TITOKFEJTŐ-VHK-KÖR 1. találkozó, 1997. X. 30., BENCZÚR-KLUB, POSTÁS M. K.,

KISS ZSOLT, Benczúr-klub: Nagyon örülök, hogy ilyen népes táborban vagyunk itt. A kör története jóval a Diáksziget előttre nyúlik vissza, de istenigazából a Szigeten csöppentem bele a szervezésébe, s hálistennek itt már lemérhető az eredménye; szeretném, ha a következőn is legalább ennyien lennénk. Idén még háromszor lesz kör; gondolom, jelen vannak, akik megkapták a levelünket, és azt kérném mindenkitől, akinek még nincs meg a neve-címe, hogy Zozónál hátul adják le, telefonszám is jó lenne, mert szeretnénk veletek kontaktusban maradni. Szeretnénk, ha ez az esemény a Benczúr-klub égisze alatt menne, ez valószínűleg januártól meg fog valósulni, ha ti is úgy akarjátok. Nem húznám tovább az időt, hanem átadnám a szót Attilának.

GRANDPIERRE ATTILA: Örülök, hogy ez az alkalom eljött. Próbáltam utánagondolni, mióta keresem ezt az alkalmat; talán az első ilyen indíttatás összefügg a Vágtázó Halottkémek zenekar megalakulásának azzal az előzményével, mikor én először arra gondoltam, hogy egy zenekart létre kéne hozni. Erre először úgy gondoltam, hogy álmodtam egy zenekarról. Álmomban eljutottam valahova, Budapest egyik külvárosába, ahol még soha nem jártam, sem ébren, sem álmomban, és a környezet teljesen újnak tűnt; ott föllépett egy zenekar, amit addig soha életemben nem láttam, és a tagjai olyan eltökéltséggel, tűzzel, lendülettel, hittel és élnivágyással játszottak, hogy álmomban ez teljesen fölkavart és megrendített, hogy ilyen létezik, s hogy nekem hogyan nem jutott eszembe ilyen dolgot csinálni. Előfordul, hogy az ember valamit álmodik és úgy éli meg, mintha nem a saját álma lenne, hanem a valóság. Bámultam, néztem ezt a zenekart, és éreztem, hogy olyan tennivágyás tölt el, amit még addig nem éreztem... maga az, ahogy ezek az emberek kinn állnak a színpadon, ahogy együtt vannak, és amit akarnak, ami ordít és lerí és sugárzik róluk, az egy olyan közösségi együtt-cselekvésbe vetett eltökélt életvágy -- mert nem is egyszerűen hitről van szó, ők vágytak erre és megvalósították a vágyat, ami őket hajtotta -- szóval olyan élmény volt, hogy azóta is élénken emlékszem erre az álomra. Ez volt az első komoly indíttatás, hogy egy zenekarban játsszak, aztán a baráti körömből - Ipacs Lászlóval és Czakó Sándorral - létrejött egy zenekar, ami később engem is meghívott, hogy próbára tegyenek, hátha megfelelek nekik mint énekes, s én bele is mentem, hogy kipróbáljam őket, hátha megfelelnek mint zenekar, szóval eldöntöttük, hogy megkockáztatunk egy próbát. Az első próba úgy alakult, hogy elkezdtünk játszani valami normális számot, mintha nem is arra készültem volna, hogy az álmomat megvalósítsam, ahogyan sokszor van így: az ember a nagy vágyait mintha elveszítené, kicsúsznak a kezéből, olyan ritkán jönnek elő és annyira más természetű a mai világ, hogy egy idő múlva a vágy, ami ennyire erősen él s élni akar, még az is eltűnik -- én is így jártam, de aztán az első próbán csak két perc kellett, miközben ezt a normális számot játszottuk, hogy rájöjjünk, semmi szükség technikai gyakorlásra, egyszerűen sokkal jobban játsszuk, mint az eredeti, és annyira föl voltunk dobódva, és aztán ismertük is egymást, tudtuk, mit szoktunk csinálni, amikor jól érezzük magunkat, hogy amikor aztán kitörtünk a keretekből és egyre jobban elszabadultunk, kialakult egy teljesen váratlan és őrületes, elemi erejű világ, amiben harminc percig röpültünk. Egy látomásra emlékszem az egészből: végtelen tűzfalat láttam magam előtt, és fogalmam sem volt, hogy mit jelent, semmi mást nem láttam, olyan volt, mintha a világegyetem legvégétől a világegyetem legtetejéig tartana minden irányba, előttem állt és csak annyit tudtam, hogy valamiért fontos, és egyszer majd esetleg rájövök a jelentésére. Harminc percen keresztül, szédületes állapotban szinte idegrohamok, agyrohamok közepette furcsa, szaggatott ének tört elő belőlem, amit addig nem ismertem, és ami mostanában is ritkán előtör, de még ma is teljesen szokatlannak hat... Aztán a többiek is valamit csináltak, és az egész összeállt valamivé, ami röpített, úgyhogy amikor vége volt és hirtelen visszatértünk a próbaterembe, akkor barátaink, akik ott voltak, csak bámultak, azt mondták, nem hiszik el, hogy itt voltak és ezt látták, ilyen nincs.

Úgy éreztem, ezzel a zenekarral érdemes valamit kezdeni. Kezdtem elfogadni, hogy létezik az, hogy én egy ilyen zenekarban játszom, ami teljesen őrületes zenét játszik, ami számomra őrületesen fontos és lényeges. Elkezdtem azon gondolkodni, milyen lesz, ha mi elkezdünk játszani, eljön a közönség, talán a fele elmegy, mert szokatlan élményt lát, a másik fele, aki ott marad, azt mondja, hát lehet, hogy ez érdekes, és egy idő múlva kialakul egy csoport, akik rájönnek, ahogy én is rájöttem, hogy ennek van értelme, s akkor azokkal az emberekkel majd nyilván össze fogunk járni, mert ezek olyanok lesznek, akik egy ennyire rendkívüli dolgot szeretnek... létre fog jönni egy olyan társaság, akikkel össze fogunk járni. Ahogy én is beszélgettem azoknak a zenekaroknak a tagjaival, akik, úgy éreztem, közel állnak hozzám, ugyanúgy nyilván ezek is oda fognak jönni hozzánk, létrejön egy közösség, amely egy másik világnak lesz a megnyitója -- egy másik világba lehet majd átlépni azoknak a segítségével, akiket összehoz ez az életérzés, zene és szellemiség. Idáig eljutottam képzeletemben; aztán nem tudom, hogyan jutottam el oda, hogy ismét elfelejtettem ezt a dolgot, mert hát nem a múlt héten alakult a zenekar. Ha vannak itt olyanok, akik rólam bizonyos értelemben pozitív képet képzelnek el, hadd ábrándítsam ki őket, hogy bár azt gondolom én is néha magamról, hogy szeretnék valami nagyszerű célért tenni valamit, de meg kell mondjam, itt bizony mulasztást követtem el, amikor ezt az ötletet magamban eltemettem. Így sok-sok év eltelt, mire végül is nem bennem merült föl, hogy ezt a kört létre kell hozni, hanem azokban, akik közel kerültek hozzánk, meg akikkel megismerkedtem a villamoson meg mittudomén... Éppen Cséke András, aki nincs itt, pedig itt kéne lennie, és Amaczi Péter vetették föl, hogy létre kéne hozni egy VHK-kört, ahol olyanok lennének, akik szeretnének tenni az ügyért, amiért mi is teszünk a magunk módján... hiszen nem egyszerűen egy zenekarról van szó, amelyik sikeres akar lenni és pénzt akar keresni, mi nem ezért zenélünk, ez föl sem merült. Ahogy ezt mondta Péter, azonnal rájöttem: több évtizedes mulasztásban vagyok, mert ez bizony bennem is fölmerült. Ezután jött Cséke András, mondta, szeretne velem beszélgetni. Akkor még nem ismertem, kérdeztem, miért akarsz velem beszélgetni, s ő elmondta, hogy úgy gondolja, tulajdonképpen tud és tudna is tovább gondolkodni, csakhogy úgy érzi, nagyon nehéz megtalálni azokat a kiindulópontokat, amikből az ember gondolkodása elindulhat, mert nem mindegy, miből indulunk ki. Ő ismeri magát annyira, hogy bármilyen feladatot meg tud oldani a világon, csak legyenek meg neki a megfelelő kiindulópontok. Ezeket ő egyelőre nem tudta megtalálni, ezt elismeri, de úgy gondolja, én talán tudok ezekről valamit, ezért akar velem beszélgetni. Mert én már régóta foglalkozok ilyen dolgokkal. 16-17 éves korom körül össze is állt egyfajta világlátásom, világérzékelésem, világfelfogásom, amit akkor le is írtam, és később, mikor megalakult a VHK, azt is elhatároztam, hogy ezeket a tagjainak el fogom mondani. Ezt is elmulasztottam. A VHK tagjai maguk is tanúsíthatják, miféle mulasztássorozat kerül most pótlásra. Milyen furcsa, nevetséges és érthetetlen, hogy ezeket a dolgokat nem mondtam el: hogy mik azok a gyújtóerők, amelyek az emberben természetszerűen élnek és kulcsfontosságúak ahhoz, hogy az életet teljesebben és lényegesebben lehessen átélni. Úgy éreztem gyerekkorom óta, hogy nekem valami fontos feladatom van abban, hogy az élet értelmével foglalkozzak -- sokkal nagyobb dolog ez annál, mint ahogy a mai világban kezelik. Szóval végül is az új CD-nkbe betettük azt a cédulát, hogy megalakul a VHK-klub, amiből VHK-kör lett, de igazi formáját most kapta meg: TITOKFEJTŐ-VHK-kör. Itt tehát nemcsak arról van szó, hogy a kulcsfontosságú eszméket és tényezőket megvilágítsuk, hanem közösségről lenne szó, arról az eredeti értelemben vett közösségről, ahol mindenki benne van az erőfeszítésben, hogy meglássuk az igazán fontos dolgokat. Ezek pedig azok, amelyek az életünk egészét befolyásolják: életünkben nem csupán múló fordulatot okoznak, hanem az életünk egészére kihatnak. Ezeken a problémákon kéne előrehaladnunk. Világos, hogy ha valami az életem egészét érinti, akkor ennek van olyan oldala, ami mindenkit érint, hiszen életem egészét érinti egy csomó rajtam kívüli dolog, világszintű tényező, akkor pedig az mindannyiunkat érint. Eljutottam oda, hogy úgy érezzem, mondanivalóm van ezekről a dolgokról, de ennek a lehetőségét én is úgy kaptam meg valakitől, akivel való beszélgetések során ezek a dolgok megvilágosodtak előttem. Ezek során jöttem rá: ezek a dolgok olyan fontosak, hogy egész életemben ezek fognak működni, s a legnagyszerűbb dolog, ami történhet az életemmel, hogy ezekkel foglalkozom. Tehát e beszélgetések kulcsfontosságú szerepet játszottak az életemben.

Egyvalakivel történtek ezek: szerencsés módon Édesapámmal, Titokfejtő Grandpierre Endrével. Ő hívta fel a figyelmemet lépten-nyomon kisgyerekkorom óta arra, hogy létezik egy mágikus erő az emberben, és az emberiségnek létezett mágikus korszaka. Azt mondta, hogy mágikus az, ami öntörvényű és elemi erejű. Előtte is hallottam ezt a szót, hogy mágikus, de senki nem használta ebben az értelemben. Ahhoz, hogy mi öntörvényűek és önállóak legyünk, és ezt az önállóságunkat a végsőkig meg tudjuk valósítani, mágikus életet kell élnünk, a végletekig elemi erővel föltöltött módon. Ebben is édesapám, Endre egyik kulcsfontosságú gondolatát vettem át és éltem át. Életem egyik legdöntőbb eseménye volt, amikor ezt a meghatározást hallottam, persze sok-sok beszélgetés kellett, hogy igazán megértsem, miről van szó. Most láttam, ahogy belenéztem egy régi tanulmányomba, ami a Forrásban jelent meg 1988-ban, hogy abban azt írom: az emberi élet legalapvetőbb tulajdonsága, hogy öntörvényű és elemi erejű akar lenni; erre én most rácsodálkoztam, hogy hiszen ez az, amit Endre mondott, s akkor ez azt jelenti, hogy az életünk mágikus természetű-- erről még soha nem hallottam előtte. Ez mutatja, mennyire kiindulópontja ez a gondolkodásomnak, kiindulópont, amitől a gondolkodásom átrendeződött és kibomlott. Ez az érzés adja meg számomra az önmegfelelés érzését, érzem, hogy tényleg élek és történik velem valami, és olyan élet történik velem, amilyet én szeretnék. Hogy ilyen dolgok történnek velem, és hogy így gondolkodom, ez mutatja, mennyire mélyen bennem van Endre felfogása. Ezért is nagyon örülök, hogy Endre elvállalta, hogy felváltva az ő bevezető előadásával és közreműködésével hozzuk létre ezt a kört... Gondolkodásom meghatározó oldalai, kiindulópontjai szinte mind Endrétől tanult, ellesett, kifigyelt gondolatokon alapulnak. Ez azt mutatja, hogy az a gondolkodás, ami igazán számít, megtanulható, illetve átadhatóak ezek az ismeretek. Hogy az én életem átalakult -- márpedig gyökeresen átalakult, és van egy olyan érzésem, hogy jobb irányba, mintha ez nem lett volna -- az azt mutatja, hogy lehet az életben valami jobb irányba is fejlődni, ha az ember tényleg kíváncsi a végső mozgatórugókra és a gondolkodás kiindulópontjaira.

A Vágtázó Halottkémek nevéről annyit el kell mondjak, hogy talán sokak számára ez morbidnak tűnő név, mert a halál tabu a mai kultúrában, mintha egy olyan rózsaszín világban élnénk, ahol a halált még hírből sem ismeri senki, és aki meghallja ezt a szót, végigfut a hátán a hideg... vagy fordítva, olyan borzalmas korban élünk, hogy annyira megcsömörlik az ember, hogy nem akarja újra meg újra ezt a szót hallani... mindenesetre van valami éle ennek az elnevezésnek, ez nem véletlen, de nem egy felszínes él, nem vicc, hanem olyan él, ami a húsba, pontosabban a lélekbe akar vágni. Úgy gondoltuk, az embereket föl kell ébreszteni abból a tetszhalotti életből, amire ez a világ rákényszeríti őket. A mágikus élet eszméjéből következik ez a meglátás. Az új CD címe, Az Éden Visszahódítása, tulajdonképpen nem más, mint a Vágtázó Halottkémek név eszméjének új megfogalmazása, mert ha a VHK eléri célját, és teljes lendülettel kirobbantja az életet a tetszhalott lelkekből, akkor itt lesz az Éden. Tehát az Éden visszahódítását úgy lehet elérni, hogyha a halottakat teljes erőből felélesztjük, és az, hogy erre szükség van, az azt mutatja, hogy nincs itt az Éden, valami rosszul történik a világban. Természetszerű lenne, hogy az Édenben éljünk; a Természet hozta létre az Édent, az Éden maga a Természet kiteljesedése. Mi nem ott élünk, hanem máshol. Nem az Édenben, hanem szinte az ellenkezőjében. Nem az életet éljük, tehát nem a természetes életet, hanem szinte az ellenkezőjét: tetszhalott életet. Mindezek a meglátások ugyanabból a gondolatból, a mágikus élet, a mágikus erők, a mágikus emberi erők gondolatából fakadnak, amely mozgatórugóként működött az életemben.

Hogyan lehet az Édent visszahódítani, kérdezték tőlem sokan. Hát ez nagyon szép dolog, Attila, hogy az Éden visszahódítása, milyen szép nagy szavak, milyen magasröptűek és milyen elmések, és minden... de mégis, ezt hogyan gondolod, ez így a levegőben röpül, és nincs az a háló, amivel el lehetne kapni... na, hát ebből se lesz sok minden, ami ilyen magasan röpül, az valószínűleg csak illúzió, valami mutatvány, ami hatást akar kelteni, de nincs mögötte valódi erő. Ezt éppenséggel gondolhatja valaki... de annak azt válaszolom, hogy én nem így gondolom. Persze talán úgy is meg lehetett volna ezt fogalmazni, ahogy egy kisgyerek megfogalmazná, mert a kisgyerekek nem használnak kimondottan magasröptű szavakat. Megkérdezik, mi van a világ után. Nem azt kérdezik, hogy ha a világegyetem majd a hőhalálba megy, és az entrópia leszerepel, akkor hogyan fog majd pörögni például az elektron... szóval nem ilyen félig-meddig elkendőző látásmóddal, mint a szakértők. A kisgyerek rákérdez a lényegre. A lényeget meg tudja kérdezni minden ötéves gyerek úgy, hogy attól az összes felnőtt agya elröpül az űrbe... és minél nagyobb szakértő valaki, minél nagyobb akadémikus, rendszerint annál több fényévnyi távolságra van a gondolkodása a valósággal való összeköttetéstől. Hogy a gyerekek rá tudnak kérdezni az élet lényeges problémáira, ez azt mutatja, hogy az Éden visszahódítása nem elérhetetlen -- a kisgyerekek megmondhatják, és ők lehet, hogy jobban is meg tudták volna fogalmazni ezt a koncepciót... bocsánat, hogy azt mondtam: koncepciót - ezt sem mondták volna a kisgyerekek...mondjuk inkább magyarul: eszmét. Amit itt, a TITOKFEJTŐ-VHK körben szeretnénk: az élet nagy, végső kérdéseit megfogni és megoldani. A Világegyetem és az élet végső kérdései szintén mintha valahol elérhetetlen távol lebegnének fölöttünk, de a kisgyerekek ezt még nem tudják, és ők belekérdeznek, számukra nem elérhetetlen. Sokat kell butulni ahhoz egy kisgyereknek, hogy úgy gondolja, az elme addig nem ér föl, hogy rá tudjon látni az alapvető igazságokra. Azt gondolom, az Édent azért lehet visszahódítani, mert ez egyáltalán nem egy elérhetetlen magasban röpülő gondolat... egyébként egyre erősebb ez a tendencia, ez a magasröptűség elleni hadjárat, az emberek magasröptűség ellen hangolása; a magasröptűség, pontosabban az átfogó látású értelem egyre jobban visszaszorul, az emberek és ti is, a környezetetek is egyre jobban beletaposódik egy olyan gondolkodásba, ami elidegenedést jelent attól a friss szemlélettől, amivel igazán el lehet gondolkodni bármin és bármit meglátni... szóval szerintem épp ez a "magasröptűség" jelenti a lehető legegyszerűbb és legkonkrétabb megragadását az élet legfontosabb dolgainak. Ha ezeket nem akarjuk megragadni, akkor nincs igazi helyünk saját lelkünkben, és nincs igazi helyünk itt, és nincs igazi helyünk sehol. Hogy visszahódítható-e az Éden, ez egy probléma. Ezt a problémát úgy kell megoldani, mint minden más problémát, mint akár egy matematikai problémát.

Hogyan oldjuk meg ezt a problémát? Vannak, akik azt mondják, hogy hát ezek a világ végső kérdései elérhetetlenek, magasröptűek, és különben is, ott ül fönt valahol az Isten, az Isten pedig olyan magasan röpül, hogy azt már senki nem látja, az megfoghatatlan; az értelem leszerepel, az értelem vak, tehát nem láthatja ezeket a nagy kérdéseket. A másik fajta érvelés, hogy az emberiség ugye milyen régóta létezik, és hány okos ember volt, nem is egy, sőt, garmadával öntötte az emberiség a nagyobbnál nagyobb koponyák tömegeit, mindegyikük sok évtizedes munkával fejlesztette ragyogóvá és pengeélessé az elméjét; hát ha ők mind nem oldották meg ezeket a kérdéseket, akkor hogyan tudnánk mi megoldani? Csakhogy: akkor a kisgyerek hogyan tud meglátni olyan dolgokat, amik az emberiség egész kultúrájában nem hagyományozódtak ránk?... Az ötéves kisgyerek előtt leszerepel ez az emberiség. Az ötéves kisgyerek többet tud, mint amit a mai emberiség elért, és amitől el van telve magával és saját gőgös beállítódottságával, hogy miféle hatalmas magasságokban vagyunk -- de ezek a mai magasságok olyan törpék, hogy hozzájuk képest a legelemibb lényegi feladat is olyan magasröptűen száll, hogy szinte elérhetetlennek tűnik. Azt gondolom, hogy az Éden visszahódításának problémáját meg lehet oldani, mint ahogy minden problémát meg lehet oldani. Hogyan lehet egy problémát megoldani? Vannak, akik azt mondják, úgy, hogy legyünk ájtatosak, higgyük el, hogy minden úgy van, ahogy kinyilatkoztatták, és az értelemmel húzódjunk egy kicsit visszább, hátrább az agarakkal... és majd a másvilágon, amiről szintén fogalmunk sincs, hogy mi, ott majd nem úgy lesz, hogy arról fogalmunk sincs, hanem annál egy kicsit jobban... Ezeket az értelemellenes tendenciákat és érveléseket meg kell érteni; de azt gondolom, hogy ti, akik itt ültök a teremben -- igaz, úgy látom, legtöbben elmúltatok ötévesek, de talán még nem gyepesedtetek be annyira, hogy képtelenek lennétek fölfogni, amit egy ötéves gyerek föl tud fogni. Abban reménykedem, hogy ebben a társaságban vannak olyanok, akik el tudnak jutni az ötéves gyerek szellemi magaslatára. Egyébként ez sem a saját gondolatom, ez is Endrétől származik... azt gondolom, hogy a saját szavaimat használjam, hogy azért tudunk minden problémát megoldani, vagyis minden lényeges problémát, ami az életünkben támad -- tehát az Éden visszahódítását is -- mert ezek a problémák érintenek bennünket; és az a probléma, ami odajön és megérint bennünket: "Szia, helló, figyelj, itt vagyok és fájok neked vagy feszítelek", és ezért az a probléma, ami bennünket megmozgat, nem megoldhatatlan. Tudjuk, mit mozgat meg, és ahogy megmozgat bennünket, abból felismerjük a természetét; az fáj nekünk, amennyire és ahogyan megmozgat. Megfogható és fölfogható minden probléma, ami ténylegesen számít az életünkben, s az értelmünk számára meg is oldható. Matematikaórán, mikor egy gyerek meg akar oldani egy problémát, akkor sem azt tanácsoljuk neki, hogy figyeljen oda: ott száll egy jószagú istenke, ott fönn, a magasban, és legyen ájtatos, akkor minden rendbe fog jönni, és majd megoldódnak a matematikai problémák. Ha valaki így állna hozzá, nem tudom, milyen jegyet kapna matematikából, de tartok tőle, hogy nem ez az optimális megoldás. Én másik utat javaslok, bár tudom, hogy az előbbi szemlélet az elmúlt évezredekben nagymértékben rátelepedett az emberiség gondolkodására. Mégis azt javaslom: az értelemmel nézzünk szembe a problémával, és értelemmel próbáljuk megoldani. Azt hiszem, Endrén kívül nem hallottam még máshonnan ezt a megközelítést, hogy hallgassunk az értelemre, és próbáljuk az értelemmel megfogni az élet végső kérdéseit. Azt gondolom, hogy éppen az értelem illetékes minden kérdésben... valami olyasmi, mint a józan paraszti ész... Egy olyasvalaki, aki a műveltség állítólag diadalmas fejleményeibe nincs beavatva, sokszor jobban tud gondolkodni, mint aki rendkívül képzett és egész életében úgymond művelte az agyát -- na persze félreművelte, különben hogy lehet, hogy egy egyszerű parasztember jobban látja nála az élet dolgait... Azt gondolom, hogy ahogy régebben is minden korszakban meg lehetett fogni az élet lényegét, ugyanúgy ti is képesek vagytok megfogni az élet lényegét, és azért vagytok, vagyunk itt, hogy ezeket a problémákat megfogjuk.

A kérdés, hogy a Világegyetem hogyan keletkezett, el lehet dönteni, hogy érint-e bennünket vagy sem. Szerintem érint bennünket, mégpedig alapjában. Ha a Világegyetem mibenléte nem érintene bennünket, akkor a Világegyetem fogalmára rátelepedő és szerepét átvevő -- csak épp misztikus köntösbe csomagolt -- istenfogalom nem játszott volna olyan szerepet a történelemben és az emberek személyes életében, amilyet játszott: a legbensőbb tényezőként dédelgetett valami szerepét. Ha viszont a Világegyetem lényeges szerepet játszik személyes életünkben, akkor nekünk van egy személyes módunk arra, hogy a Világegyetem lényegi, bennünket személyesen érintő kérdéseire választ tudjunk kapni. Létezik egyrészt a ma divatos, nem magasröptű, hanem ellenkezőleg, praktikus, földhözragadt, röghözkötött, szűklátókörű, szűken értelmezett gondolkodás. Amikor az embernek szűk feladatai vannak, ilyenkor ideális ez a praktikus gondolkodás; de van, amikor az ember nem szűken akar gondolkodni, akkor pedig nyűg ez a praktikus, gyakorlati gondolkodás. A gyakorlati gondolkodás, amely a nyugati civilizációban kifejlődött, felülről indítja a változást, a módszer kidolgozásával, és onnan a fokozatos mélybe ereszkedéssel, és ebben a mélybe ereszkedésben végig a felsőtudat elvárásainak akar csakis és kizárólag megfelelni, s a módszert is eszerint alakítja ki. Így indul ez a rohamosztag a mesevilágot, amelyben élünk, ütemtervszerűen, katonamódra föltérképezni és elfoglalni. Elindul, mint egy katona, akinek kiadják a parancsot: "Menj!", azt se tudja, miért, és nem mint ember szerepel, hanem mint hatalmi, katonai tényező; "Menj, foglald el a mesevilágot!", trapp-trapp-trapp, leterít valamit a zubbonyával, és azt mondja, ennyit elfoglaltam, ennyit megszereztem. Csakhogy így nem megismerjük a mesevilágot, hanem elrondítjuk, elcsúfítjuk. Ez a gyakorlati gondolkodás elidegenedett önmaga lényegétől. A szűken vett gyakorlati gondolkodás az élet végső kérdéseiben abszolút illetéktelen, azoktól idegen, nem alkalmas feltárásukra.

Viszont van egy olyan erő, olyan gondolkodás, ami megmutatja, hogyan lehet nem a pusztulás és a halál felé haladni és vezetni az életünket, hanem az élet kiteljesedése felé. Ez a gondolkodás a mágikus gondolkodás. Ahelyett, hogy fölülről valaki elhatározná, hogy oda akarok menni a mesevilághoz és el akarom foglalni, úgymond meg akarom ismerni, amint a nyugati civilizáció mondja, hogy uralkodni akarok a világon, a mágikus gondolkodás nem uralkodni vágyik, nem az éber, legtöbbször kívülről irányított öntudat parancsol benne, hanem alulról, belülről, természetszerűleg fejlődik ki egy érzésvilág, ami lassan ki akar gyulladni, mert az a természete, hogy kigyulladjon és szavakban megfogalmazódjon. Szavakban, vagyis értelemmel megfoghatóan. Az értelem arra vágyik, hogy ezt megragadja, az érzésvilágnak pedig ez a természete. Tehát az érzésvilág és az értelem lényegében egy. Az érzésvilágnak az a törvénye, hogy akkor gyullad ki, ha belecsap az emberbe a villám: megértettem valamit, heuréka, és akkor az ember ordít és érzi, hogy szinte égnek áll a haja, mert most már tudja, hogyan kell azt az érzést megvalósítani, ami eddig csak benne élt, belül, de most megvan. Lényeges, hogy az ember meg akarja érteni, amit érez. Ha az ember befelé és ezekra a dinamikus érzésekre figyel, akkor mágikusan gondolkodik; ekkor a gondolatok maguktól gyulladnak ki, szinte ellenállhatatlan természeti törvényként megvilágosodnak, a létezés addig élettelen keretei, minden felszín, megmerevedett felszínesség széttörik, lerepíti ezeket a búrákat magáról a gondolkodás, és kitörnek a természeti valóságba az érzések. Ezek a legbensőbb és a legemberibb erők: a logika, az értelem és a csodálatos átlényegülés, az átélés, az azonosulás. Átéléssel és logikával életre hívni az élet csodálatos természetének örök születését és megvalósítását: ezt akarják a végső mozgatórugók, a mágikus gondolkodás, a mágikus erők, a mágikus érzések, amik bennünk élnek.

A mi problémánk az, hogy létezik egy természetes alapállapotunk, amit érzünk magunkban, de nem annak megfelelően élünk. Mi ez a természetes alapállapot, és hol vagyunk most ehhez képest? Hadd mondjak egy példát. Nyáron elmentem egyet kirándulni, és mikor esteledett, azt figyeltem meg, hogy fülsiketítően dürrögnek a tücskök, egyszerűen fülsértően, olyan hangosan, mintha megőrültek volna, iszonyú hangosan... gondoltam, mi az isten történt ezekkel, valami jön, amitől begolyóztak, vagy rájuk jött az ötperc, az ember azt gondolná, talán ölik ezeket, vagy mi a hétszentség van?... Tiszta erőből ordítanak egész este, be nem áll a szájuk, hát mi történt, hogy lehet így viselkedni... akkor fölnéztem a lombokra, a fákra, és láttam, hogy úgy remegnek meg surrognak a szélben, kitartóan, hangosan, nyugtalanul, mintha meg lennének bolondulva... aztán tovább figyeltem, s akkor azt hallottam, hogy a békák úgy brekegnek, szóval mintha tényleg meg lennének veszve, teljes erőből... mondom, mi van, párzás van a tóparton, vagy mi a hétszentség, és egyfolytában, szűnni nem akaróan mind az összes béka csak párzik és üvölt? Mi történt? És a tücskök, azok is egy követ fújnak velük, és a lombok is úgy nyüzsögnek meg remegnek, hát ez őrület... Mi ez? Aztán elgondolkodtam rajta, hogy ugyanakkor mennyire jó érzés ezt átélni, éreztem, kicsit magával ragad az egész, s akkor rájöttem, hogy ez a természeti alapállapotunk: a legteljesebb létmámor. Ez is, lehet, nagyon magasröptűen hangzik egy ilyen hitvány világban, mint ahol most vagyunk... de ha a békák tudják ezt, és a tücskök tudják, és a falombok tudják -- akkor egyedül mi nem tudjuk?! Nekünk, embereknek tilos minden öröm, ami minden más élőlénynek megadatott? Mi vagyunk az egyedüli olyan lények, akiknek nem jár az a természetes alapállapot, hogy a lét mámorító mivoltát átéljük?

Most megkérném Endrét, mondjon ő is pár szót arról, ebben a Titokfejtő Körben miről lesz szó.

GRANDPIERRE K. ENDRE: Kapcsolódnom kell Attila szavaihoz, mert utalt rám többször is. Hadd oszlassak el mindenféle esetleges balhitet velem kapcsolatban: egész életemben iszonyodtam az okos emberektől és az okos ember jelzőjétől, talán, mert én magam is meglehetősen távol estem e jelzőtől. Olyan ember vagyok, aki szakadatlanul bukdácsol. Bukdácsol az életben és bukdácsol szellemileg is. Úgy érzem, ahhoz, hogy akár bármilyen sekély kis gondolathoz is eljussunk, tévednünk kell, el kell esnünk és feltápászkodnunk. Még valamit, szintén Attila szavaihoz kapcsolódva: beszélgettem egy egyetemista ismerősömmel, és kérdeztem tőle, tudod, az élet hogy alakul, és hogy történik a fejlődés? Hát hogyne, mondja ő. Erre elmondtam neki, szerintem mi a helyzet. Hol van az emberi eszmélet csúcsa? Megszületik az ember, fölmegy a csúcsra körülbelül öt éves korában, és onnan jön lefelé, lefelé és lefelé egész végig. Na, ettől elszörnyedt: hogy mondhatod ezt, hát legalább húsz-harminc éves korban van az értelem csúcsa... hát mit tud egy ötéves gyermek? De én mondtam makacsul, igenis akkor van a csúcson, mert az a legkevésbé elrontott lélek és ember. Öt-hat éves kor után jönnek az iskolák, a társadalmi hatások, és egyre jobban elhülyül az ember, vagy mondjuk úgy: elhülyülünk. Nos, ez a fiatalember le volt sújtva, föl volt háborodva... de eltelt pár hónap, megint találkoztunk, és kérdem tőle, mi van, hát nem vagy az egyetemen? Nem, azt mondja, otthagytam, mert nem akartam, hogy elhülyítsenek. Ez valóság, nem kitaláció; és természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy kövessék ezt a nemes példát, mégis ez a keserű, a szörnyű igazság: a társadalom nem az emberi szellemet, a következetes, tehát logikai gondolkodást erősíti meg, ellenkezőleg, alárendelnek bennünket a tekintélynek, különböző hiteknek, kényszerhiteknek, beidegzettségeknek, dogmáknak; ezzel jön a társadalom, meg azzal: "Mit akarsz te, mit akartok ti, hát mit tud egy ember, és egy ember hogyan veheti fel a küzdelmet egy egész világrendszerrel? Képtelenség; és különösen képtelenség akkor és úgy, hogy vannak erre hivatott emberek, úgynevezett írástudók, tudósok és egyebek, akinek meg nincs meg a kellő szakképzettsége, annak, magyarán szólva, kuss, az fogadjon el mindent, hagyjon föl saját gondolkodásával, ne próbálja ő megfejteni az életkörülményeit, a világ titkait, hanem majd elmondják ezt helyette az okosok..." Hát körülbelül ez a helyzet. A káros társadalmi, szellemi hatások mellett jön az önlebecsülés, "légy alázatos", satöbbi, és jönnek egyéb tényezők... jön maga az élet, az a kegyetlen élet, amely nem sok időt enged nekünk, hogy elmélyedjünk, hogy gondolkodjunk.

Itt vannak az esetleges segítőinknek kinevezett könyvek. A könyvek valóban arra szolgálnának, hogy utat mutassanak. Hogy mutatnak utat a könyvek? Ez olyan féktelen és förtelmes dzsungel, amiben tájékozódni is szinte lehetetlen. Valamikor olvastam egy-két Jack London könyvet. Ő elmondja, hogy mint ifjú titán, elhatározta: író lesz. Érezte, hogy valamilyen érték van benne, és ezt felszínre kellene hoznia; ehhez viszont szüksége lett volna a könyvekre, tájékozódni, hogy mégis mi van a világban. Úgy érezte, lehetetlen tájékozódnia; járt könyvtárról könyvtárra, míg végre talált egy könyvtárost, aki pártfogásába vette, segített neki, és el is igazította őt -- de most már hozzá kell tegyem, hogy a maga ízlése szerint. Eligazította őt mint ifjú szépprózaírót a szépprózaírás mestereihez, tehát megadta a kellő segítséget. De nem azt a segítséget, amit az persze nem is kért: hogy az élet alapkérdéseit, a világ alapdolgait megismerje. Márpedig ezeket meg kell ismerjük, emberek vagyunk, az élet rövid, ars longa, vita brevis (a művészet hosszú, az élet rövid) -- kegyetlenül rövid, és meg kellene ismernünk magunkat, a magunk helyét a világban, azt, hogy miért van úgy minden, ahogy van... de ki ismeri meg ezeket? Az egész emberiség tele van a legszörnyűbb, legostobább tévtanokkal, mételytanokkal, dogmákkal, és aki ezekből nem tud kivackolódni valahogyan, aki nem tud egy önálló látást megszerezni magának, egy önálló és megalapozott látást (mert nem elég azt mondanunk: van egy önálló látásom, ha az teljesen rossz, hibás, és nem más, mint egy előítéletrendszer, egy dogmarendszer), tehát ha a megalapozott látást nem szerezzük meg, akkor szinte vakon élünk, szinte nem élünk! Az embert az értelme teszi igazán élővé. Hogyan tudunk itt valamit tenni, valamit elérni?

Ez a kör nagyon "magasröptű" célkitűzéseket tesz maga elé, nevezetesen az Éden, az Aranykor visszahódítását. Ez a csodálatos célkitűzés talán meghaladja a lehetőségeinket, úgy értve, a mi magunk rövid életében megvalósítható lehetőségeket, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem valósítható meg, csak kérdés, mennyi idő alatt: egyik napról a másikra nem, ez biztos. Azért örülök a kör megalakulásának, mert rendkívül fontos volna egy olyan közösséget létrehozni, amely megpróbál végre logikusan gondolkodni, megemészteni a világot, ami körülötte viharzik. Ez a világ -- és ezzel nem mondok semmi újat vagy megdöbbentőt, mert ezt úgy gondolom mindnyájan kell érezzük -- egy szörnyű világ. Ez nem az a világ, aminek léteznie kellene. Attila szép szavakat szólt itt a tücskökről, békákról, meg még a falombokról is, és én csak annyit fűznék hozzá, amit ő egyébként el is mondott, hogy igen, ez volna a természetes élet, az ember azért született, és azért létezik minden élőlény, hogy kiteljesedjék. Mit jelent a kiteljesedés? Azt, hogy boldog legyen. Úgy kellene élnie az emberiségnek, az embereknek, mint boldog, a boldogságban kiteljesülő lényeknek... hol vagyunk mi ettől? Szinte minden el van nyomorítva. A mai társadalom, a mai hatalom, nálunk és mindenütt a világon, nem azt tekinti fő feladatának, hogy boldoggá tegye a népet, a nemzetet; egész más célokat tűz ki maga elé. Olyan erőnek kellene vezetni az emberiséget, amely arra tör, hogy mindenkit fölemeljen és boldoggá tegyen. Ehhez természetesen a szellemet kellene mindenekelőtt felemelni, de a szellemmel együtt a gazdasági körülményeket is. Távol vagyunk ettől.

E kör célkitűzése nemes, nagyszerű, mert lényeget érintő, ugyanakkor rendkívül nehezen megvalósítható; de megvalósítható, ha mindnyájan akarjuk, ha nem úgy jöttünk itt össze, és nem úgy ülünk itt, mint akik részt vesznek egy majomparádén, ahol elhangzanak szavak, ahol föllépnek emberek, hanem valahogy úgy, mint akik szabadulni akarnak előre a saját ketrecükből, utat akarnak törni az igazság felé, az élet, az igazi élet felé! Ha ez megvan itt, akkor lehetséges, hogy valami megszülessék, hogy ez a társaság összekovácsolódjék és előrejusson. Tudniillik a legtöbb esetben mi történik? Föllép egy-egy előadó, elmond egy-egy előadást; ha jólképzett, ügyes és fölkészült, akkor meg is hódítja a közönséget, megtörténnek a tapsok, aztán a végén mindenki hazamegy, és el van az egész dolog intézve ennyivel. Ne ez legyen itt. Hogy lehet megvalósítani, hogy ennek a körnek minden egyes tagja előrelépjen a gondolkodásban, aztán ennek következtében gyakorlatilag is az életét szebbé tegye? Hiszen az Édent visszahódítanunk mindenekelőtt úgy lehet, ha saját magunk számára visszahódítjuk, ha lehetővé tesszük, hogy megvalósítsuk önmagunkban, a magunk sorsában az Édent. Ha ezt elérjük, akkor nagy lépést tettünk afelé is, hogy az egész emberiség szintjén valósulhasson meg az Éden. Hogy itt létrejöjjön egy olyan együttműködés, ami túlmegy azon az előadó-hallgató formalitáson, ahhoz elég kanyargós és nehéz út vezet. Sok előadást tartottam már, nemcsak itthon, de külföldön is magyaroknak, és minden alkalommal az piszkált: ne az legyen, hogy fölmászunk a dobogóra és onnan prédikálunk, hanem jöjjön létre a közösség. Általában kudarcra ítéltetett ez a törekvésem, mert a legtöbb esetben, miután fölbiztattam a tisztelt hallgatókat azzal, hogy kérem hát ez egy megbeszélés, itt nem az előadás a lényeg, hanem hogy kicseréljük a nézeteinket, rögtön fölállt egy-két hallgató, aki dugig volt tévtanokkal, mételyeszmékkel, és a szokásos szólással élve nem lehetett lelőni őket, félórás, háromnegyed órás előadásokat tartottak tele zagyvaságokkal. Szóval a nehézségeket is látnunk kell, de ha emberei vagyunk a dolognak, akkor ezt is ki tudjuk iktatni, és alkalmazkodunk. Nem arra gondolok, hogy más példákat vegyünk át... Például az ókori görögök, akik elég szép eredményeket értek el, bár nem vagyok elragadtatva tőlük, de azért bizonyos kis eredményeket elértek, mert a bölcsészetet nagyra becsülték, szóval ha náluk egy bölcsnek híre támadt, megostromolták a hallgatók, jelentkeztek, kemény feltételek voltak, vagyonokat kellett fizetni, de mindent megtettek, mert annyit felismertek, hogy az elme nem a legutolsó testrésze az embernek, tehát azt csiszolni, fejleszteni kell -- tehát összejött egy tábor egy-egy filozófus körül, és sétáló tanfolyamok voltak: megindult a nagy fej, a bölcs, a tanítványok meg a sleppjében utána, és lesték a szavait, mint a csirkék a tyúkanyót, mikor ejt el egy-egy magot. Szóval nem ilyesmire gondolok, ne ez legyen.

A közösséget megvalósítani csak közös erővel, közös mértéktartással, közös akarattal lehet. Ebben a teljesen megzavarodott világban, ahol az emberiség nemcsak hogy gazdaságilag le van tiporva a földig, de szellemileg még mélyebbre, csodálatos dolog volna, ha ebből egyedenként kikászálódnánk, előbbre lépnénk. Kérem, ezt fontolják meg nagyon alaposan, hogy tehát ez a kör nem majomparádé, se bolhacirkusz; ha mi ezt komolyan vesszük, és akarjuk, akkor ebből lehet valami a saját hasznunkra és a saját előmenetelünkre. Ha pedig végül valóban el tudunk érni bizonyos eredményeket a közös beszélgetések alapján, akkor, úgy gondolom, mindent megér az, hogy ezt csináljuk és végrehajtsuk.

GRANDPIERRE ATTILA: Úgy terveztem, ezek az összejövetelek úgy épülnének föl, hogy kb. egy óra bevezető előadás után, amiben megpróbálnánk megvilágítani az élet és a világ végső kérdéseit, a Világegyetem végső talányait, bekapcsolódna mindenki és elmondaná, mit gondol. Mivel azonban most már több, mint egy óra eltelt, nem mennék bele abba a témába, amibe szerettem volna; talán majd egy hónap múlva, mert a következő összejövetelt két hét múlva Endre fogja indítani, ez egy író-olvasó találkozó lenne, ahol Édesapám munkáival, gondolkodásával lehet majd megismerkedni. Az is ilyen bevezető jellegű találkozó lenne, ahogy ez a mostani is. Gondolkozzatok most el, én addig föltennék egy zenét, mert úgy érzem, ez fontos ahhoz, hogy ne legyen az egész ilyen papírízű vagy beszédszagú, hanem érezzük azokat az erőket, amik a mai világot hasítják: belülről az élni akaró, teljes embert akaró, tomboló őrült vágyak, másrészt kívülről egy kíméletlen erő, ami ezt kettébe akarja törni és eltapossa. Ez a zene Cserepes Károlytól való, aki a Vízöntő együttesben játszott, és 1989-ben készített egy önálló lemezt "Kivándorlás" címmel. Ezen szerepel a "Fiuméban" című megrázó erejű tétel, amelyben összesűrűsödik a huszadik század emberiségének drámája. Ez alkalmas arra, hogy még jobban fölrázza, ha sikerült egyáltalán megmozdítani, a belső világotokat, ugyanakkor alkalmat ad átgondolnotok, hogy hogyan látjátok a dolgokat. Fontos, hogy ne csak a tudatos gondolkodás mozduljon meg, hanem az is, ami nélkül a tudatos gondolkodás soha nem tud kibontakozni: egy mágikus gondolkodás, amit az érzések indítanak el, ahol a gondolkodás épül és az egész az értelmét elnyeri. (zene) Szóljatok hozzá. Ki mit gondol, mi legyen, hogy kezdjük el ezt a félévet, hogy töltsük ezeket az időket igazán hatékonyan? Miért jöttetek ide, mit érzékeltek az egészből? Mondjátok el, amit fontosnak láttok.

CSORDÁS ÁKOS: Hogy miért jöttünk ide? Hát azért, mert itt van a Grandpierre és mond okosságokat.

ATTILA: És az miért jó, ha okosságokat hallasz?

ÁKOS: Mert talán én is okosodom... habár az okosság nem olyan, mint a kosz, hogy ragad az emberre, de azért reménykedünk ugye, mindig reménykedik az ember, hogy talán ragad rá valami.

ATTILA: És azzal mire mész?

ÁKOS: Mire megyek? Hát mire akar menni az ember? Itt voltam; megyek eggyel tovább, nem?

ATTILA: Hát ez nem áll messze attól talán, hogy ennek van valami olyan célja, hogy meglássunk dolgokat, amik valóban fontosak ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Ha ugyan így értetted...

ÁKOS: Valahogy így, igen.

GALÁNTAI DÁVID: Szerintem itt mindenki tud okosakat mondani, akár te is.

ÁKOS: Na jó, de én a más okosságára vagyok kíváncsi, mert a sajátomat tudom. Máséra vagyok kíváncsi, hátha jobbat vagy okosabbat tud, vagy csak másmilyet.

Hozzászólás: És milyen témában vagy ezekre kíváncsi? Például nekem, ahogy olvastam ezt a szórólapot, az volt sokatmondó, ami már el is hangzott itt, hogy az érzékelés mélyebb kifejlesztése felé kell törni, tehát amikor az ember egy dolog mögött meglát még három másik dolgot, utána még öt másik dolgot, és egyre mélyebbre tud lemenni, vagy egyáltalán eszébe jutnak róla dolgok... Attila, te hogy is fogalmaztál, mikor az érzékelés mélyebb megnyilvánulásáról beszéltél?

GRANDPIERRE ATTILA: Lehet, hogy nem egészen őrölünk egy malomban... Én úgy gondolom, létezik egy olyan megismerő képességünk, amit a mai társadalom még elfogad úgy-ahogy, bár csak nagyon szűk keretek között, s amit éppen ezért könnyű manipulálni, ez pedig a szűken felfogott gyakorlati értelem, ami nem foglalkozik az élet végső kérdéseivel, amikkel viszont szerintem most foglalkozni kéne. Ezen a szavakban történő gondolkodáson túl létezik másfajta megismerőképesség is bennünk, egy olyan megismerőképesség, ami az érzések szintjén fogalmazódik meg. Sokszor, ha váratlan helyzetbe kerülünk, érezzük, mi a véleményünk, hogyan akarunk dönteni vagy cselekedni, de még nem tudjuk megfogalmazni, mégis, az a döntés már megszületett. Az érzéseink azért nagyon sok dologban szinte egyetemesen illetékesek, akkor is, ha a mai világban az érzéseink nem annyira megbízhatóak, mint lenniük kéne, de jóval megbízhatóbbak lesznek, ha az ember tudja, hogy van egy ilyen, az érzései szintjén működő érzékelése, amit fejleszteni kell. Ha fejleszti belső megismerő képességét, akkor az érzései is sokkal kevésbé fogják cserben hagyni. Emellett van még egy belső megismerő képesség, ami pedig a sejtések és sugallatok szintjén működik. De lehet, hogy te másra akartál kilyukadni.

Előző hozzászóló: Nem, éppen ez az... hogy ha az embernek van egy sejtése, azt valahogy nem szabadna hagyni elröpülni... Szóval az embernek egy helyzettel kapcsolatban felmerül ezer más dolog, mint amennyi ebből eljut a tudatáig, és az, hogy a többi dolog is eljusson a tudatig, ezt, az erre való érzékenységünket kéne kifinomítani.

ATTILA: Ez a mágikus gondolkodás alapvető jellemzője, hogy nem statikus és halotti keretek között, előírt szabályok szerint gördül, mintegy élettelenül -- mint a ganajtúró bogár, mikor gurít egy gurigát, a tárgyilagos gondolkodás olyan, amit éppen előgördítenek az ilyenkor szokásos gördítő erők, és ez nem is az ember személyes gondolkodása, hanem ez úgy terelgetve van, a társadalom odafigyel, idomítja az embert, hogy ilyenkor egy jól viselkedő fiatalember ezt meg ezt gondolja erről és ilyen képet vág hozzá; tehát ez egy elvárás. De a mágikus gondolkodás szétrúgja ezeket a hamis és kívülről ráerőszakolt akadályokat, korlátokat, és valóban kibontakoztatja az érzékelést, sokkal teljesebb formában. Erről még szó lesz.

PAULINYI TAMÁS: Figyeltem ezeket az értelemre, logikára meg egyebekre hivatkozásokat, meg azt, hogy illik az érzésekre hallgatni... Én azt gondolom, hogy igazából értelmes vagy okos ember az, aki jóérzésűen használja az értelmét. Ismerve, Attila, a munkásságodat meg a munkásságomat, úgy gondolom, hogy a megismerésből meg az Aranykorból nem maradhat ki az, hogy van egy kollektív tudat -- nem tudom, egy ötéves ezt hogy mondaná... szóval valamilyen közös tudás vagy tárház, aminek a használata, az okos használata szerintem maga az okosság. Ha valaki csak úgy direkte értelmeskedik vagy logikusan gondolkodik, az óriási balfogásra ad lehetőséget, tehát ez olyan, mint amikor egy hülye ember okoskodik, vagy az okos ember hülyéskedik, ugyebár a lényegi különbség tapintható. Én, aki az értelemnek nagyon nagy tisztelője vagyok és mindig ilyen kis okostojáska voltam, mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy az okosságot max azon a szinten érdemes kezelni, hogy az ember az egyébként is sokkal okosabban meghatározó érzésvilágát próbálja sínre tenni vele. Ne felejtsük el, hogy a görögök, akik behozták ezt a logikus divatot, egyben óriási félreértésre is lehetőséget adtak. Én tagja vagyok egy nagyon furcsa szervezetnek -- nem Ku-Klux-Klan vagy transzvesztiták klubja, bár az öntörvényűség, ugyebár, kötelez -- ahol csupa okos emberek vannak ...most elszóltam magam... ki is léptem, nem bírtam fizetni a tagdíjat, meg megcsömörlöttem, mert az hihetetlen rossz dolog, amikor a magas intelligenciához nem párosul egy olyan magas intelligencia, ami már észreveszi azt, hogy az érzésvilág határoz meg. Azt hiszem, az Éden visszahódítása igazából az ötévesek direkte forró dróton rövidre forrasztott érzésvilágának felfedezése és megélése. Én nem hiszem, hogy egy tücsök értelmes lenne, vagy egy üvöltő béka, vagy egy susogó falomb, ellenben ők alapvetően élik meg az életet. Tehát az Éden visszahódításához az értelmet leszerelni, kellő mértékben, kötelező. Mármint ezt a zárójeles értelmet... Szerintem a logikának olyan mérhetetlen kátyújában vagyunk, egy állítólag racionális korban élve, ahol ezen zászló alatt a legidiótább világmindenség létezik, mióta ember az ember. Aztán itt van ez az Aranykor, meg ami most van, ez a vaskor -- szerintem rozsdás vaskor van, ilyen MÉH-telep jellegű -- de a jóérzésű emberek abból az édeni égi vezetékből úgyis kiszedik, ami érték, akiben meg ez nincs meg, hát az tényleg ugyanúgy beáll a sorba, mint általában az állítólag logikusan, okosan nevelt emberiség. Még mi jutott eszembe? Mindjárt abbahagyom, csak szoktam előadni, és ez beidegződésekkel járhat... igen, a zene -- szerintem ha itt nem lenne zene, meg a VHK-ban nem lenne zene, elég hülyén nézne ki a VHK, nem? Szerintem legyen sok zene a körön is, vagy beszélgessünk a zenéről, szóval hagyjuk ezt és ne nagyon piszkáljuk az értelmet.

ATTILA: Az, hogy az értelem gőgjét le kell szerelni, teljesen egyértelműnek látszik számomra. De az, hogy az értelmet kéne leszerelni, vagy visszavenni az értelemből... milyen értelemben?

TAMÁS: Van egy kritikus pontja az értelemnek, amit amíg nem ér el, addig többet árt, mint használ. Nyilván ehhez fel kell nőni, valahogy ezen át kell esni; az ember általában ötéves korától félre van nevelve, szóval ebben az értelemre nevelésben az lenne a szép, ha kimaradna az ötévestől a... mittudomén, kinél hogy, húsz, hatvan, nyolcvan évig tartó tévelygés, és egyből okos meg értelmes volna mindenki. Ez tiszta, tömény utópia, magasan röpköd, mint tudjuk, de... szóval amit mi általában értelem címszó alatt kezelünk, egyáltalán nem értelem.

ATTILA: És akkor azt az értelmet kéne leszerelni, ami nem értelem, vagy azt az értelmet, ami értelem?

TAMÁS: Azt, ami nem értelem... de az a kínos, hogy olyan kitaposott, kijárt moslékosvályúk vannak értelem címszó alatt, hogy ha ezt direkte nem választjuk el, és nem vesszük észre, mekkora csapdát rejt az éretlen értelem, vagy értetlen, vagy nem tudom, minek hívjam, akkor bajban leszünk.

ÁKOS: Szerintem az okosságra nevelés annyira hátrány nem is lenne, ha úgy tanítanák vagy nevelnék okossá az embert, hogy használja is az agyát. Sulykolják az ember agyába a különféle adathalmazokat: 1526, bla-bla-bla, pí háromegésztizennégy, bla-bla-bla, de ezeket igazán nem használja az ember soha. Tegye föl a kezét, aki az iskolában tanult szakrajzot vagy műszaki rajzot, mert én speciel esztergályos vagyok, de én azt a büdös életbe nem használtam, pedig három éven keresztül tanultuk heti hat órában. Ezt csak konkrét példaként mondom, de tényleg egy csomó fölösleges adatot kell megtanulni, és okos gyerek az, akinek ötöse van szakrajzból, a tanár büszke rá, a család büszke rá, dicséri mindenki, csak éppen soha életében nem használja majd, de azért a szakrajz is egy dolog, amit tudni kell.

ATTILA: Így igaz, az iskolában az embereket nem arra nevelik, hogy önállóan gondolkozzanak. Nem becsülik bennük és nem kíváncsiak a nyiladozó értelemre, ami keresi a válaszokat; nem kíváncsiak a gyerekre, hogy ő vajon milyen eredeti lény, ő hogyan érzékeli a világot, milyen meglátásai vannak. Ha ezeket a gyerek önkéntelenül kifejezi, negatív visszajelzéseket kap, tehát előbb-utóbb úgy fogja érezni, hogy ezt nem nézik jó szemmel. Ha nem elég erős benne a hajtóerő, vagy inkább jobb szándékú, mint amilyen erős a hajtóerő, akkor egy idő múlva hajlamos lesz, hogy beálljon a sorba. Ettől még nem kéne elvetni az értelmet, a természetes értelmet. Az ötéves vagy a kétéves kisgyerekben a természetes értelem működik, ahol az ember legmélyebb természeti mivoltából, abból, hogy emberi lény s hogy alapvetően élhetné az életét, ebből az elemi hajtóerőből, ebből a kozmikus teremtőerőből fakadnak az érzései, s ezen keresztül jelenik meg az egyénisége, ezen keresztül érzékeli a világot, ezek hajtják a gondolkodását, ezek a mozgatórugói, s amíg ezek összhangban működnek, addig az értelem, ami megfogalmazza és formába önti ezt az elemi természeti erőt, értelemként működik.

TAMÁS: Én a Szentágothai vezényletével megalakult Magyar Szkeptikusok Baráti Körének alapító tagja voltam, ott csupa értelmes akadémikusok voltak, de valami hihetetlen értelmetlen dolgok hangoztak el. Egyébként parapszichológiai okoskodásokkal foglalkozom, mint az Attila is titokban, lehet, hogy te nem így mondod, inkább tudatkutatás, értelemkutatás, megismerési utak kutatása... Persze nem csak az ötéveseké a világ, mint tudjuk, de szerintem az nagyon fontos, amit te is meg Endre is mondott, hogy vissza kéne emelkedni az ötévesek szellemi szintjére. Ezzel az értelemmel mégis vigyázni kell, mert szerintem nagyon veszélyes fogalom; az emberek többségének bármiféle-fajta cselekedeteit egyáltalán nem az vezérli, amit hisznek róla. Az intelligencia szerintem az intuíciónak, a jóérzésnek és a mágikus, közvetlen világlátásnak, tehát a misztikus tapasztalásnak a keveréke.

ATTILA: A mágikus és a misztikus két teljesen különböző dolog... Amit én el akartam mondani, abban meg benne volt, hogy itt nem a szűken felfogott, a lenyomorított és a társadalom által végsőkig manipulált értelemről van szó... Azt gondolom, hogy ezt talán most hagyhatnánk, lehetne erről még sokkal többet beszélni, és még világosabb lenne talán, de a lényege elhangzott, és ha tovább ezen a vonalon megyünk, csak ismételnénk önmagunkat. Lehet, hogy valaki valami más fontos dolgot szeretne elmondani. Mindenkiben van egy valódi mozgatóerő, amiért idejött, és ezek a dolgok lehet, hogy megindítottak benne valamit, hogy nekem ez meg az a fontos. Szerintem ezt a kört úgy kéne csinálni, hogy valódi eredményeket érjen el, hogy mindenkinek részt kéne vennie benne, mindenkinek bizonyos feladatokat el kéne vállalnia. Ennek valamilyen értelemben gyakorlativá kéne válnia ahhoz, hogy legyen valami eredmény, és ne csak az legyen, hogy okosságokat mondunk, mindenki rendkívül okos lesz, utána hazamegy és ugyanúgy, ugyanabban az okossági fokozatban éli tovább az életét, mint azelőtt. Ez egy kezdeti fázis... nem tudom, igazából hogy lenne ez helyes... szerintem csomó ember ül itt, akinek jobb gyakorlati érzéke van, vagy aki másképpen közelíti meg a problémákat, vagy más problémákat lát, amik nem hangzottak el. Biztos mindannyiunknak vannak fontos problémái, amik az életünk egészét érintik, viszont akkor mindenkinek ezeket el kéne mondania.

DÁVID: Attila, már fölvetetted, hogyan lehetne a tevékenységünket gyakorlatira fordítani. Szerintem vagy menjünk ki az utcára, és mondjuk el mindenkinek, amit mi itt kiszedünk magunkból... ahogyan írtad a verseskötetedben, hogy mindenkit meghívunk egy bukfencre a Nagykörúton... hát ha nem is bukfencre, de legalább vágjuk a pofájukba, hogy mi is élünk, vagy hogy mi élünk... vagy csináljunk újságot, vagy valami ilyesmi.

ÁKOS: Szerinted érdekelne valakit? A metróban lépten-nyomon odajönnek a koldusok, és mindegyik a pofádba vágja, hogy igenis létezem, adj egy huszast, vagy vedd meg a Bibliát... szóval szerintem immunisak erre az emberek, nem érdekelné őket, ha így kimennél.

DÁVID: Szerintem nem immunisak, egyszerűen csak ilyesmivel még nem is kerültek szembe talán. Igaz, folyamatosan ellenméreggel vannak beoltva a személyes érdeklődés iránt... márpedig én tudnám érdekelni az embereket.

Hozzászólás: Kapcsolódnék ahhoz, ami elhangzott pár szájból, hogy adatokat kapunk és nem módszereket. Az lehet a lényeg, hogy az ember tényleg a tapasztalataiból tanuljon, saját tapasztalataiból. Akkor érünk majd valamit az adatokkal, ha magunk állítjuk elő őket, mert akkor tudjuk, mire használjuk, tudjuk, hogy került a birtokunkba, minek a viszonylatában alkalmazható. A műszaki rajz tényleg műszaki rajznak jó, és semmi másnak... viszont ha én rájövök, hogy tíz lépcsőfokot megmásztam, és tizenegyedik lépcsőfokként jön a műszaki rajz, akkor tudom használni. Annak, aki a műszaki rajzot kitalálta, biztos nagyon sokat jelent... Azzal forgácsolódunk szét, hogy sok dolgot csak adatként kapunk. Például kitalálták a tollat, ez egy hülyeség, felesleges dolog, mert ugye írunk vele, de írni sem kellene, ha meglenne arra a módszerünk, hogy hogyan tartsuk fejben a dolgokat. A toll annak a terméke, hogy nem tudjuk a fejünkben tartani a dolgokat, ezért kellett kitalálni az írást, azt is valaki kitalálta, mert elfogadta, hogy ő nem tudja megjegyezni a dolgokat.

ATTILA: Teljesen igaz, hogy az adatok önmagukban nem jelentenek igazi gondolkodást. Ha mi együtt akarunk közösséget képviselni, akkor olyan tűzzel kell gondolkodnunk, amiben vállaljuk a saját sorsunkat, meg merjük látni saját sorsunk saját problémáit, és ahelyett, hogy adatokról és felszínes dolgokról beszélnénk, megpróbálnánk húsba- és lélekbevágó problémáinkat megfogni, megragadni, és olyasmit mondani egymásnak, ami a lényeget érinti, ami a számunkra, az életünk egésze számára lényeges, és személyes dolog. Ami az ember életének egészét érinti, az személyes dolog. Ha nem alakul ki itt egy közösség, akkor a személyes dolgokat az ember nem fogja tudni elmondani. Én is próbáltam személyes élményeimet és megközelítésemet elmondani... kicsit úgy érzem, talán kudarcot vallottam... nincs egy olyan ember itt a társaságban, aki el tudná mondani, hogy ő miféle problémákkal küszködik, mi az a probléma, ami benne él? Akkor én rossz előadást tartottam, egy okos előadást, ami az embereket legfeljebb egy-két felszínes rezdülésre bírta és semmi másra.

ENDRE: Valóban erről van szó. Ha nagyon új az, amit föl akarunk tárni, vagy nagyon le van fedve, akkor bizony nem megy egyik napról a másikra. Egyébként az egész emberiség hihetetlen mértékben a dogmák uralma alatt él, annyira, hogy ha belegondolnának részleteiben, mi is uralkodik az emberek agyán, elszörnyednének. Az, hogy itt tapasztalható bizonyos visszahúzódás vagy szorongás, azért van, mert nagyon is lényegi, amit akarunk. Amit Tamás mondott, fontos mozzanatát ragadta meg az egésznek, éspedig az értelem kérdését; az értelem bírálatát is adta mindjárt, s bár ez nagyon jó és örvendetes, mégsem értek egyet a végkövetkeztetésével, mert valójában nem az értelemben van a hiba, hanem a hülye értelemben, a felületes, hamis értelemben... (Tamás: Ezt én is próbáltam hangsúlyozni.) Van egy bevett és bebetonozott úgynevezett tudás, és annak a birtokosai mindent tudnak és mindenre adnak választ, ezzel szemben semmiféle megnyilvánulás úgyszólván nincs. Valamikor, az emberiség őskorában, az Aranykorban a tudás közös volt, az egész emberiségé. Elrabolták, kisajátították egy szűk réteg számára, és ezek a botcsinálta tudósok tízezer év óta farigcsálják. Gondoljatok bele, hogy a tudósok, a vezetők, az írók és egyéb kiváltságosak kiválasztása hogyan, milyen alapon történik. Úgy-e, hogy veszik azt az ötéves gyereket... vagy ne vegyünk ötéveset, mert ahhoz túl nagy értelmi igényt kellene feltételeznünk azokról, akik a döntéseket hozzák... hanem vegyük a 16-18 éves, még a tehetségnek birtokában levő fiatalokat, ezeket valakik talán felmérik, és megnézik, hogy ebben a gyerekben tehetség van? Nem. Aki be tud furakodni, bemagolja, amit be kell magolni, és fújja, az bent van. Attilát ki akarták vágni már a harmadik-negyedik osztályból, mert nem hagyományosan gondolkodott, nem azt fújta, amit kellett volna, van is erre egy fogalom: rendhagyó, deviáns. Olyan kontraszelekció, ellenkiválogatódás érvényesül ma a társadalomban, hogy nem a legtehetségesebb kerül be, fütyülnek a tehetségre, nem kell, a gondolkodás bűn. Voltak vitáim magasrangú valakikkel is, de olyanokkal is, akik vallási megszállottságban szenvedtek; az egyik egyszer azt vágta oda nekem, hogy nem tudni kell, hanem hinni. Le a tudással, a gondolkodással, elő a vakhittel: ez megy minden vonalon. A francia író, Honoré de Balzac érdekes gondolatot mondott ki: a szenvedély áttöri a társadalom korlátait. Erről van szó. És a gondolkodás: szenvedély. A szellem magasfokú szenvedélye ez, amely - úgymond - bomlasztja a társadalmat. A hatalmi, a fogyasztói társadalomnak nem önálló gondolkodókra van szüksége, hanem szolgákra, öntudatuk vesztett emberekre, robotosokra; rabszolgákra, akik alávetik magukat és így élik végig az életüket. Márpedig valamennyien rendelkezünk egy fölmérhetetlen értékű kinccsel: a saját életünkkel; ez mindennél drágább és fontosabb kincs, és ennek a lebecsülése, hogy vessük el az életet, törődjünk bele, hogy mint közönséges igavonó barmok húzzuk a társadalom igáját, és ne bíráljuk a felsőbbséget -- ez irtózatos önpusztítás, önpocsékolás. Itt kell megfordítani a dolgokat.

Visszatérve az igazi értelemre: erről nagyon sok szó fog esni, hiszen ezt a kérdést alapjaiban meg kell vizsgálnunk, tisztáznunk kell, mi is a gondolkodás. Ezért volt értékes, amit Tamás mondott, hogy elfajult, hogy olyan ma az értelem, hogy attól irtózni kell és elkülöníteni magunkat, mert hamis, valótlan. Az igazi gondolkodásban -- Attila a mágikus szót használja -- az ember önérzékelése kell tükröződjön, ezen túl a belső ösztönök, az érzések, indulatok óriási szerepet kell vállaljanak a gondolkodás kiformálásában. Utaltam rá, hogy bizony én is sokat bukdostam és bukdosom, mert a gondolkodás útja és a fejlődés útja bukásokon keresztül vezet. Szükségszerű ez egy olyan világban, amelyben nem az igazság érvényesül, amelyben nem az ember igazi értékei és akarata kerülnek felszínre, hanem tele van métellyel minden. Ha valaki elkezd gondolkodni és tele a feje tévtanokkal, beleütközik az egyikbe: hohó, mi van ezzel, ennek sánta a lába, ez ferdén csúszkál... Megragad az elme egy beidegzett tévtant, és ha erő, akarat van benne és nem becsüli le önmagát, akkor elkezdi megemészteni, mire kiderül, hogy nem emészthető, és ki kell okádni magából, akkor félrevágja, de még ott van hétmillió, amellyel meg kell birkóznia... Tehát lépésről lépésre kell tovább és tovább haladnunk, egész az igazi értelemig, amely nem mások igazsága, nem a hazugok igazsága, hanem összefügg a legbensőbb lényünkkel, életünkkel. Az Aranykorban olyan mondás érvényesült, amit a magyar nyelv megőrzött, nagyon egyszerű mondás, ezért is maradhatott meg, mert nem látták, hogy veszélyes is lehet: a Nap mindenkire egyformán süt. Kérem, hol süt ma egyformán a Nap miránk? Hisz nem is látjuk a Napot hónapokon, éveken át... Szóval nem a gondolat és a szellem ellen kell fordulnunk, ellenkezőleg, a rossz és hamis szellemet félresöpörni, és addig küszködünk együtt, amíg meg tudjuk találni az igaz utat az igazi értelemhez. Ehhez fogódzókra van szükség, mert a gondolat pók-szerű valami, ha nincs miben megfogódzzon, akkor nem tud előrehaladni. De hol a fogódzó, mikor minden hazug? Ennek a közösségnek ez volna az igazi feladata: türelmesen és fenntartva a hitet előrelépni. Ehhez pedig szükséges volna, hogy vessük föl a kételyeinket, a kérdéseinket.

ÁGI: A nevem Ági, és nagyon zavar, hogy aki beszél, senkinek nem tudom a nevét. Közösség úgy nem lehet, hogy én odamegyek valakihez, hogy "hé te, figyelj!" Egyébként kíváncsiságból jöttem el, a VHK-tól egyetlen kazettát hallottam, de a barátom nagyon sokat mesélt rólatok, ami kíváncsivá tett. Úgy képzeltem, ti olyan klubot csináltok, ami teljesen más, mint amit most láttam. Ez egy igen rossz egyetemi szemináriumra emlékeztet, hosszú előadások... nyilvánvaló, hogy az előadót az ember udvariatlanul nem szakítja meg... az az érzésem, hogy ez, hogy kiállsz, Attila, és azt mondod, szóljatok hozzá, mondjátok el a véleményeteket és a problémákat, amik titeket foglalkoztatnak, így ebben a formában sosem fog megvalósulni, mint ahogy az egyetemi szemináriumokon is, amit a nagytekintélyű professzor úr megtartott, soha nem mertük azt mondani, hogy professzor úr, hát vagy nem értettem jól, vagy nagy marhaságot mondott az előadásban. Hanem amikor beült közénk a tanársegéd... mondjuk eleve nem így voltak elrendezve a székek, hogy mindenki, mint az arénában, nézi középen az előadót, és ülünk és hallgatunk... tehát emberibb volt, kisebb csoportok voltak, akkor azoktól mertünk kérdezni... és egyáltalán, volt lélegzetvételnyi szünet. Kérdésem az, hogy ez így fog-e maradni végig, mert akkor nem klubként kellene hirdetni: az lenne a becsületes, ha azt mondanánk, hogy Dr. Grandpierre Attila meg X meg Y előadásai a nagy titokról, és utána lehet kérdéseket feltenni. De ha klubot akarunk csinálni, akkor nem így kéne.

ATTILA: Köszönöm ezeket a kemény szavakat, bár az is elhangzott, hogy egy egyetemi tanárnak nem mondanád, hogy marhaság, amit mond, s ezzel felbátorítottál arra, hogy ne vegyem annyira komolyan ezeket a kemény szavakat, mert ezzel azt mondod, hogy mégsem érzed úgy, hogy olyan nagy távolság lenne, ha te ilyen nyíltan és keményen meg mered mondani a saját véleményedet. Ezt becsülöm és értékelem, és arra kérek mindenkit, hogy senki ne riadjon vissza az állítólagos tekintélyünktől, nem tekintélyként vagyunk itt. Szeretném valahogy mégis elmondani, hogy ez miért így van; ez nem is annyira klubként lett meghirdetve, ez egy szellemi műhely lenne, aminek a szabályai még nem alakultak ki. Abban kérem mindenki javaslatát és közreműködését, s ha kell, ostorozó megjegyzéseit, hogy hogyan lehetne ezt egészségesebbé tenni. Én úgy gondoltam, az lenne egészséges, ha lenne egy bevezető, vitaindító, és ehhez lehetne hozzászólni; s ha ez a bevezető egy előadás lenne, ami a felét igénybe veszi az időnek, azért lenne egészséges, mert egyrészt úgy érzem, van mondanivalóm, és az pont annyi időt igényel. Külön kérdés, hogy megfelelő lenne-e, ha félbe lehetne bármikor szakítani; szimpatizálok az elgondolással, ha olyankor és úgy szakítja félbe valaki, hogy nem akadályozza meg, hogy amit fontosnak tartok, el tudjam mondani. Egyelőre ez nyitott ügy; szerintem mivel úgyis ott az idő, amikor mindenki elmondhatja a véleményét, ha addig nem felejti el, az az egy óra elég erre. Az, hogy ez egy nagyobb kör, többen vagyunk itt, hát lehet, hogy ki kéne alakítani majd olyan köröket, ahol könnyebb közösségi légkört kialakítani, kisebb létszámmal... ezen majd próbálok gondolkodni.

ATTILA: Félreértés lenne azt gondolni, hogy én mindenkitől azt várom, hogy a magánéleti problémáit teregesse ki itt, ezek tényleg olyan személyes dolgok, amiket jobb, ha mindenki maga old meg... amiről itt szó van, azok a mindannyiunkat közösen érintő, az életünk egészét érintő problémák, amik személyesek, egyben olyan a természetük, hogy mással is előfordulhatnak. Van, amit az ember nem ismer föl, vagy úgy gondolja, ez csak vele fordult elő, és ez csak az ő baja, pedig sok baj van, ami mindenkivel ugyanúgy előfordul, de mivel senki nem beszél róla, mindenki úgy hiszi, ez az ő személyes titka. Ezen oldani kéne: keressük és találjuk meg az utat, hogyan lehet ezen oldani. Attól alakul ki közösség, hogy az ember megajándékozza a többieket a saját gondolataival.

CSICSI: Két szó jutott eszembe, az egyik a félelem, a másik a korlát. Azért vagyok itt, mert legyőztem a félelmemet -- láthatjátok, nem vagyok mai csirke, unokám van, satöbbi, de elmentem a KEK-re, mert baromi kíváncsi voltam, milyen a VHK... hát ott majd kinyomták a szemem a szőlővel, igyekeztem magamnak egy zugot keresni, hogy azért terem is legyen, érezzem az embereket, mi történik és mi tölt el. Ott értettem meg igazán, hogy minden rezgés... az a zene nekem valami baromi nagy információt adott át, és ami elhangzott itt, az is. De ahogy itt ültök, hogy szűzanyám, ez meg miről beszél... az ottani hangulat meg az itteni ég és föld. Mert itt korlátok vannak... Szerintem az Univerzumban minden tudás annak a rendelkezésére áll, aki elfogadja, hogy nincs korlátja. Attila is leszarja, hogy mit gondolnak róla, ő megy az Édenbe... szóval mindenkinek magának kell ezt megcsinálni, és ehhez a félelmet le kell tudni győzni, ahhoz, hogy bármit megcsinálj, hogy vedd a bátorságot, te, egy akárhányadik senki a nemtudomkihez képest, feltedd azt a kérdést és válaszolj rá, amire tényleg egy ötéves gyerek is tud válaszolni. Az én hároméves unokám olyanokat mond, hogy szemem-szám szétáll tőle... Valóban mindenki keresi ezeket, amik a szórólapon le vannak írva, csak nem veszi a bátorságot, hogy felállítson új téziseket, pedig miért ne lehetne? Az érzelem és az értelem egymás mellé tétele szerintem úgy működik, hogy hallgass a szívedre és használd az eszed. De szerintem ők azt nem értik, amit te mondasz, Attila, hogy mit értünk a mágikus gondolkodáson, ami az isteni mivoltunk lényege... mert ezt így nehéz megfogalmazni... ti biztos milliószor voltatok VHK-koncerten, én csak a KEK-en voltam, de ebben a zenében elkezd áradni bennem valami, ami megy kifelé, és ilyen gömbszerűvé nő, és a gondolkodásban kellene ugyanezt átvenni... igazából ez nem a hagyományos, szóban vett gondolkodás, hanem csak valami érzés-szinten lehetne megfogalmazni, és ezt én se tudom nekik megmondani, szóval ezért nem értik, ezért nem mernek kérdezni.

DÁVID: Én úgy érzem, mindenki tudna mondani lényeges dolgokat, meg kérdezni, csak tudod, az a baj, hogy ezt sem tanítják.

MÁRK ANDREA: Márk Andrea vagyok, akik szeretnek, Huginak becéznek általában, és szerintem nem kell annyira aggódni, hogy itt akadémikus beszélgetések lesznek, mert látszik, hogy senki sem akarja. Még annyit, hogy a gyakorlati életünket nem szabadna kihagyni az egész beszélgetésből, mert hát jól elbeszélgetünk itt végülis, de ha hazamegyek, én ebből semmit leszűrni nem tudok, ha ez így külön el van zárva, és ülünk egy zárt világban, amiben csak elvekről van szó.

ATTILA: Ahogy a belső önérzékelésünkön és az érzésünkön kell alapulnia a természetes értelemnek, ugyanúgy az értelmünkön, a szellemiségünkön alapszik, hogy hogyan alakítjuk és milyen keretek közé fejlesztjük, vezetjük az életünket, önmagunkat, saját sorsunkat kinek a kezébe adjuk, miféle keretek kezébe. Ez kulcsfontosságú dolog, akkor is, ha a mai világban nagyon úgy tűnik, hogy hát az értelem, már megint az értelem, eddig is mennyi bajt okozott, most akkor hagyjuk, mert az semmi, megfoghatatlan... Ezekkel a vélekedésekkel szemben az értelemnek kulcsszerepe van abban, hogyan alakítjuk az életünket, annak az értelemnek, ami tényleg hatékonyan alakítja, önálló értelemként működve; ez egész más arcát mutatja, mint a kívülről ránk erőltetett idegen és szűk értelem. Ezzel együtt egyetértek azzal, amit mondasz, hogy el kell érjük, hogy ennek gyakorlati oldalai legyenek, és a tetteinkben, cselekedeteinkben gyakorlati fontosságú dolgokká változzon, amit itt egymásnak elmondunk, hallunk.

ISTVÁN: István a keresztnevem, bár annak idején a keresztséget úgy kaptam, hogy nem kérdezett meg senki, úgyhogy inkább utónevet mondok... és Ági szavai nagyon jólestek, tényleg az a legkevesebb, hogy megszólíthassuk egymást. Én már többször öt év tapasztalatával rendelkezem, de úgy hiszem, hogy annak az egyszer öt évnek a játszókedvével, éhségével, szépséghibájával és okosságával, néha meg a nagy-nagy maflaságával is, és ez már többször öt. Úgy néz ki, egész életem olyan volt, talán olyan is lesz, hogy keresése egy olyan életnek, amely életközösség, közös élet. Én inkább ezt nevezem természetes alapállapotnak, ami nem zárja ki a mámort... A szellemi műhely ennek a közös életnek csak egyik ága, megnyilvánulási formája, de a "szellemi" soha nem volt annyira jó ragasztó, hogy emberek életét megmaradóan össze tudta volna kötni -- legalábbis az én eddigi tapasztalatom ez. Erre alkalmasabb a mindennapok racionalitása, egyben egyetemessége, a "hogy vagy", a "te ki vagy", a "milyen az életed, mit dolgozol, mik az álmaid, terveid" stb. kérdések. Amik a szórólapon szerepelnek, nem fontos és nem érdekes kérdéseknek érzem, hanem létkérdéseknek.

Ha hisszük, ha nem, mindnyájan beleszülettünk egy olyan rendszerbe, állapotba, civilizációba, aminek nem is érezzük, nem is ismerjük talán az igazi arcát. Kevés ember egy-egy mozaikkockányit fel tud belőle villantani, de nagyobb egységet, vagy talán magát a képet még kevesebben. Endre mondta, hogy ez egy szörnyű világ -- van egy olyan gyanúm, hogy kevesen érezzük ezt szörnyű világnak. Ha egy több generáció óta ketrecben tartott majom előtt kinyitják az ajtót, a reakciója először az, hogy nem fog kimenni, mert enni, inni kap, másrészt fogalma sincs, mi a természetes, mert neki már az a mesterséges állapot a természetes. A mi életünk ugyanilyen. Nem véletlenül említettem a keresztnevet, annakidején azért kapta minden ember, hogy befolyásolja annak a szentnek a sztereotip modell-élete az ő életét. Itt egy ilyen ketrec alakú teremben ülünk, s nem tudjuk, hogy ez nem a mi népünk lelkületének a formája. Hogy az ablak négyzetes, hogy a tévé négyzetes, hogy mi négyzetesek lettünk, vagyunk, azért van, mert nem tudjuk, hogy nem ez a természetes állapotunk. Ha megkérdezi valaki azt a fólia vagy üvegsátor alatt kitenyésztett, nemesített növényt, hogy hogy érzed magad, azt mondja, jól, és nem tudja, hogy néhány plusz-mínusz fok között él ő csak, mesterséges földben, mesterséges körülmények között, és árucikként. Mondjuk, oda beleilleszkedik; de mi ugyanígy gyönyörködünk állatokban, és fogalmunk sincs, hány jó tulajdonsága veszett el a nemesítése során -- gondoljatok csak egy lóra és egy kis korcsra, vagy egy pincsire és egy farkasra... hány jó tulajdonságunk veszett el nekünk a háziasítás során, hogy bele tudjunk illeszkedni, illetve jó eszközei legyünk ennek a civilizációnak? Nem azok a rohadtak, hanem mi éltetjük. Mi éltetjük, mert a menetrendje, a szokásai, játékszabályai szerint élünk. Ha egy néger meg akar maradni, annak fehér négerré kell válni. Ha mi ebben a civilizációban meg akarunk maradni, akkor judeo-kereszténnyé kell válni, és annak a játékszabályai szerint élni. Lehet, hogy sértő néhány embernek, hogy miért kell ilyen konkrétan nevén nevezni a dolgot, de szívesen elébe állok szűkebb körben. Légy olyan, mint a társadalom, a hatalom, a civilizáció, a kultúra által előírt modell: ezt halljuk nemcsak hogy ötéves kortól fölfelé, de amikor megszületünk, amikor az anyánk megölel, amikor megtanuljuk a rontott anyanyelvet vagy a jó anyanyelvet, amikor étkezünk, amikor ruházkodunk, mind-mind veleszületett és tőlünk idegen formák. Jön a szomszéd, jön az anya, jön a tanító, jön az óvónéni, óvóbácsi, és nem tudja az ember, illetve érzi csak, hogy valami gond van.

Nagyon lényegesnek tartom azt a fajta ésszerűséget, ami a mindennapok szakrális és egyben egyetemes része, a mindennapok összekapcsolódása, amely meghaladja a kötelező és modellben megfogalmazott értékrendet, értékrendszert. Szeretném, ha belegondolnánk, hogy vajon mi mennyire tudjuk személyes, vagy éppen családi, vagy éppen nemzeti, vagy éppen magyar életünkkel meghaladni a mindenkori előírt értékrendet. Azt mondjuk, hogy lerúgjuk magunkról, pedig ha az a kismajom elkezdi a ketrec falát rázni, attól még benne van, avval újratermeli a ketrecet. Inkább menjen ki belőle, és kiderül, hogy ott nincs is ketrec, maga formálta, maga fölvette, maga termelte saját magának ezt a ketrecet. Olyan tapasztalatom van, hogy ha sikerül minél nagyobb felületen összekapcsolódnunk az élettel -- ebben benne van az öröm, a bánat, benne van a munkám, a feleségem, a gyerekem, a barátaim, az italom, az ételem, a kirándulásom, a beszélgetésem, minden -- akkor talán sikerül egy olyan közeget létrehozni és teremteni, amelyben rohadtul érzem magam attól, ha azt a fát kivágják, de attól is, ha az a béka nem kezd el brekegni, meg attól is, ha téged bántanak, és jó volna, ha téged is zavarna, hogy engem rugdosnak... vagy ha örömöm van, akkor az a te örömöd is legyen... Erre így, mesterséges körülmények között valószínűleg csírájában adott a lehetőség, de mindenféleképpen meg kell haladni azt a belénk sulykolt, velünkszületett értékrendet, amit nap mint nap a médián keresztül hallunk, a barátunktól hallunk, magunktól hallunk... Ha ezt nem tudjuk meghaladni, de nem harapva, nem verekedéssel és nem agresszivitással, mert akkor újratermelnénk, hanem a magunk józan paraszti esze, belátása szerint, akkor...

Gyönyörű volt a hasonlat, amit Attila mondott, ez az izzás, érzelem-átizzás és értelem-megvilágosodás. Képzeljetek el egy leégett tüzet, mondjuk tábortüzet, ott van, és tudjuk jól, hogy izzik, izzik, de hamu van rajta: rajtunk ezer ilyen hordalék hamuréteg van, mindnyájunkon kisebb-nagyobb... vagy többféle mez van, a Fradié, a kereszténységé, a tudósé, a művészé, sorban mindenkinek megvan a maga igen jó páncélinges meze... nem vagyunk mez-telenek. Pedig ahhoz, hogy valaki felfedezze a maga valóságát, ami nyilvánvalóan túlnövi a maga körét, s a másikét ugyanúgy, mint a mindenségét, szóval ehhez nem szabad hordaléknak, nem szabad meznek rajta lenni, hanem mez-telennek kell lenni. Körülbelül tizennyolc-tizenkilenc éve próbálunk olyan közös életet kialakítani barátainkkal, aminek vannak már boldogító pillanatai, és igen keserves pofánverései. Ez a közel két évtizede kereső-kutató, egymást csiszoló, formáló élet nulla órától nulla óráig, január elsejétől december 31-ig tart. Tehát nem kéthetenként egyszer, hanem minden pillanatában az életünknek. Amikor valaki születik vagy éppen meghal, akinek öröme van vagy éppen bánata, ez mind-mind alkalom arra, hogy megélje, elmondja a maga kínját vagy éppen örömét. Nincs ez ezektől a szórólapon szereplő kérdésektől messze... Ez a kör olyan lesz, mint a forgószínpad, hol ez jön el, hol az jön el; de ennél van szűkebb formája a társadalmi életnek, mikor néhányan azt mondják, hú de jó, tudunk egyet beszélgetni, van zsíroskenyér, ottalszunk, beszélgetünk, összebújunk -- tehát barátok. Van még egy szűkebb, akik azt mondják, vállallak téged, mint barát. Illetve van még egy mélyebb: nem vérségi alapon családtag. Mint egy falu népe, közössége, mindenki tud mindent a másikról -- nem együttélés van, mint egy kibucban vagy ehhez hasonlóban, hanem természetes közeg. Én csak azt kívánom, és amennyiben tudom, hozzáteszem az én képességemet is, hogy ez itt kialakuljon. Az itt lévő kérdések nem röpködők. Ahhoz, hogy az ember a holnapi napját böcsülettel megtegye, hogy a gyerekeit föl tudja nevelni, hogy a társát megtalálja, hogy a nemzete múltját, kultúráját ismerje, és azokat az értékeit, amik fönntartották ezt a népet és ezt a világot, ahhoz ezekre a kérdésekre tudni kell válaszolni. De nem szofisztikus vagy éppen egyetemitanár-szintű válasszal, hanem: életeddel.

DÁVID: Három mondatot fogok mondani. Ez a második. A harmadik pedig az, hogy István említette a kirándulás szót: Attila, csináljunk egy VHK-köri kirándulást.

ATTILA: Ez nagyon jó ötlet, ez tetszik. Majd térjünk erre vissza.

DÓRA ÁRON: Csicsi beszélt a korlátokról. Én sajnos még iskolába járok, és ott, mindenki tudja, csak elvárások vannak, amelyeket muszáj betartani s azt csinálni, amit mondanak. Volt rá egyszer alkalmam... legyőztem a korlátaimat... kérdeztek valamit, amire saját véleményt kellett írjak; én megírtam saját véleményemet, ezt egy érdemjeggyel díjazták, amit azóta se felejtek el nekik. Az lenne a kérdésem, hogy végezzem-e úgy, mint Attila, akit el akartak tanácsolni az iskolából: folyamatosan szálljak szembe tanáraimmal?... mert gyakorlatilag ez lenne a VHK-kör, valami megoldást kéne találjunk arra, hogy mégse azt csináljuk, amit elvárnak tőlünk, ne legyünk beskatulyázva. Még egy dolog, szintén Csicsi említette, hogy ő elment arra a VHK-koncertre, és én nagyon örülök, hogy őt, bár csak egy koncerten volt, így megfogta s egyből eljött ide közénk -- viszont elkeseredve látom, hogy annak ellenére, hogy soknak tűnünk, elég kevesen vagyunk, ugyanis nagyon sok ugyanolyan arc van VHK-koncerten, akikkel mindig találkozunk, de nincsenek itt, ezek szerint ők nem azért járnak oda, amiért mi, hogy ezt a szellemiséget megértsék, hanem csak az őrjöngés és a tombolás kedvéért... jó, ha az ember kitombolja magát, de többről van szó, szóval lehetnénk többen is, ha mindenkit érdekelne. Ha csinálnánk újságot, ahogy azt Dávid fölvetette... mint ahogy azok a kis fekete lapok is vannak majdnem minden VHK-koncerten... azt kiadnánk, lehet, hogy még többen lennénk, még több ötlet lenne, és még jobb lenne.

ENDRE: Az egész hozzászólásra nem akarok válaszolni, de örömmel hallgattam; csak annyit, hogy a társadalom ma olyan hatalom, hogy aki nyersen szembeszáll vele, azt eltiporják, ezt tudni kell. Kénytelen hát az ember bizonyos fokig alkalmazkodni, de lélekben nem szabad alkalmazkodni; meg kell tartani a távolságot.

MIHÁLY ANDRÁS: Bírálják itt ezt a VHK-kört, hogy hasonlít az egyetemi ülésekhez, meg hogy teremben vagyunk, hát szerintem egyáltalán nem sikerült rosszul: felszólalások vannak, az előadás nagyon jó volt, úgyhogy egyelőre ez így jó, és lesz még jobb is. Az igazi értelemhez és célunk eléréséhez egy ugyanolyan kapu meg kulcs, mint amilyenek a kisgyerekek, az álmok világa. Álmainkra mindenkinek oda kéne figyelni, ahogy Attila elmondta, az ő számára is nagyon fontos volt egy álom, meg biztos több is, ugyanígy számunkra is fontos lenne több álom. is Az álmoknak is megvan a sajátos értelemvilága és sajátos logikai világa, ami teljesen különböző a hétköznapi logikánktól és értelemtől, és sokat tanulhatnánk belőlük. Az egyik hatalmas korlát szerintem a lustaság, illetve másképp megfogalmazva a rövidtávú gondolkodás. Hogyan lehet ezt legyőzni? Olvastam egy-két cikket, hogy kozmikus elv a legkisebb hatás elve, amit még az elemi részecskék is követnek, s sokszor az emberek is a legkisebb hatást próbálják elérni, ők is ezt követik, és a lustaságot érik el ezzel. Ez nagyon sok mindenben megakadályoz, ez egy iszonyú korlát. Szóval ne az legyen az első szempont, hogy hogyan tudom azt elérni, hogy most hazamenjek, gyorsan kényelembe vágjam magam, lefeküdjek, ne olvassak semmit, ne foglalkozzak a dolgokkal, ne gondolkodjak... Ha most egy kicsi erőfeszítést teszek, elmegyek kirándulni a VHK-körrel, nekiállok gondolkodni, elolvasok egy cikket, akkor hosszú távon sokkal jobb lesz az életem.

Hozzászólás: Áronnak szeretnék tanácsot adni; nekem is szerencsém volt gimnáziumot váltani hasonló okokból, és azt hiszem, az a lényeg, hogy lelkileg ne hasonulj meg, úgy legyél nekik, ahogy vagy, és kész, belül maradj, aki voltál. Ági hozzászólásához szeretném hozzáfűzni, hogy ne felejtsük el: ez az első alkalom, itt nem lehet még minden tökéletes, mert amikor egy művész a kezébe vesz egy agyag- vagy kődarabot, nem csak rálehel, és kész a remekműve, időbe kerül, míg kialakul, ugyanígy az is, amíg mi itt teljesen összerendeződünk. Aztán javaslatot szeretnék tenni, hogy amikor már az előadás után így egymás között beszélgetünk, esetleg ezeket az erősebb fényeket le lehetne kapcsolni... akár az indiánoknál, akár gondoljunk az ősmagyarokra, amikor a jurtában tartották az összejöveteleiket vagy szertartásaikat, ott is középen égett a tűz, félhomály volt, és bensőségesebb volt a hangulat... sokkal bátrabban tud az ember beszélni, ha nem világítják meg minden oldalról ilyen reflektorok... le lehet hülyézni nyugodtan, ha nem jót mondtam...

ATTILA: Történne itt egy-két dolog, ha lekapcsolnánk a villanyt...

DÁVID: Tábortüzet, azt lehetne csinálni... ezek a székek igen ocsmányak...

MOLNÁR LUJÓ: Molnár Lujó vagyok a VHK-ból. Az előbb elhangzott a kirándulás ötlete -- egyébként ez nem a te ötleted, nem voltál ott a legelső VHK-körön, ez az én ötletem volt!... Elhangzott az, hogy gyakorlati megvalósítást vár mindenki; szerintem úgy lehet megvalósítani a céljainkat, hogy először vonzóvá kell tenni őket. Első kézből vonzó az, ha hallunk kiváló emberektől hozzászólásokat meg előadásokat, de a gyakorlati megvalósítás egy másik formája, hogy ha a mágikus világnak és a léleknek a vonzó formáját akarjuk megtalálni, akkor vonuljunk ki a természetbe, így dobokkal, kirándulás formájában, és próbáljunk meg egy rituálét tartani, mert elhangzott, hogy a VHK átad valami gömbszerű világot, kialakul valami a koncerteken, de úgy érzem, a koncert az olyan akadémikus, tehát hatalmias. Ott áll egy magaslaton egy zenekar... hat nagyon jóképű fiatalember... ott ugrál meg mittudomén, de valahogy nem közös az élmény; de ha mind kivonulnánk valamelyik völgybe, ott elkezdenénk együtt muzsikálni, dobolgatni, egy olyan rituálét létrehozni, amiben nem az van, hogy én vagyok a gitárkirály meg én tudok a legjobban gitározni, hanem tényleg együtt próbálnánk a magasröptű dolgok felé eljutni... ez tényleg magasröptű lenne, ahogy én elképzelem, tehát ha mindenki együtt, tehát ha együtt próbálnánk meg mindent, most már túlbonyolítom a dolgot...

TAMÁS: Tücskök is lehetnének...

DOBOSI VIKTÓRIA: Régen voltam ötéves, eltelt pár év, és szükségem lenne egy kapaszkodóra: hogy honnan indultunk. Most ott állok a nagy semmi közepében és jobbra-balra mehetek, de fogalmam sincs, honnan jöttünk... végignéztem eddig a történelemtankönyveket, amiket tanultam, most meg kezembe kerültek olyan irodalmak, amik az egészet cáfolják. Mi az igazság, honnan indultunk és hová tudunk menni?

ENDRE: Ezért van szükség erre az előadássorozatra. Arra gondolunk, hogy először is az értelem alapjait kivesézzük, tehát a legelemibb fokig visszük, hogy hogyan épül föl az agy és a gondolat; aztán a történelemben is visszamegyünk a sokat emlegetett Édenhez, az Aranykorhoz, és megvizsgáljuk, mi volt az. Az Aranykorról senki nem tud alapvetően semmit; az antik görögök, akik még tudatában voltak az Aranykornak és írtak róla, már ők sem látták tisztán, mi volt. Pedig ez az emberiségnek olyan alapkérdése, ami nélkül semmit nem lehet megoldani, és mindazok a bölcselők, akik erről nem tudtak, melléfogtak, ezért az egész bölcselet a levegőben lóg. Az alapkapaszkodó, hogy az Aranykorban milyen volt a maga igaz valóságában; nem romantika ez: az Aranykorból az út a pokol felé vezet, és ami azóta történt, felmérhetetlenül iszonyatos. Igen ám, de mit érünk ezzel, vissza tudunk-e oda jutni? Az Aranykorba lehetséges a visszatérés, mert megvannak a legszilárdabb alapok. Az Aranykor tartott egy pár millió évig; az új korszak, a hatalmi korszak, amiben élünk, tart mondjunk tízezer éve. A millió évekhez képest tízezer év egy pillanat. Ennek minden romboló hatása megváltoztatható, eltörölhető, természetesen csak akkor, ha az emberiség öntudatra ébred, ha megismeri önmagát, és azt, hogy mit tettek, tesznek vele, és hogyan tud ebből kiszabadulni. Ha ezeket tisztázzuk, azoknak a tudatából, akik ezt kimunkálták, átjut valamennyiünk tudatába, ezáltal önmagunkat tesszük boldogabbá. A modern ember nemisége, szexuális élete például romokban hever, ezer oldalról megfertőzötten, lecsepülve, letagadva, pedig ez az emberiség egyik legősibb, legcsodálatosabb öröksége, amelyhez vissza kell térnünk. Egy bizonyos: ha nincs egy szellemi útmutató, akkor a legtöbb ember képtelen rátalálni, hogy hol a kiút, hogy tud kitörni ebből a sok tébolyból. A megalapozottságot meg fogjuk teremteni, mert a magyar történelemről, a magyar nép sorsáról beszélnünk kell -- benne is van az előadások tárgyai között: A halhatatlan magyar szellem -- nemcsak, mert magyarok vagyunk, ez is bőven adna okot rá, mert a saját sorsunkról van szó, de különösen mert ez a nép az Aranykorból csöppent ide, s az Aranykort őrzi. Ha nem világítjuk meg ezt , akkor sehova nem jutunk.

JULCSI: Nekem ez az Aranykor-fogalom nagyon nem szilárd. Attól Aranykor, mert az emberek öntörvényűen és elemi erővel éltek? Attól Aranykor, mert akkor boldogabbak voltak? Az emberi faj egyik legzseniálisabb tulajdonsága, hogy bármilyen világban és bármilyen körülmények között képes boldog lenni. Ez a kör elég könnyen lila ömlengésbe fajulhat, hogy itt ülünk és verjük a nyálunkat azon, hogy milyen rossz a világ, és milyen baromi rosszul érezzük magunkat benne, aztán kimegyünk az utcára, és nézzük a szerencsétlen embereket, akik nem tudják, hogy rossz a világ... Segítségadás és segítségnyújtás helyett nagyon könnyen eltolódik ez az egész valami egészen más és értelmetlen irányba.

ENDRE: Vannak boldog emberek ma is, szerencsések, de az óriási többség -- tessék megnézni...

JULCSI: De honnan tudjuk, hogy az Aranykorban boldogabbak voltak?

ENDRE: Erről külön fogunk beszélni, kitérünk rá, de erre már nincs időnk.

TIHANYI ANDRÁS: Én azért vagyok itt, mert olyan életérzésem van, hogy rossz a világ. A világlátásom nem abból táplálkozik, mint általában, hogy az ember összeszedett mindenféle tudást, megismert mindenféle filozófusokat, és odaböfögheti egy érettségin, hogy Nietzsche, és akkor mindenki elszáll attól, hogy mond egy nevet, ami mögött nincs esetleg semmi. Azért vagyok itt, mert úgy érzem, tényleg sötétség van az emberek fejében, és rohad a világ -- ez fogott meg először a VHK-ban, én a legújabb lemezt hallottam, és hogy a műanyag világ, ami tényleg pusztulásba visz... én nem érzem azt, hogy ez rendben van; lehet, hogy a békésen kérődző tehenek jól elvannak, bemennek és esznek a gyorsétteremben, és nem veszik észre, hogy mészárolják őket... de nekem ez nem tetszik, és nem érzem helyesnek, a magam számára igaznak, amit mondtál.

ATTILA: Én is próbálom megérteni, amit mondtál, Julcsi. Az lehet talán mögötte, hogy az emberek nagy része, mivel nem akarja bevallani, hogy az élete kudarcba fulladt, keresi, hogyan lehetne "boldog", és valahogy mindenki próbálja boldognak érezni magát. Ezt még támogatja a világ, mert ez a hamis világ olyan felszínes boldogságkellékeket kínál nekünk, amik a fogyasztói társadalom velejárói, és ettől a keresgéléstől a fogyasztói kényelem emelkedik. Úgy látom azonban, hogy így az életünk emberi dimenziója elsikkad, tehát annak a lehetősége, hogy igazán gazdag, mély és olyan életet éljünk, ami természeti erővel jelenik meg, amelyben számunkra fontos, lényegbe és lélekbe vágó, fölemelő, megrázó dolgok történnek, amik emberi arcot mutatnak, nem pedig egy gyilkos arcot, amit tapasztalunk a világban.

JULCSI: Szeretném megjegyezni, hogy én nem látszatboldogságról beszéltem, mikor a boldogságot emlegettem, tehát nem azt akartam mondani, hogy húszmillió ember nyüzsög a boltban, aki mind boldognak látszik, és ettől ő boldog... Szerintem lehet boldognak lenni bármilyen világban, akkor is, ha az ember látja, hogy ez a világ milyen.