GRANDPIERRE ATTILA: Sziasztok, nagyon örülök, hogy ennyien eljöttetek, annak is nagyon örülök, hogy én eljöttem. Az utóbbi időben különösen sokat foglalkoztatott az, hogy hogyan lehetne valahogy előrejutni, és megmozdítani az emberekben egy olyan gondolkodást, ami a tettek felé vezet, tehát tényleg gyakorlati módon lehetőséget ad arra, hogy mindenki ténylegesen, saját maga be tudjon kapcsolódni egy ilyen tevékenységbe. Hiányzik valami ahhoz, hogy az ember az önálló életét bizonyos határozottsággal ki tudja teljesíteni. Ebben mindenki többé-kevésbé kezdőnek számíthat – természetesen engem is beleértve, és ezért fordulhatott elő, hogy csak mostanában jöttem rá olyan dolgokra, amikre már hamarabb is rájöhettem volna. Éppen ezért számomra ez egy nagyon ünnepélyes alkalom, mert beszámolhatok egy-két olyan gondolatomról, ami szerintem bizonyos kereteket ad ahhoz, hogy önállóan tudjunk gondolkodni az életünkről, és tényleg tudjunk valamit tenni is érte. Talán legjobb, ha azzal kezdem, hogy az élet – azt hiszem, mindenki egyetért ezzel, vagy legalább a legtöbben; aki nem, az emelje föl a kezét – hogy az élet szép. Nem? Lenne egy kérdésem, ha már így összejöttünk, és tényleg önálló gondolkodásról is szó van. Ki milyen életet szeretne élni? Hogyan lehetne egy pár szóban elmondani azt, hogy milyen életet lenne jó élni? Van valakinek valami észrevétele vagy mondanivalója erről? Szép az élet – de milyen lenne, ha olyan lenne, amilyennek lennie kéne? Milyennek kéne lennie?

ATTILA: Meg bizony. Az ember még a maga dolgait elrendezi, de akikkel össze van hozva… Ha elképzeljük, hogy most ebben a pillanatban vége szakadna az életünknek, akkor jobban kiugrana az, hogy tulajdonképpen milyen életet is kellene élnünk; hiszen abban a pillanatban az ember át tudja érezni azokat az őrjítő hiányokat, amikért dühödt állat módjára képes lenne verekedni még egy perc életért, mert az is annyi mindent számíthat… Ez arra is rávilágít, hogy azért, mert egy perc múlva valószínűleg mindannyian ugyanúgy fogunk tovább élni, mint most, ez nem jelenti azt, hogy el is odázhatjuk a válaszadást, és majd ha kiderül, hogy egy percen belül - egy éven belül - vége lesz az életünknek, akkor majd ráérünk elkezdeni gondolkodni. Jobb lenne, ha már most elkezdenénk, és merítenénk valamit abból, hogy milyen érzések és milyen vágyak mozdulnak meg az emberben, mozdulnának meg bennünk akkor, ha mondjuk egy perc múlva bejelentenék, hogy vége a világnak. A múlt alkalommal szó volt a manipulációról. A manipuláció lényegében bizonyos célokat akar elérni; ezek nincsenek véka alá rejtve teljesen, a manipuláció céljai világosak. Azt szeretné, ha mi minél többet fogyasztanánk, minél többet dolgoznánk, minél kevesebb pénzt kapnánk érte, és ugyanakkor mégis egyre többet dolgoznánk, egyre hatékonyabban, egyre termelékenyebben, aminek az értelme az lenne, hogy egy pár ember a világon rendkívül gazdag lenne, a többiek pedig, mi például, rendkívül szegények. Nem hangzott itt az előbb el, hogy valakinek ez az életideálja, hogy szeretne minél többet dolgozni azért, hogy mások minél gazdagabbak legyenek, és őneki minél nyomorultabb legyen az élete. Ez arra utal, hogy a manipulációt valahogy ki kéne védeni. De hogyan lehet kivédeni a manipulációt? Erről is szó volt a múlt találkozón, de egy dolog kimaradt: a legbiztosabb védelmet egy olyan csodafegyver adja meg, amit úgy hívnak, hogy értelem. Ha egy ember képes világosan átlátni, hogy miről van szó a mai világban, akkor önállóan formál véleményt, és nem mások alattomos vagy egyéb módszerekkel terjesztett befolyása érvényesül. Az embernek állást kell foglalnia egy óriási nyomással szemben, amit rákényszerítenek. Állást kell foglalni, és ahhoz, hogy egy ilyen óriási nyomással szemben az ember világosan és helyesen tudjon dönteni, ahhoz sok mindent át kell látni, át kell gondolni. Én azt gondolom, hogy igazából az életünknek olyannak kéne lennie, ami megfelel a mi legbensőbb vágyainknak és eszményeinknek. Kutatnunk kéne azt, hogy mik is valójában az eszményeink – hogy kisgyerekkorunkban vagy kamaszkorunkban, amikor a világot meg akartuk (vagy meg akarjuk) váltani, akkor milyen eszményeket vallottunk, mit éreztünk, milyen belső indíttatást éreztünk arra, hogy valami nemeset vagy szépet tegyünk. Amikor kisgyerekek voltunk, arra gondoltunk: ha majd felnőttek leszünk, majd mi megmutatjuk, hogy milyen jó lesz, és majd nagyon boldogok leszünk, boldogabbak, mint kisgyerekkorunkban. Aztán mikor felnőttek leszünk, azt mondjuk, hogy hú, de jó volt kisgyerekkorunkban, nem olyan, mint most… Akkor hol van az igazság? Mikor jó? Valamikor jó lenne, hogyha jó lenne, és az életünknek valami értelme lehetne. Az embernek van egy olyan igénye, hogy értelmes életet éljen. A mai világ persze erről is le akarja nevelni – tehát keresnünk kell az eszményeinket. Ugyanakkor pedig látnunk kell, hogy az eszményeink érvényre juttatásának szinte egyetlenegy biztosítéka van, az pedig olyan, ami keserves munkát igényel, tehát nem egy fél nap alatt megoldható feladatról van szó, hanem olyan feladatról, ami mindennapos energiabefektetést igényel mindenkitől – sok energiabefektetést, éveken, évtizedeken keresztül. Ennek van értelme, ha ez az energiabefektetés jó irányba mozog, jó irányba mutat, és tényleg segít abban, hogy érvényre juttasson valamit azokból a belső eszményekből, amiket mi érzékelünk magunkban.

Röviden elmondanék valamit a mai világról. Szintén sokszor szó volt a materializmusról. A mai világ tulajdonképpen a materializmus talaján áll. A materializmus tudományosan azon a feltevésen alapszik, hogy az anyagi tényezők elsődlegesek a világon, és ezek mindent meghatároznak. Évezredeken keresztül a materializmus felszínre jutott, és az utóbbi pár évszázadban uralomra került; emberek százezrei, milliói gondolkodtak rajta, úgynevezett nagy filozófusok, nagy gondolkodók. Szinte a mai napig így áll a helyzet a gondolkodás frontján, az értelem frontján, azon a fronton, ahol eldől, hogy mi bedőlünk a manipulációnak, vagy sikerül a magunk értelme alapján kialakítani azt az önismeretet, amivel meglátjuk, hogy a legbensőbb eszményeink mit akarnak tőlünk – amivel meglátjuk, hogy milyen életre születtünk, és azt is, hogy hogyan tudjuk ezt megvalósítani. A manipuláció és az értelem alapján álló önismeret szembenáll egymással. A mai világhelyzet azt mutatja, hogy van egy szinte adott világnézet, amit mindenhol, az iskolában is és az egyetemeken is szinte mint vetélytárs nélkül álló világnézetet nyújtanak számukra – tehát ezen szintén gondolkodni se kell. Azt is hozzá szokták tenni, hogy ha már annyi ember gondolkodott rajta, és erre jutottak, akkor most miért pont mi tudnánk elkezdeni ehhez valami lényegeset hozzátenni. Az idealizmust még föl szokták hozni időnként, de úgy tűnik, hogy ebben a világnézeti kérdésben az ember nem tehet mást, mint hogy elfogadja, ami van, amit túlnyomórészt az emberre kényszerítenek, vagyis a materialista világlátást. Esetleg választhatja az idealizmust, de hogy milyen alapon – tulajdonképpen ízlés alapján, tehát ha valaki úgy gondolja, hogy neki az szimpatikusabb, azt választja. Ezt így szokták eldönteni. Mintha nem lehetne átlátni ezt a kérdést; évezredek alatt az emberiség hol erre nézett, hol arra nézett, de tulajdonképpen nem tudta föloldani, nem tudta megtalálni azt, hogy hogyan lehetne dönteni. Pedig van értelme annak, hogy erről beszélgessünk – nem azért, mert szép dolog szép gondolatokat hallani (tegyük föl, hogy tudok egy-két szép gondolatot mondani), hanem azért, mert látni kell, hogy ezeknek a kérdéseknek a megfejtése mindannyiunk számára végülis egyszerűen adódhat, csak éppen a legjobban a kíváncsiság hiányzik az emberekből. Nem azért nem lettek ezek a kérdések megoldva, mert olyan rendkívül nehezek, hanem mert akik erre hivatottak, mondjuk a filozófusok, vagy a gondolkodók, vagy az értelmiségiek, nem érdeklődnek, nem kíváncsiak erre, hogy igazából itt mi történik – legalábbis nem eléggé. A legtöbb értelmiséginek, vagy akinek katedrája van, a szemléletét eléggé behatárolják azok az íratlan törvények, aminek alapján valaki egy állást megkap. Az értelmiséginek szinte képviselnie kell azt a mögöttes előítélet-rendszert, amiért a fizetését kapja – és így aztán elmarad ennek a kérdésnek a megvilágítása.

Pedig most el szeretném mondani egy-két perc alatt, hogy hogyan lehet erre rájönni, és hogyan jöhet rá bárki. Ebben nem az a szenzációs, hogy itt egy zseniális megoldás lesz tálalva, amitől el lehet ájulni, hanem ebben az az ájulatosan érdekes, hogy – úgy gondolom – erre mindenki könnyedén rájöhet, csak egy pici kíváncsiság kell hozzá. Kicsit több kíváncsiság, mint amit általában a mai világban megengednek vagy eltűrnek, de ez nem sok, mert szinte minimális kíváncsiságot se nagyon tolerál a mai világ. Ha elfogadjuk a materializmus kiinduló feltevését, hogy az anyagi meghatároz minden mást, akkor látni kell ennek a következményeit. Mindegy az, hogy ők mit mondanak - alaptételük a lényeges, erre épül az egész. Csakhogy létezik egy olyan valami, amit figyelmen kívül szoktak hagyni: az értelem. Ezt úgy szokták beállítani, hogy ezzel úgyse megy sokra senki. Dehogynem! Ez is manipuláció - az értelemről lenevelés. El kell kezdeni gondolkodni – az értelem minden kérdésre meg tudja találni a választ, erre a kérdésre is könnyen és gyorsan. Tudniillik ha az anyagi az elsődleges a világban, akkor minden más másodlagos. Mi van még más? Mi van még más, ami nem anyagi? Szó volt róla, hogy például az élet szerveződése, és az, ami ebben a szerveződésben kifejeződik, megnyilvánul, az nem egy szigorúan anyagi tényező. Emellett ott van a tudat, ami az egész világot átjárja, és ott van az öntudat, ott vannak a gondolataink – gondoljunk csak arra, hogy mindenkinek van gondolata, és mindenki tudja azt, hogy a gondolat nem olyan, mint egy szék: nincsen súlya, nem mérhető le egy colostokkal, azaz nem anyagi jellegű valami, hanem más. Mégis létezik. Most akkor a gondolatunk meg van határozva attól, hogy milyen anyagi viszonyok uralkodnak a világban? Gondolkozzunk logikusan két percig, próbáljunk logikusan odafigyelni, hogy milyen következményekre vezet ez a feltevés. Ennek a feltevésnek azonnali következményei vannak, mert eszerint a mi gondolatunkat nem mi magunk alakítjuk, nem is alakíthatjuk mi magunk, hiszen mindent objektív törvények határoznak meg. Ezt ki is jelentik a materialisták, amellett persze, hogy aztán amikor konkrétan az ember gondolkodásáról kerül szó, akkor azért hímeznek-hámoznak, próbálnak ezt-azt beállítani. Ne törődjünk vele! Ennek a fő logikáját ha következetesen akarjuk megnézni, akkor látnunk kell, hogy ennek a logikai érvénye azt jelenti, hogy a gondolatainkat objektív törvények határozzák meg. Nem mi magunk felelünk értük, hanem azok az anyagi viszonyok, amik éppen fennálltak abban a szobában, ahol ültünk, vagy hogy milyen táplálékot vettünk magunkhoz, vagy a gazdasági-társadalmi viszonyok… Tehát ha mi betörünk egy ablakot, azért nem lehetünk felelősek, hiszen azért az anyagi törvények a felelősek. Mi mossuk kezeinket – az anyagi kezeinket –, és azt mondjuk, hogy kérem, minket nem lehet felelősségre vonni, forduljanak azokhoz az anyagokhoz, amiket vásároltunk a közértben, vagy azokhoz a társadalmi viszonyokhoz, amik meghatározták a személyiségünket, és ott jelentsenek be valamit, őket vonják felelősségre. Így tulajdonképpen az embernek megszűnik a felelőssége a saját élete fölött. Ha megszűnik a felelősségünk, akkor mi a szó szoros értelmében nem a saját életünket éljük, hanem az anyagnak az életét éljük, tehát nekünk semmi közünk nincs az életünkhöz. Az a szóhasználat, hogy “az életem” – ez például egy irreális valami: nekünk nincsen életünk. Ezt jelenti ki az, aki azt mondja, hogy az anyag az abszolút elsődleges. Azt mondja ezzel, hogy nekünk egyáltalán nincs életünk – nem mi rendelkezünk vele, épp ezért semmi közünk nincs hozzá. Ennek mi a következménye? Az, hogy ők veszik a kezükbe a mi életünket, mi meg lemondunk róla – ha nem is tudatosan, hiszen normális ember erről nem mond le. De mégis, ez a nyomás valahogy elveszi a lényegi részét annak, hogy az ember tényleg igényt támasszon arra, hogy a saját életét élhesse. Egy olyan világ, ahol az a nézet van uralmon, hogy a gondolkodásunkért nem vagyunk felelősek, nem vagyunk képesek önállóan gondolkodni, vagy nincs értelme annak, hogy önállóan próbáljunk gondolkodni, hiszen ezt nem mi határozzuk meg – ez tulajdonképpen egy teljesen erkölcstelen, teljesen emberellenes, és bűnözéspárti világ. Ha megvan a józan eszünk – és az emberben azért csak van józan ész –, akkor nem mondhatja azt, hogy kérem, itt a bűnözőpárti gondolkodást ránk akarják kényszeríteni, akkor fogadjuk el. Ezellen minden porcikánk tiltakozik, és teljes joggal, mert az életet nem ezektől a társadalmi hatalmasságoktól kaptuk, akik megpróbálják elvenni tőlünk, hanem a természettől és a szüleinktől kaptuk az életet – nem a társadalomtól, tehát nem támaszthat igényt arra, hogy elvegye tőlünk. Azért is vagyunk itt, mert azt gondoljuk, hogy hallunk bizonyos gondolatokat, amiket aztán fölhasználhatunk arra, hogy a saját életünket megfelelőbben alakítsuk. Már abban, hogy ide eljöttetek, szinte benne van az, hogy az ember képes önállóan dönteni. Sőt, magában a materializmusban is benne van. Azért alakította ki a gondolkodásrendszerét, hogy ha valaki nem fogadja el az alapelveit, azt mégis rábírja az elfogadásukra azáltal, hogy elolvasván vagy hallván a materialista nézeteket, megváltoztassa a saját döntése alapján a saját nézeteit. Tehát ez egy alattomosan érvelő rendszer: feltételezi azt, amiről állítja, hogy nincsen. Ez egy teljes önellentmondás. Ehhez képest bámulatos, mennyien bedőlnek neki. Az, hogy az ember gondolata nem anyagi, ez ugye nem egy megdöbbentő újdonság. Viszont ennek a végiggondolását én nem olvastam és nem hallottam sehol, mégis pár perc alatt le lehetett érthetően vezetni. Hadd kérdezzem meg, hogy ki tudta követni ezt az okfejtést? Vannak olyanok, akik ezt értették? Vannak, akik egyáltalán nem értették? Úgy látom, nem emelte fel senki a kezét, hogy egyáltalán nem értette, pedig vannak, akik később jöttek, de ők is értik. Ebből látszik, hogy ehhez nem kellett olyan rendkívüli elmeél, hogy erre valaki rájöjjön; egyszerűen csak bizonyos józan ész és egy bizonyos érdeklődés kellett, az, hogy az ember azt mondja: a fene egye meg, most akkor hogy is van? Bennem azért mozdult meg mindez, mert nekem ezzel a materializmussal tömték a fejemet, és egyszerűen föllázadtam, hogy hát ez hülyeség. De nem álltam meg ott, hogy hülyeség és nem tetszik, hanem egy idő múlva rájöttem, hogy ezt meg kell cáfolni. Miután tizenöt évig dolgoztam rajta, hogy ezt a cáfolatot megtaláljam, rájöttem, hogy milyen egyszerű. De az a tizenöt év munka, úgy látszik, kellett hozzá, hogy az agytekervényekben valami megmozduljon, és lássam azt, ami nyilvánvaló. Így tehát az is látszik, hogy valójában az életünket a természettől kaptuk, és jogunk van az önálló élethez, sőt jogunk van az értelmes élethez, és ez a jog, az, hogy mi mennyire tudunk élni ezzel a joggal, ez rajtunk múlik. Azon múlik, hogy az embernek mi az igénye.

Ha otthon vagyok, akkor mondjuk otthon érzem magam, mert átlátok egy-két dolgot, de ha kimegyek a lakásomból, akkor meg csupa olyan dolgot látok, amiről fogalmam sincs… nem tudom, hogy ki lakik azokban az épületekben, amikre nincs kitéve, hogy ott lakók laknak… azok tulajdonképpen miért vannak fönntartva? Nekem például fogalmam sincs, hogy mi történik minden harmadik házban a környéken, ahol lakom – például az egyik háznál évente egyszer föltűnnek nagy fekete autók, és egyébként 364 napon keresztül teljesen sötét az egész ház, közben ott hatalmas garázsok vannak fenntartva, és így tovább… A fene egye meg, nem tudom, hogy mi történik kétszáz méterre a házunktól; és ugyanígy nem tudom átlátni azt sem, hogy ha mondjuk én elszánom magam arra, mint egy jóhiszemű, jóérzésű ember, hogy húsz vagy harminc évig dolgozni fogok a munkahelyemen, mert ha én harminc évig becsületesen és tisztességesen dolgozom, akkor biztos, hogy miután a többi ember is ezt csinálja, és minden rendben van, akkor húsz-harminc év múlva itt egy jobb és becsületesebb és tisztább világ lesz, tehát van értelme annak, hogy dolgozzak. De az embernek megfordul a fejében, hogy ez nem egy vak remény? Hiszen erre az embernek semmi garanciája nincs… Nem tudjuk átlátni, hogy mi történik velünk, nem érezhetjük otthon magunkat, mert nem értjük, hogy mi van. Képzeljük el, mi lenne családi életünkből, ha tíz éve nem beszéltünk volna mondjuk a szüleinkkel vagy a családtagjainkkal, fogalmunk se lenne, hogy mit gondolnak, és esetleg fölmerül a gyanú, hogy lehetséges, hogy ők pusztán hasznot akarnak húzni abból, hogy ők családtagok, pont a mi rovásunkra… Szóval álljon meg a menet, az ember ezt ne hagyja. Azt gondolom, hogy nemcsak a lakásban van jogunk ahhoz, hogy értelmes életet éljünk, hanem rá vagyunk utalva a tágabb közösségben is, ugye mint társas lények, ahogy erről itt szó is került – mi társas lények vagyunk, nem lehetünk úgy boldogok, önálló, szép életet élve, hogy begubózunk a lakásunkba, és a többit hagyjuk ebek harmincadjára, történjen, aminek történnie kell… Igényt tart a mai társadalom arra, hogy elmenjünk dolgozni. Hogyan lehetséges az, hogy harminc évig dolgoznom kell, és fogalmam sincs, hogy ezt végülis ki mire használja föl? Jogom van tudni. Ha én dolgozom, jogom van hozzá, hogy átlássam, hogy mi a franc fog ezzel történni, hova kerülnek ennek az eredményei, van-e értelme ennek, vagy nincs, és minek lenne értelme. Ehhez mindenkinek joga van, és az az ország, ahol ezt nem teszik tisztává mindenki előtt, az nem korrekt – ott olyan viszonyok uralkodnak, amik az embereket elidegenítik.

Beszélnek arról is, hogy ugye az elidegenedés hogy terjed a világban, hát óriási az elidegenedés, azt lehet mondani, szinte az emberben minden megfagy attól a rendkívül sok rossz tapasztalattól, amit maga körül lát. Hogy mi az oka az elidegenedésnek? Ezt úgy tálalják, hogy hát pszichikailag ugye gyengék az emberek, aztán úgy elidegenednek egy idő múlva, elgyengülnek, megöregszenek, elidegenednek… hát ez a természet rendje, ugye, elidegenedünk… a mai társadalom, meg a munkamegosztás… attól, hogy megosztják a munkát az emberek, elidegenednek. Nem így van ez. Úgy van, hogy megosztják a munkát, és utána sosem tudják meg, hogy hova kerülnek a munkának az eredményei. Azok pedig, akik tudják ezt, de nem mondják el nekünk, egyszerűen megtagadják a közösséget az emberiséggel; jogot formálnak arra a mai világot irányító tényezők, hogy ebből kirekesszenek bennünket. Ez a felfogás jogtalan, nincs jogi alapja. És miután ez így folyik már évszázadok óta, azt gondolom, hogy nekünk nemcsak jogunk, hanem emberi adottságaink és a természeti életakarat követelménye, hogy próbáljunk tenni valamit azért, hogy ez ne maradjon így. Ha soha semmilyen politikus vagy valaki nem kezdeményezi, hogy ez az ország vagy egy másik ország olyan hely legyen, ahol az ember otthon érezheti magát – magában az országban is, nemcsak egy kuckóban (bár azok a lakótelepi lakások is olyanok, hogy a kísérleti egereket nem nagyon lehetne oda betenni, mert valószínűleg idegroncsok lennének) –, addig egyszerűen nem várhatjuk senki mástól azt, hogy emberi módon fog alakulni a jövőnk. Tehát ha gondoskodni akarunk arról, hogy harminc év múlva jól érezhessük magunkat, vagy az utódaink jól érezhessék magukat, nekünk kell kezdeményezni! Tennünk kell valamit érte most.

Ez így többé-kevésbé eddig is világos volt – a következtetésem röviden az, hogy jogunk van az értelmes élethez, és ez a jogunk túlterjed a lakásunkon: érint mindent, ahol az életünknek lényeges része folyik, tehát a munkahelyünktől kezdve az ország dolgait is. Jogunk és kötelességünk, hogy átlássuk ezeket a dolgokat, ezeket a viszonyokat, és gondoskodjunk arról, hogy érvényre jusson az az akarat, ami minden normális és józan eszű emberben él: hogy ennek legyen értelme, itt valami olyan dolog történjen, amit átlátunk, értelmesen, közösen csinálunk. Mindenkinek részt kell vállalni ebben. Régebben volt olyan, hogy közös teherviselés; meg hát a régi magyaroknál volt egy törvény, amit úgy hívtak, hogy Lex Scitica, Szkíta Törvény; ez azt mondta ki, hogy mindenkinek részt kell venni a közügyekben. Aki például nem ment el egy olyan gyűlésre, ahol a köz ügyei felől döntöttek, az számolhatott azzal, hogy – hacsak nem volt létfontosságú oka, hogy miért nem ment el, akkor – felnégyelik. Ma ennek a fordítottja van: ha valaki megpróbálja beleütni az orrát abba, hogy itt mi történik, akkor számolhat azzal, hogy felnégyelik, meg nyolc részre fűrészelik, és eltemetik, és elütik az autók, és így tovább. Megfordult a világ, viszont ez azt jelenti, hogy akkor vissza kell fordítani valahogy; tenni kell valamit azért, hogy a világ valamilyen emberi és otthonos jelleget kapjon, vagyis értelemmel átlátható legyen. Én úgy látom, hogy mindennek az alfája és omegája, a kulcsa az, hogy gondolkodni tudjunk, önállóan tudjunk gondolkodni. Ha ezt látjuk, akkor próbáljuk elkezdeni. Ezek az írások már annak a jegyében születtek, hogy hogyan lehet kialakítani egy lakosság-barát gondolkodókört, ami tehát nem azért gondolkodókör, hogy ott összegyűljenek a sznobok, vagy az entellektüelek, vagy az ál-entellektüelek, és magvas gondolatokat cseréljenek ki, de minden folyjék utána a régiben, csak legalább az ember a lelkiismeretét vagy a hivalkodásvágyát csillapította… hanem azért, hogy tényleg valami felelősséggel járó mozgalmat beindítsunk, amiben közösen részt veszünk, és ami kiterjed tulajdonképpen minden lényeges színtérre.

Hogyan lehet ezt elindítani? Arra gondoltam, úgy kellene indulnia, hogy bizonyos fogalmakat tisztázni kéne. Amikor beszélünk, fogalmakat használunk. A fogalmak valamikor kialakultak, de mielőtt az ember a fogalmi gondolkodást kialakította volna, azelőtt is értelmesen gondolkodott, csak ez szinte csupán érzékelés volt. Erről a belső érzékelésről szintén szó volt – ez a szavakba foglalható gondolkodásnak az alapja, ami értelemszerű volt, és így volt képes az ember kialakítani a nyelvet, ami hatalmas jelentőségű lépés az emberiség fejlődésében. Most megkérdezném, hogy milyen fogalmakat lehet fontosnak tartani ahhoz, hogy önállóan föl tudjunk építeni valami önálló világlátást? Például megkérdezném, hogy ki mit ért az alatt a fogalom alatt, hogy sors? Ez a szó mit jelent?

KATALIN: Azt hiszem, hogy többféleképpen lehet megközelíteni, mert ha karmikusan közelíted meg, akkor egyszerűen a karma. De hát én nem tudom, hogy mások mennyire…

KATALIN: Ez az a bizonyos hindu kifejezés, vagy egyenesen szanszkrit, ami a felsőbb hatalmak által rádruházott, vagy neked rendelt, vagy– mondjuk így, szenvedő formában – megszabatott életvonal, ami a hinduizmus szerint legalábbis oly módon teljesedik ki, hogy egyik életedből a másikig… hát lehet, hogy most itt az emberek kilencven százaléka azt hiszi, hogy én teljesen elborult vagyok… tehát akkor egyik életedből viszed át a másikba, és az egész arra való, mármint ezek a reinkarnációk, hogy továbbfejlődjél, és mindazt a hátteret, amit magad mögött hagytál, azt korrigáld valamilyen módon, amíg tökéletessé nem válsz. Persze másképp is meg lehet közelíteni, és még sok minden nem lett elmondva… Arra is le lehet szűkíteni, hogy az életed folyamán milyen csapások, konfliktusok érnek a társadalmon belül, a családodon belül, a saját magad lelkében; hogy hogyan viszonyulsz dolgokhoz, és az hogyan hat vissza rád, és vica versa, és hogy hogyan tudsz felülkerekedni ezen. Ezt a fajta küzdelmet is jelentheti.

HOZZÁSZÓLÁS: Az első fogalom a sors volt, utána következett a karma – mindkettőt úgy fogalmaznám meg, hogy a tettek és a tettek következményei, valamint az ezekért való felelősség. Ha egy kicsit játszunk a szavakkal, akkor a sorsból vonhatunk párhuzamot a soros felé, vagy soron következő felé, tehát bizonyos eljövendő felé. Ezt különböző rendszerek különféleképpen látják befolyásoltatva; nem hiszem, hogy jelen pillanatban ezt bárki tudja itt a teremben, hogy ez mennyire befolyásolt külső dolgok által.

ÁRON: Azt mondtad, úgy is föl lehet fogni, hogy külső dolgok befolyásolják. Akkor ilyen szempontból a sors az egy baromi jó menedék: az ember elkövet hibákat, és akkor lehet hivatkozni rá, hogy “hát, ez a sors…” Ez így mentesít bizonyos dolgok alól. Pozitívumokat is lehet így értékelni, ilyen nagy szerényen, hogy “hát ez a sorsa az embernek.”

CSABA: Az anyagelvűség azt mondta, hogy nincsen sors, és hogy nem felsőbb hatalmak írják meg a velünk történő dolgokat előre, hanem a közösség, amelyben benne vagyunk, tehát a társadalom határozza meg, hogy mi fog velünk történni. Namost én hiszek a sorsban valamennyire; úgy gondolom, van mindenkinek valami, ami megtörténhet vele, egy meghatározott dolog, de ezen belül lehet változtatni. Ha az ember nagyon küzd, akkor a sorsát is le tudja győzni, csak ehhez piszok kemény erőfeszítések szükségeltetnek.

CSABA: Ez egy csapda, még ezen gondolkodni is, mert vagy megtagadja az ember ezt az egészet, vagy azt mondja, hogy van – de vannak, akik a fátumban hisznek, és azok azt mondják, hogy csak ez van, és semmi más, és hogy képtelenség ez ellen küzdeni. Ezek általában öngyilkosok szoktak lenni előbb-utóbb; mondjuk én nem vagyok ilyen, legalábbis eddig nem voltam…

KATALIN: Mindenképpen a “felelősség” szó is kulcsszó ebben a vonatkozásban.

DÁVID: Az angolban van a fátumnak megfelelő fate, de végülis ugyanazt értik alatta, mint mi a sors alatt.

DÁVID: Javasolnám az Értelmező Kéziszótár megtekintését…

ATTILA: Igen, ez egy nagyon fontos fordulat, gondoltam is, hogy elő fog bukkanni, de nagyon jó, hogy nem én mondtam. Alapvetően fontos, hogy az ember a fogalmak tartalmán elgondolkozzon. Az alapvető, kulcsfontosságú fogalmak megvilágítása pedig elég könnyű, mint ahogy az előbb láthattátok az anyag fogalmánál – vagyis hát ott még azt nem is világítottam meg pontosan, hogy mi az anyag, de ha megvilágítottam volna, az csak még jobban kiemelné azt, hogy az anyag alatt, amit egyébként nem határoz meg annyira a materializmus (pedig meghatározható), az élettelen jelenségvilágot értik, az élettelen jelenségvilágot alkotó szubsztanciát, tehát a tökéletesen élettelen és steril létezőt. Hogy ebből hogyan lehet élet és hogyan lehet tudat – képtelenség. Ez tulajdonképpen egy élettelen vallást jelent, az élettelenség hatalmi uralkodását. Ennek is érdemes utánanézni majd, hogy az anyag alatt kik, hol, mikor mit értettek. Szemléletünk kulcsfontosságú elemei nyilatkoznak meg, olyasmik, amiknek ha a lehetséges értelmezéseivel egyszer tisztába jövünk, akkor ezeken a lehetséges értelmezéseken áll az elménk, ezeken a pilléreken épül föl. Van mondjuk három, négy, öt olyan kulcsfontosságú fogalom, amiket ha megvilágítunk, akkor a gondolkodásunknak az alapjait világosan látjuk, és azt is látjuk, hogy hogyan lehet elindulni gondolkozni. Miért jött létre éppen a materializmus és az idealizmus? Emellett nem jöhetett volna létre valami teljesen más? Ezeket mind világosan lehet látni – az ember szinte egy térképet kap ahhoz, hogy a gondolkodását bármikor leellenőrizhesse, hogy most milyen irányba haladt, és miért. Talán még kicsit homályos, hogy mi a jelentősége ennek, de ha hozzáteszem, hogy amikor már egy pár kulcsfogalom a kezetekben van, akkor láthatjátok azt, hogy ezeken hogyan lehet elindulni; ezek szinte mutatják, hogy a gondolat merre indul, mi mit jelent, és utána már a fogalmakon alapulnak az ítéletek. Ha egy pár fogalmat megvilágítunk, utána már az alapvető álláspontok adódnak belőle. Namost visszatérve a sorsra, hogy van-e más nyelvben. Tehát van angolul például a fate, ami a fátum szónak a kifejezése – hogy aztán ez végzetet jelent a szó szoros értelmében, vagy nem, azt most nem döntöttük el…

HOZZÁSZÓLÁS: Csak egy megjegyzés: a latinban is két szó van a sorsra, az egyik a sors, ami valószínűleg a magyarból ment át – ne nézzenek hülyének –, és a másik a fatum, ami viszont egy tősgyökeres latin, indoeurópai szó, egy semlegesnemű praeteritum perfectum, tehát befejezettséget jelent: “amit megcsináltak”, a megcsinált dolog, a végzet. A fatio-ból van. Ez az óriási különbség a két szemléletmód között: az egyik egy bevégzett, rajtunk kívül álló valami, amihez nem sok közünk van: ez a végzet, és ez ment át a többi indoeurópai nyelvbe is; míg a sors az, amit alakíthatunk, tehát az a karmával sokkal szorosabb kapcsolatban van.

ATTILA: Igen, ez egy érdekes fölvetés, erről érdemes lenne még beszélni; valami ilyesmiket én is hallottam, de ilyen formában még nem. Az függőben maradt, hogy az angolban, ami ma ugye az uralkodó világnyelv, a fate szó a végzethez vagy a sorshoz áll-e közelebb, ami között óriási különbség áll fönn, és ezt a különbséget tisztázni lehet, mégpedig úgy, ahogy Dávid egyből mondta, hogy nézzük meg az értelmező szótárban. Van az angol nyelvnek egy értelmező szótára, ahogy a magyar nyelvnek és minden nyelvnek is megvan az értelmező szótára; tehát így ezt a fogalmat az emberiség fejével körbe tudjuk járni, ha megnézzük azt, hogy más nyelvekben milyen szavak vannak rá. Ha megnézzük az értelmező szótáraikat, abból képet kaphatunk arról, hogy lényegében a közmegegyezés alapján vagy a történelmi köztudat segítségével milyen képet alkottak erről vagy ilyen jellegű fogalmakról. Az emberiség belső érzékelésének évmilliós eredményeit leszüretelhetjük egy csapásra, a leghatékonyabb módon, ha az értelmező szótárakat összehasonlítgatjuk, és a különböző értelmezéseket összevetjük. Máris fölmerült itt két rendkívül különböző jelentés, az egyik a sors, a másik a végzet. Miért van az, hogy bizonyos nyelvekben a végzetre utaló fátum szóval fejezik ki, és más nyelvekben pedig létezik a sors kifejezés? Én még fölvetném azt is, hogy a németben létezik a Schicksal szó; megnéztem a szótárban, köze van ahhoz, hogy “sikk”, az ügyességhez, ami illik, illeszkedik – tehát ez szintén egy kicsit más. De a legtöbb szónál érdemes megnézni, például a “tökéletes”-nél is – a “tökéletes” kifejezésnek a magyarban köze van a tökhöz, ami mintegy az életerőnek a megtestesülése: amikor egy ilyen óriási test ott van a talajban, és onnan előputtyan a föld felszínére egy ekkora tagbaszakadt tök, akkor az valahogy az életnek egy nagyon harsány kifejeződését érzékelteti. Kanyarodjunk vissza a sorshoz; a németben például érdemes lenne utánanézni, hogy van-e külön szó a végzetre; én is csak ezt a Schicksal-t ismertem. Nagyon sok nyelv van a világon, mindegyik külön-külön érdekes. És ami nem utolsósorban fontos: megnézni a magyar értelmező szótárban, hogy ott vajon mit mondanak, de még mielőtt megnéznénk, érdemes elbeszélgetni róla. Ez nagyon járható út arra, hogy egy szerintem kulcsfontosságú fogalomról képet alkothassunk, ha beszélgetéseket kezdeményezünk róla magunkkal; megpróbáljuk fölmérni, hogy vajon mi mit gondolunk, a legbensőbb világunk mit súg felénk, a legjobb érzésünk, a legtisztább érzékelésünk mit mond, mit súg nekünk, és személyesen a mi sorsunk hogyan jelenik meg a belső érzékelésünkben. Tisztítsuk le a belső érzékelésünket, és próbáljuk meg a lényegét érzékelni, hogy mit akar tőlünk a sorsunk – mi ez a hétszentséges erő, ami valamit akar tőlünk. Próbáljunk teljes összpontosítással képet alkotni, megfelelő körülmények között – van, aki mondjuk beindult módon, van, aki visszavonultan, nyugalmi koncentrációban… Érdemes odafigyelni rá, tudniillik a sors fogalma sorsfordító tényező lehet. Ha nem vesszük figyelembe, hogy mit jelent a sors, akkor elmegyünk a sors fogalma mellett – és ha elmegyünk a sors fogalma mellett, akkor hogyan tudjuk a saját sorsunkat alakítani? Szerintem az iskolákban kulcsszerepet kellene kapjon, hogy a sorsról a gyerekek vagy tanulók vagy hallgatók bevonásával képet alkossanak. Mit jelent az, hogy sors? Szagoljunk bele a sorsunkba, próbáljuk meg érzékelni ezt az óriási, elemi erőt, ami valamit akar. Mi a hétszentséges valamit akar tőlünk? Miféle természetű? Hogyan él bennünk, és él-e bennünk? Oda kell figyelnünk ahhoz, hogy fölélesszük az érzékelésünket, és a figyelmünk rezdüléseivel követni tudjuk, mert ez nem egy nyilvánvaló valami, hanem akkor kezd működni, ha odafigyelünk.

HOZZÁSZÓLÁS: Én azt gondolom, hogy a sorsunk az életünk, vagyis nem a sorsunk akar tőlünk valamit, hanem mi akarunk valamit az életünkben magunktól. Szóval nem szabad azért annyira magunkból kihelyezni a sorsunkat, nem szabad úgy nézni, hogy van a sorsunk, meg vagyunk mi – ez egy dolog számomra.

ATTILA: Csakhogy az életünk önmagában mást fejez ki, mint a sors. Most én a saját véleményemet mondom el, tehát nehogy úgy tűnjön, hogy most én kijelentek valami megfellebbezhetetlen dolgot – én is éppúgy a véleményemet mondom, mint ahogy te is a tiédet, nem tartok igényt arra, hogy abszolút igazságként hangozzon ez el. Arra tartok igényt, hogy mindenki kérdőjelezze meg, és vegye tudomásul, hogy ez az én személyes véleményem – valamiért én ezt gondolom, de nem biztos, hogy ti mindannyian pont ugyanezt gondoljátok, sőt majdnem biztos, hogy mindenki egy kicsit másképp gondolja. Én azt gondolom, hogy az “életünk” kifejezés az egy tény. Az nekünk adott: életünk van, ahhoz semmit nem kell tennünk, hogy holnap is legyen életünk, legfeljebb a szokásos cselekvéseket, enni kell, levegőt kell venni, és hasonló dolgokat kell művelni, és akkor az életünk fönnmarad.

Ami számomra igazán fontos, az az, hogy az életünknek legyen értelme. Amikor az életünk egészét elképzeljük, akkor nekünk valamit meg kell valósítani, valahogy gondoskodnunk kell arról, hogy az életünknek legyen értelme, és ezt a belső ösztönzést – ami szerintem minden emberben megvan – elneveztem világösztönnek, azért, mert erre nem volt megfelelő kifejezés, egyszerűen nem ismerték fel. Itt egy kis kitérőt kell tennem. Ösztön alatt olyan törekvéseket értünk, amik az életben több-kevesebb folyamatossággal, rendszeresen és szinte kikerülhetetlen erővel jelentkeznek. Például az életösztön. Ugye, az emberben naponta millió vágy föltámad, arra, hogy egyen, levegőt vegyen, valahogy gondoskodjon az életéről – mert ez mindig igényli azt, hogy tegyünk érte valamit. Az önfenntartás ösztöne mindenkire jellemző; állandóan munkál az emberben.

Van egy másik ösztön, amit szintén mindenki ismer, a fajfenntartás ösztöne. Ez is a legtöbb normális emberben rendszeresen jelentkezik, huzamos időn keresztül, szinte kikerülhetetlen erővel. Az ember erre törekszik, ezt a természettől kapta. Nagyon szép és jó dolog, de önmagában az én megítélésem szerint kevés, mert az emberi fajfenntartás ennél valahogy sokkal több: nem pusztán biológiai szempontokat követ, hanem az emberi mivoltunknak, az emberi lényegünknek is megfelel. De hogyan? Arra jöttem rá, hogy elkerülte az emberek figyelmét az, hogy létezik egy olyan ösztön, aminek köze van emberi lényegünkhöz. De ahelyett, hogy ezt felismerték volna, azt vezették be, hogy az ösztönök világa általában csupa rossz dolgot jelent; tagadjunk meg minden ösztönt, azok mind csúnyák, rosszak. Az önfenntartás ösztöne nem csúnya; a fajfenntartás ösztöne, amíg az élet értéket jelent, nem lehet csúnya – ez is logikus. Akkor miféle romboló, rossz ösztön van? Bevezették az agresszív ösztön fogalmát. Én ezt fönntartanám a született bűnözők részére, az emberiség egykor elenyésző, ma már talán nem annyira elenyésző, de még mindig kisebb részére. Ez nem minden emberben jelentkezik; agresszív ösztöne vagy gyilkolási ösztöne az emberek túlnyomó részének, egy egészséges embernek nincs. Csak egy képtelen hazugság, hogy össze akarnak mosni bennünket a bűnözőkkel. Ne hagyjuk, ne tűrjük ezt a gyalázatot, és mondjuk ki, hogy az agresszió nem egy ösztön, ami kikerülhetetlenül ott dúl mindenkiben, az anyukámban éppúgy dúl a gyilkolási ösztön, mint bennem, mindenki mindenkit szeretne meggyilkolni… nem igaz, ez egy hazugság. Lehet, hogy ezt szeretnék elérni, a tévékben ezt mutatják, de ez nem igaz. Tehát nem látni rosszat a természetes ösztönök között. Sőt, ott a világösztön, a legemberibb ösztön, ami minden emberben kikerülhetetlenül jelentkezik; minden kisgyerekben megvan. Ott van például a kíváncsiság: mindenkiben jelentkezik. Erről is szó volt már, hogy a társadalom le akarja nevelni az embert a kíváncsiságról: ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel; ne keresd a válaszokat, úgysem értheted, nem is kell, hiszen nem lesz belőled jó ember, vagy jó munkás, vagy jó rabszolga, ha sokat kíváncsiskodsz… a mai világban sokkal tovább jutsz, ha nem gondolkodsz. Nemcsak a kíváncsiság, hanem a megismerés vágya is minden gyerekben kikerülhetetlenül megvan, és tulajdonképpen a legtöbb emberben még felnőttkorban is. A társadalom ezt ellenzi, szemléletével azt sugallja, hogy ezt próbáljuk meg minél kevésbé érvényre juttatni, minél jobban szoruljon háttérbe. De azért minden emberben megvan; mint ahogy az is, hogy szeretné jól érezni magát, szeretne boldog lenni. Ez a boldogság többet jelent annál, hogy fönntartja az életét és fönntartja a faját: ezek csak akkor kapnak értelmet, ha mindez valami mélyebb emberi tényezőn alapszik, ezt az emberi tényezőt, amelyben a lét- és fajfenntartás ugyanannak az ösztönnek a megnyilvánulásai, nevezem én világösztönnek. Ez arra irányul, hogy megvilágítson valamit, hogy összekapcsolódjunk a világgal, és értelme legyen az életünknek. Minden emberben megvan, minden ember ismeri ezt az érzést, életünkben többször fölmerül, és tényleg parancsoló erővel. Tragédia, hogy ezt az ösztönt olyan mértékben háttérbe szorította a világ, hogy a felnőtteknél tulajdonképpen elnyomott ösztönnek tekinthető. Ez ellen tenni kell! Ne hagyjuk magunkban elnyomni, mert akkor ugyanolyan torz, beteg lények leszünk, mint ha elnyomnánk a fajfenntartási vagy az önfenntartási ösztönünket – sőt, én úgy érzem, hogy ez a legemberibb ösztön, és ha ez nincs meg, akkor a fajfenntartás is egy nyers, embertelen cselekvéssé válik, akárcsak az önfenntartás, önzéssé, rablássá vagy kisajátítássá, és mások rovására történő élősködéssé. Ezért tartom fontosnak, hogy mindannyian megpróbáljuk föléleszteni a világösztönt, a kíváncsiságot, a megismerést – vagy ha nem akarjuk ezt a szót használni, akkor: az értelmes élet vágyát.

Hogy visszakanyarodjak az élet és a sors közti különbséghez: Az élet adott számunkra, mégis inkább az élet értelme iránti vágynak van köze a témánkhoz. Az értelmes élet a sors! Mielőtt megszülettünk, édesanyánk és édesapánk ivarsejtjeiből a természeti erő kombinálta össze értelemszerűen azt a személyiséget, aki mi vagyunk, és közben – mint ahogy vannak erre utaló tények – végig lejátszotta lehetséges életeinket, ezekből kiválasztva számunkra a legmegfelelőbbet, vagyis - az én értelmezésem szerint - a sorsunkat. Tehát sors alatt a legmagasabb kiteljesedésünket értem. Annyi emberrel találkoztam, akinek kisebbrendűségi érzése van – szinte egyetleneggyel sem találkoztam, akinek nincs… és megmondom őszintén, nekem is van, mindenkinek van. Azért, mert az ember érzi azt, hogy mi az a legmagasabb kiteljesedés, ahova eljuthat, érzi azt, hogy micsoda bámulatos, szédületes életet élhetne, micsoda szenvedélyes erővel élhetné az életét, micsoda fantasztikus ember lehetne belőle. Úgy látom, a legmagasabb kiteljesedés vonzása az, amit sors alatt érthetünk – tehát a legszédületesebb, legnagyobb kiteljesedés, minden lehetőség közül a legjobb lehetőség. Ha sorozatosan a legjobb lehetőséget választanánk – ami képtelenség, mert gyarló az ember –, akkor teljesítenénk be a sorsunkat. Persze az ember mindenhol, lépten-nyomon elbukik, de ha ebből valami lényegeset megvalósít, már az is nagy eredmény, és akkor is lehet azt mondani egy kis jóindulattal, hogy beteljesítette a sorsát. Azonban azt hiszem, hogy a legtöbb ember, aki a világra született – és ezt sajnos egyre inkább így érzem – nem ilyen. Ahogy a tömegembert kinevelték, sorsvesztő emberekké kényszerítettek bennünket, olyan emberekké, akik a sorsukat szinte nem is érzékelik, hanem elbuktak, olyan keretek közé kényszerültek, hogy nem is látják, miféle életet kellene élniük. De azt hiszem, még akkor is érzik, és valahogy a legbelső lényük sajgatóan, de néha üzen, hogy a fene egye meg, ez nem igaz, hogy így megnyomorítottak, valamit kéne tenni, mert ez borzalmas, ami történik. Azt hiszem, ez minden emberben él, és azt gondolom, hogy sorsunknak ez a legmagasabb adottsága, lehetősége, ami tulajdonképpen nem feltétlenül a részleteket jelenti, hanem talán azt, hogy az ember életének a fő értelme, a fő célja ki legyen tűzve, vagy megvalósuljon, megnyilvánuljon, érvényre jusson – ez fontos ahhoz, hogy a sorsunk ki tudjon teljesülni. Mint ahogy ha valamit megfogalmazunk, jobban tudjuk képviselni, mint ha meg se fogalmazzuk. Ha nem törődünk vele annyira se, hogy megfogalmazzuk, akkor hogyan törődhetünk vele úgy, hogy valóban megoldjunk egy nehéz feladatot? Tehát én úgy érzem, a sorsunk az az életünk legmagasabb kiteljesedése, amit a természet munkája hozott létre, és arra születtünk, hogy ezt kiteljesítsük, tehát ez tulajdonképpen az életünk rendeltetése, az, amire rendeltettünk. Valami ilyesmi szintén elhangzott itt valakitől… Ezt a rendeltetésszerű életet, az életünknek a rendeltetésszerű kiteljesedését érzékelem én úgy, hogy talán ez lehet a sors szónak az a jelentése, amit én magamban valóságosnak érzek, legalábbis addig, amíg nem merül föl esetleg valakiben egy olyan szempont, amivel fontos lenne kiegészíteni vagy fölcserélni.

ISTVÁN: Én nem akarnék ilyen elvont dolgokba belemenni, mert csak belezavarodnék. Én inkább úgy érzem, hogy a sors az az élet, az az életünk alakulása inkább, és amiről Attila beszélt az előbb, az már a vég, vagy a cél, vagy ami jó lenne. Visszatérve a sorsra, azt mondanám, hogy ez az a folyamat, amikor tulajdonképpen bizonyos választási lehetőségek vannak, dönteni kell, és egyáltalán, ahogy ez a folyamat végbemegy; tehát ez egyfajta időbeliség, mindenképp az élet alakulása. Megtoldva azzal, amit Lujó mondott, hogy nem biztos, hogy pont az élet felénél, de egy idő után már magunk kell, hogy alakítsuk a saját magunk életét.

HOZZÁSZÓLÁS: Pontosan erre gondoltam én is, hogy közelebbi-távolabbi célpontoknak a megcélzása, és az a törekvés, amellyel megpróbáljuk elérni ezeket. Tehát nem egy végső kiteljesedés, hanem apró lépések, mintegy stációknak az elérése, amelyek egyben belső fejlődést is biztosítanak.

HOZZÁSZÓLÁS: A másik, ami itt elhangzott, hogy minden pillanatban döntünk. Én azt gondolom, hogy minden pillanatban jól döntünk, és így halad előre az életünk. Azért mondom, hogy minden pillanatban jól döntünk, mert minden pillanatban az adott pillanatra vonatkoztatott összes tudásunkkal hozzuk meg a döntést, tehát nem tudunk rosszul dönteni. Az lehet, hogy utána, mondjuk két perc múlva már átgondoljuk, és azt mondjuk, hogy másképp döntöttünk volna, de addigra már egy csomó mindent érzékelünk, felfogunk abban a két percben vagy egy hónapban.

KATALIN: Javaslattal szeretnék élni, mert úgy látom, hogy egy csomó dolog még mindig definiálatlan. Ez egy ronda szó, és ronda szokás, hogy mindig mindent definiálunk, de most úgy érzem, hogy kéne. Például a sors és a végzet közti különbséget nem ártana világosan látni. Bölcsességért folyamodhatnánk a nyelvhez, mint annyiszor – a nyelv mindig bölcsebb nálunk. Mikor azt mondjuk, hogy “közbeszólt a sors”, akkor a sorsnak az a definíciója, hogy az “valamiféle kiteljesedés”, az világos, hogy nem áll, hanem egész másról van szó. Hogy miről, azt a kollektív bölcsesség majd összehozza… “Beteljesedett rajta a végzete” – ugye, tehát én inkább csak…

HOZZÁSZÓLÁS: Visszatérve a legelsőhöz: szerintem itt nem azonos fogalmakkal dolgozunk, mert az élet maga az egy történés, ami velünk történik. A dolgok, amik körülvesznek, az egy teljesen más tárgyi valóság, és a tárgyi valóság lehet rossz, de az élet maga akkor is szép, ha egy börtönben vagyunk leláncolva, mert tapasztalatokat nyújt, élményeket nyújt, megismerésre a lehetőséget… tehát szerintem ez két annyira külön dolog, hogy nem is szabad egy napon említeni, mármint hogy “az élet beteljesületlenül nem szép” – de szép, még beteljesületlenül is szép, csak nem tökéletes.

ATTILA: Lehet, hogy azon kéne elgondolkodni, hogy ha mondjuk valaki olyan életet él, amiben mindig ellenkezőképpen dönt, mint amerre a legjobb akarata vinné, vagy a belső sugallata, a legmagasabb kiteljesedés felé, az milyen lenne. Mert ha azt mondjuk, hogy a kettő között vagyunk valahol, akkor azt lehet mondani, hogy az élet részben szép, részben nem. Ha ezt a feltevést elfogadjuk, hogy az élet akkor szép, ha kiteljesedést képvisel – ami maga egy kérdés, hogy ezt elfogadjuk-e vagy nem – de ha még ezt elfogadnánk, akkor is azt lehetne mondani, hogy amennyiben valaki a kiteljesedés felé tett egy lépést a maga módján, akkor az annyiban szép. Amennyiben nem arrafelé tette a lépést, akkor meg nem szép. De akkor lenne igazából nem szép az élete valakinek, ha soha semmmiféle dolgot nem tenne a legmagasabb kiteljesedés irányába még véletlenül se. Márpedig azért ezt nehéz elképzelni, egy regényíró fantáziája kellene hozzá… hogy valaki olyan elvetemült legyen, és olyan dühöt érezzen a saját életakaratával szemben, hogy mindig fordítva viselkedjen… azt gondolom, hogy annak az életét én sem nevezném szépnek. Tehát ezzel a feltevéssel el lehet játszani; ha elfogadjuk, attól még szerintem állhat ez a fölvetés, amit én pedzegetek. Közben rájöttem, hogy ez a szóhasználat, hogy “közbeszólt a sors”, tényleg arra utal, hogy itt valami tényező a számunkra úgy lép közbe, mintha megakadályozna bennünket abban, hogy az, amin éppen rajta vagyunk, tovább folytatódjon. Különböző nézetek képzelhetők el, hogy ez most sors, vagy végzetszerű; “közbeszólt a végzet”, azt is lehetne mondani – de ha sorsnak mondjuk, akkor arra gondol-e valaki, hogy ennek végülis mégiscsak volt valami jóravaló értelme, vagy nem, ezt nehéz lenne a szóhasználat alapján eldönteni. A helyzettől függ, mert van sok olyan esemény, amikor közbeszól valami, teljesen váratlanul, és úgy fogjuk fel, hogy hú de kár, hogy ez így történt, mert különben milyen szép lett volna minden. Aztán esetleg egy év múlva, mit hoz a sors, kiderül, hogy az az esemény, ami egy év előtt pont rossznak tűnt, mégiscsak magasabb kiteljesedésre vezetett, mint ha másképp alakult volna. Ezek már ilyen magyarázgatásnak is tűnhetnek; csak mutatják a probléma érdekességét, és hogy hogyan bonyolódhat tovább.

HOZZÁSZÓLÁS: Egy picit még a nyelvre visszatérve: van olyan mondás is, hogy minden ember a saját sorsának a kovácsa. Szóval ebbe nem érdemes belemenni, mert a nyelvben sosem egyértelműek a kijelentések, mindennek legalább két értelme van… szóval Katalin azt mondta, hogy a nyelvben, ha belemegyünk egy-egy kifejezés vagy szólás értelmébe…

KATALIN: Ha össze tudnánk gyűjteni az összes helyzetet, akkor…

ATTILA: Én se vagyok biztos ebben, megmondom, miért. Például a Magyar Nyelv Értelmező Szótára úgy épül föl, úgy szerkesztik meg, hogy a legjellemzőbb szófordulatokkal és mondatokkal példázzák az egyes kifejezéseket, például híres szerzőktől egy-egy mondatot betesznek, ami jellemző arra a szóhasználatra. Szóval a sors alatt se lehet olyasmit érteni, aminek semmi köze hozzá, vagy ami pont az ellenkezője. Ha valaki nagyon akar, akkor el tudja így kenni, hogy megengedhető az ellentmondás, végül is gondolatszabadság van… de azért közmegegyezés is van, tehát az van, hogy a sors szónak többé-kevésbé behatárolt a jelentése, és tekinthető jó kiindulási alapnak – nem végeredménynek – az, amit az értelmező szótárak mutatnak. Ugyanakkor nem egyeznek meg az egyes értelmező szótárak, ugyanarra a fogalomra különböző szótárak mást és mást adnak. A magyar nyelvnek is többféle értelmező szótára létezik, ahol más és másféleképpen közelítik meg. De azért szerintem ez egy nagyon jó alap, és még akár a különböző szóhasználatok is jelentenek valamit; ez például nekem nagyon tetszik, amit mondtál, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, mert azt például nem lehetne mondani, hogy mindenki a maga végzetének a kovácsa.

DÁVID: Egyébként meg nem a közmegegyezés a legfontosabb szerintem, hanem az, hogy az emberek között, két ember között, száz ember között több a hasonlóság, mint a különbség, és ezt nagyon komolyan kéne vennünk. Erre világnézeteket lehet alapozni egyébként, ugyanúgy, ahogy a ma elterjedt világnézet valószínűleg a különbségekre van alapozva. Ugye megszületett az isten, és akkor isten létrehozta a földet, és szétválasztotta az eget meg a vizet, meg az éjszakát meg a nappalt, különbség, különbség, különbség – és látta isten, hogy ez jó. És amikor látta, hogy jó, akkor megszületett a rossz… Pedig sokkal több a hasonlóság a világon, mint a különbség.

LUJÓ: Az tűnik ki, hogy a sorsnak valami hihetetlen nagy tekintélye van az emberek között; mintha a sors valami nagy fekete felhő lenne, ami elől vagy ami alól nem lehetne kitérni. Szinte mágikusan körülveszi az embereket a sors, ilyen félelmetesen hangzik… Pedig ha belegondolunk, akkor nem szabadna megijednünk ettől, mert a sors az nem egy nagy fekete felhő, hanem tényleg olyasmi, amiért rengeteget tehetünk, és amit lehet alakítani.

ATTILA: Namost hogy mennyire nem tekinthető abszolút mérvadónak mindenben az értelmező szótár, arra szeretnék felhozni egy példát, mégpedig a sors fogalmát. Megnéztem a Magyar Értelmező Szótárban – ezt egyébként régóta csinálom, több mint tíz éve, hogy ha fontosnak érzem, hogy tisztázzak egy fogalmat, akkor mindig megnézem az értelmező szótárt, vagy akár többet is; van, amikor kimondottan sokat meg kell nézni, más nyelveken is. Úgy érzem, ez nagyon fontos dolog, és szeretném átadni ezt a tapasztalatomat; mindenkit bátorítanék, hogy ezt is próbálja megtenni, és másokkal próbálja megbeszélni, hogy a többiek hogyan gondolkodnak a sorsról, és utána alakítson ki egy önálló, a saját maga számára – legalábbis pillanatnyilag, de minél hosszabb távon – elfogadható nézetet arról, hogy sors alatt mit lehet érteni. Végülis mit tartalmaz az értelmező szótár? Persze itt a kiadás évszáma abszolút fontos; ezt 1980-ban adták ki, és magán viseli a bélyegét. A következőt írja: “Sorskérdés: olyan kérdés, amelynek megoldása, eldöntése valakinek, valaminek, rendszerint az emberek nagyobb csoportjának” – ez itt nem is került szóba – “sorsát, jövőjét eldönti, illetve meghatározza.” Tehát a sors szinte a jövőnek a szinonimája. “Sorsközösség: nagyobb emberi közösségeknek, népeknek, nemzeteknek összekapcsoló, sokban közös történelme, sorsa, vagyis egymásrautaltsága.” “Sors: valamely egyén életének, a közösség életkörülményeinek, helyzetének, a vele kapcsolatos eseményeknek többnyire az értelemtől és az akarattól függetlenül, az egyének osztályhelyzetétől…”

ATTILA: “…a társadalmi léttől meghatározottan, szükségszerűen bekövetkező, véletlennek látszó alakulása.” Becsületére legyen mondva: megemlíti a másik elképzelést is, mert eközött lehet választani ugye, ebben az étteremben ezt a kettőt kínálják: “Az idealista elképzelés szerint az emberi élet menetét, az eseményeket, a történelem alakulását irányító képzeletbeli, titokzatos erő, hatalom, végzet, fátum.” Namost ezt érdekes és fontos tudni, megdöbbentő és nevetséges is, amit itt állítanak, de hát tudjuk, hogy ilyen világ volt itt nemrég, és az, hogy ma mit írnának bele, azt is meg lehetne nézni… Mindenesetre ez a meghatározás tűrhetetlen és elfogadhatatlan, legalábbis számomra. Nézzük meg, hogy tulajdonképpen miről van itt szó. Azt állítja, hogy az értelmünk nem számít, azt hajítsuk ki az ablakon; az akaratunk – mondjunk le róla. Tehát bizonyítja, amit ma itt előre elmondtam, hogy a materializmus milyen, és hogy nem igényli az értelmünket, hanem inkább arra akar bírni, hogy adjuk föl magunkat, ő majd jobban elbánik az életünkkel, mi csak ne okvetetlenkedjünk, hogy nekünk is közünk van hozzá. Azt állítja, hogy a történelmi erők a meghatározók. Mik ezek a történelmi erők? Kérdezzük meg, egyelőre ne utasítsuk el az egészet, mert végülis a történelmi erők csak szerepet játszanak az életben. De mik ezek a történelmi erők? A fenti értelmező szótár szerint “korunkban”, vagyis 1980-ban “a munkásosztály a legfőbb történelmi erő.” Ez várható volt. Azóta korunk nagyot változott és ez a tény, hogy a mi korunkban, vagyis 2000-ben nem a munkásosztály a legfőbb történelmi erő, azt is mutatja, hogy húsz évvel ezelőtt se lehetett az – hanem inkább az az erő volt az, ami ezt a véleményt is megformálta, és ami ma is formálja a világot, és megváltoztatta a mi világunkat is. Tudjuk, hogy miféle volt ez az erő, és azt is tudjuk, hogy azért tudta viszonylag csak nagyon brutálisan – és nem még brutálisabban – megtartani a helyzetét, a hatalmát, mert volt egy világnézet, ami ebben a segítségére volt, és minden jószándékú embert lefegyverzett. Ez volt az erre hivatott materialista világnézet. Ha ez nem lett volna, akkor az emberek sokkal nagyobb része dühödten tiltakozott volna az efféle meghatározások ellen, mert a józan esze ennek ellentmond. De hogy ezt a józan észt lefegyverezze, tehát manipulálja, erre hozták létre a materialista világnézetet. A mindenkori ügyeletes, hivatalos világnézet arra szolgál, hogy az eszünket kikapcsolja. Nekünk valahogy mégis a saját szellemiségünket kell tisztázni – minden nap tenni kell érte valamit, nemcsak fizikailag kell mosakodni, hanem szellemileg is mosakodnunk kell, le kell ráznunk azt a sok koszt és azt a sok agyunkba ültetett tévképzetet, amit minden nap belénk sulykolnak, és minden erővel azon vannak, hogy szétcincálják az agyunkat, és ilyen meg ilyen irányokat ültessenek bele. Ezektől meg kell szabadulnunk, hogy egészségesek maradhassunk.

Fölmerültek itt a történelmi erők – azonban ez nem elég. Kijelenti, hogy az értelmünkkel nem avatkozhatunk a sorsunkba, márpedig itt van például az a mondás, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa; vagy gondoljuk meg azt a szempontot, hogy mi van akkor, ha mondjuk földrengés van – akkor a munkásosztálynak a földje remeg? Vagy csak a munkásosztály rengetheti a földet? Elkerülte a szótár szerzőinek a figyelmét, hogy a munkásosztályon kívül még esetleg földrengés is lehetséges – az nem alakíthatja a sorsunkat? Ha mondjuk huszonötezer halott van, akkor az nem érdekes, nem történt semmi, csak ha a munkásosztály csinál valamit?… Szóval ez olyan nyilvánvaló vakság, hogy elképesztő, hogy a fent idézett értelmező szótári jelentést le lehetett írni, és hogy ez még ma is milyen szerepet kap. Ez is egy manipuláció! Erről külön lehetne beszélni, hogy a legtöbb tudós és a legtöbb tudománnyal foglalkozó (többnyire) férfiú ugye elfogadja ezeket a nézeteket – persze rá is kényszerül. Szóval ha földrengés pusztít, az igenis alakíthatja az életünket, sorsszerűen is; akárcsak egyéb tényezők, amik olyanok, mint a földrengés, csak esetleg nem negatív, hanem pozitív tényezők: például ha nagyon jó idő van, vagy ha valami különleges, fantasztikus élménye van az embernek. Ezek a természeti tényezők a szótár szerint ki vannak küszöbölve – nemcsak hogy az értelem van kiküszöbölve, hanem a természeti erőktől mindenestül eltekintenek, azok nem léteznek, azok nemlétezőnek vannak tekintve. Megdöbbentő. Aztán az, hogy nekünk semmi helyünk nem lehet a saját életünk alakításában – jogot formálnak arra, hogy mi ne akarjunk jogot formálni a saját életünk alakítására. Itt most viszont éppen arról van szó, hogy igenis formáljunk jogot erre. Arra a megdöbbentő felismerésre jutottam – amennyiben megdöbbentő az, hogy nem egyeznek az értelmező szótárban leírtak a véleményünkkel –, hogy a sorsunkért, a döntéseinkért magunk vagyunk a felelősek. Szeretném, hogy észrevegyétek, hogy új szempontok merülnek föl. Le van írva az állítólagos közmegegyezés, ami egyébként nem a valódi közmegegyezés, ez egy hatalmi szóval elrendelt látszat-közmegegyezés, de valójában az emberek másképp gondolkodnak. A józan ész értelmező szótárában nem ez lenne – nem is tudom, hogy ezt megírták-e egyáltalán, vagy minden korban befolyásolták, és próbálták a dolgokat más színben föltüntetni az emberek megvakítására. Az ember mégis képes rá, hogy az új szempontokat fölvesse, például azt, hogy te jó ég, hát a földrengés az nem befolyásolja az életünket vagy a sorsunkat? Fölmerül egy új szempont. Mi ebben az új? Az, hogy nem a munkásosztály, nem a történelmi erők, hanem a természeti erők a lényegesek. A természeti erők között mindenféle van, millió-egy módon; maga az a természeti erő, ami a génjeinket összekombinálta, az alakította ki a sorsunkat. Ezt figyelembe kell venni. Attól kezdve, hogy fölmerül, végig kell gondolni, hogy ennek a természeti erőnek milyen szerepe van az életünk alakításában. A történelmi erőket, úgy-ahogy, manipuláltan, végiggondolta a saját szempontjaiból ez a nézet, ami itt szerepel leírva. De hogy a természeti erőnek milyen szerepe van, azt én állítom, nem gondolta még végig az emberiség. A természeti erővel, a természet mögött meghúzódó természeti szervezőerőnek a szerepével az életünkben egyszerűen se a tudomány nem foglalkozott, se a vallás, se a sport, se a művészetek. Ez a préri. Ember még nem járt ezen a földön, szinte azt lehet mondani (ugyanis néhányan, pl. N. Hartmann, foglalkoztak a természeti erők szerepével az emberi életben). Persze ugyanakkor annyira ordító, hogy minden ember tud róla, hogy természetesen ez így van – de valójában nem dolgoztak még ki egy annak a szempontnak megfelelő világlátást, hogy a természetnek része van az életünk alakításában, és nekünk tudnunk kell, hogy mi magunk is a természet részei vagyunk, és ennek jelentősége van a sorsunk számára. Ezt az új szempontot végig kell gondolni, és erre egy teljesen új, teljesebb világot lehet építeni – megtartva persze azt, hogy a történelmi erőknek is szerepük van, feltéve, hogy nemcsak a munkásosztály a történelmi erő. Nagyon sok meghatározó történelmi erő van, szintén jók és rosszak, vagy olyanok, amik segíthetik, és olyanok, amik hátráltathatják a saját életünk kiteljesítését. De emellett a természeti erőket is figyelembe kell venni.

Ha egy fogalmat megvilágítunk, mondjuk ott van a sors fogalma, úgy tűnik, hogy ez szinte egy ártalmatlan dolog. De ha fölvetődik egy új szempont, például ez a szempont, hogy a természeti erőknek is szerepe és jelentősége van, abban a pillanatban újra végig lehet gondolni az egészet, és teljesebb és igazabb látásra juthatunk. Az új szempont azt jelenti, hogy egy új hídfőállásból új rálátást kapunk a világra, a látásunk, a szemléletünk módosulhat – és ha a természet szempontja egy alapvető szempont, akkor alapvető módon nyerünk látást. Látást fogunk kapni, nem vakítást. Az új szempontok a saját elménk belső érzékelését megnyithatják, és ez nem feltétlenül valami misztikus beavatásnak a módján lehetséges csak, hanem egyszerűen a józan ész alapján nyílnak meg ezek a csatornák. Csak legyünk rajta. Érdemes a fogalmakat tisztázni, mert ha közben észrevesszük, milyen új szempontok merülhetnek föl, akkor új látást kaphatunk – és ha új látást kaphatunk, akkor teljesebben láthatjuk a világot, tehát alapvető módon fejlődhet a belső világérzékelésünk, világlátásunk, és így tulajdonképpen megláthatjuk a saját lényegünket is új szempontból: az önismeretünk is kiteljesedhet, vagy teljesebbé válhat, és a világ-ismeretünk is teljesebbé válhat. Tehát az új szempontok végiggondolása nem annyira ártalmatlan, semmitmondó és különösebb következménnyel nem járó lépés.

Szeretném, ha ehhez csatlakoznátok, és az érdeklődésetekkel megtisztelnétek ezt az ügyet; ha valamit rosszul javasolok, vagy nem értetek egyet, akkor segítenétek, hogy úgy alakuljon, ahogy mindannyian a leghelyesebbnek látjuk. Azt javasolnám, hogy menjünk végig a legfontosabb fogalmakon, és próbáljuk meglátni, hogy milyen szempontok merülhetnek föl. Aki most a szünetben elmegy, otthon még elgondolkozhat ezen. Gondolja át az új szempontokat, amik fölmerülnek benne, amik a legteljesebb összpontosítással, a különböző nézetek összehasonlításával, összevetésével adódnak. Miért mondja az egyik ezt, miért mondja a másik azt? Hol lehet az igazság? Mit gondolok én? Mit gondoltam régebben? Erről a témáról olvashatunk, beszélgethetünk valakivel – ezek olyan témák, hogy minden ember hozzá tud szólni. A józan ész óriási tisztázó fegyver lehet, olyan, amivel a világ összes erőivel szemben föl lehet venni a küzdelmet – és sokkal nagyobb erő van abban, ahogy ez a józan ész összeköt bennünket, mint ahogy a világ szétválaszt. Ez a józan ész az igazi értelem – tehát nem a manipulált, hanem az igazságot, a lényeget látni akaró értelem; ez valójában egy olyan óriási, láthatatlan erő, amit meg lehet látni: belső módon, értelemmel; és ami a világot képes egyesíteni, képes bennünket lényegében egységes látásra, gondolkodásra és cselekvésre bírni. Ez nagyobb erő, mint a világon bármi, ami létezik. Feltéve, hogy ennek odaáldozzuk a figyelmünket, az életünket – úgy értem, hogy az életünknek a legmélyebb indíttatásait és figyelmét. Próbáljunk valamit tenni ezen a vonalon, haladjunk a saját módunkon, a saját lehetőségeinkhez képest, de mégis előre, előre!

Azt hiszem, a sorsunk legfontosabb döntése éppen az, hogy belenyugszunk-e a változtathatatlanba, és elfogadjuk-e azt, hogy “kérem, a mai világ ezt diktálja, első a siker, a pénz, a hatalom, a pozíció, és ezt mindenkinek meg kell tenni, különben fölkopik az állunk.” Lehetséges, hogy kompromisszumot kell kötni, ezekből el kell fogadni bizonyos dolgokat. De ha föladjuk azt, hogy más is van, ha kizárunk minden mást, mint amit a mai társadalom sugall, akkor magunkat adjuk föl, saját belső lényegünket. Tehát ez szerintem sorsunk legfontosabb döntése: kitartunk amellett, hogy valamikor valahol próbálunk tenni valamit azért, hogy az életünk értelméhez közünk legyen, és ezt érvényre akarjuk juttatni, kitartunk emellett tűzön-vízen keresztül, jóban-rosszban, bajban, olyan helyzetben, amikor úgy tűnik, hogy úgyse lehet ebből semmi – de ha mi mégis kitartunk emellett, akkor szerintem ezzel teszünk valamit, és ez az, aminek szerintem lehet értelme. A legjobb szándék alapján próbáljunk igazságokra bukkanni, és a lényeget próbáljuk megragadni, a lényegi igazságokat. Nekem az a tapasztalatom, hogy a lényeg könnyen meglátható; a részletek vagy a felszín, ami nem annyira lényeges, ott el lehet bonyolítani a dolgokat, de a lényeg könnyen kiugrik, mert a lényeg az a lényeg, az az, amit mindenki érez, mindenki tud, ami nyilvánvaló, mert valóságos tényező.

CSABA: Felmerült bennem egy ötlet, ami igazság szerint nem is az enyém, mert már egy éve előkerült: kellene csinálni egy ilyen kis tavaszköszöntő felvonulást. Ha népünnepély, az nem baj, mert lehet, hogy egy csomóan csak úgy eljönnek, mert miért ne… hát ránézésre nem fognak tőlünk különbözni túl sokban… tehát ők is népszerűsítik a mi dolgainkat; és lenne egy csomó ember, akinek ezzel felkeltenénk az érdeklődését. Ki kéne találni, hogy mégis hogy legyen; arra gondoltam, meghatározott öltözékben, valami ősmagyar tavaszköszöntés alapján… átnézzük a könyveket, biztos találunk valamit, ha meg nem, akkor hagyományt teremtünk.

ATTILA: Még javasolnék egy-két fogalmat, azon túl, hogy a sors fogalmának érdemes lenne utánajárni és elgondolkodni rajta. Érdemes lenne leírni, hogy mire jutunk; gondolkodó-füzetet is lehet nyitni, amibe leírnánk az ezzel kapcsolatos tevékenységünket, amiben tulajdonképpen az önálló gondolkodásunknak megvillanna a lehetősége, és a fejlődés lehetősége is. Milyen szempontok alapján lehet a sorson elgondolkodni? Mik a legizgalmasabb szempontok? Mi az, amit a legmélyebb összpontosítással meg tudunk látni, mi az, amit fontosnak találunk azokból a nézetekből, amikre nem gondoltunk, vagy mások nézeteiből? Ha találunk olyan szempontot, amit újnak érzünk, nagyon fontos, hogy azt leírjuk, és utána próbáljuk átlátni, hogy ez milyen következményekre vezet. Próbáljunk esetleg ellenkező nézeteket keresni, olyan emberekkel beszélgessünk, akiknek általában ellenkező véleménye szokott lenni, mint nekünk, és nézzük meg, hátha abban is van valami, mert lehet, hogy az ember még jobban tudja látni a saját véleményét, ha ellenkező véleményt is lát. Akár olvashatunk is erről a témáról, vagy utánanézhetünk egy-két értelmező szótárban – és aztán alakítsunk ki egy véleményt arról, hogy például a sorsról mit gondolunk. De vannak egyéb, szerintem kulcsjelentőségű fogalmak, mint például hogy mi az az önálló gondolkodás; mit értünk értelem alatt, miben áll az értelem lényege; mit értünk a hit vagy az anyag fogalma alatt; mi a természet, a Világegyetem fogalma; és mit értünk az élet alatt. Ezeket olyan fogalmaknak érzem, amik kulcsfontosságúak, és amiket ha valamilyen módon megvilágítunk, vagy megpróbálunk tisztázni, annak alapvető jelentősége lehet az önálló gondolkodásotok kifejlődése számára.