TITOKFEJTŐ-VHK-KÖR 5. ELŐADÁS 1998. II. 19, BENCZÚR U. 27, POSTÁS MŰVELŐDÉSI KÖZPONT  

A NAGY HALÁLKORSZAK ÉS AZ IFJÚSÁG

GRANDPIERRE K. ENDRE

Mint mindnyájan tudjuk, a világgal baj van, nem is akármilyen baj. A korszak, amelyben ma élünk, megítélésem szerint az emberiség legmélyebb szintjén zajló események korszaka. Nagyon súlyos, veszélyes dolgok történnek a világban - számos kutató ráeszmélt erre. Tanulmányok sora jelenik meg, melyek szerint az emberiség végső válságban van. Miért, mi ennek az oka? Ennek tisztázására föl kell vetni az emberiség egész fejlődésének kérdését. A tudományos közvéleménybe és a legszélesebb közvéleménybe belesulykolták, hogy az emberiség fölfelé halad. Az emberiség előrefelé fejlődésének hagyománya nagyon régi hagyomány, és van is bizonyos alapja; nevezetesen az, hogy az élet az egyszerűbb szervezetektől a fejlettebb szervezetek felé halad. Az evolúciós fejlődés igazolni látszik az elméletet, hogy az emberi társadalom is felfelé halad, lépésről lépésre. Mégis, olyan tények, jelenségek ütköznek ki lépten-nyomon az emberiség életében, amelyek nem ezt igazolják. Alapkérdés, hogy merre halad az emberiség: fölfelé vagy lefelé? Meggyőződésem szerint az az elmélet, amely azt mondja, fölfelé, téves. Lehet, hogy tendenciózus, lehet, hogy olyan hatalmi körök terjesztik, amelyeknek érdeke fűződik ehhez az elmélethez. Nagyon jelentős erők húzódnak ezen elmélet mögött. komoly tények is húzódnak mögötte; mégis, ha belegondolunk, ha ez az elmélet igaz volna, akkor végső fokon nem nagyon kéne törődjünk a különböző bonyodalmakkal, nehézségekkel, bajokkal, hibákkal. Hiszen ezek csak mellékes járulékai lennének az emberi civilizáció előrehaladásának! Az evolúciós elmélet az őskorig mutat vissza: azt állítja, hogy az ősemberiség állítólag barbár, sötét horda volt. Hordákban élt, állítják; állati nyomorúságban tengődött, szinte egész idejét elvitte az élelemért folyó harc és a vadállatokkal való rettentő viaskodás. Ebből emelkedett ki lassan az ember: a vadság alsó fokától a vadság magasabb fokáig, majd a barbárság alsó fokához jutott el, és onnan a barbárság felső fokáig - így következett be lassan a civilizálódás, tehát így jutottunk idáig.

Ez az elmélet szerintem csak látszólag igazolt. Eszerint ugyanis az ember és az ember nyomorúsága egyenlő volt a vadállatokéval. Hadd tegyek itt egy külön megjegyzést: a “vad” szóval nagyon durván visszaélünk és visszaélnek mindenütt. Az úgynevezett vadállatok legjellemzőbb tulajdonsága, hogy függetlenek az ember hatalmától, uralmától. Vagyis az úgynevezett vadállatok nem mások, mint szabadon élő állatok; és nem is “vadak”, hisz természetes, hogy az élelmezésükről gondoskodniuk kell; ennek jelentős része húsételekből áll, ezért, ha szükségük van rá, elpusztítanak egy másik állatot, ez azonban nem azt jelenti, hogy tombolva, belső vad késztetések által irányítottan mindent megtámadnak, rombolnak. Az úgynevezett vadállatok nagyon is nyitott, barátságos, szeretetreméltó lények. Csakhogy ha kimondjuk, hogy a vadállatok nem vadállatok, hanem olyan élőlények, akik megőrizték az embertől való függetlenségüket és szabadságukat, és a maguk módján nagyon is természetes és elismerésre méltó módon élnek - ha ezt elfogadnánk és hirdetnénk, akkor megszűnhetne, meg kellene szűnnie az állatok hihetetlen mészárlásának. A "vadállat" kifejezés igazolja a "szelíd" ember szörnyű vérengzését, vagyis azt, ahogy az egész élővilágot kezeli. Tehát látjuk, hogy a fogalmakat meg kell vizsgálnunk, mert a fogalmakban is olyan dolgok rejlenek, amelyek a félrevezetést szolgálják. Nézzük meg, mi mond ellent annak a tézisnek, hogy az emberiség gyönyörűen halad felfelé. Már maga az is tény, hogy a legalacsonyabbrendű élőlények nem biztos, hogy annyira alacsonyrendűek, mint azt hirdetik. Itt vannak pl. a vírusok, a bakteriofágok, a baktériumok - ezeknek egy része beépült a magasabbrendűnek mondott szervezetekbe, és nem is létezhetnének azok nélkül. De egy másik részük, amelyik független maradt, olyan természeti erőt képvisel, hogy ma is birkózik, viaskodik a magasabbrendű életekkel, az emberi élettel. A legkezdetlegesebb lények küzdelme a magasabbrendűekkel még nincs lefutva, még nem látjuk a végkifejletét. Újabban értesülünk arról, hogy lépten-nyomon olyan betegségek jelennek meg, amelyekkel szemben az ember tehetetlen. Meg kell kérdőjelezni azt a beosztást, hogy alacsonyabbrendű és felsőbbrendű.

Vannak aztán olyan nyomok, amelyek gondolkodásra kell késztessenek mindenkit; ezek pedig az aranykori hagyományok. Ezek a hagyományok meglehetősen félretaszítódtak az emberiség emlékezetéből; olyannyira, hogy már a régi görögöknél nagy volt az elhomályosodás, de az antik szerzők még sűrűn írnak az Aranykorról, teljesen más megvilágítást adva az úgynevezett fejlődésnek. Azt vallják, volt Aranykor, utána jött az Ezüst-, majd Bronzkor, Rézkor - kihagytam a Hésziodosz által beiktatott ötödik szakaszt, a Hőskort, mert ez valószínűleg Hésziodosz találmánya és nem mérvadó; azután jött a Vaskor és az emberiség mérhetetlen lesüllyedése. Az Aranykor úgy áll elénk már ezekben az antik görög hagyományokban, mint a kiteljesült boldogság kora, az emberiség kibontakozásának legmagasabb foka. Ez az elmélet tehát ütközik az előrefelé fejlődés elméletével. Hogy az Aranykor hagyománya még ma sincs kellően feltárva, ez nem késztethet bennünket arra, hogy elvessük, ugyanis ez nem mendemonda. De itt vissza kell térnem az úgynevezett vadállatokra, vagyis a szabad állatokra. Azért hangsúlyozom, hogy szabadon élő állatok, mert akik az ember hatalma alá kerültek, iszonyatosan elkorcsosodtak, rabszolgaállatokká, elnyomorodott, tönkretett állatfajokká váltak. Közülük némelyek azonban még így is megőrizték nemességüket, például a lovak, de talán még az úgynevezett oktalan barmok is, mert ezek nem romlottak le. Ugyanakkor részben leromlottak a szárnyasok, akik az ember birtokába kerültek, vagy a kutyák. Az igazi leromlást az úgynevezett sertések mutatják: a hajdani vaddisznók, a szabad disznók hová süllyedtek-- láthatjuk, milyen iszonyatos elkorcsosuláson mentek keresztül az ember uralma alatt. A mai szabad állatok viszont szinte paradicsomi módon élnek. Kiplingnek, a Dzsungel könyve híres szerzőjének van egy széles körben elterjedt rigmusa: “A dzsungelben a törvény erős, és apáról fiúra száll: Hogy az erősek jussa élet, de a gyöngéké a halál.” Félelmetes képe ez a dzsungelnek, de bátran mondhatjuk, hogy ez nem áll, mert éppen a dzsungel, az őserdő és az őstermészet ad lehetőséget az élet kibontakozására és az élet nyugalmas vitelére. Itt súlyos ellentmondások vannak, amiket tovább kell vizsgálni és föltárni.

Az emberiség fejlődése, az úgynevezett civilizáció erősen megkérdőjelezhető. Meggyőződésem, ami különböző tanulmányokon és megfontolásokon alapul, hogy az emberiség útja nem fölfelé halad, hanem lefelé; az ősidőkkel, tehát az ember keletkezésének időszakával és az Aranykor kibontakozásával szemben, tíz-egynéhány ezer év óta az emberiség pályája megtört és meredeken lefelé zuhan. Ennek a zuhanásnak mostanában szinte a végpontjához érkeztünk, egyben az emberiség végpontjához is, mert olyan erők szabadultak el és olyan erők fenyegetnek, amelyek az emberiség végét jelenthetik. Mivel előadásom két részből áll, az elsőben az emberiség sorsáról, helyzetéről, az őt fenyegető Nagy Halálkorszakról van szó, a második az ifjúság helyzetével foglalkozik, az első részt kissé futólagosan érintem; a második részt, úgy érzem, fontosabb megbeszélnünk; ezeket az emberiség sorsával kapcsolatos dolgokat többé-kevésbé mindnyájunknak már tudni kell vagy kellene, tehát itt lehet egy kicsit rövidíteni.

Fussuk át ezeket a fenyegető erőket; milyen tüneteket mutat az emberiség? Például elszakadás a természettől, az égtől, a Naptól, egyáltalán, a természet jelenségeitől. A modern ember, az úgynevezett ember maholnap nem lát eget, vagy csak elvétve - a Természet távol áll tőle, el van szigetelve tőle, betondobozban él, a Napot és az égboltot, a csillagokat csak olykor-olykor látja, ha látja. Aztán itt van a környezetszennyezés rettenetes kérdése - én nem is környezetszennyezésnek, hanem a környezet vandál pusztításának nevezném, ami folyik; mert az ember, a győzelmes ember (így fogjuk föl, így tanítják), szóval a győzelmes ember, akit kikiáltottak a föld urának, a teremtés koronájának és minden hasonlónak, úgy viszonyul a természethez, hogy az neki holmi alárendelt massza, amelyet felelőtlenül, korlátlanul, kedve és tetszése szerint pusztíthat. A környezetpusztítás olyan méreteket ölt, hogy visszahatva az egész emberiség létét, az egész földi életet fenyegeti. A következő a fegyverkezés problémája: már olyan méreteket öltött a fegyverek hatalma az emberiség fölött, hogy az élet egyre bizonytalanabbá válik, s ha így folytatódik, teljesen úrrá lesz az élet, az emberiség élete és az egész élővilág fölött.

Ezzel függ össze a bűnözés hihetetlen mértékű elszaporodása és felnövekvése. Bűnözés mindig volt, az emberiség útját végigkísérte az Aranykor bukásától, tehát kb. tízezer évig visszamenően. De ha összevetjük a bűnözés alakulását, vagyis hogy milyen arányú volt régebben, és milyen arányú ma, megdöbbenhetünk, mert a bűnözés hatalma korszakról korszakra növekszik, és ma már ott tartunk, hogy az emberiség közel áll ahhoz, hogy a bűnözés vegye át fölötte az irányítást, a hatalmat. Ezek félelmetes tények.

Itt van aztán a felmelegedés, az ózonpajzs fölritkulása, az ózonlyuk és minden következménye. Az éghajlatváltozások végzetesek lehetnek az egész emberiségre, mert az éghajlatváltozások következtében felmérhetetlen pusztító jelenségek léphetnek föl. Sok jel mutat arra, hogy közeledünk egy új világkataklizma, egy új Atlantisz felé. Elszabadulnak a természet azon erői, melyek úrrá lehetnek az egész földi élet fölött. Mindez a környezetszennyezéssel, a természet könyörtelen és korlátlan pusztításával függ össze. Ehhez járulnak még a háborúk. Nem mérte föl senki, micsoda károkat okoztak s az embereknek micsoda tömegét pusztították el. Számlálatlan embert irtottak ki a háborúk során; napjainkban pedig jönnek az új háborúk. Tervek születtek hárommilliárd ember kiirtására, méghozzá ebben az évtizedben. Egy amerikai szerzőtől idézem a következőket: “Egyetlen szál köti össze a Fehér Házat, a Külügyminisztériumot, a Külkapcsolatok Tanácsát, a Trilateriális Bizottságot és a szélsőséges New Age-esek titkos társaságát: az új világrendre való törekvés. Fel kell számolni a nemzeti szuverenitást. Világkormányt, világrendőrséget, világbíróságot, Világbank- és valutarendszert kell létrehozni, és egy új világelitet mindezek irányítására. Egyesek szerint a javak teljes újrafelosztására van szükség; a szélsőséges New Age-esek szerint pedig úgy két-három milliárd ember halálára van szükség a Harmadik Világban még ennek az évtizednek a végéig… Az S.C.P. Journal 1991. évi számában az új világrendről szóló cikkében Thal Brooke idézi Brooke Chrishorn, az ENSZ világegészségügyi szervezete (WHO) igazgatójának alábbi rémisztő következtetéseit: 'A világkormány megvalósításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az emberek elméjéből kitöröljük az individualizmust, a család tradícióját, a családhoz való hűséget és a nemzeti patriotizmust, vagyis a nemzeti érzést.'" Pat Robertson írja mindezt Az új világrend című munkájában.

Ezek a törekvések az emberiség legősibb kötelékeit akarják megsemmisíteni, fölszámolni. A családhoz, nemzethez való kötődés felszámolása... amihez hozzá kell tennünk, hogy nagy erővel folyik a fajkeverés, amely teljesen ellentmond az élet, a természet minden törvényének. Tekintve, hogy az emberi közösségek, népcsoportok, fajták, fajok éppen úgy alakultak ki, mint az állati csoportok, fajok, a Természet hozta létre őket az állatoknál éppúgy, mint az embernél, ezért ezek megsemmisítése természetellenes folyamat, amelyet nehezen tud bármilyen életforma, fajta túlélni. Egy magyar szerző, Hamvas Béla nagyon szép megfogalmazását adja az ember mivoltának és a nép tartalmának, életének. Azt mondja, a népek, a nemzetek Isten arcai. Tehát ha ezeket fölszámolják, Isten arcát törlik el és semmisítik meg. Én azonban hozzáteszem ehhez, hogy nem csak az emberi népekre és fajtákra érvényes Hamvas Béla remek megfogalmazása, hanem az egész természeti világra. Az állatok is Isten arcai, a növényzet is, mind igenis az Isten arca, mert a természet törvényének a lehető megvalósulását jelentik. Ezeket eltörölni? Miért? Azért, hogy olyan kormányzat, olyan hatalom jöjjön létre az emberiség fölött, amellyel nem áll szemben semmi. Ez az egységes világkormány. Az új világrend alapcélkitűzése az, hogy olyan világerő, világhatalom jöjjön létre, amit semmi sem korlátoz, semmi sem ellenőriz, nincs erő, ami vele szemben felléphetne, hiszen egyetlen uralom érvényesül a világon.

Nos, mit látunk az emberiségen belül? Folyik egy talán feltérképezetlen, fel nem mért pusztulás, elnyomorodás, ami különösen az életkorokban érhető tetten. Ahogy a mai társadalom embere előrehalad a korral, úgy korcsosodik el. A természeti világban ez bizony szinte észrevehetetlen, akármilyen állatot nézünk, az haláláig őrzi kibontakozása teli szintjének formáját... csak az ember az, aki a mai dicsőséges civilizációban rohamosan elkorcsosodik és tönkremegy.

Mindezen túlmenve, félelmetes ellenkiválogatódás zajlik világszerte. Az összes többi fajok - lehet, hogy nem tapasztaljuk vagy nem gondolunk erre, de alaptörvény - minden állatfaj igyekszik tökéletesíteni önmagát. Az embernél nem így megy, mert olyan törvények uralkodtak el fölötte, hogy nincs más lehetősége. A kontraszelekció tömegessé válása összefügg a hatalommal, az uralommal, mert a hatalom kiváltságokat teremt és rögzít; rögzítő erőként lép fel, és megbénítja az élet természetes kialakulását, mondjuk a vezetők cseréjét. Ott megáll az élet és megindul a kontraszelekció; nem is beszélve arról, hogy a követelmények, amelyek a felsőbb irányító rétegbe jutást szabályozzák, kontraszelekciós követelmények. Nem a minőség, nem az erkölcs, a hivatástudat, tehát nem a nemes értékek emelik ki a vezetőréteget, hanem épp azoknak a hiánya, megtagadása, elsöprése.

Vagy vegyük a túlnépesedést. Nem akarok evvel foglalkozni, csak egyetlen vonatkozásában. Mivel egész mai világunk egy visszájára fordult világ, azért a túlnépesedés aránytalanságai is így mutatkoznak: a nemesebb fajtákat nyomják és pusztítják el. A magyarságnak utóbbi ezer évben történt szörnyű lefogyatkozása, lesorvadása a bizonyíték. A magyarság - ezt csak utalásszerűen mondom, most külön kifejtésére nincs mód - az Aranykor itt rekedt népe, teli aranykori örökséggel, magyarán nemes tulajdonságokkal - és ez a veszte. Ezért pusztul, ezért süllyed, mert nem ebbe a világba való, mert a régi, nemesebb világot őrzi önmagában.

Ami talán mindezen dolgoknál még súlyosabb: az egész emberiség mételytanok, tévtanok uralma alatt áll. Ez olyan része az emberiség hanyatlásának, süllyedésének, amit általában a világhírre szert tett szerzők következetesen mellőznek, kihagynak műveikből. Pedig világító tény, ha belegondolunk, hogy az emberiség szelleme ellen folyik titkos háború. Nem most kezdődött, hanem évezredek óta szakadatlan folyó háború, amely az emberi szellemet lezülleszti, szétbontja; magyarán az a célja, hogy az emberiség öntudatát, eszméletét megzavarja, megbénítsa. Felhívom a figyelmet a dogmák hihetetlen hatalmára az emberek fölött. Emberek milliárdjai saját meggyőződésüknek tekintik a dogmákat, amelyeket beléjük erőszakoltak már kiskoruk óta. A következmény: az emberi agy egyre képtelenebb megoldani a saját alapkérdéseit, és nem gondolkodik. Fölvetették barátaim, hogyan áll az emberiség a gondolkodás, az eszmélkedés terén. Én azt válaszoltam: “Az állat gondolkodik; az ember nem gondolkodik.” Megdöbbentő és képtelenségnek ható állításnak látszik, de gondoljanak csak bele: az állatnak van ideje a gondolkodásra, az embernek nincs rá ideje a többi miatt, se lehetősége, mert megzavarják azok a tanok, amelyek megbénítják az ésszerű gondolkodás alapjait; nevezetesen a miszticista, okkultista tantételek. És ez nem csupán mai folyamat. Ennek tünete: az emberi agy méretei rohamosan sorvadnak, gyöngülnek. A Neander-völgyi ember, aminek a korát pontosan nem tudják, negyvenezer évet mondanak, de ez akár hatvan vagy százezer évre is visszatolódhat, agytérfogata 1450 cm³ volt átlagban. Ma 1100-1300 cm³ között van az emberiség agytérfogata. Ez is döntő bizonysága az emberiség szellemi sorvadásának. Természetesen hozzá kell tennünk: az agytérfogat nem minden. Valóban így van, mégis sokat mond. Gondolják el: a térfogatcsökkenés, ami beállt, néhány milliárd neuron lesorvadásával egyenlő. Márpedig ezek az agyközpontban, az idegközpontban dolgozó idegsejtek nem azért vannak, hogy tespedjenek, hanem hogy valamicske munkát végezzenek. Ezzel együtt is, az agytérfogat nem minden. Az agyat használni kell, az agyműködés technikáit, módjait el kell sajátítani annak, akinek agya van. Ennek hiányában megáll a szellemi, logikai agyműködés, a központi idegsejtek mintegy lebénulnak. Léteznek és kifejtenek valamiféle automatikus cselekvéseket, de már nem képesek összpontosítani és átvilágítani a világ jelenségeit. Az agytérfogat rohamos csökkenése és az agy viszonylagos lebénulása együtt jelzik: az emberiség szellemileg is végzetes útra lépett. Ez az agysorvadás útja és az agyhalál fenyegető kísértete. Miért van ez? Kik irányítják? Kik intézik ezt? Valamilyen erők? Ne higgyük, hogy minden a vakvéletlen folyománya - nem, ez igenis tervszerű folyamat. Az emberi gondolkodás ütközik bizonyos erők törekvéseivel, és ezek az erők mindent elkövetnek, hogy az emberiséget megfosszák a gondolkodás képességétől. Meggyőződésem, hogy az emberi agyak, ritka kivételtől eltekintve (születési rendellenességek, gyengeelméjűség, veleszületett hibbantság és egyebek -- ez csak egy ezrelék), minden agy képes gondolkodni, hisz azért agy az agy, hogy gondolkodjék, hogy a világot, amiben él, fölfogja, elemezze a jelenségeit és megkeresse a maga útjait ezen belül. Gondoljuk el, mi történne, ha a Földön ma élő hatmilliárd agy gondolkodna! Önálló gondolkodásról szólunk, nem ostoba, az értelmet és a logikát felborító dogmák ismétléséről, hanem öntevékeny, vagyis önálló elemzéséről a világ jelenségeinek. Mi történne, ha hatmilliárd agy, amelyet én hatmilliárd csillagtelepnek neveznék, ha ez a hatmilliárd csillagtelep elkezdene világítani, és megvilágítaná az emberi sorsot és az élet alaptényezőit? Micsoda világ lenne az! Hol vagyunk mi ettől, hova süllyedünk, hova süllyesztenek bennünket! És miért?

Itt kell ráeszmélni arra és kimondani: igenis, ez a hatalmi erők törekvése, mert az emberellenes hatalmi erőknek az lehetne a végzete, mikor az emberiséget már nem lehetne dogmák pórázán, vakká változottan vezetni, hanem az emberek tudnák, mi az életcéljuk, tudnák, mi a helyzetük a világban, és ki akarnák küzdeni, kicsikarni, hogy úgy éljenek, ahogy az méltó bármilyen élőlény számára, és így az ember számára is.

Hadd térjek át az ifjúság kérdésére. Talán észrevették: előadásom címében van egy "és" kötőszócska - "A Nagy Halálkorszak és az ifjúság". Ezt az "és"-t bízvást ki lehet hagyni. A cím akkor úgy alakul: "A Nagy Halálkorszak az ifjúság". Azért is hagytam benne ezt az "és" szócskát, mert gondoltam, sokan megrökönyödnének ettől, és visszariadnának mint vaskos képtelenségtől. Hogy-hogy, hát az élet legszebb korszaka, az élet virágzásának korszaka, az ifjúság lenne a halálkorszak? Akkor a többi micsoda? Nem biztos, hogy az a magyarázata, hogy az előadó nem tudja, mit beszél és ezt tévesen fogalmazta meg. Nézzük meg, mi a helyzet. Megtévesztő tévhiedelmek sora érvényesül az ifjúság kérdésében. Ez részben a hízelgésből adódik: mondjunk szépeket, a szépmondás sok esetben a figyelem és a gondolkodás elaltatására szolgál. Gondoljanak csak egy pillanatra a mögöttünk lévő idegenuralmi, bolsevista korszakra, amely azt mondta: Az ifjúságot előre, minden módon és mindenképpen! Az ifjúságot, mert óvatlanabb, tapasztalatlanabb: kiváló anyag, kiváló ágyútölteléknek. Dicsérjük az ifjúságot, mert ha dicsérjük, talán elveszti azt a látást, amit esetleg megszerezhetne. "Az ifjúság az élet csúcspontja, ők a jövő várományosai, minden az ő kezükbe kerül majd, ők lesznek a jövő irányítói, az élet birtokosai" - és természetesen, ahogy valamennyi szörnyű agybénító dogmát, ezt is elfogadják, mert ezt is alátámasztják bizonyos körülmények, tények.

Ha nézzük a különböző életszakaszokat, a gyermekkort és a gyermekből ifjúvá alakulás korát most figyelmen kívül hagyva, az ifjúság korától fölfelé nézve azt mondjuk: hát ez a leggyönyörűbb kora az emberiségnek. Tények látszanak igazolni ezeket a félrevezető dogmákat. Hogy a tisztánlátáshoz eljussunk, hogy merre vezet az ifjúság útja, s hogy rá lehet-e sütni, hogy ez a nagy halálkorszak, vizsgáljuk meg: merre halad az ifjúság útja, fölfelé vagy meredeken le a mélybe, a végpontig? Ahogy az emberiségre is igaz: ahelyett, hogy gyönyörű ívben, mint a szuperszonikus gépek, fölszállna karcsú ívben a csillagos égig, ehelyett egy bizonyos középponttól bekövetkezik a nagy zuhanás - ugyanígy igaz ez az ifjúságra? Az egyik nagy elméleti szerző, akit én is nagyra becsülök, Jean Jacques Rousseau. Egyébként Csokonai gyönyörű ódát írt hozzá - kifejezte benne szívének minden sajgását, hogy bárcsak itt az elnyomott magyar viszonyok között is lehetséges lenne olyan íróvá lenni valakinek, és olyan megbecsülést szereznie, mint amilyet Rousseau élvezett a maga hazájában. Nos, Rousseau a következőkben foglalja össze az ifjúság kérdését, a lényeget, azt mondja: “Úgyszólván kétszer születünk: először azért, hogy létezzünk, másodszor azért, hogy eszméljünk". Be gyönyörű ez! Bekövetkezik az ifjúság éveiben az eszmélkedés, világot gyújt a fiatalok agyában, és áthatja a világot, ahogy ez ebből a mondásból következik. Én ennek alapján fogalmaztam meg egy ellentételt: Úgyszólván kétszer halunk meg: először kisgyermekkorban (5-6 éves korban), másodszor meg az ifjúság idején. És ez a végleges halál. A halált itt ne fizikai, de szellemi értelemben vegyük. A kisgyermek az Aranykor szülöttje, akiben születésekor elevenen élnek az aranykori erők és hagyományok. A kisgyermeket 5-6 éves korában dogmákkal letaglózzák, és bekövetkezik a gyermekkorban a szellemi halál első fokozata. Az egész társadalom minden erejével nekiesik annak a gyönge kis emberpalántának. A szellemi alávetettség rendje idézi elő azt, hogy vesse alá magát minden téren, s hogy tanuljon ...De mit és hogyan! Ne azt tanulja meg, hogyan tudja az agyát a világ megismerésére, tehát önálló gondolkodásra szoktatni, hanem fordítva: szokjon le az önálló gondolkodásról, tanulja meg, amit tanítanak, tanulja meg azokat a dogmákat, amelyek lényegében életellenesek, hiszen egy visszájára fordult világ tantételei. Szerencsétlen kisgyermek az első években még rendkívül fogékony, és egyaránt ingerli, hergeli tiszteletreméltó szüleit, tanárait: állandóan érdeklődne, kérdezősködne, hogy mi ez, miért van ez, mit jelent és így tovább. Ezt a szülők általában megunják, ledorongolják: ne kérdezősködj. Azután pedig az oktatás teljesen arra épül, hogy a fiatal élet tanulja meg a társadalom által kialakított dogmákat, vesse nekik alá magát. Elmondom, én magam hogy jártam, amikor hittanórán azt mondta a tanár: “Ugyebár, gyermekeim, mennyivel jobb, örömtelibb, ha az ember szegény, de egészséges, mint ha gazdag, de beteg.” Szót kértem és mondom: "Tisztelendő úr, de hátha fordítva van? Ha az ember gazdag és egészséges vagy szegény és beteg - a gazdag gyógyítani tudja magát akkor is, ha beteg, de a szegény az mit csináljon, neki az kétszeres baj." Megkaptam a választ: Mars ki az osztályból! Ez egy jellemző és tanulságos eset. Mi volt itt a baj? Nem azt mondtam, amit kellett volna: "Igenis, megtanultam." "Na mondd el, kisfiam, hogy van?" "Sokkal jobb, ha az ember szegény, de egészséges, mint ha gazdag, de beteg. Nem akarunk gazdagok lenni, megmaradunk a boldog szegénység mellett." Minden vonalon így van: Vesd alá magadat a dogmáknak! Az eleven kis lurkó szelleme, amely kutatna, mindent kitapogatna maga, hogy miért zöld a levél, és hasonlók tömegét... ezt saját maga kellene átlássa és megtudja. Leszokik róla; majd megmondjuk mi! Így következik be a gyermekkorban az első nagy szellemi halál Mindjárt hozzáteszem: nehogy azt süssék ki, oktatásellenes vagyok. De nem úgy kellene oktatni, hogy a dogmákat belebunkózzuk a szerencsétlen kisgyermekek fejébe. Gondolkodjatok, gyermekeim, hát van eszetek, azért van agyatok, töprengjetek, mi micsoda és hogyan lehetne mindent különbbé és jobbá tenni.

De ugorjunk az ifjúság korához. Egy nagyon kiváló amerikai szerző, Edgar Allan Poe érinti ezt a kérdést egy remek versében. Ezt mondja az ifjúságról: “Itt a titáni fasorban bolyongtam, a vulkáni korban." Ami az ifjúság, az ifjúvá válás körülményei között bekövetkezik, az valóban, ez egy tűzhányó korszak, vagy legalábbis annak indulna. Olyan tényező jelentkezik itt az emberpalánta életében, ami ezt a korszakot tűzhányó korszakká tehetné. Az aranykori világ betör, visszatör az emberi lelkekbe, nevezetesen a szerelemmel, a szerelmi éréssel. Az igazi szerelmi világ az Aranykor öröksége, hagyománya. Mikor bekövetkezik, hogy a fiatal, félig-meddig már megrontott életben elszabadulnak ezek a csodálatos érzések és ösztönök, a szerelem világa... Ha mondjuk grafikonon ábrázolnánk, gondoltam is rá, csak az ugye olyan iskolás és attól már borsódzik a hát... itt az ifjúságnál lehetne egy kis fölfelé ívelő vonalat beiktatni, mert a szerelem a legnemesebb emberi tulajdonságokhoz kapcsolódik. Nemcsak a szerelem támad föl, ami önmagában is elég csodálatos volna, hanem együtt járnak vele a nemes aranykori tulajdonságok, amiket a modern élet, a civilizáció elsorvaszt, lefojt és visszájára fordít. Nemes vonások bontakoznak ki a lélekben, csodálatos érzések: szerelem, az élet csodálata, a jövő megérzése, az Aranykor visszaintegetése. A szerelemben a lélek egy másik lény felé fordul és ott akar kiteljesedni, s ezáltal létrejön a többi nemesség. Miért élünk? Így felel rá a fiatal: azért, hogy szeressünk, azért, hogy valami nemesért éljünk, hogy jó értelemben emberré váljunk. Barátok! Nemes célok! Erkölcs! Mindennek a hirdetőjévé és megvalósítójává akarunk válni. Ez a csodálatos, a vulkáni korszak. Azonban hadd térjek vissza Poe verséhez - ő nagyobb lélek volt, semhogy ne érezte volna meg, hogy ezzel a tűzhányó-korral valami baj is van. Hadd idézzek ismét egy rövid strófát: “De Psyché nyög, ujjat emelve: jaj, e fényben nem bízom én, se szívében nem bízom én; ne maradj itt, fuss tovakelve, fuss, mert utolér ez a fény, - szólt félve s lehulla, seperve szép tolla az út fövenyén." Poe ezzel rámutat, hogy a vulkáni korszak hova jut: ide, a bukáshoz, a lesorvadáshoz. Elkövetkezik a lélek összetörése. Szent barátság, hazáért élés lángolása... azért fogunk élni, hogy megváltoztassuk a világot, hogy nemesebbé, jobbá tegyük... Lobog a lélek, csodaszépen... és mi történik? A barátok elhidegülnek egymástól: barátság? röhej! megtagadjuk. A barátok szembefordulnak egymással, elárulják a barátságot, a nemes célokat, mindent. Saját tapasztalatomból emlékszem, hogy barátaim, akik így lángoltak, és akikhez lélekben szorosan tapadtam, éppen mert láttam bennük ennek az isteni erőnek a megnyilvánulását s hogy milyen nemes törekvésű lények -- tapasztalnom kellett a rettenetes csalódást, elhidegülést. Minden lefoszlik; mivé válik a fiatal ezután a kitörés és felvirágzás után? Ismerjük mindannyian, hogyan lesz abból a nyomorult és utálatos hernyóból pillangó. Ez egy csodálatos átalakulás, mert a hernyóból, aki csak mászni tud, szárnyas lény lesz, amely ég és föld közé hatol fel szárnyaival és a virágokat látogatja. Itt pontosan fordított folyamat következik be: a pillangóból lesz hernyó, nyárspolgár, olyan ember, aki ráeszmél: hohó, hát az ifjúkori álmok mind a levegőben lebegnek; tévedés szüleményei, mert az "élet" más, az élet mást követel. Mit? Alkalmazkodást! Mihez? Az adott viszonyokhoz. Az érdeket kell előtérbe helyezni, minden egyéb - semmi; az érdek az minden: érvényesülés, előretörni. Ebbe belejátszanak azok a gyönyörű szólamok, amikre utaltam, hogy az ifjúság a jövő várományosa, mindennek a telje. Igen: elfoglalni a társadalomban a vezető helyeket, érvényesülni, mindegy, hogyan... a szerelmet is elárulják, meghunyászkodnak, nem érdekes a szerelem. Magam is nem egyszer így jártam; meggyőződésem volt (és ma is az), hogy a szerelem a lélekre irányul, a lélek nemességére. Csodálatos, gyönyörű a test, varázsos és mágikus erőt képvisel; de ha a szellem benne rothadt, gonosz, kicsinyes, akkor meghal a szerelem. Amikor a másikról, aki méltónak látszott külső adottságai révén, hogy imádja, hogy szerelme szent tárgya legyen, kiderül az ember számára, hogy csak a piculát lesi, az érdeket, akkor az a világ megalkuvásának képviselőjeként lép elé. Velem ez akárhányszor megtörtént: elkezdtem valakit szinte csodálva imádni, és jött a valóság: ez egy önző kis lény, aki nem látja a szerelmet, illetve elfogadja, mint mellékes, járulékos dolgot, de a lényeg az érdekérvényesítés - tehát benne meghalt a szerelem. Mondom, a szerelemnek a lélekre kell irányulni, a szellemre. Hányan vannak közöttünk, akik ezt átélték? Beleszól a Vaskor, a mai élet és társadalom, amely nem aranykori, de Aranykor-ellenes, és szemben áll mindennel, ami igazán magas szintű, nemes és ami az embert igazán boldoggá teszi. Így következik be a Nagy Halálkorszak. Nézzenek egy kicsit előbbre, és gondolják meg: vajon az emberi életnek nem úgy kellene fejlődnie, hogy elindul a kezdetektől, kibontakozik, és egyre tovább és tovább megy, egyre tovább emelkedik és bontakozik?

Az ifjúságot követnie kellene egy olyan korszaknak, amely a maga eszményeiben és nagyszerű célkitűzéseiben túlhaladja az ifjúságot, annál még nemesebb és még többet valósít meg. A társadalomban nem ez valósul meg. Engedjék meg, hogy most magamat idézzem; itt olyan megvilágítást kap a kisgyermekkor, amit érdemes meghallgatni. Egy nemzetközi tudományos pályázatra küldött tanulmányomból idézek: “Boldog és gyanútlan lényekként emelkedünk ki egy elveszett világból, aranykincsekkel megrakottan, egy szép, nemes, örömteli élet várományosaként, minden adottsággal, eshetőséggel felruházva - és valamilyen módon elbukunk mindahányan… Hol feneklik meg az életünk, hol fut zátonyra, hol vész el a kincs, hol vész el a csodálatos örökség? Az, ami ellentétes az eredendő bűnnel, az eredendő erény és lelki nemesség, a vakhitté váló hit a jóban, az igazságban, az igazság érvényesítésében? Érdemes felütni a népek mesevilágát, így a magyar népmeséket is, hogy belássuk, az ősi gyökerű világban merőben más törvények uralkodtak. Mindenkor az aratott sikert, aki igazságos, nemes lelkű, jó létre hajló, most pedig az, aki gaz s a gyöngébbet eltiporja. Ők fölkarolták a gyöngébbet. Ebből a világból maradt fenn a végzetes vakbuzgalommá vált feltétlen bizalom embertársainkban." Tapasztaltam, utánanéztem, hogy számtalan gyilkosság áldozata azért válik áldozattá, mert nem hiheti el, hogy olyan mérhetetlen gazság lehetséges emberekben, hogy öljenek, s ez védtelenné teszi. "S a jót tenni akarás, a feltétlen eljövő boldogság várásának bizonyossága hatja át ekkor még az embert, a párkeresés ösztöne, amely bársonyossá teszi az ifjak pillantását" és így tovább. Az Aranykor örökségét hozza magával minden egyes gyermek, a legnagyobb világörökséget, és létének legelső esztendejében maga is aranykori lénynek tekintendő. Növekedésnek indulván foszladozni, kopni kezd - és ebben a társadalom játssza a döntő szerepet. A kisgyermekkort azonban többé-kevésbé áthatja az ifjúkorig hatóan ez az örökség, a nemiség révén feltámad újra hatalmas erővel, hogy később automatikusan, az aranykori erőterektől való távolodás arányában megsápadjon és kimúljon. Az életkori előrehaladást úgy is tekinthetjük, mint távolodást az Aranykortól. Az ifjúkor az utolsó megközelítési kísérlet, ami a legdurvább módon hamvába hal, és megszületik belőle a lelkileg már valójában halott ember, az emberszolga, aki aláveti magát a mindenkori hatalom követelményeinek.

Itt fölvetődik az alkalmazkodás kérdése. Nem kell alkalmazkodni! Az élet egyik hatalmas követelménye és tényezője, az egész bioszférára vonatkozóan, az alkalmazkodás; de milyen alkalmazkodás? Ezen áll vagy bukik minden! Alkalmazkodni a jóhoz, nemeshez - az nagyszerű! Mivé is lennénk, ha nem tudnánk úgymond alkalmazkodni a másik emberhez, aki méltó a szeretetre? Természetes, hogy kissé alkalmazkodni kell, hogy megértsük egymást, hogy összefogjunk. De nem csak ez a fajta alkalmazkodás van, hanem van szolgai alkalmazkodás, amely önalávetésen alapul és érdeket szolgál. Szolgai: "Nem bánom, bármi lesz, alkalmazkodom hozzád, mert tőled kapom a kenyeret." Van még egy fajta alkalmazkodás: a becstelen alkalmazkodás, amelyben az ember mindent vállal, mindenhez alkalmazkodik, csak hogy létezni, érvényesülni tudjon. Mivé válik az élet így? Remélem, megértik, hogy mindezt nem azért mondom, hogy az ifjúságot ledorongoljam és semminek tekintsem, hanem épp azért, hogy kerüljék el ezt a lealacsonyodást, kerüljék el ezt a Nagy Halálkorszakot. Emelkedjenek ki belőle főnixként, nem hagyva magukat eltaposni, nem tűrve, hogy lealacsonyodjanak és szolgái legyenek egy embertelen világnak! Miután minden erény föladatott, mi marad, ami még méltó rá, hogy fejet hajtsunk előtte? Nézzék meg az előttük járó nemzedéket, nézzék, milyen képet mutat, és iszonyodjanak el. Ezt nem ellenük mondom, hanem értük is. Ha megnézzük az előző nemzedéket: micsoda pusztulás, micsoda romlás, micsoda lealacsonyodás - hiszen már romlott emberekké váltak, akikből kihalt a lélek, és nemcsak lelkileg, testileg is leromlottak, deformálódtak, rettentően néznek ki. Tíz-tizenöt év múlva önök is ilyen képet fognak mutatni, kivéve, ha nem fogadják el ezt a sorsot, hanem igenis: nem tiporják el az eszményeket, és mernek, - merjenek! - szabadon élni és gondolkodni.

Persze gondolkodni, az egy külön kérdés. A dogmáktól elbutított, megbénított agyú emberek azt hiszik, hogy ők gondolkodnak. Lépten-nyomon beleütközhetnek, amint valaki azt mondja: az én meggyőződésem ez meg ez. És mi a meggyőződése? Átgondolt mindent? Nem: a dogmákat szajkózza, a beléje nevelt hamis dogmák váltak meggyőződésévé. Pedig nem jó, ha eláruljuk az eszményeket, föladjuk a szent népközösség és a nemzeti célok szolgálatát, a barátokat, a szerelmet. Ahogy előrehaladunk, mindinkább rá kell eszmélnünk ezeknek az eszményeknek a lélekmentő erejére, hatására, és jó ezek szolgálatába állítani az életünket. Hadd idézzem pár soromat még az alkalmazkodással összefüggésben. Ezt még az idegenuralmi bolsevik felsőbbség dicséretére írtam, természetesen nem is engedték megjelenni a kötetemet sem, nyolc évig húzták, csak akkor jelenhetett meg, mikor már levonult ez a gyilkos, népellenes rendszer. Őket jellemeztem, de nem csak rájuk érvényes, hanem, sajnos, mindenkire. "Alkalmazkodási fokozatok: először csak az alkalmazkodás, azután az erkölcsi fulladás, végül jön az eszmerothadás, a minden szépből kiábrándulás." Ezen az úton jár a mai korszak szerencsétlen emberisége, és ez vár Önökre is, ha nem fegyverkeznek fel ellene, hogy ne következzen be az eldisznósodás se testi, se lelki értelemben.

Az ifjúságot sem szabad eszményíteni, mert nem fenékig tejfel; nem is lehet, mert évek óta rontják, rombolják, viszik rossz irányba. Megtömik dogmákkal, és bár az ifjúság legjobb rétege ezeket szétrepeszti, a szenvedély, a szerelem, és hasonló nemes értékek jegyében, azért már benne vannak a dogma-csírák. Jön a stréberség, jön a méricskélő ostobaság. A fiatal diák azt mondja: hohó, ez két osztállyal fölötted jár, hunyászkodj meg, süsd le a fejed és szolgálj neki. S mikor már megszerezte a diplomát, befejezte iskoláit, az öt évvel idősebbre már azt mondják: Nem közénk való, ez már egy lejárt arc, másik nemzedék. Ezzel szemben az Aranykorban a nemzedékek egysége érvényesült, mert tudták: szükség van minden nemzedék együttműködésére és összefogására, ez adja meg az élet igazi értelmét, s nem az, ha valaki huszonvalahány évesen a harmincon túliakat lezúgja és leértékeli. Éppen hogy vezetőkre van szükség, akik irányítani képesek, mert a gondolkodáshoz és a tudás megszerzéséhez hatalmas erőt kell kifejtenünk. Nem olcsó dolog az. Ismeretes a mondás: a tudatlanság a legnagyobb szegénység. Hadd változtassak ezen: nem is annyira a tudatlanság, hanem a hamis tudás, a hamis tudással tömött agy, amely azt hiszi, ő az élet szellemi teteje, pedig nem él más benne, csak hamis dogmák, tételek. Ebből fejlődik ki a gondolkodásra való képtelenség.

A gondolkodás nem az, hogy ránézek egy tárgyra, és látom, hogy szép - ez csak érzékelés. Az ésszerű gondolkodás ott kezdődik, hogy alkotó módon kezdem felfogni, megemészteni a természet és a világ tényeit, dolgait. Ez nem úgy megy, hogy megnyomok egy gombot és jön a válasz. Meg kellene szerezni az igazi tudást, félresöpörve az áltudást, a fölösleges tudást; továbbá a magasfokú önálló gondolkodást kellene elsajátítani. És nem engedni az eszményekből! Az ifjúságnak azt hányják a szemére, hogy bolondság. Nem azért mondják ezt, mert az eszményeket tartja szem előtt, hanem mert nem alkuszik. Ne engedjenek az eszményekből; ragaszkodjanak hozzá, mert önmagukhoz ragaszkodnak, önmaguk nemességéhez. Keressenek igaz tanítókat, olyan embereket, akik képesek önökkel együttműködve megkeresni az igazi megoldásokat, az igaz utat. S legyen ez a zárszava ennek az előadásnak: küzdjünk az Aranykor visszahozásáért, mert erre megvannak a lehetőségek.

 Hozzászólás:

Megoldandó dolgokra világítottunk rá. Az első fél óra után csak kapkodtam a dolgok után, hogy még mit kell megoldani és még mit kell. Szeretném, ha tényleg foghatnék valamit, hogy ezt így kell megoldani, azt úgy kell megoldani. Mondjuk nézzük, hogyan képzelitek elérni az Aranykort vagy nézzük meg egy gyakorlati példáját annak, hogy dogmákba ütközünk. Akkor mit jelent ellentmondani a dogmáknak, hogy működik az, hogy ellentmondok, mi a következménye, mi legyen az én lépésem.

 GRANDPIERRE ATTILA

Ki kéne választani egy dogmát, és megnézni, mit lehet kezdeni vele.

 Előbbi hozzászóló:

Egy dogmát hadd mondjak, ami megtetszett... (Attila: Kedvenc dogmád...) ...igen, ami eléggé észrevehetetlen, és már nem tudom, milyen példát mondott... az volt a lényege, hogy ne az legyen az öröm az embernek, hogy ha megnyom egy gombot, ez és ez a reakció lejátszódik, hanem lássa meg, mi minden szép van egy dologban - ne egy gombnyomás oldjon meg helyettünk mindent, hanem érdemes legyen magunknak megtenni, amit ez a gombnyomás véghezvinne.

 GRANDPIERRE ATTILA

Sokféle dogmát föl lehet vetni, de minddel szembe kell nézni. Vehetjük akár a materialista gondolkodási kereteket. Ez azt mondja, hogy egy tőlünk idegen természetű Világegyetemben élünk, vagy egy velünk szemben közönyös Világegyetemben; márpedig ezt meg kell vizsgálni, mert ezt minden további magyarázat nélkül tálalja ez a gondolkodási rendszer. A dogmákról az embernek a vallás jut eszébe; a vallásban is vannak sarkalatos dogmák, például, hogy hinni kell egy értelemmel felfoghatatlan Istenben - ez a misztikus istenfogalom. Van olyan istenfogalom is, ami nem misztikus, és értelemmel meg lehet közelíteni, el lehet dönteni értelmes lényként, hogy miben és mennyiben bízik vagy hisz az ember. El tudja dönteni értelmével, hogy hite értelemszerű-e, vagy teljesen félrevezető eredményre juttatja őt. A vallásban tehát az, hogy értelemmel felfoghatatlan Istenben kell hinni, dogma. A dogmatika elég komoly tantárgy volt a középkorban; de a mai fogyasztói társadalomnak is vannak dogmái, például, hogy el kell fogadnunk a világot olyannak, amilyen. Ez sajnos egy olyan világ, ahol az erősebb, az ügyesebb, a kíméletlenebb vagy a gátlástalanabb győz; íratlanul is benne van, bár sokszor le is írják, hogy a pénz, a hatalom, az érdek vagy a pozíció azok a fontos dolgok, amikért az embernek úgymond élni kell az életét. Ezek között a keretek között gondolkozunk, és ezeket nem is vizsgálják meg, nem nagyon foglalkozik velük a társadalom vagy akár a hírközlés. Nem teszik fel a kérdést: tényleg jók ezek az életben eluralkodott irányok? Engedik, hogy ez az egész rájuk telepedjen, és aztán naponta ismétlik. Bár kevés ember van szerintem, aki ezeket el is hiszi; nagyon sok emberrel beszéltem, akik a mai világ normáit nem fogadják el önálló tényként, legfeljebb, úgymond, kényszerűségből. Sok dogma van, amivel szembe tudunk nézni. Ki kell alakítani egy fellépést, egy olyan életvezetést, amellyel a saját magad természetének megfelelően megtalálod a saját életvezetési stílusodat és az életcélodat: azt az ügyet, eszmét vagy elképzelést, aminek jegyében az életedet alakítani akarod. Ha ezt nem teszed meg, könnyen előfordulhat, hogy arra sodródsz, amerre a mai világ diktálja.

 GRANDPIERRE K. ENDRE

Dogma például az, hogy hinni kell és nem tudni. De az "aranyköpések" között is rengeteg dogma fedezhető fel; Goethének van egy széltében ismert és ünnepelt kijelentése: “Szürke minden elmélet, barátom, de zöld az élet aranyfája.” Ez egyrészt pokoli képzavar, hogy zöld az arany, és hogy akkor zöld az élet fája, ha lenyessük róla a szellemet. Az elmélet szürke... na de miért szürke az elmélet? Ezt elfogadják, sőt bámulnak, milyen csodálatos, ugye, hogy az élet aranyfája és emellett az a rohadt elmélet. Az aranyfáról a gondolkodás, a szellem ugyan le van törölve, így zöld a fa, ami nem zöld, hanem arany. Vagy egy másik, széltében elfogadott, mondhatnám kötelező tétel: “A hatalom Istentől való.” Gondolkozzunk el ezen: mi a hatalom? Az ember fölötti uralom. A hatalom erőszak - az erőszak és az emberek elnyomása Istentől való. Tessék továbbgondolni.

 CSICSI

Ez nem biztos, a hatalom mást is jelenthet: a gondolkodás hatalma, az élet hatalma, ahogy minden élni akar. Attila, milyen is a mágikus ember?

 Attila: Endre meghatározásával: öntörvényű és elemi erejű.

 ENDRE

Ügyes az érvelés, csakhogy a szellem hatalmára nem az a szó illik, hogy hatalom, hanem, hogy hatalmas erő. Vagyis a szellem: erő. A hatalom már valami fölötti hatalmat jelez. A szellemet nem lehet hatalomnak nevezni, mert a hatalom alávetettséget is követel. Milyen alávetettséget követel a szellem? Az igazi szellem felszabadító, az igazi szellem így szól: egyenesedj ki, légy méltó társ és követő. A hatalom viszont parancsol, alárendel. A szellem úgynevezett hatalma, illetve a szellem által képviselt erő abban áll, hogy a szellem meggyőz. Meggyőzni akar, de nem legyőzni, uralkodni. A hatalomban benne van: hatalom valaki vagy valakik fölött - ez a hatalom világos és félreérthetetlen értelme. Föltételezi a többiek alárendelését, és a világban így is érvényesül. Ami ma uralkodik a világon, az a hatalom egy tényleges erő, amely az emberek alávetését biztosítja és csikarja ki. Erre értik, hogy Istentől való, az emberiség fölötti uralkodást nevezik Istentől eredő hatalomnak. Ismerjük a példázatot Krisztusról, hogy azt mondta: “Add meg Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami a császáré.” Vagyis fogadd el a fölötted levő, a császár uralmát. Ez merőben más, mint például a gravitáció, a tömegvonzás érvényesülése. Hatalom ez? Ha így akarjuk beállítani, igen; csakhogy ez nem elnyom, hanem utat mutat, világít, mondhatnám fénycsóvaként, a gondolat megtisztulásáért. Erre nem mondható, hogy hatalom.

 Hozzászólás:

Szeretnék visszatérni a dogmákhoz. Endrének volt például az elején a "vad" szóról egy külön meglátása. Ennek a szónak is teljesen evidenciaként fogadjuk el a mai értelmét, vagy akár most a hatalom szónak volt olyan vonzata, ami félreértésre adott okot.

 (Endre: Minden szó félreérthető.)

 Így van. Vagy azt mondjuk, a hatalom Istentől való, akkor egy istenhívő embernek meg se fordul a fejében, hogy átgondolja, mit kapcsoltak ehhez. Szeretném, ha megtanítana bennünket gondolkodni avval a látással, ahogyan Ön lát, hogy felismerjük a dolgokat, amik dogmák lehetnek, s amik érdemesek arra, hogy felülvizsgálják őket. Szerintem akkor nincsen olyan látvány, olyan anyag, olyan szó, amit nem fogunk akarni felülvizsgálni. De ez eleve frissít, másrészt éberré tesz, és szerintem ez az első lépés ahhoz, hogy önállóak tudjunk lenni.

 HOPPÁL MIHÁLY

Az isteni hatalomról hadd mondjak két gondolatot. Onnan ered a dogma, hogy volt egy kis bálványimádó pásztornép, melynek volt egy ügyes vezetője, Mózes, aki kitalálta, hogy van egy olyan mindenható Istene ennek a népnek, amely segíti őket és le fogja győzni az ellenséges népeket. Ez a nép nem is akart téríteni; kijelentették, hogy Jehova ennek a népnek az Istene, és kész. Azért kell az istennek hatalmasnak lenni, hogy legyőzze a többi népeket. Akkor jött Jézus, aki teljesen mást tanított. Teljesen más az Ótestamentum és az Evangélium, erről nagyon sok irodalom van. Egy darabig nem is volt ilyen a kereszténység, mint ma - ezt Gulányi mondja: mikor jött a konstantini alku és államvallás lett a kereszténységből, akkor vált ilyenné. Gyurka bácsi úgy szokta mondani: "Isten azért mindenható, mert az ember a hatalmat szereti.”

 Hozzászólás:

Szeretnék hozzászólni az előbbi fölvetéshez, hogy a gondolkodás abból indul ki, hogy az ember kételkedik. Fölvetetted, hogy induljunk el ezen az úton; miket kell megvizsgálni, hogy dogmák lehetnek-e vagy rosszul hathatnak-e az elkövetkezendő életünkre? Szerintem a dolgok nagyon nagy százalékában kételkedni kell, mert az késztet arra, hogy gondolkodj rajta, hogy átvizsgáld, ezáltal csiszold az elmédet és fejlődj.

 ENDRE

Kiegészíteném ezt azzal, hogy a “Gondolkodom, tehát vagyok” karteziánusi mondáson a "Kételkedem, tehát vagyok" mondással már túlléptünk; ezt - feltételesen mondom - szerintem a tagadás irányába kell elvinni. Kicsit úgy állni a dolgokhoz, hogy ha jön egy állítás, én tagadó álláspontra helyezkedem. Min alapszik az ilyen értelmű tagadás? Azon, hogy nem ismerem az állítás igazságát, nem vagyok róla meggyőződve, ezért pillanatnyilag tagadom. Ha megismerem, ha ellenőrzöm, és bebizonyul, hogy igaz, akkor elfogadom, de addig nem az én eszmém.

 Hozzászólás:

Vitákból lehet a legjobban tanulni, a vitának pedig alapfeltétele, hogy két ellentétes gondolat álljon szemben egymással. Ezért kell egyből szembehelyezkedni egy kapott információval, ezáltal alakul ki a vita, így lehet az állítás befogadható részét befogadni. Ha ez két ember között alakul ki, ezáltal egymást csiszoljuk, tanítjuk, és két teljesen egyenlő ember is remekül tud tanulni egymástól.

 ENDRE

Minden egyes fogalommal ezt kellene tenni, amennyire tehetjük. Például a demokrácia ugye csodálatos eszménk. De gondoljuk csak meg, mit mond szó szerint: népuralom, ez a szó szerinti értelme. Miért nem használjuk a saját kifejezésünket, miért kell nekünk egy idegen szót használni? Mert a demokráciára, ahogyan azt látjuk, mindent rá lehet fogni, csak egyet nem, hogy ez népuralom. Ha a nép uralkodik, érvényesül a népfelségjog, a népé az államhatalom. De ez attól távol áll; itt olyan kormányzatok vannak, amelyek a népről döntenek úgy, hogy kirekesztik a népet. Sehol a Földön nincs ma népuralom. Nem a nép uralkodik, hanem akik a népet elnyomják. Ebből az a tanulság, hogy a fogalmakat át kell világítani, nem elfogadni és szajkózni. Itt előfordult már, hogy valaki arra hivatkozott, hogy hol van a demokrácia, a népuralom ebben a közösségben, s ezt arra mondta, hogy például Attila bizonyos dolgokat szükségszerűnek lát illetve szinte kötelezőnek érezne. Erre fölberzenkedtek: hol van itt a demokrácia, anélkül, hogy a kifejezés tartalmát vizsgálták volna meg. Nem más, mint üres szólam a demokrácia, amivel letakarják a valóságot, a fogalommal ellentétes valóságot. Ez csak egy apró példa, de ilyet százával, ezrével találunk, az egész életet beszövik ezek a hamis fogalmak, dogmák és egyebek.

 HEGEDŰS JÓZSEF

Szerintem itt mindenki kételkedik - ezért gondolkodunk, és ha elég sokat kételkedett mindenki, akkor észrevehette, hogy egy alapvető dolgot fel kell tennünk, valamit igaznak kell feltételeznünk, hogy valahova eljussunk. Mint a tudományban egy axiómát - amit pedig nem biztos, hogy joggal teszünk fel igaznak. Az előző körön elmondottakból úgy vettem ki, hogy Attila a logikát feltételezi abszolútnak. Ez nem mond ellent annak, hogy a logikát használja az ember és logikus dolgokat épít fel, mivel senkinek nincsen más módszere. Én nem mondok ki semmit, amit axiómának kellene elfogadni, de más lehetőségünk nincs.

 ENDRE Az axiómák bebizonyított tények, ugye?

H. J. Igen, azokat elfogadjuk.

ENDRE Elfogadják, de miért fogadják el?

H.J. Mert nincs jobb lehetőségünk.

ENDRE Nincs jobb lehetőség? Biztos ez, megvizsgálta? Akkor át kellene térnünk egy tényre, egy axiómára, amit megvizsgált, ellenőrzött, és helyesnek talált. Amit mondott, hogy eleve elfogadjuk az axiómákat - azokat is meg kell vizsgálni, mert vannak hamis axiómák. A kételkedés irányába kell haladni, mindent át kell vizsgálni, mielőtt rámondjuk, hogy ezt én helytállónak fogadom el. Még akkor is lehet tévedni, de akkor vagy az illetőnek magának kell rájönnie, hogy téves volt, amire jutott, vagy másvalaki rávilágít.

 GALÁNTAI DÁVID

Ha már annál tartunk, hogy vessünk fel egy konkrét axiómát: a logika a Világegyetem alaptermészete - ez egy konkrét axióma. Vagy nem fogadjuk el axiómának? Attila, ezt te mondtad, ugyan elég jól bebizonyítottad, én csak kötekedni akarok, mert ezt én egyébként elfogadom. Csak a poén kedvéért lássuk, hogy mitől pont a logika, miért nem más.

 GRANDPIERRE ATTILA

Igen, a legtetszetősebb állításokat is meg kell kérdőjelezni. Meg kell kérdőjelezni, hogy a logika megvizsgálható-e ebből a szempontból. A logikát is meg kell vizsgálni, és ezt is csak a logikából kiindulva tehetjük meg. Ha valaki tényleg megvizsgálja a logikát, logikai alapon, a végső pontig, nagyon érdekes eredményre fog eljutni.

 ANDREA

Én más irányba indultam el. Egyetlen ilyen axiómát találtam, ami mindenkire érvényes, és ez az, hogy mindenki meghal. Ezt nem ilyen pesszimista módon mondom; az embernek van egy élettere, ami a születéstől a halálig tart. Szerintem abból kell kiindulnunk, hogy ebben az életünkben mit tudunk tenni a célunkért. Feltéve, hogy találunk egy másik axiómát, hogy mi a célunk.

 Hozzászólás:

Szerintem az axiómáknál nem lehet eldönteni, igazak-e vagy sem. Hogy valamire jussunk, fel kell tenni valamilyen axiómát, amiről nem tudjuk, igaz-e vagy sem. Ha mondjuk ötmilliárd éven keresztül az a tapasztalat, akkor lehet, hogy jó axiómát tettünk fel, és akkor boldognak lehet lenni. Arra lennék kíváncsi, mi legyen az axióma, amit fölteszünk. Lehet nem logikusan is gondolkodni, mondjuk intuitívan, de akkor nem kell axiómát feltenni, csak élni kell; és akkor szerintem igaza van Goethének, megtalálta az életfáját és csak le kell rántani róla a szellemi dolgokat.

GÁLL ERIKA

A legalapvetőbb dolog, amiben el kell indulni -- ez egoista módon az én véleményem --, egy ősi szanszkrit mondás, amely így szól: “Jivasya tattva jijnasa”, vagyis az emberi élet célja: tudakozódás az abszolút igazságról. Szerintem ezen keresztül nézhetjük, hogyan gondolkodunk másokról, hogyan alakítjuk ki véleményünket.

GRANDPIERRE ATTILA

Az is nagyon fontos, hogy az ember a saját kiindulópontjait kitűzze, amivel szükségszerűen együtt jár a gondolkodás. Ugyanakkor az élet nagy problémáit is fel kell ismerjük, például a halál problémáját, ami sürgető tényezőként jelentkezik, hogy valamit kell tenni, ameddig az ember él. Mi legyen, amit az élet akar tőlünk, vagy ami bennünk élni akar - ez is egy fontos probléma. Kell, hogy kapjunk egy térképet, magunk előtt lássuk, mik azok a fő problémák, a legfontosabb problémák, amikre meg kell találnunk a választ. Ez a kör lényegében bennem is hasonló indíttatásból született meg. Azt gondoltam, hogy a végső kérdések térképét meg kéne szerkesztenünk. A tanulság, hogy a fogalmakat át kell világítani.