A gondolkodás alapjai, kiindulópontjai és mibenléte

Grandpierre Attila 

A gondolkodás alapjai

Mit nevezünk gondolkodásnak, és mi az valójában? Hogyan lehetne ebben tájékozódni? A gondolkodás természetéről alapvetően fontos képet alkotnunk, olyan képet, amit adott esetben felhasználhatunk arra, hogy előbbre jussunk. Az általános hiedelmet, a közmegegyezést jól szemlélteti az Atkinson és munkatársai által nemrég írt pszichológiai kézikönyv. Ez a könyv egyrészt közismert, másrészt a korszerű, divatos, a mai gondolkodási divattal lépést tartó, tehát a “haladó” nézetek összefoglalása. A szerzők angolszászok, tehát a nyugati világ mérvadó angolszász birodalmának képviselői, ráadásul amerikaiak, úgyhogy az ő véleményük nemcsak egy ország, hanem egyben a világ uralkodó felfogásának is tekinthető. Atkinson és munkatársai alapvető könyvükben a következőt írják a gondolkodás mibenlétéről (Pszichológia, 249. o.): “Fajunk legnagyobb teljesítményei abban gyökereznek, hogy képesek vagyunk bonyolult gondolatok (megjegyzés: az egyszerű gondolatok nem érdemesek figyelemre, nem tartozhatnak fajunk legnagyobb teljesítményei közé? G. A.) megfogalmazására és közlésére. A gondolkodás fogalmába számos értelmi tevékenység tartozik bele. Gondolkozunk olyankor, amikor egy olyan problémát próbálunk megoldani, amelyet az iskolai órán adtak föl nekünk; de azt is gondolkozásnak nevezzük, amikor az órára várva ábrándozunk. Gondolkodunk akkor, amikor eldöntjük, hogy mit kell a közértben vásárolnunk, amikor megtervezzük nyaralásunkat, levelet írunk, vagy kapcsolatainkon töprengünk.” Mit tegyünk, ha ki akarjuk használni mindazt a hasznos információt, amit ez a kézikönyv a gondolkodásról állít? Mire használhatjuk föl ezt a hasznos meghatározást? Aki eddig nem tudta volna, a gondolkodás az, amikor az iskolai órán meg akarunk oldani egy problémát, vagy amikor eldöntjük, hogy mit kell a közértben vásárolnunk. Na de ezek fajunk legnagyobb teljesítményei? Nagyon helyes, gondolkodunk akkor, amikor egy szalmaszálat keresztbe teszünk – és az is igaz, hogy a mai világban magára valamit is adó tudós vagy nagy gondolkodó gondolkodásáról szólva a kötelező szerénységgel legföljebb annyit jelent ki: igen, talán és is hozzátettem egy szalmaszálat az emberiség alkotómunkájához – de ez azt jelenti, hogy a gondolkodás legfeljebb a szalmaszál keresztbe tételének szükségességét képes felismerni? És hogy fajunk legnagyobb teljesítménye a szalmaszál keresztbe tétele? Ennyire legyünk igényesek, ambíciózusok, ennyit várjunk a gondolkodástól, az alkotástól, az emberiségtől? Nincsenek az emberiségnek valódi sorsproblémái, amelyektől, ha a gondolkodással felismeri őket, meg tud szabadulni? És hogy képesek vagyunk eldönteni, mit kell a közértben vásárolni? Hát mit kell ezen gondolkodni? A reklámok már régen tudtunkra adták: ez nem kérdés – WHISKAS a megoldás! Miben áll a gondolkodás – levélírás, bevásárlás, iskolába járás, nyaralás közbeni gondolkodásból? Vagyis az adott külső keretek közötti gondolkodásból, a többiekhez hasonló, szokásszerű tevékenységből?

Grandpierre K. Endre meghatározásában a gondolkodás ezzel szemben ön-és világérzékelést jelent, a belső és a külső világ értelmi érzékelését, átlátását, lényegének felismerését, ezen alapul az önirányítás, saját sorsunk önálló alakítása. A beidegzett keretek közötti, tehetetlenség által hajtott gondolkodás tehát nem gondolkodás. Az, hogy azt halljuk naponta százszor, hogy a Whiskas a megoldás, és ennek hatására, ezzel egyidejűleg azt gondoljuk, a Whiskas a megoldás, nem gondolkodás. Ha egy kőbe belerúgunk, rendszerint röpülni kezd, és röptében a tehetetlenségi pályát követi. Mégsem mondjuk a kőre, hogy képes röpülni, mert önmagától nem képes erre. A tehetetlenségi gondolkodás sem gondolkodás, mert bár az agy működik, de kizárólag külső hatásra, külső irányítás alatt működik. Minden olyan gondolat, amely lényegében külső szempontok irányítása alatt mozog agyunkban, nem tekinthető többnek, mint tehetetlenségi gondolkodásnak, amelynek eredménye előre kiszámítható, amihez nem szükséges az önálló tevékenysége, fordítva, amit csak zavar az agy önálló működése. Ez olyan, mint a dróton rángatott bábu mozgása. Hogyan fejlődnének izmaink, ha kizárólag csak akkor mozgatnánk őket, ha egy külső erő hozná őket mozgásba? Ha azt neveznénk testedzésnek, hogy valaki más mozgatja karjainkat, lábunkat? Ha olyan kézikönyvet írnánk a testedzésről, amelyben a testedzést mint mások általi mozgatott testmozgást írnánk le? Ha magunk soha a legkisebb erőfeszítést se tennénk arra, hogy mi magunk mozgassuk meg izmainkat? És ha az emberiségben mindenki így “edzene”, ezt tanítanák minden sportkörben, minden iskolában, munkahelyen, hírközlő szervben, amíg mindenki el nem sajátítaná ezt a mozgáskultúrát? Ekkor viszont előállna egy olyan probléma, hogy ahogy ez a fajta testedzés általánossá válik, az emberiség tökéletesen mozgásképtelenné lesz, minden tagjának minden izma rohamosan elsorvad, és mintha láthatatlan erő bénítaná, az emberiség rövidesen kipusztul. Gondolkodásnak csak az az agytevékenység tekinthető tehát, ami eredeti, sajátos, öntevékeny és önálló. Az agy valójában csak akkor működik, ha ami önmaga sajátos feltételei és törvényei szerint cselekszik, vagyis feléled, a tehetetlenségi törvényeknek ellenáll, és érvényesíti sajátos adottságait, természetét, lényegi mivoltát, és ami ekkor benne zajlik, azt vetíti ki a világra. Ez az önállóság az agyműködés alfája és omegája.

 Hogyan cselekszik a gondolkodás? A gondolkodás módszerei: következetesség, logika, a gondolatok és tények végső pontig átgondolása, elemzése és ellenőrzése. A gondolkodás ízekre szedi tárgyát, megízleli, kitapasztalja ez egyes ízek belső törvényeit, adottságait, lehetőségeit, és mikor újra összerakja, a belső megfelelés foka jóval nagyobb mértékű kell legyen, mint azelőtt, és így a nagyobb összhang jobb életműködést tesz lehetővé. Így a gondolkodás hasonló a népmese hősének ízekre szedéséhez, s amikor az életfűvel újra feléled, a mesehős százszor szebb lesz, mint előtte volt. A gondolkodás attól gondolkodás, hogy teremtő erő, hogy fényt tud gyújtani a sötétben, az értelem fényét.

A felszínes gondolkodás kiindulópontjai: Nevezzük el most a tehetetlenségi erő uralma alatt álló, külsődleges “gondolkodás”-t felszínes gondolkodásnak. Milyen erők uralják a felszínes gondolkodást? A felszínes gondolkodásnak a mai világban két fő típusa létezik. Az egyik a misztikus gondolkodás. A misztikus hatás alatt álló gondolkodás legfőbb jellemzője, hogy elfogadja azt a hozzáállást, amely visszautasítja az értelem fennhatóságát a végső kérdések terén. A misztikus attól misztikus, hogy elfogadja az értelem korlátozottságának misztikus dogmáját, azt a természetes értelmet, amely mindent meg akar érteni, vissza akarja hőköltetni. A kisgyerek értelme még nem manipulált, és éppen ezért még mindenre rákérdez, olyanokra, amiket a társadalom által előre elkészített sínek között gondolkodó felnőtt már észre sem vesz. A természetes értelem mindent meg akar ismerni. A misztikus isten megismerhetetlen. A misztikus vallásokban első a hit, a vakhit, a tudás, az értelem másodlagos, szűklátókörű, lényegtelen szerepre kényszerített. A misztikus ködösítéstől az értelem elveszti látását, és már nem bízik saját erejében, azt a tudást, hogy bármikor bármiben támaszkodhat magára. Ilyenkor, mint egy sérült lény, sokkal inkább igényel külső segítséget. Az értelem ezzel elveszíti természetes talaját, az átfogó összefüggéseket, és ezzel rés nyílik az egyéb dogmák vaktában történő elfogadtatása felé. És jönnek is azok a kinyilatkoztatások, amelyek egyszerűen önmagukat állítják az igazság egyetlen ismérvének. A misztikus kinyilatkoztatással szemben az összes ember alárendelt, alávetett szerepbe kényszerül. Az egyik osztályba tartozik az az egy (vagy néhány) személy, akik úgymond mindent tudnak, a második osztályba tartozunk mi, mindannyian, akik ott állunk az életet megvilágításra képtelen értelemmel, és egyetlen lehetőségünk, hogy mások kinyilatkoztatásai szerint éljük le az életünket. Világos, hogy ez a felszínes gondolkodás lényegében olyan külső irányítás önkéntes elfogadását jelenti, amely igényt tart önmagunk, egész életünk külső irányítás alá vetésére.

A felszínes gondolkodás másik fő mai típusa a materialista gondolkodás. A materialista gondolkodás, anélkül, hogy bizonyítaná, azt állítja, hogy a világ lényegében anyagi természetű, pedig ezt nem vizsgálta meg, ezt egyszerűen el kell hinnünk. Az, hogy a Világegyetem anyagi természetű, mit jelent? A materializmus nem mondja ki nyíltan, csak közvetve, hogy az anyagi az élet, a tudat ellentéte – és így a materializmusban a világ élettelen természetű, élet- és tudat-ellenes, és így értelem-ellenes. Ezt az élettelen és tudattalan valamit nevezi ki a materializmus a világ lényegének, mert anyagi szempontjai számára csak az anyagi oldalak a lényegesek és csak az az érdekes. Mi, élők, nem is igazán illünk be ebbe a világba. Az, hogy azt tapasztaljuk, hogy létezik bennünk egy belső világ, gyanússá és nem-teljes jogú, világlényeg-idegen lényekké fokoz le bennünket. Ez azt jelzi, hogy ahelyett, hogy elfogadnánk a világot olyannak, amilyennek egy materialista akarja látni, bizonyos illúziókkal kacérkodással töltjük az időt, olyanokkal, hogy képesek vagyunk önállóan gondolkodni. Ugyanakkor pedig az agyban lezajló folyamatok kizárólag anyagi folyamatok, és mint ilyenek, külső, objektív törvények által meghatározottak, tehát nekünk semmiféle személyes közünk nem lehet saját agyműködésünkhöz. Ha gondolkodásunk nem függ saját belső élményvilágunktól, mert az puszta illúzió, ha gondolkodásunk tudatunktól függetlenül lezajló folyamat, akkor nem lehetünk felelősek saját gondolatainkért és így tetteinkért sem. A materializmusban tehát az erkölcs csak világlényeg-idegen gyengeelméjűeknek való máz, szemfényvesztésre való hazugság. A materializmusban az önálló és boldog élet vágya hasonlóan egy álságos látszatba kapaszkodásként jelentkezik, amelytől minden felelős és komoly materialistának el kell tekintenie. Így vezet a materializmus szükségszerűen és belső logikájából adódóan arra, hogy az ember feladja saját lényegét. Ez persze azt jelenti, hogy egy ilyen világba cseppent élőlény elidegenedik ettől a merőben külsődleges, anyagias világtól, nem érzi otthon magát. Ha elfogadja a materialista kiindulópontot, ha jóhiszeműen belsővé teszi a külsődlegesség egyeduralmát hirdető kiindulópontot, meghasonlik önmagával. És amikor már elidegenedett, elvesztette saját természetes kiindulópontját, saját természetes látását, akkor látása beszűkül, mert így gondolkozik: ha egyszer így van, ha végső soron minden anyagi, akkor nézzünk utána, miféle anyagiakra lehetne szert tenni. Így kerül az emberi lélekben központi helyre a nyers anyagi érdek. Ha a világ élettelen lényegű, ha semmi sem számít, mert úgysem lehetünk önálló, saját sorsukat irányító lények, akkor marad az, ami az orrunk előtt van, a közvetlenül belátható érdek, a hasznossági szempontok követése, az erkölcsi felelősség elvetése.

A misztikus és a materialista gondolkodást nagyon alaposan ismerhetjük mindennapjainkból. A kérdés az, hogy milyen ezekkel szemben a természetes gondolkodás? Milyen az a gondolkodás, amit meg kell ismernünk? Milyen az a gondolkodás, amely nem felszínes, hanem alkalmas arra, hogy a lényeget tudjuk megragadni? Amikor a TITOKFEJTŐ-VHK kör célkitűzéseit meghirdettük, a szórólapon az szerepelt: amit mi akarunk, nem tetszőleges, szabad gondolkodás, hanem a gondolkodás legmélyebb, természeti törvényeinek érvényesítése. De mit értsünk ez alatt? Azt, hogy mi nem arra vágyunk, hogy az önkényességben, a tetszőlegességben merüljön ki a gondolkodás, csak azért, mert egy úgynevezett, közelebbről meg nem határozott “szabadság” eszméje tartja foglyul. Gondoljuk csak meg: létezik egy igazság, ezt kell felfednünk. Nem azt kell tennünk, hogy az itt rejlő igazság mellett, fölött, messze csapongjon szabadon a gondolatunk, az igazságtól, az igazság-kereséstől mentesen szálljon valahol egy teljesen más világban, a puszta önkényességben, merő tetszőlegességben, hogy lényege csak annyi legyen, hogy domborítson: én vagyok a “szabad” gondolkodás. Ennél sokkal többről van szó: az igazságot, az igazság lényegét kell feltárni, minden olyan erő ködösítő tevékenységének dacára, amelyek az igazságot minél mélyebbre próbálják elhantolni, és amelyek egy felszínes gondolkodás felé akarnak bennünket is terelni. De miféle természetű ez a lényegi gondolkodás? Hogyan ismerhetjük meg, és hogyan sajátíthatjuk el, hogy mi magunk saját életünkben önállóan tudjuk alkalmazni saját életünk problémáinak teljes mélységű megvilágítására?

• öntörvényű és elemi erejű (Grandpierre K. Endre meghatározása)
• az értelem minden kérdésre képes választ adni
• az értelem, az érzések-indulatok, és a sejtések együtt képesek működni és ilyenkor a racionális értelem kigyúlhat mágikus értelemmé

A lényegi gondolkodásban az ember belső világa egy egységet képez, és nem olyan, mint azt a mai világ sugallja, miszerint belső világunkban egy elkülönült racionális értelem működik úgy, hogy szembenáll az érzésekkel. Valójában viszont ahhoz, hogy lényeges ismereteket szerezhessünk meg, azt is figyelnünk kell, hogy miért gondolkodunk. Mert annak, hogy miért gondolkodunk, miért akarunk valamit megtudni, köze van ahhoz, hogy milyen életet élünk, milyen természeti erő hozott bennünket létre. Mert az a természeti erő, amely bennünket létrehozott, az működik bennünk akkor, amikor valami lényeges ismeretet meg akarunk szerezni.

A gondolkodás mozgatóerői: az ösztönök (az önfenntartási, fajfenntartási és a világösztön), késztetések, beidegzettségek, szokások, általánosan elfogadott gondolkodási minták, siker- ill. kudarcélmények. Az ösztönök az általános megítélés szerint sötét, alantas tényezők, amelyektől a jóérzésésű állampolgárok állampolgári minőségük magaslatán elhatárolják magukat és amelyektől diszkrét távolságba vonulva élik le életüket. De vajon valóban negatív tényezők a természet által belénk plántált ösztöneink? Nem inkább arról van itt szó, hogy a mai társadalom teljes lényegében szembehelyezkedett a Természettel? El kell-e fogadnunk a társadalom természet-ellenes álláspontját? Vizsgáljuk meg először, alantas ösztön-e az önfenntartás ösztöne! Essünk kétségbe, hogyha levegőt vettünk, mert ezzel esetleg az önfenntartási ösztönünket elégítettük ki? Nem szeretnék társadalom-ellenes színben feltűnni, de hát ösztönösen cselekedtem: levegőt vettem. Akkor ez most elmarasztalandó? Aki nem akar a társadalommal ujjat húzni, az esetleg jobb, hogyha befogja a száját és az orrát is és próbál rendes lenni, megfelelni a külső elvárásoknak?

Ha az önfenntartás ösztönét tekintjük és a természet- és életközpontú felfogást vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyszerű dolog, hogy fenntartjuk magunkat. Miért kellene ezt leminősítenünk, miért kellene szembehelyezkednünk a természettel?

Van egy másik ösztön, amit a mai civilizáció többnyire nyíltan bűnös, alantas, korcs, elemi szintű, primitív dolognak tart, valaminek, amit el kell nyomni, ez a fajfenntartás ösztöne. De valójában, ha megnézzük ezt természetes alapról, belátható, hogy az emberi faj fennmaradásához, megújhodásához elengedhetetlen, és így az önfenntartás ösztönéhez hasonlóan, a fajfenntartás ösztönét sem nevezhetjük sötét, negatív erőnek.

Létezik egy harmadik ösztön, melyet tulajdonképpen én fogalmaztam meg, mint ösztönt, mert a nyugati civilizáció még nem jutott odáig, hogy ezt a bennünk élő mozgató erőt ösztönnek minősítse. Pedig ösztönnek tartanak minden olyan késztetést, mely az ember élete folyamán rendszeresen, szinte kikerülhetetlen törvényszerűséggel jelentkezik, hogy érvényre jusson, amely az ember természetében eredendően benne van. Ez a harmadik ösztön - amelyet a nyugati civilizáció ösztönként még nem ismert fel - a világösztön. A kisgyerekek, akik még szellemileg romlatlanok, nem estek áldozatául a természetellenes gondolkodásnak, bennük még él a világosság, mindenre rákérdeznek, nem sikerült még kiirtani belőlük az olyan kérdések megválaszolása iránti vágyat, mint: ki vagyok én? Mi lesz velem, ha meghalok? Mi van a világ után? Milyen világban élek? Hogyan éljem az életem? Ha az ember ezekre a kérdésekre nem ad választ, akkor nem a saját életét éli, hanem a társadalom természet-ellenes, külsődleges elvárásainak rendeli alá tevékenységét. Az embert ez a világösztön arra készteti, hogy igenis próbálja megérteni, megismerni a világot, próbáljon összekapcsolódni a világgal, próbáljon kiteljesedni. Ez egy olyan ösztön, mely a világgal való egység elérésére készteti az embert, s talán ez az az ösztön, melyet a legemberibb ösztönnek nevezhetnénk.

Tehát ezek az ösztönök elemi erőkként működtetik életünket. A társadalomnak elég sok idejébe - évekbe, évtizedekbe - telik, hogy ezeket az elemi erőket elfojtsa bennünk. De ezek az elemi erők feltámaszthatók, feléleszthetők. Ha elképzeljük, hogy valaki elkezd bennünket fojtogatni, az életösztön valószínűleg elemi erővel tör föl belőlünk ezekben a pillanatokban. Ugyanilyen elemi erővel kell hogy föltörjön bennünk a vágy önmagunk kiteljesítésére, a vágy a gondolkodásra, megismerésre. Ez az elemi erő, a világösztön mindenkiben ott szunnyad és csak arra vár, hogy felébresszük.

A gondolkodás másfajta mozgatóerői, vagy inkább formáló, terelő-erői a gondolkodás beállítódottságaiban, normáiban ismerhetők fel. Vannak általánosan elfogadott gondolkodási normák. Ezek sugallják, hogy a legtöbb ismeretet, amit a társadalomtól kapunk, már "kész" állapotban jut hozzánk, további gondolkodást tőlünk nem igényel - azaz a társadalom kialakít bennünk egy olyan beidegződést, hogy megszokjuk, és a tudattalan megszokás révén elfogadjuk, hogy az ismereteket általában "készen" kapjuk és ezeket beépítsük az életünkbe, anélkül, hogy felülvizsgáltuk volna ezek helyénvalóságát.

Az egyik ilyen gondolkodási forma az úgynevezett praktikus gondolkodás, mely egy külsődlegesen, szűklátókörűen kijelölt célt akar elérni, módszeresen, kidolgozott szakértelemmel, szabályokkal áll hozzá minden szituáció megoldásához - ahogy ez a mai nyugati kultúrában igen jellemző. A praktikus vagy nyugati gondolkodás jellemzője, hogy konkrét, a külvilágra irányul és abban végső soron ki is merül. Felülről irányit, a módszer kidolgozásával, a fokozatos mélybeereszkedéssel, melyben végig a felső, felszínes tudat elvárásainak akar kizárólag megfelelni; egyfajta munka-osztag, roham-osztag indul szakmai előírások szerint ütemszerűen feltérképezni a megoldást, teljes ellenőrzéssel.

Ha például egy zeneszerző elhatározza, hogy ír egy új művet, akkor ehhez úgy lát hozzá, hogy a belső világában mozgó erőket zenei formába önti az összhangzattan szabályai szerint, tudja, hogy ha jön egy tonika, akkor jönnie kell egy szubtonikának, vagy fordítva. A nyugati, praktikus gondolkodás szabályainak ez teljesen megfelel; azokat a szakmai elvárásokat, szabályok betartását, melyeket támaszt a nyugati civilizáció egy zeneszerzővel szemben, tökéletesen kielégíti. Marius Schneider a "New Oxford History of Music" első kötete, a "Primitive Music" szerzője így foglalta össze a nyugati civilizáció hozzállását a zenéhez, és a művészethez általában: "A művészet előfeltételei: a mesterségbeli fölény, uralom, ellenőrzés, kezelés és a kifejezés közvetítőjének többé-kevésbé tudatos alakítása". Így azonban csak a létező keretek között gondolkodik, a külsődleges szempontokat érvényesíti az alkotó és nem jelenti azt, hogy egy ismeretlen lényeget felszínre tudott hozni, egyfajta gondolkodás-iparosként jár el az, aki így gondolkodik.

A praktikus gondolkodásmód gyakorlatiasságától lényegében különbözik a természetes gondolkodás. A természetes gondolkodás megengedi egy akaratunktól függetlenül kifejlődő belső tényező létét. A bennünk magától kifejlődő lelkiállapotokat ez a belső szervezőerő röpíti a külső világba, a megvalósulás felé, a hangulatok, érzések születése, a tudatosulás felé, amikor a gondolatok szinte elemi erőként, belső kényszerként törnek föl, természeti szükségszerűségként, megroppantják a létezés külsődleges héját, kitörnek a létezés igazságának, jogának erejével a belső természetüket megőrző érzések, a mélyvilág, az örökkévalóság törvényei.

A természetes gondolkodás a belső tudatállapotok közvetlen kifejlődését teszi lehetővé. A megismerés vágya, egy adott - részben külső - helyzet megoldásának vágya is egyfajta belső tudatállapotot jelent. A problémamegoldó természetes gondolkodást a hangulat-megjelenítő természetes gondolkodástól - és a felszíni, gyakorlatias gondolkodástól - megkülönbözetve lényegi gondolkodásnak nevezem. A lényegi gondolkodás olyan önálló, a belső világot saját törvényei szerint mozgósító gondolkodás, amely képes egy külső mozgatóerővel úgy összekapcsolódni, hogy annak lényegébe belelásson, és annak lényegében felfedezze a belső tudatállapottal összekapcsolódó szálakat, összefüggéseket. A "tárgyilagos gondolkodás" dogmája szerint akkor leszünk képesek helyes megismerésre, ha kikapcsoljuk a belső, saját, önálló szempontokat, és a "tárgyat" "önmagában" szemléljük, azaz csakis azok között az összefüggések között, amelyeket a társadalom uralkodó szemléletmódja már szentesített. A "lényegi gondolkodás" megközelítése ettől lényegében eltérő: akkor leszünk képesek egy adott helyzet felismerésére, egy adott probléma megoldására, ha a "tárgy" és belső tudatállapotaink összefüggés-hálózatait lényegre irányulóan és önállóan áttekintjük, eddig fel nem ismert összefüggések létét ismerjük föl és teremtjük így meg belső tudatállapotunk és a külvilág között. Nem az összefüggések megszüntetése, kikapcsolása a cél, fordítva: a lényegi összefüggések akkor gyulladnak ki, ha a belső és a külső összefüggések mozgásba jőve egy lényegi rend szerint kapcsolódnak össze.

 A mágikus gondolkodás. Így jutunk el a felszíni, gyakorlatias, de ebben mereven külsődleges, tehát a külsődlegesség szabályait létesítő tényezők szolgálatát önfeladóan követő praktikus gondolkodás ellentét-párjára, amelyet Grandpierre K. Endre ismert föl és határozott meg. A mágikus gondolkodás a lényeget belső átéléssel, elmélyüléssel, átlényegüléssel ragadja meg. A mágikus gondolkodás tehát kitör az adott "tárgy" szokásos szemléletmódjából, felszínességéből, és ezeket elvetve önálló megismerésre indul, figyelmét elmélyíti, elmélyíti a végsőkig. És miután belülről, öntörvényűen, a végsőkig megragadta a vizsgálandó "tárgy" lényegét, ezután a megragadott új ismeretet, lényeget szembesíti az eddigi ismeretekkel, leellenőrzi az új tudás helyességét, hatókörét.

 Az Ismeretlent megismerő gondolkodás parancsa: az Ismert palotájából meglógni, kimászni az ablakon az Ismeretlen óceánja fölé, a zúgó hullámok fölé, egy vékony pallón előremerészkedni és bedugni orrunkat az Ismeretlenbe, szimatot kapni és lekapni kalapunkat, elhajítani olyan messzire, amennyire csak bírjuk és elkapni, mielőtt kicsúszna kezünkből, vagy visszafelé pörgő pályára küldeni bumerángként, és a visszaröpülő kalapot elkapni, és leolvasni róla az ismeretlen hímporát, mintázatát.

Meg akarsz ismerni valamit, mégpedig azért, mert erre a valamire valamiért szükséged van, és ezért és ilyen irányból közelíted meg a valamit, ez a "valamiért" a gondolkodásmód szárnya, saját életerőd ez, belső én-központod, élet-központod, amit működésbe kell hoznod, és amit csak te hozhatsz működésbe, senki más, de életre halálra vállalkozva működésbe hozod, feléleszted, amíg világítani kezd, és bevilágít a sosem látott mélyvilágba, ahonnan a fénytől feléled egy élőlény, kinyitja villogó szemét, járni kezd, villódzó szeme itt-ott megvilágít egy-egy foltot, ahonnan ismét feléled egy-egy élő vadállat, szabad független élőlény, és összeáll a kép, a természetes világ egy egysége, és felüvölt: itt vagyok! és világok vágódnak ki belőle belső ruganyos törvényeiken röpülve elő, záporozva, és amíg a belső életerő tart, nyüzsgő benépesedést hajt, lavinaként hömpölyögve, sokszorozódva, kiérve a világ végső alapjaiig.

Hogy ezt a központi életerőt működésbe tudjuk hozni, az olyan elmélyültséget igényel, ami valójában nem túl gyakori a mai világban.

Érdekes tettenérni a természetes, a mágikus gondolkodást a VHK-s zeneteremtésben. Mi rendszerint úgy vágunk bele egy új zenei világba, annak megragadásába, kifejezésébe, hogy elmondjuk elképzeléseinket, felkavaró élményeinket, szellemi gyújtófényeinket, összehangolódunk, kimegyünk a világot jelentő színpadra, ahol minden megtörténhet (vagy elkezdünk zenélni a próbateremben), és átadjuk magunkat az alámerülésnek, érzésvilágunk mélyére indulunk felfedező útra, az érzések bekapcsolódnak életünk alakításába, irányításába, ugrunk az Ismeretlenbe, kölcsönösen inspiráljuk egymást folyamatos kölcsönhatásban, amíg megjelenik a szikrázó ERŐ, és törvényt parancsolóan kivág egy fennsíkra, megnyit egy világot, ami sodor, visz, hajmeresztő őrületes boldogságban az élet lényegi ereje nyilatkozik meg, az életmámor tombolni kezd, igazi akaratát megvalósítja. Ez nem mindig úgy jelentkezik, hogy majd szétrobbanunk a kifejezésvágytól - bár ez a jellemzőbb. Sőt, néha előfordul, hogy teljesen meglepetésszerűen tör ránk egy új zenei világ. Nemrég Debrecenben adtunk koncertet. Lujónak koncert közben elhangolódott a gitárja, és intett, hogy amíg rendbehozza, zenéljünk valamit. Éreztem, hogy nem akaródzik túlzottan semmi ki belőlem jelenleg, és ezért vártam, hogy majd a többiek belevágnak, megmutatják, mi van belül. De ezúttal hiába: csak álltunk, álltunk, és egymásra vártunk, úgyhogy egy idő múlva már úgy éreztem, ezt nem lehet így hagyni tovább, és különösebb meggyőződés nélkül beleénekeltem a mikrofonba egy hangot - mint kiderült, épp egy mély hangot. De erre sem történt semmi, úgyhogy mégegyszer megtettem - de semmi. Ezért hosszabb ideig ismételtem a hangot, majd hogy valami történjen is, meghajlítottam a végét. Ekkor Fritz belevágott gitárral egy hang ismétlésébe, csattogtatásába - és ez valahogy erőt adott. Lehet, hogy Fritz azt hitte, én már be vagyok indulva, és ezért vágott bele. Mindenesetre, amikor belépett a gitár, mindjárt elkapott egy erő, és erőteljsen, határozottan beleüvöltöttem szaggatottan a mikrofonba, egy furcsa ritmusban, úgy, hogy még fogalmam sem volt róla, mi lesz ennek a vége, de ebben már volt kifejezés, valami már motoszkált. És amikor ez a furcsa ritmusú üvöltözés folytatódott, és ahogy összekapcsolódott a gitárcsattogtatással, egyszercsak összeállt bennem egy világ, és kipattant egy pillanat alatt, úgy, hogy már tudtam, törvényszerű, amit énekelek, és éreztem a törvényt, és ezért nem kellett figyelnem a törvény működésének eredményére, csak hagynom kellett, hogy működjön. És működött is, rendesen, több percen át folyamatosan új és új megvilágításba röpítve a kibontakozó világot, mintha tökéletesen tudná, érezné, mit is akar. És aztán a zenekarban is megszületett ez a világ, ráéreztek, bekapcsolódtak, és már együtt vittük tovább a törvényt, építettük tovább a világot, amíg egy szinte tökéletesen kész számként véglegesen ki nem bontakozott.

Amikor otthon meghallgattam, megrőkönyödtem a törvény váratlanságán és tökéletes előre-láthatatlanságán. Hát még ilyenkor is, amikor semmit sem sejtünk róla, még ilyenkor is ilyen erővel élnek a mélyben megvalósulásra váró világok? Ilyen élet-fontosságú világok szunnyadnak tömegével bennünk, és csak arra várnak, hogy egyszercsak megszülethessenek, hogy egyszercsak figyelni kezdjünk rájuk? És figyelni kezdtem arra, mit is énekelek - mert addig a zenén volt a hangsúly, nem a szövegen. A szöveg egyfajta halandzsaként született, de ahogy jobban megfigyeltem, bizonyos részei - és a fontosabb részei, amelyeken nagyobb az érzés hangsúlya - világosabban érthetőek voltak. Először azt kezdtem megérteni _ a Tejúton, a Tejúton - a furcsa ritmusú üvöltés erre összpontosult. És ezen a nyomon alindulva lassan kezdtem feltérképezni a kevésbé világosan tagolt, kevésbé artikulált szöveget. Így hallottam ki a zenéből:

őslény a Tejútról

őslény

bennem mozog

foglya vagyok

itt él! itt él!

ereimben

csillagjaim

a Semmiben

a Semmi szélén

ingázok

a Semmi közepének

szemeiben

szédítő mélyben

ott jön le belém

a Tejúton

megnyíló szeme

végtelen tó

te mit gondolsz?

hát nem tudom?

ragyogó

álmodó

ájuló

hadaidon

csillagokból

érkezel

ebbe a vajúdó

ocsúdó

borzongásodra eszmélő

világba

ne ölj meg, ne végleg

életre hívó vér ver lüktet

mozog hangomban

csodával vágó

tarajuló

sajgásodban

hív ott a Tejútról

szállj most le

csillaghavas

bundámba

égnyitó

birodalmadba

földi élet maró-fájó

kínjaiba

te is ott élsz

a Tejúton

borzongó őslény

ég és lélek

közös titka

te is itt élsz

szerelemben

csillagparazsú

lelkemben

halálközel

sorsommal

messze élő

szerelmemmel

eggyé válunk

jól tudom

nem is sokára

tudom jönni fogsz

annyira érzem

küszöbön állsz

végetér

a várakozás

beköszönt

a találkozó

a világ-őslény

megszületik

minden egy lesz

egy ünnep

ereinkben

járni kezd

A gondolkodás mibenléte: A gondolkodás mibenlétének nagyszerűségére úgy jöttem rá, hogy Endrével beszélgettem még tizenéves koromban. Ekkor éreztem rá igazán, hogy azon sok nagyszerű dolog közül, amit Endrétől hallottam, talán a legérdekesebb az, amit a mágikus korról és a mágikus gondolkodásról mondott. Ő mondta, hogy létezik egy olyan gondolkodás, ami az igazi gondolkodás: a mágikus gondolkodás. Mágikus erő él benne, amiben az érzések és az indulatok erejével gyullad ki a gondolatnak az ereje, a gondolat fénye, és ez egy ellenállhatatlan, lenyűgöző erő, aminek a legfontosabb tulajdonsága, hogy öntörvényű és elemi erejű. Bizonyos esetekben én is találkoztam a "mágikus" szóval - és éreztem azt is, hogy sok szempontból nagyszerű vonzáskörzete van -, de hogy mi pontosan, azt nem tudtam volna megmondani. Másrészt pedig a bűvészmutatványokkal és szemfényvesztéssel kapcsolatban is felmerült ez a szó, úgyhogy nem tudtam pontosan, hogy mit is jelent az, hogy mágikus, mi a különbség a mágikus és a misztikus között. A kettő szinte majdnem ugyanaz volt addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam, hogy a mágikus cselekvés olyan, hogy az öntörvényű és elemi erejű. Minél többet gondolkoztam ezen, annál inkább éreztem, hogy ez egy olyan alapigazság, ami a legjobban érdekel az életben és végül olyan kulcsfontosságú szerepet kapott, hogy aztán az évek folyamán - mivel figyeltem rá - fokozatosan átalakította és kigyújtotta az életemet. Az a sok botrány és egyéb összeütközés a társadalommal nagyrészt ennek a felfogásnak köszönhető, mert úgy gondoltam, hogy igen, úgy érdemes élni, hogy az ember öntörvényűen és elemi erejűen éli át a belső világát, úgy, mintha aznap a halálán lenne, holnap már nem is élne, és most meg akarja mutatni az életének a maga teljes és végtelen erejét. Mi értelme van ezen elemi erő megnyilvánulását napról-napra halogatni és esetleg a halálos ágyán, amikor az ember beteg és öreg, vagy váratlanul leszúrják, akkor abban bízni, hogy most talán majd megnyilvánul ez a végtelen erő? Vagy hogyha valaki fojtogatni kezd? Vagy hogyha egy horrorfilmet nézek, arra tartogassam a bennem élő természeti erőt? És rájöttem, hogy nem!! Egyszerűen itt tenni kell valamit, oda kell figyelnem erre és végül úgy látszik, hogy ez a kulcsfontosságú meghatározás vezetett arra, hogy bizonyos dolgok felelevenedtek a belső világomban és akkor olyan kitörésekre ragadtattam magam, mint amit például az előbb itt lehetett hallani ( improvizáció egy koncerten).

Mostanában is beszélgettem Endrével a gondolkodás mibenlétéről és Ő azt mondta, hogy az igazi gondolatnak, az igazi gondolkodásnak a természete olyan, hogy elmélyül. Elmélyül a saját lényegéig, lesüllyed az ember a végsőkig, a belső világának a legmélyéig, érzékeli és kitapasztalja azt a valamit, amit meg akar tudni és minden külső behatástól mentesen, minden mást félredobva, szenvedélyes erővel felhozza magából azt, ami fontos, ami számí t, ami nagyszerű és alkalmas arra, hogy az életünket továbbvigye és kigyújtsa.

Érdekes, hogy emellett a meghatározás mellett találtam még egy másikat, ami szintén fontos szerepet játszott az életemben, és ezt Bartók Bélától olvastam. Egyszer a 80-as években, mikor a VHK fellépett már egy párszor, az újságírók kérdezték, hogy milyen zenét játszunk. Erre nem nagyon tudtam mit mondani azon kívül, hogy ez valami ösztönös, őrületes zene, de nem tudjuk hogy igazából mi, tehát nem voltam túlságosan nyilatkozatképes. Amikor mondták, hogy holnap odajön néhány újságíró és nyilatkozni kell, akkor nem tudtam, hogy mi a hétszentséget mondjak erről, mert már ellőtte jó párszor kiderült, hogy nem tudok két-három mondatnál többet mondani, hiszen én magam sem tudtam, hogy mi ez az egész. Kérdeztem a többieket is, hogy szerintük mi ez, de hát azt mondták, hogy "nem tudjuk, megy, meg működik, de nem tudjuk mi ez". Ekkor arra ragadtattam magam, hogy azokat a könyveket, melyekről azt gondoltam, hogy esetleg érdekesek lehetnek, előkerestem. Már előszedtem vagy huszonhét könyvet, mindegyikbe belenéztem itt-ott-amott, hogy hátha rábukkanok valamire, ami megmozdítaná a tehetetlen kőként megmoccanni nem akaró agyamat. Végignéztem tizenötöt-tizenhatot, de semmit nem találtam. Egyszer csak kezembe került Bartók Bélának a népzenéről í rt könyve, amiben olyanokat olvastam, hogy rájöttem: ez az, tulajdonképpen mi is ezt akarjuk csinálni! Kiírtam az összes olyan mondatot, ami számí t:

"Csak aki saját nemzete lelkébe, legrejtettebb titkaiba mélyed, csak az alkothat olyan muzsikát, amelyben kifejezésre juthat a népzene. Az ős-zene, a népzene a természet tüneménye. Olyan környékek öntudatlan alkotásának az eredménye, amelyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanolyan szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, állatok, stb. A népzene a nép zenei ösztönének elemi erejű kifejeződése. Ez a fajta zene nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának az eredménye."

Úgy éreztem, hogy amit Endre mondott arról, hogy öntörvényű és elemi erejű, nagyon közel áll ahhoz a meghatározáshoz, amit Bartók Béla í rt a népzenéről; bizonyos rokonságban áll a két gondolat egymással.

Azt gondolom, hogy ez a találkozó kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy itt a természetes és mágikus gondolkodást próbáltam megvilágítani. Ez egy olyan fontos fogalom, melynek segítségével az ember önmagától meg tudja találni a legtöbb kérdésre a választ.

Amint az ismertetőből - amit a TITOKFEJTŐ és VHK kör legelső találkozóján szétosztottunk - már kiderült, itt nem arról van szó, hogy megtanuljunk szabadon gondolkodni, elsajátítsuk a szabad gondolkodást. Mert mi a szabad gondolkodás? Az, hogy bennünket nem érdekel az igazság, mert mi szabadon akarunk gondolkodni, szabadon szárnyalni, repülni? Úgy hogy teljesen érdektelen számunkra, hogy mi az igazság? Egy tetszőleges gondolkodást akarunk elsajátítani? Nem, a cél nem egy tetszőleges, szabad, önkényességben kimerülő gondolkodás, hanem lényegi gondolkodás, egy olyan természetes gondolkodás, amely képes a lényeg megragadására. Az a gondolkodás, ami lényeg megragadására igazán alkalmas, az a mágikus gondolkodás. Azt gondolom, hogy ezt a fogalmat meg kéne érteni, meg kéne világítani magatokban. Az ember ugyanis sokszor hall bizonyos dolgokat, amiket esetleg érdekesnek talál, de amíg saját maga nem kezdi el fölmérni, a saját világában elhelyezni, addig a súlyáról, a jelentőségéről nem tud képet alkotni. De amikor már a helyszínen, vagy egy-két óra, nap, vagy rosszabb esetben egy-két hónap, év múlva az ember visszagondol és támad valami halvány, saját ötlete, elhelyezi a dolgot a saját belső világában, és végiggondolja, hogy ha ez így van, akkor az hogy van, akkor a kettő összevetéséből az ember hirtelen képet kap arról, hogy miről van itt szó. Rájön, hogy mit jelent, mi a valódi hordereje. Addig nem alakul ki egy valóságos kép, amíg az ember nem szánja rá magát, hogy igen, erről saját magam önálló gondolatokat fogok alkotni, vagy megpróbálom majd megérteni, fölfogni, elhelyezni, a saját agyamat elindítani, hogy: Akkor itt mi lesz?, Akkor ezt hogy értsem? Akkor ez tulajdonképpen mit jelent? Ameddig ez nem történik meg, addig nem tudtunk meg többet egy érdekességnél. Viszont ha Ti magatok tesztek érte valamit, akkor ez megmutatja, hogy ez képes-e valamire, és ha képes, akkor mennyire.

 Elhangzott a TITOKFEJTŐ-VHK-kör, 6. találkozóján, 1998 március 12.-én, a Postás Művelődési Központban, VI. Benczúr u. 27.-én. Köszönet Szombathelyi Csillának a szöveg begépelésében nyújtott segítségéért.