan, amikor az öröm önérvényesítésre,
ön-fokozásra és önmaga általi virágzásra alkalmassá válik, a zenei érzés
világtörvényei átveszik az irányítást a külsődleges szempontok felett. Az
ilyen, igazi zenét már nem külső hatások irányítják, mert öntörvényűen és elemi
erővel bontakozik ki. Grandpierre K. Endre a mágikus élmény, a mágikus
érzésvilág legfőbb jellemzőjeként épp ezt a két tulajdonságot állította: a
mágikus élmény az, amely öntörvényű és elemi erejű. Figyeljük meg, milyen
szorosan kapcsolódik Grandpierre K. Endre fenti meghatározása Bartók
népzene-meghatározásához! Bartók szerint az igazi népzene külső hatásoktól
függetlenül, természeti erő által születik. Grandpierre K. Endre szerint a
mágikus élmény nem külső hatásokra, hanem saját törvényeit teremtve születik.
Bartók szerint az igazi népzenét természeti erő szüli. Grandpierre K. Endre
szerint a mágikus élményt elemi erő szüli. Rendkívül fontos felfedezésre
jutottunk: az igazi népzene tehát mágikus élmény!
A zene lényege a legmagasabbra szárnyalás
Minden igazi, természet
szerinti emberi alkotás lényege az elérhető legnagyobb szépség, igazság, jóság.
Az élet lényege a legmagasabb, legmaradandóbb kiteljesedés. Ilyen a szerelem, az
igazi zene, az igazi, mágikus erejű alkotás, az igazi, mágikus önmegfelelés. A
lélek lényege a lelki fejlődés, különbbé, igazabbá, szebbé fejlődés. Mivel az
igazi népzenét természeti erő szüli, vagyis égi erő, és mivel az égi erő
határtalan, betörhetetlen, elemi erő, ami teljességet hordoz, épséget,
egészséget, önmegfelelési érzést, ezért legyőzhetetlen, megalkuvás nélküli erő.
Bartók népzene-meghatározásának értelmezése
Bartók népzene-meghatározásában
a természeti erő tehát kozmikus erő, vagyis égi erő! Szerves
szabadsággal születik, mint a virágok, állatok, vagyis a kozmikus életerő
szüli. A Mindenséget átható életelv hajtja a világra! Tökéletes, mint a
virágok, az állatok: mert az életelv, a legnagyobb hatás elve, a legmagasabb
virágzás mágikus világtörvénye szüli. Öntudatlan tudatállapotban születik, mert
az ellenőrző értelem korlátozó hatása nélküli, teljes mértékben öntörvényű,
önkiteljesítő hajtóerő hajtja a világra!
A Kínában fennmaradt mágikus
hun zenefilozófia szerint az igazi zene alapelvei a Mindenség törvényeiből
adódnak, és az ilyen zene rendkívüli, mágikus erővel képes hatni az emberre. A
mágikus érzést egyesegyedül a legmagasabb kiteljesedés törvénye irányítja. Az
Élő Világegyetem világképében nemcsak a fizika, hanem a biológiai és a
pszichológia, az élet és az öntudat, az érzés és a gondolat első elve is
alapvető szerepet játszik. A biológia alapelve éppúgy áthatja a Kozmoszt, ahogy
a fizika alapelve is mindig és mindenütt érvényes az egész világon. És mivel a
biológia alapelve az élet, vagyis a lélek, az érzésvilág alapelve, ezért
természetszerűen életreszóló érzéseink is az életerőből fakadnak. És mivel a
zene nem az esetleges, hanem éppen hogy a törvényszerű érzések
megnyilvánítására hivatott, ezért a zene az érzések világtörvényének
kifejeződése, vagyis közvetlenül a kozmikus életerő megnyilvánulása.
Bartók szerint az igazi népzene „A tiszta zenei gondolat megtestesülése,
mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az
eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével
(Bartók, 1981, 14) Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától
nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító
munkájának eredménye. Ezért ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség
megtestesítői. Valósággal példái annak, miként lehet legkisebb formában,
legszegényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben
kifejezni.” (30. o.)
Ismét kapcsolatot találunk az
élővilágban működő, rendkívül gazdaságosan, szinte a tökéletesség szélső
határát súrolóan működő életerő és az igazi népzene között! A népzene bámulatba
ejtő tökéletessége az életelv legmagasabb virágzásra törekvésével, a legnagyobb
hatás elvével magyarázható! Ez az elvi szintű irányítás logikailag mélyebb szintű,
alapvetőbb értelmi szintű, mint a törvények általi, mert az életelv képes a
genetikai komplexitás fejlesztésére is! A modern ember értelme egyre gyakrabban
a puszta felszínen, a külső érzékszervekkel észlelhető tárgy-felszíneken
siklik, a materializmus kíméletlen terrorjának pusztító hatása alatt. A képzett
értelmiség alkalmanként képes egyes törvényeket felismerni. De az egész modern
emberiség, úgy tűnik, ritka és részleges kivételtől eltekintve, nem is ismeri a
Világegyetem elvi szintű valóságát. Ez az elvi szintű valóság mélyebb
értelemmel bír, mint a törvények szintjén felfogható valóság. Ez a többlet
idézi elő az élővilág rendkívüli, mélyreható értelemmel bíró csodáit.
Bartók kiemeli, hogy az igazi
népzene jellemzője a „salaktól mentes, eszményi egyszerűség”. Vessük ezt össze
az őskori és ókori világ mágusainak felfogásával, amely maga volt az eszményi,
fenséges egyszerűség és abszolút tisztaság! A népzene salakmentes
egyszerűségében ismét az ősi, mágikus világfelfogás nyomaira bukkantunk!
Bartók folytatja: „Ez a parasztzene formailag a lehető legtökéletesebb és
legváltozatosabb. Kifejező ereje bámulatosan nagy, emellett teljesen mentes
minden érzelgősségtől, minden fölösleges cikornyától; néha a primitívségig egyszerű,
de sohasem együgyű. Nem is lehet nagyszerűbb tanítómestere egy zeneszerzőnek,
mint a parasztzenének ez a fajtája. A lényeges az, hogy a parasztzenének szavakkal
le sem írható benső karakterét vigyük át a műzenénkbe…”
Az igazi népzene lényege tehát
nem is annyira a lekottázható, végleges formát öltött hangjegyekben rejlik,
hanem a le nem kottázható előadásmódban rejlő finomabb részletek összhangjában
és kölcsönös egymást értelmezésében! Nem a hangképzés váza, hanem maga a zenei
értelmezés a lényeg! Nem a hangok egymásutánja, hanem az előadásmódban rejlő jelleg!
A hangulat valami lényegi többletet hordoz a külső érzékszerveinkkel
érzékelhető anyagi képzetek fölött! A hangulat maga a varázslat, a finom
részletek olyan összjátéka, amely túl az érzékszervek tudatosítható
érzékletein, a mélyebb érzésvilág értelmi tevékenysége által fogható csak föl!
Az őskori pásztorok népe
Természetszerűen merül föl a
kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a modern világban évszázadokon át olyan
mélyen lenézett parasztság képes arra, hogy a legmagasabb művészi
tökéletességet, az igazi népzenében rejlő teljességet hordozza? Hogyan
lehetséges, hogy az egyszerű magyar paraszt zenei érzéke
összehasonlíthatatlanul magasabb szintű Mozarténál, Beethovenénél, Verdiénél?
Miféle népnek kellene lennie annak a népnek, amelynek leghűbb hordozói azok a
parasztok, amelyek még évszázados üldözés után is képesek az igazi, őserejű
népzenét felmutatni? Ha az őserejű parasztzene romjai a lehető legmagasabb
tökéletesség testet-öltései, ahogy azt Bartók felismerte, akkor miféle nép
hagyománya ez? Melyik korból? Bartók válasza egyértelmű: az őskorból! Már csak
azért is, mert a magyar parasztság az őskorból származó pentatóniát is őrzi
zenei hagyományaiban!
Léteznie kellett tehát egy
olyan őskori népnek, amelynek zenei műveltsége nem a modern, hatalmi alapon
berendezett zenei felfogásnak alárendelt, hanem amely őrzi a Mindenségtől
kapott fényét és örök szabadságát. A régészet, a történelem, a nyelvészet, a
genetika, az embertan, és maga a népzenekutatás (lásd Juhász Zoltán: A zene ősnyelve
c. könyvét!) igazolta és alátámasztotta, hogy a Kárpát-medencétől
Észak-Szibériáig, Koreáig, Indiáig évezredeken át egy olyan pásztornép élt,
amely a füves táj, a fűs táj = a pus-ta, a puszta ura! A puszta urai hozták
létre hat évezreden át, legalábbis i.e. 5 800-tól kezdve, az Eurázsia
meghatározó részére kiterjedő, egységes kultúrát, egységes államot, az őskori
és ókori Magyarországot (Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a
hunok. NapKút Kiadó, 2006)! E kultúra népét Govedarica hamburgi
régész-professzornő 2004-ben megjelent vaskos monográfiájában a jogarhordozók
népének nevezte, mások a lovaskultúra népének, a szerző pedig a királyi mágusok
népének (Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe: a magyar. 2007, Hun Idea
Könyvkiadó)! A királyi mágusok, a királyi szkíták népe hozta létre a lenyűgöző
erejű, mágikus népzenét! A mai világ elidegenedett, megnyomorított emberénél
százszor különb emberek népe!
Kétféle népzene
A fentiek alapján tehát kétféle
népzene létezik. A szokásos, modern felfogásban értelmezett; és az égig érő
őserőtől hajtott. A megmerevedett, kész formák uralta népzene, és a születőben
lévő, a teremtőerővel folyamatosan kapcsolatot tartó népzene.
Nem kell feltétlenül ellentétet
látni a népzene „autentikus”, magyar szóval hű válfajában, és a felelevenített,
elevenszülésben keletkező folyamatzenében. A hagyományokhoz hű, a hallott
népzenét egy az egyben újra-előadó népzenének is megvan a maga értéke, nem is
akármilyen. És ha ráadásul a már megmerevedett forma az eredeti zenei
mondanivaló számára a legmagasabb kiteljesedést megközelítő forma, akkor ha
felfedezzük az eredeti zenei mondanivalót, és annak fényében értelmezzük a
dallamot, és ennek megfelelő előadásmódban értelmezzük a zenét, akkor ebben az értelmezésben
előjöhet eredeti arca. A kész, modern világba beillesztett népzene is visszanyerheti
eredeti fényét!
Ha pedig nem a népzenét
másoljuk, hanem abból merítünk, amiből őseink merítettek, akkor eljuthatunk az
őserejű népzene újjászületéséhez is. Az őserejű népzene alapvetően kétfajta
lehet: az egyik a közel késznek tekintett népzenei formák eleven
mondanivalóval, épségét visszaadó értelmezésben való előadásmódtól kaphatja meg
az őserőt. A másik fajta őserejű népzene az, amelyik közvetlen kapcsolatot
teremt a Mindenség érzésvilágának mondanivalójával, ez az érzelmi kapcsolat
szüli és teremti folyamatosan mindaddig, amíg ez az eleven, közvetlen kapcsolat
fennáll. Ez az őserejű népzene igazi válfaja, maga a testet öltő kozmikus
teremtőerő, vagy legalábbis ennek földi párja. A népzene újjászületése a lélek
anyanyelvének újjászületése.
A népzene újjászületése
rendkívüli jelentőségű az adott nép, és az emberiség világöröksége számára. A
népzene ereje rendkívül szoros, mindmáig fel nem ismert kapcsolatban áll az
adott nép életerejével. Vegyük észre, hogy például az orosz népzene egyik
legismertebb dala, a „kakalin kakalin kakalin kamalja” milyen fergeteges
életerőt jelenít meg, és vessük ezt össze az orosz nép napjainkban is
megnyilvánuló életerejével. Szinte lehetetlen, hogy fel ne ismerjük a két
jelenség között a kapcsolatot! Különösen, ha hozzátesszük, hogy a szerb, a
román, a szlovák népzene életereje is figyelemre méltó párhuzamot mutat nemzetük
erejével.
Vessük ezt össze a magyar
népzene legközismertebb dallamaival, mint az „Akácos út”? És hogy lehetséges,
hogy a magyar népzene az egyetlen, amelyet külföldön cigányzenének állítanak
be, és így népszerűsítenek? Miféle érdekek fűződnek ahhoz, hogy a külföldiek
számára cigányzenének tálalják a magyar népzenét?
Mindezeket a tényeket,
észrevételeket figyelembe kell vegyük ahhoz, hogy kellőképpen értékelni tudjuk
a magyar népzene több mint egy évszázada tartó újjászületését. Bartók
népzene-felfogása és Kodály munkája nyomán hazánkban és világszerte
felértékelődött a népzene.
Magyarságképünk a népzenéről
alkotott képünk változásával párhuzamosan alapvető változáson megy keresztül. Jövőnk
legfontosabb alapja, a lélekerő, a közösségi élményerőt hordozó őserejű népzene,
újjászületőben van! Az ezer éven át föld alá kényszerített ősi, „sámánisztikus”
(pontosabban: mágikus) népzene ismét felszínre bukkan.
Zolnay László „A régi magyar
muzsika évszázadaiból” című könyvében azt is megírja, hogy „A 11. század
elején csitul el a sámándal. A pogány kor költészete alámerül a népzene, a népi
ének látszólagos névtelenségébe, történet alatti mélyrétegeibe.” A modern
világba „beilleszkedés” nem tűrte meg az igazi, magyar életérzés továbbélését,
és a „sámándal”-t (az Aranykor népzenéjét) betiltotta, föld alá kényszerítette.
Mégis feltárható a magyar népzene igazi, legősibb rétege – csak követni kell
Bartók és Kodály útmutatását. Évtizedek óta ezt a munkát végzem. Gyűjtöm az
ókori és őskori magyarság népzenéjének nyomait a Kárpát-medencétől Japánig,
Indiáig, Közép-Ázsiáig.
A lovas népek népzenéjének felelevenedése
Munkám
során lassanként kibontakozott előttem a lovasnépek eredeti, természetes,
manipulálatlan zenéje. A kínai népzenében rábukkantam a Rákóczi-induló (!)
olyan változatára, amely ráadásul vágtázó ritmusú, a vágtázó lovak ritmusát idézi.
Az évtizedek alatt komoly zenei gyűjteményt hoztam létre, összejött egy egész
estés zenei anyagom, amit még senki sem ismer, és nem is sejt. Ez olyan, mintha
előkerült volna egy 6000 éves őskódex, ami érzésekkel van teleírva, és amik
segítségével közvetlenül átélhetjük, hogyan éreztek, éltek a manipulálatlan
világban az emberek. A zenei elemek egyik részét az ősi eurázsiai népzenében
találtam meg, és ezek szerves, élő egészet alkotva kapcsolódtak össze azokkal a
zenékkel, amelyek a sejtjeim mélyén át születtek napvilágra. Remélem, a
„Végtelen Ázsia!” megjelenése történelmi esemény lesz, mert a világon először
eleveníti fel a lovas népek őserejű népzenéjét. A lovas népek műveltsége többezer éven át a
Kárpát-medence, India, Japán közötti hatalmas térségben, ahol ma is az
emberiség 60%-a él, magaskultúrák egész sorát fejlesztette ki. Olyan
magaskultúrákét, amelyek a Természet, az ember, a társadalom összhangjának
igényéből, élményéből fakadtak, vágtázó lovak hátán, a csillagos égbolt alatt,
életreszóló
bajtársak
társaságában száguldva a végtelen síkságokon. A vágtázó lovak mámorító
szabadság-élménye, a tűzzel telített hihetetlenül gazdag ritmusvilága és
frissessége, életörömmel telítettsége a lovas népek népzenéjének
megkülönböztetett szerepet biztosít a világ népzenéi között. Olyan rendkívüli
életerő ez, amelynek lélekerősítő hatása semmi mással nem hasonlítható össze. A kritikák szerint „A Vágtázó Csodaszarvas
muzsikája az égig ér, és még azon is túl, örök lánggal a közepén...Örök
dallamok, amelyeket korszerű köntösbe öltöztettek.”
Az őserejű népzene újjászületése
A 20. századtól kezdve egész
sor jelenség mutatja a magyar népzene újjászületését. Először a Bartók és
Kodály tevékenységeként kibontakozó új népzene-felfogás terjedése. Ezért nagy
jelentőségű a bartóki népzenefelfogás lényegének és jelentőségének felismerése.
Másodszor a táncház-mozgalom születése és népszerűvé válása, például a Muzsikás
együttes WOMEX-díja, ami a zenei Nobel-díj megfelelője. Harmadsorban az ősi
néphagyományokból táplálkozó rock-zene és a punk-zene, legalábbis kezdeti,
romlatlan indíttatása, amely alulról jövő forradalomként világmegváltó
jelentőséget hordozott. Még a metál zene is az ősi mitológiákhoz kapcsolódik
vissza – sajnos, elsősorban ennek sötét, nyugati ágához. Negyedszer a világzene
népszerűségének növekedése kétségkívül a népzene jelentőségének megnövekedését
jelzi. És ide tartozik a sámánisztikusnak nevezett (valójában: mágikus)
etno-punk (magyarul: népzenei őserőt hordozó) Vágtázó Halottkémek mágikus
népzenéje, amelyről a New York Timestól a Melody Makerig, San Francisco-tól
Tallinig felsőfokban írtak, és amely zenekar Nyugaton megkapta a „minden idők
legjobb etno-punk zenekara” címet. És a második vágtázó zenekar, a Vágtázó
Csodaszarvas két lemeze, a Tiszta Forrás, amely nemrég aranylemez lett, és a
Végtelen Ázsia!, amely a MAHASZ Top 40 album-sikerlistáján a 7. helyen is
szerepelt.
Az őserejű népzene
újjászületésének jelentősége
A magyar népzene újjászületése
világraszóló jelentőségű folyamat. Látóhatárunk tágulásával a magyar népzene
7 000 éves távlatai tárulnak fel, és megnyílik előttünk az ősi, mágikus
magyar népzene világa. Ez a zene az egész emberiség világörökségének egyik
legnagyobb kincse. Az emberiség újjászületése, boldog jövője nem érhető el a
belső és külső világgal összhangba kerülés nélkül. Ideje, hogy észrevegyük a
népzene újjászületését, rádöbbenjünk jelentőségére. A világgal összhangban álló
népzene örök értéket hordoz, kitüntetett szerepet játszik az emberiség szellemi
életében. Amíg az öntudat közvetítője a nyelv, addig a lélek közvetítője a
zene. Amíg csak gondolatban keressük az egészséget, emberi épséget, és a
fogyasztói társadalom szemlélete mérgezi meg érzésvilágunkat, addig nem
találjuk meg az összhangot önmagunkkal és a világgal. De ha érzésvilágunk
visszatalál eredeti forrásához, és teljes fényében ragyog ránk, gondolataink
ereje is meghatványozódik, életünk szárnyakat kap. Az ősi népzene a lélek
anyanyelve. A magyar lélek a magyar népzene őserejétől tanulhat meg újra
magyarként, égig érő érzéseket érezni. Ideje visszatalálni lelki
anyaföldünkre.