[Az előadás eleje hiányzik, nem találtuk a kazettát. Sólyomfi Zoltán barátunk a készülő Nap-ünneppel kapcsolatban fejtette ki elképzeléseit, és némi elméleti hátteret nyújtott mindehhez. Ekkor jött egy kérdés: mindez nagyon érdekes, de miért van itt szó az ősi magyar világkép elemeiről (lásd világfa, stb.) és jelentésükről, hogyan kapcsolódik ez a hozzászólóhoz személyesen, aki azért van itt, hogy az előadás címében meghirdetett “élet végső alapkérdései”-témában beszélgessen. A kérdező a feleletre, hogy ezek történelmi tények, amiket ismernünk kell, azt mondta, hogy az Auróra cirkáló is történelmi tény, akkor arról is beszélhetnénk. Többen magyarázatba fogtak: rámutattak, hogy végső soron nem másról van itt szó, mint hogy a valaha volt természetes közösség – a nemzet – miért bomlott fel az évezredek során. Ez egyrészt személyes jelentőségű végső kérdése az életünknek; másrészt mi ebbe a természetes közösségbe keressük a visszavezető utat, márpedig őskultúránk olyan alapdolog, ami a magyar alapkultúrájú népeket hosszú időkön át összefogta, és megismerése éppen egy ilyen út lehet. Nemcsak a természetes közösségbe, de az ő természetes alapokon álló gondolkodásukba is beavatást nyerhetünk általa.]

SÓLYOMFI ZOLTÁN: Ha a gondolatodat akarod letisztázni, lecsiszolni, akkor ennek egyfajta útja, egyfajta külső megjelenési formája ez. Nem cél, hanem lehetőség, mód arra, hogy önmagunkban is mindez egy tükörképként megjelenjen, és hogy megpróbáljuk magunkban lefordítani ezeket a dolgokat, hogy mit is jelentenek.

ATTILA: Lenne egy javaslatom: hívjuk meg Zoltánt egy másik alkalommal, amikor erről akár egy egész estés előadást is tarthatna, most viszont valahogy körvonalazzuk azt, hogy milyen lesz ez az ünnep, és akkor ez legyen egy kicsit rövidebb, hogy jusson másra is idő. Ami most kikívánkozik belőled, azt esetleg egy másik alkalommal el tudnád mondani, és akkor azzal is foglalkoznánk, és mehetnénk tovább. Te még nem voltál itt eddig; tulajdonképpen volt egy bizonyos menete a dolgoknak, és ebből fakadhat, hogy vannak, akik azért jöttek, mert az élet végső kérdéseire, a fogalmak tisztázására hajlanak, és akkor hadd halljanak arról is meg erről is, de akkor erről most egy kicsit rövidebben.

ZOLTÁN: Igazából én nagyon rövid voltam… Tehát a Nap-ünnep erről szólna, hogy megpróbáljuk magunkat ezekre az alapfogalmakra ráhangolni, vagy legalábbis a figyelmünkbe bevinni őket. Egy dolog beszélni valamiről – és az is nagyon jó út lehet –; egy másik dolog meg átélni valamit, vagy csinálni valamit, végigcsinálni valamit. Ez legalább ilyen erős lehet; és én a magam élete szerint egyre inkább arra megyek, hogy csinálni kell, átélni, mert az okoz az emberben olyan változásokat, olyan mély nyomokat hagy, ami igazán vinni tudja. Tehát én a, hogy úgy mondjam, túlzott elméleti dolgokat egy kicsit veszélyesnek tartom, ha nem párosulnak gyakorlattal. Én azt mondom, hogy a két dolog együtt működik. Az, ha itt összejövünk időnként és beszélünk a dolgokról, az még semmi, attól nem történik semmi, legfeljebb a fejünkben tisztázódnak dolgok. De itt az a lényeg, hogy ez kifelé hogyan jelenik meg, illetve az életünkben hogyan jelenik meg, és hogyan tudunk ezzel egymásnak segíteni, egymást valóban segíteni, és ilyen formájú – lazább vagy szorosabb – közösséggé is alakulni.

ZOLTÁN: Hát annyit mondtam róla, hogy egy négynapos ünnep lesz. A résztvevők négy napon keresztül nagyon egyszerű énekekkel táncolnak a fa körül, rövidebb megszakításokkal, pihenőkkel. Ez böjttel jár: nem esznek, nem isznak ezalatt a négy nap alatt. Ennek lehet rövidebb vagy hosszabb változatát is vállalni, tehát nem az van, hogy szenvedünk, és a szenvedés által jön egy megvilágosodás, vagy valami. Nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy megpróbálunk valahol igazán ott lenni, egy olyan helyzetet teremteni, ahol már tényleg nincs mellébeszélés, mert ott már ott kell lenni teljes egészében. Ez egy olyan helyzet-teremtés, ahol igazából láthatod, hogy te ki vagy, igazából láthatod azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedsz, és onnan hogy tudsz továbbjutni – és mindezt olyan keretek között, ami ráadásul nagyon hagyományos. A mi kultúránkban erre megvannak a jelek. Nem biztos, hogy ilyen szertartás volt régebben; valami hasonló valószínűleg volt; nem is maradhat minden ugyanúgy, ahogy régen volt. Június 24-től 31-ig lesz ez. Most nem is beszélnék tovább erről; nem is azért jöttem, hogy ezt szóbahozzam. Van nálam néhány papír, azokat oda hátra leteszem, és ha valaki többet szeretne tudni, olvassa el. Köszönöm.

ATTILA: Most rá kéne térni az élet végső kérdéseinek a listájára, de előtte tartunk egy kis szünetet. [szünet] Elkészítettem egy listát arról, hogy én mit tartok fontosnak, az élet végső kérdései közé tartozónak, olyan kérdésnek, ami az élet egészét érinti. Ez a lista áttekintést is ad, végigmegy az egyik pólustól a másik pólusig – az egyik pólus a Világegyetem, a másik pólus az, hogy a személyes életünk hogyan alakul. Az egész kérdésfelvetésnek az a célja, hogy életünket hogyan tudjuk saját természetünknek megfelelően alakítani. Ennek a kérdésnek van egy fontos oldala, egy fontos tulajdonsága a mai világban, mert a mai világra nagyon erősen rátelepszik a manipuláció, így aztán el kell különíteni azokat a nézeteket, amik a manipulációtól erednek vagy származnak. A manipuláció is valószínűleg több évszázadra vagy több évezredre nyúlik vissza. Az életünket persze a társadalomnak megfelelően is kell alakítanunk, de ha nekünk fontos tudnunk azt, hogy természet szerint mi a természeti lényegünk, akkor az alapkérdés mégis az, hogy mi az eredeti természetünk – ehhez pedig látnunk kell, hogy milyen volt a világ pár ezer évvel ezelőtt. Ha elgondoljuk, hogy pár ezer évvel ezelőtt azokban a természetes közösségekben az ember hogyan fogta föl az életét, akkor azt láthatjuk, hogy az ember akkor a természetben élt, a természettel élt együtt, és minden, amiben volt, az a természet volt. Az emberi kultúra is a természet irányát követte, nem egy manipulációval irányított kultúra volt. Ezt édesapám, Grandpierre K. Endre úgy fogalmazza meg, hogy itt évmilliókon keresztül, legalább hárommillió évig egy mágikus korban éltünk, ami az emberiségnek egy olyan magascivilizációja volt, ami szellemileg és a gyakorlati életben is – leszámítva a technikai fejlődést – sokkal magasabb színvonalú volt, mint a mai kultúra, ami tulajdonképpen csak technikailag magasabb színvonalú. Nem volt szükségszerű, hogy az emberi civilizáció szellemileg elkorcsosuljon, de végül is így történt. Amikor még nem így állt a világhelyzet, hanem még minden erő egy irányba mutatott, a természet irányába, akkor az ember jogosan érezhette magát a természet részének, és nem feltétlenül kellett úgy gondolkodnia, hogy az ember és a természet az két teljesen különböző dolog, és az embernek le kell igázni a természetet. A természet részének érezhette magát – és ezt fontos végiggondolnunk ahhoz, hogy itt elindulhassunk: tudniillik ha az ember a természet részének érezte magát, és az is volt valójában, akkor az ember úgy ismerheti meg önmagát, ha a természetet megismeri. Sőt úgy is mondhatom, hogy az ember a világ része volt – mert az, hogy meddig terjed a természet, és hol kezdődik, van-e a természetnek határa, amin túl kezdődik a világ, az egy külön kérdés; akkor állhatna fenn, hogy a kettő különválik, ha a csillagvilág élettelen lenne, mert a természet ugye legszűkebb értelmében az élővilágot jelenti, de tágabb értelemben a természet alatt az egész Világegyetemet is érthetjük; és vannak, akik így értik, de ez külön kérdés, amit majd nekünk meg kell vizsgálni, hogy a csillagvilág vagy a Világegyetem maga élő vagy nem élő természetű. Ez egyébként máris elvezet az első kérdéshez. Mindenesetre azt látni kell, hogy a természetes ember a természetes közösség része, a természet része volt, a világ része volt, és így akkor ismerhette meg önmagát, ha megismerte a természetet, a világot. Tehát ha ma, egy egészen más világhelyzetben, ahol nem a természet szabja meg kizárólag vagy túlnyomórészt az életünk alakulását, hanem ebben nagy szerepet játszanak a társadalmi erők, például a manipuláció, ez a természeti tényező akkor is megmaradt – ami pedig nem maradt meg, azt vissza kéne hódítani, vissza kéne szerezni. De bennünk is továbbra is működik a természeti szervezőerő, az értelmünk nyiladozásában és a kíváncsiságunkban is ez az erő működik, tehát mi akkor ismerhetjük meg önmagunkat, ha megismerjük a természetet és a világot. Így a mi saját pólusunk is – az a pólus, hogy mi a saját életünket alakítani tudjuk – szükségképpen elvisz a világ megismeréséhez. Ez nem egy akadémiai kérdés, hogy “na jó, rendben van, az, hogy mi történik a szomszéd csillagon, az aztán végképp nem érdekes, hanem az a lényeg, hogy mit tegyünk.” Rendben van, ha valaki azt gondolja, hogy ahhoz, hogy holnap mit kell tennie, ahhoz nem kell tudnia, hogy mi történik a Proxima Centaurin… viszont mi amúgy sem arról beszélünk, hogy a Proxima Centaurin mi történik, hanem arról, hogy a Világegyetem milyen természetű – mert ezek az általános kérdések lényegesek ahhoz, hogy saját magunkról képet tudjunk alkotni, és ezért úgy gondolom, hogy az első kérdés tulajdonképpen szinte szükségképpen az egyik pólustól el fog jutni a másik pólusig, a Világegyetemig.

Tehát az első kérdés: miféle természetű a világ? Élő vagy élettelen? És hasonlóan: tudattal rendelkezik vagy nem, tudatos-e vagy nem, öntudata van-e vagy nincs? Felfogható-e a világ, megismerhető, vagy nem ismerhető meg, felfoghatatlan? Nem ártana, ha a Világegyetem lényegéről olyan képet tudnánk alkotni, amire támaszkodhatnánk, mert ez például az önismeretünk számára is alapvetően fontos. Ahhoz, hogy képet tudjunk alkotni, látnunk kellene, hogy mik a világ meghatározó, lényegi elemei, lényegi tényezői. Miből áll a világ? Mik a fő világtények? Persze, ha már vannak világtények, akkor azt is tudnunk kell, hogy ezek milyen kapcsolatban vannak egymással, mi ezeknek a viszonya. Az is idetartozik ehhez a kérdéscsoporthoz, hogy mi a Világegyetem létének az értelme, miért létezik a Világegyetem. Ezek olyan kérdések, amiket, úgy tűnik, egy ember, akinek nincs különösebb jártassága a szakirodalomban (és ma egyre inkább ilyen az ember), nem tud fölfogni, tehát ezek a kérdések esetleg megoldhatatlannak vagy túlságosan távolinak tűnnek. Azonban ha így lenne, akkor nem beszélnék róluk. Azért beszélek róluk, mert úgy gondolom, hogy mi ezekről most és a következő alkalmakkor, tehát belátható időn belül világos képet tudunk alkotni. Olyan kérdésekre lehet választ kapni, amikre nagyon nehéz választ találni az emberiség által fölhalmozott kultúrkincsben; kevés a tudás, ami ehhez lényeges segítséget ad – de nem azért, mert ezek a kérdések megoldhatatlanul nehezek, hanem mert az emberiség nem foglalkozik velük. A tudománynak nem feltétlenül ezek a kérdések fontosak, nem foglalkozik velük – bár most már fölmerül egy-két emberben, hogy ezt is föl lehet vetni, meg hogy “Az élő világegyetem” az milyen hangzatos cím, az emberekben van érdeklődés, hogy az élő világegyetem milyen lehet, milyen izgalmas, és ezért írnak egy páran, de én úgy látom, hogy nincs igazi érdeklődés, igazi kíváncsiság mögötte. A filozófia szintén nem foglalkozott ezzel túl sokat, és gyakorlatilag a köztudatban az ezekre a kérdésekre adott válaszok nem léteznek. Viszont rövid időn belül lényegében megvilágíthatóak.

A második kérdéscsoport, úgy gondolom, az kéne legyen, hogy a világ nemcsak hogy van, és nemcsak hogy képet kéne alkotni a lényegéről, hanem a világ változik is – mitől változik, mi az az erő, ami változtatja a világot, és ha változik, megállapítható-e ennek a változásnak az iránya; mert ha van neki egy iránya, akkor lehet, hogy mivel mi a világ részei vagyunk, a Világegyetemnek egy kifejeződése, ezért mi gondolkozhatunk azon, hogy a mi életünk irányát összekössük-e a természet és a Világegyetem irányával, vagy ne kössük össze, vagy éppen ellentétes irányba forduljunk-e. Képet kéne alkotni nemcsak a világról magáról, hanem a világ folyamatáról, a legfontosabb világfolyamatokról is. Szerintem a többi kérdéscsoportot egyelőre vegyük csak úgy, hogy fölsoroljuk; nem tudunk most mindenre választ adni, de maga a fölsorolás is érdekes, úgy gondolom…

MISI: Én úgy gondolom, valószínű, hogy élő, mivel jómagam mostanában tanulmányozom és próbálom megérteni ezeket a dolgokat, és egyre nagyobb betekintést kapok, például olyan dolgokra, amiket a mostani űrteleszkópok mutatnak a külső világból. Olyan jeleket, olyan megfigyeléseket véltem felfedezni, például a galaxisok különböző ütközéseiben, hogy azok szinte úgy viselkednek, akár a természetben a baktériumok… a kisebb megeszi a nagyobbat… vagy például születnek csillagok, meghalnak csillagok, átalakulnak… lehet érzékelni, hogy itt egy körforgásról van szó, születés, élet, halál, és egy bizonyos körforgás megy végbe az Univerzumon belül. Ez egy hatalmas, olyan mértékű dolog, amit szerintem abszolút össze lehet kapcsolni a mikrokozmosszal és a makrokozmosszal.

HOZZÁSZÓLÁS: Nem lehet, hogy ezzel fizikai síkra tereled azt, hogy mi is az, hogy élő dolgok? Tehát hogy te azt látod, hogy ez fizikai síkon történik? Nem lehet, hogy az élet nemcsak fizikai síkokra vonatkozik, hanem mondjuk energetikai síkokra, szellemi síkokra?…

MISI: Természetesen ezek több síkon folynak, viszont mi még egyelőre ebben a fizikai világban és ebben a testben csak a fizikai dolgokat látjuk, amíg el nem jutunk egy bizonyos olyan magas rezgésszintre, amikor már át lehet érezni az egész életet.

DÁVID: Másrészt meg van egy olyan probléma, hogy ezekkel a kérdésekkel, amikről most itt szó kéne legyen, hogy az élet, meg az anyag, meg a csillagok, meg a baktériumok, ezekkel gyakorlatilag csak a fizika foglalkozik ma. Tehát amikor én azt mondom, hogy fizikai világban élünk (illetve amikor te mondod), meg hogy ha csillag, akkor az már fizika, mert asztrofizika meg satöbbi, akkor nem biztos, hogy ez a helyes megközelítés. Talán még csak nem is a biológia, mert ha valami már -lógia, akkor nekem az már gyanús… ha valamiből már lógiát csinálnak… szóval a biót miért kell logizálni ahhoz, hogy érthető legyen? Az életet miért kell teoretizálni ahhoz, hogy érthető legyen? Az más kérdés, hogy mi beszélünk róla; csak nem abból kell kiindulni, hogy fölállítunk egy teóriát, és megnézzük, hogy alkalmazható-e az életre, hanem kiindulunk az életből, és megnézzük, hogy miféle következtetéseket lehet ebből levonni – és azt is úgy, hogy azok a következtetések az életünkre vonatkozzanak, arra, amit élünk. Tehát a fizika szerintem kihagyható ebből ennyiben.

ATTILA: Szeretnék elmondani két példát, amit fontosnak tartok, két szemléletes és gyakorlati példát, amivel mindenki találkozhat az életében, utána pedig szeretném elmondani, hogy hogyan lehet a Világegyetem fogalmát tisztázni, hogyan lehet egyszerűen, akár logikai módon megérteni azt, hogy minek kell lennie a Világegyetemnek mert egyszerűen logikailag nem lehetséges más. Tehát az egyik példa: amikor olvastam ezekről a kérdésekről, és föllapoztam a lexikonokat, hogy miket írnak, például a pánpszichizmusról olvastam, és megnéztem, hogy az 1968-as, hatkötetes angol filozófiai enciklopédia mit ír róla. Ebben a könyvben felsorolják a mellette és az ellene szóló érveket, és utána azt, hogy a szerkesztők hogyan gondolják. Itt találkoztam egy érdekes példával, amiben azt fejtette ki a szerző, hogy a teniszlabda nem élő. Miért nem élő a teniszlabda? Most itt elhangzott az, hogy a csillagok változnak, születnek, meghalnak; nem biztos, hogy az asztrofizika az egyedül illetékes a csillagokról alkotott képünkben; de nézzük meg a teniszlabda esetét, ami csak egy bevezető szemléltetés. Milyen alapon bizonyítható, hogy a teniszlabda nem élő? Azon az alapon bizonyította, vagy gondolta, hogy bizonyítja ez a szerző, hogy a teniszlabdának az a dolga, hogy teniszezés közben rendelkezésre álljon, ide-oda pattogjon a két ütő között, lehetőleg a háló fölött. Namost mi történik akkor, ha valaki elüti a teniszlabdát, és begurul egy bokor aljára? Ha nem mennek érte, akkor a teniszlabda ottmarad, és ha ottmarad, nem csinál semmit – akkor ebből következik, hogy ha élő lenne, mondja a szerző, akkor biztos csinálna valamit, és mivel nem megy oda a teniszpályához, akkor a teniszlabda nem élő. Mikor ezt elolvastam, én nem találtam igazán meggyőzőnek ezt az érvelést; mégpedig azért nem, mert azt gondoltam, hogy ha mondjuk ezt a szerzőt, aki ezt az érvelést leírta, összekötözném egy gumikötéllel és teniszlabda-alakúvá formálnám, fognék egy nagy teniszütőt és beütném egy bokor aljára, és utána várnék egy-két napot, hogy szorosan vegyem azt a hasonlatot, amit ő mondott, akkor valószínűleg ő sem tudna onnan kijönni, és ha ebből levonnám azt a következtetést, hogy nem is érdemes hozzá odamenni, hiszen nem élő, mert ha élő lenne, akkor kijönne…

ATTILA: …most nyilván lehet, hogy elrágja azt a gumikötelet, vagy kibogozza, de tegyük föl, hogy én vagyok az ügyesebb, és jól lekötözöm… nem olyan nehéz ezt átgondolni, hogy a teniszlabda élő vagy élettelen mivolta nem abból következik, hogy tud-e járni, mert tegyük föl, hogy a teniszlabdának – mint ahogy ez egybevág a tapasztalatunkkal – nincsen lába; sőt keze sincs, amivel odamenne esetleg tótágast állva, vagy cigánykereket hányva. Így aztán igazságtalan olyan követeléssel föllépni vele szemben, amihez nem rendelkezik a szükséges fizikai feltételekkel. Ha például azt kérnék egy embertől, hogy ugorjon föl 5 méterre, akkor nem biztos, hogy ezt tudná teljesíteni csak a két lábára meg a fizikai erejére hagyatkozva, mert nincsenek meg a szükséges fizikai feltételei - de ha tud rúdugrani, és van megfelelő rúdja, felugorhat 5 méterre is. Ezért mindig meg kell nézni, hogy az adott feltételek, amik ehhez kellenek, megvannak-e, mert anélkül hiába van meg az agya hozzá, meg az érzőképessége, nem fogja tudni megcsinálni. Tehát meg kell nézni, hogy a teniszlabda mivel rendelkezik, van-e egyáltalán valamiféle lábcsökevénye, vagy nincs. Nyilvánvaló, hogy úgy gondoljuk, hogy nincs. De miután a teniszlabda egy ember által készített tárgy, tehát tulajdonképpen tényleg egy mesterséges világhoz tartozik – ha valami nem tartozik a természethez, akkor a teniszlabda biztos nem; habár ezen is lehetne még gondolkozni… szóval inkább mondok egy másik példát, ami a természetnek a része. Vegyünk egy kősziklát. A kőszikla élő vagy élettelen? El lehet mondani – és szerintem minden fizikus, és a legtöbb tudós, gondolkodó, filozófus, meg a legtöbb ember, aki a józan eszére, a közmegegyezésre hallgat, ezt mondaná –, hogy a kőszikla nem élő. Fölmerült bennem, hogy ezt tényleg meggyőzőnek találom-e vagy nem, hogy valaki azt mondja, hogy nem élő, mert ha odamegy hozzá, és lepattint belőle egy darabot, a kő nem ellenkezik, tehát a kő nem élő… Hogy valaki is megvizsgálta volna valaha, hogy a kőszikla élő vagy nem, én ilyen kísérletről nem tudok. De hát ha a teniszlabdánál is meg kell nézni a fizikai feltételeit, akkor egy kősziklánál nem kell megnézni, hogy az mire képes, és azt a valamit, amire képes, megcsinálja-e vagy nem? Nyilvánvaló, hogy meg kell nézni, különben igazságtalanul és nem helytállóan gondolkodunk. Mondjad, Csaba.

CSABA: Ez ugyanaz, mint amikor az ember leüt egy legyet vagy egy szúnyogot, mondjuk ok nélkül, vagy egy pókot – ahelyett, hogy kirakná az ablakon, hogy hátha életben marad, inkább megöli. “Ejnye-bejnye, miért csináltad ezt?” “Ugyan már, hát ez csak egy pók… meg úgyse fáj neki… meg hát ő nem úgy érez, mint mi…” Pedig ő ugyanúgy érez, mint mi. Az, hogy nem kiabál, amikor kergetjük, az egy dolog, mert szegény nem tud kiabálni… vagy lehet, hogy kiabál, csak olyan halkan, hogy mi azt nem halljuk. Szóval sose lehet tudni. Ugyanez van a kősziklával is. Ezért azt szoktam mondani, hogy a kőszikla szerintem élő, mert a természet teljes egészében él, a föld, ami a talpunk alatt van, az is él; bebizonyítja nap mint nap Gaia, a Földanya, hogy élő, a kő pedig neki egy része, tehát az is élő. Az élőlények érzés- vagy gondolatvilága szerintem ugyanúgy megvan, mint nekünk, csak egészen más típusú; könnyen lehet az is, hogy gondolkodnak a növények, csak mi nem tudjuk felfogni az ő gondolkodásmódjukat, mint ahogy ők sem tudják felfogni a miénket, mert egészen más. Vagy amikor a földönkívülieket kutatjuk, és elképzeljük őket ilyennek meg olyannak, és várjuk, hogy hátha visszajeleznek majd nekünk valahonnan az űrből… Legnagyobb valószínűség szerint soha a büdös életben nem fognak így visszajelezni. Lehet, hogy más irányba indultak el a saját evolúciójukban, már ha volt nekik egyáltalán; bár az idősík is mindenhol egészen más, és teszem azt, ők olyan élőlények, amiről mi el sem tudjuk képzelni, hogy az akár élne. Sci-fi filmekben néha felvetődik, hogy hátha így meg úgy néznek ki, de nem tudjuk kitalálni, hogy hogy néznek ki, és ezért furcsa, amikor az emberek arról beszélnek, hogy pedig én találkoztam a földönkívüliekkel, és két lábuk volt, két kezük, fejük volt és hangokat adtak ki… nem nagyon valószínű, és ezt egyébként földönkívülieket kutató tudósok is írták több helyen…

DÁVID: Azért ez nem egészen így van, ugyanis létezik egy olyan jelenség az élővilágban, amit úgy hívnak, hogy morfogenetikus rezonancia. Ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy ha megjelenik a Világegyetemen belül egy valamilyen formájú, alakú élő szervezet, ami a formájának és alakjának (meg a tartalmának) következtében is bizonyos rezgéseket bocsát ki – mint ahogy mi is, nekünk is van auránk, rezgésszámunk, satöbbi, ami egyébként ugye végtelen, mint azt szintén be lehet bzonyítani –, tehát ha ezeket a rezgéseket kibocsátja, akkor a Világegyetem bármely helyén és bármely idősíkjában, ahol a peremfeltételek (mondjuk hőmérséklet, anyagsűrűség, a rendelkezésre álló anyagok, ilyesmi) nagyjából ugyanolyanok, mint azon a helyen, ahol ez a szervezet már egyszer megjelent, ott ugrásszerűen megnő egy hasonló szervezet létrejöttének a valószínűsége. Tehát ez valószínűségi alapon működik, ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy meg is jelenik egy ilyen szervezet; de azért ha most van itt hatmilliárd kétlábú, kétszemű, egyorrú ember ezen a Földön, akkor ebből már eléggé valószínű, hogy ha van máshol is civilizáció a Világegyetemben, akkor az szintén kétlábú, kétszemű és egyorrú. De egyébként ez nemcsak fizikai testekre, hanem gondolatokra is vonatkozik, lásd a telepátia és a megérzés jelenségét, meg az egymástól tanuló patkányok esetét, amit sok kísérlet bebizonyított már. Ott is mind arról van szó, hogy hasonló berendezésű, fogékonyságú agyakban hasonló helyzetekben hasonló gondolatok, érzések születnek. (Ez lehet akár a tudatrobbanás magyarázata.)

ATTILA: Akkor befejezném ezt a kőszikláról alkotott képet, mert így félbeszakadt, és utána jöhetnének a hozzászólások. Tehát a kőszikla ugye állítólag élettelen, és állítólag ez jó közelítésben bizonyítható. Nem tudok róla, hogy ezt bárki is gyakorlatilag megvizsgálta volna, bárki is kíváncsi lett volna; észreveszek egy olyan érdektelenséget, amiről beszéltem, hogy azért nincsenek a kérdések megválaszolva, mert nincs meg a szükséges érdeklődés; és ha nem foglalkozik vele senki, nem halad a kérdés megoldása. Gondoljuk végig, hogy tulajdonképpen hogyan lehet képet alkotni a kőszikláról. Világos, hogy tényleg le lehet törni belőle egy darabot, meg ezt meg azt lehet csinálni, de az emberből is le lehet vágni egy darabot, és persze az ember ellenkezik, a kő pedig, úgy látjuk, nem (habár nyilván nehéz levágni róla). Az élőlényeket a köztudatban azért tartják élőlényeknek, mert maguktól mozognak, öntevékenyek – mondjuk ez egy nagyon látványos jellemzőjük. Ha most ez a szék hirtelen elkezdene mozogni, vagy fölkiáltana, akkor azt mondanánk, húha, most ezt vagy valaki mozgatja, vagy benne van valami, egy olyan gép, ami egyelőre még mozog… és ha kiderülne, hogy egy gép van benne, akkor nem tartanánk élőnek. Ha viszont magától sokat mozogna, és állandóan nyughatatlankodna a szék, akkor azt kell mondani, hogy ez egy élő szék. Ezzel összefügg az az intuíciónk, hogy azt mondjuk, hogy valami élő, valami nem. Namost ránézünk a sziklára – meddig szokott valaki nézni egy sziklát? Körülbelül fél percig; kivéve, ha gyerek, mert lehet, hogy gyerekkorban még esetleg félórákig el tudja nézni a sziklát. Hogyan ítélhető meg a sziklának az élő mivolta? Az a helyzet, hogy a szikla nem azon az időskálán él, mint mi; a szikla élettartama nem akkora, mint az emberé. Az ember élettartama mondjuk száz év, a szikláé mondjuk milliárd vagy négymilliárd év. Ha most megvizsgálna minket valaki egy másodperc töredéke alatt, tehát mondjuk készít rólunk vakuval egy felvételt, hogy élők vagyunk vagy élettelenek – mert ahhoz a száz évhez képest a másodperc törtrésze körülbelül annyi, mint amennyi ideig foglalkozik egy tudós a kősziklával –, akkor azt mondhatná, most megnézem, hogy él-e ez a valaki, látom, hogy teljesen éles a kép, ez a valaki nem mozog, múltkor is csináltam róla képet, akkor is éles volt a kontúrja, tehát ez soha nem mozog – vannak ugyan bizonyos változások, de ezek olyan lassan történnek, amit a fényképezőgép nem észlel, az már nem érdekes… tehát be lehet bizonyítani tudományos alapon, hogy az ember nem élő, mert a felvétel alapján ez látszik; ha élne, akkor elmosódott lenne mindig a kép ezen az időskálán. Tehát látni kell, hogy itt az időskálát végig kell gondolni. Nem lehetünk igazságtalanok a kősziklához; a saját életideje és életútja alatt kell követni a sziklát. Ha ezt tesszük, akkor gondoljuk végig, hogy hogyan született az a szikla. Először is a szikla megszületésének az egyik legvalószínűbb módja, hogy mondjuk a hegységképződés folyamatában jött létre. Mitől képződnek a hegységek? A Földnek van egy öntevékenysége. Ha nem lenne öntevékenysége, akkor a szikla nem képződne, hanem egyszer csak úgy odakerült volna – de akkor is miért? Akkor is kellett, hogy működjön valami – és attól kezdve meg nem működik? Maga az, hogy a szikla megszületett, azt jelenti, hogy egy öntevékeny erő hozta létre, tehát máris ott vagyunk az élet definíciójánál, vagy annál a benyomásunknál, hogy az az élő, ami öntevékenységre képes. Tehát valami öntevékeny erő hozta létre a sziklát. Mi történik a sziklával életútja alatt, azalatt a pár milliárd év alatt? Képzeljük ezt el úgy, mint egy gyorsított filmet; van mondjuk egy pár percünk arra, hogy erről beszéljek, akkor ezalatt a pár perc alatt próbáljuk az egész életutat áttekinteni. Megjelenik a szikla a hegységképződés folyamatában, majd pedig hamarosan elkezdi a külső burkát átalakítani talajjá, esetleg négy, hat, tíz méteres talajréteggé változtatja a kőszikla bevonatát. Ebből a talajból elkezdenek kifelé növekedni füvek, bokrok, fák; megjelennek rajta állatok, futkározni kezdenek… Majd pedig, mikor a kő az életútja vége felé jár, közben pedig a szél, az eső, a víz hatására különböző változások lépnek föl benne – egy része porrá alakul, másik része életté alakul, s a harmadik része pedig esetleg visszakerül a hegységképződés öntevékeny folyamata során a Föld gyomrába, vagy pedig megmarad annak, ami, és tovább változik, alakul. Tehát egy olyan képet lehet alkotni a kőszikláról, ami szerint igenis komoly változások történnek vele; összefügg az élettel, egy része életté alakul, élethordozóvá válik, és életnek ad életet. Itt persze vissza kell menni ahhoz, hogy ezek az öntevékeny erők geológiai erők; de azt lehet mondani, hogy nemcsak a Föld öntevékeny, hanem a Nap is öntevékeny: van naptevékenység néven ismert jelenség, amivel filozófiai oldalról még nem foglalkoztak, addig még nem jutott el a mai tudomány, és a filozófusok nem vetették föl, hogy a Nap mitől öntevékeny. Ha a Nap öntevékeny, és az élet öntevékenység, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy a Napot is meg kell ebből a szempontból vizsgálni? És azonkívül, amire Misi is utalt, az egész Világegyetem folyamatos változásban van. Mitől változik? Ugye erre szokták azt mondani, hogy az Isten változtatja. Csakhogy az a kérdés, hogy ha ezt így fognánk föl, akkor azt lehetne mondani, hogy valahogy érdemes lenne megfogni a Világegyetem változását és azt, hogy mennyi munkát végez másodpercenként. Ezek a változások munkavégzéssel járnak. Mennyi az a munka, amit a Világegyetem egy másodperc alatt elvégez? Ha ezt Istenhez kötnénk, azt lehetne mondani, hogy ez az Isten munkájának a mértékegysége, hogy mondjuk egy másodperc alatt százmillió kilowatt energiabefektetés fordítódik munkavégzésre, amivel mozgatja a Világegyetemet. Itt befejezném ezt a szemléletes példát, és ha valakinek van hozzászólása, akkor mondja.***

HOZZÁSZÓLÁS: Nekem hiányzik valami mindjárt innen az elejéről, amit elkezdtél mondani; elsősorban az, hogy mit is jelent az, hogy élet. Szóval lehet, hogy annak az ürgének az élet mást jelentett, aki azt mondta, hogy a teniszlabda nem él, mert az ő alapdefiníciójában az élet mást jelent, és Attila definíciójában vagy a mi szempontunkból meg megint mást jelent. Ha kijelentjük, hogy ami öntevékeny, az él, akkor mindjárt más a helyzet, csak nem feltétlenül ezt értette alatta az az ipse. Lehet, hogy nála nem volt elég tág ez a fogalom, vagy nem érzékelte, hogy az élet mit is jelent valójában.

HOZZÁSZÓLÁS: Az a kérdés, hogy miért érdekes nekem, hogy él-e a Világegyetem. Valószínűleg akkor érdekes, ha valahogy kapcsolatba tudok vele kerülni, tehát ha tudok rá hatni, vagy ő tud rám hatni. Akkor örülnék neki, hogy él ez a szék, vagy a szobában a bútorok, meg a lakás, meg minden, ami ott van, ha tudnám, hogy amit csinálok vele, annak van valamilyen következménye, kivált belőle dolgokat.

ATTILA: Most én még két hozzászólásnak átadnám a teret, de ha el akarunk valahova jutni, akkor kénytelen leszek valahogy korlátozni. Tehát el kéne dönteni, hogy mi legyen; én azt javaslom, hogy legyen úgy, hogy legyen két kérdésre vagy két rövid hozzászólásra idő, és utána menjünk tovább.

SÓLYOMFI ZOLTÁN: A szikláról még annyit – ide vonatkozik, hogy hogyan tud az ember vele kapcsolatba kerülni. A magyar népmesékben majdnem minden kérdésre megvan a válasz, ott van a tudás. Mit mond egy nagyon egyszerű népmese-váz erről? Most nem akarom előadni az egészet, ez megint tényleg hosszú lenne. Elrabolja a sárkány a királylányt. Elindul a három legény. A legidősebb elindul ugye a hamubasült pogácsával, leül egy fa tövébe, és a fa megszólítja: “locsolj meg, mert nem tudom, mióta nem esett az eső, ott van a kút.” A legidősebb fiú meg se hallja, eszébe se jut, hogy egy fa beszélni tud. Aztán megy tovább, elkölti az ebédjét; egérke odaszalad hozzá, és azt mondja: “adjál nekem egy picike falást, mert a picinyeim éheznek.” Meg se hallja és megy tovább. A sziklával is történhet ilyesmi – történik is rengeteg mesében. A középső fiú már úgy van, hogy mintha meghallaná, de hát azt mondja, hogy neki dolga van, siet, meg egyáltalán, milyen baromság az, hogy egy fa, egy egér vagy egy szikla beszél, meg ilyen dolgok – és megy tovább. És akkor jön a legkisebb fiú, aki még ezt a gyermeki tisztaságot, naivságot, természetességet őrzi. Egy gyerek mind a mai napig tök természetesen beszélget mindennel, mert odafigyel. Több ez, mint megszemélyesítés; sokkal mélyebben gyökerezik, tehát nem lehet ezzel elintézni. És mit csinál? Ott van a fa, meglocsolja, és a fa azt mondja: “adok egy ágat, ha bajba kerülsz, suhintsd meg háromszor, és megyek vagy megyünk neked segíteni.” Az egérkének ad, és az egérke ad a bajuszából: “fújj rá háromszor, és jövünk segíteni.” Mit mond a történet, tényleg nagyon elharapva a végét, mert sokkal többet mond: azt mondja, hogy mindennel fel tudjuk venni a kapcsolatot, ha odafigyelünk rá. Fel tudjuk venni a kapcsolatot úgy, hogy oda-vissza. Nagyon sok régi mese kezdődik úgy, hogy “ez még abban az időben történt, mikor az emberek, a növények és a sziklák, a kövek még egy nyelven beszéltek” – mikor még megértették egymást. Most már nem értjük meg egymást, ha nem figyelünk oda – de a lehetőség megvan mind a mai napig bennünk. Meg lehet így is közelíteni egy sziklát, és a meséink ezt mondják. Itt van az ősök üzenete, csak el kell olvasni.

ATTILA: Két dolgot tennék hozzá, aztán folytatnám. Az egyik: amit Zoltán mondott, a népmesékben még az is benne van, hogy jótett helyébe jót várj. A meséket ma úgy utasítják el, hogy ezek valótlan vagy hiteltelen beszámolók, amiknek nincs is olyan igényük, hogy igazat mondjanak, hanem legföljebb valami erkölcsi igazság van bennük, például az, hogy minden jó elnyeri a jutalmát – igen, és aztán jön a mai világ, amire pedig nem feltétlenül ez jellemző. Csakhogy én azt gondolom, hogy ez összefügg azzal, hogy az emberiség rátért egy olyan útra, amiben szembekerült a természettel. Ezért lehetséges – sőt én úgy gondolom, hogy ez bizonyítható –, hogy régebben a természet másképp állt az emberhez, meghallgatta az ember hangját, és mivel az ember egy irányba gondolkodott a természettel, és együtt érzett, együtt cselekedett vele, a természet maga is más természetű volt. Most már talán a természet is jobban elidegenedett tőlünk – nemcsak az ember idegenedett el a természettől, hanem az is egy kicsit halottibbá vált, ami az idők változásának is egy valóságos nyoma. Úgy gondolom, érdemes utánamenni, hogy ez tudományosan és logikailag igazolható-e; valamint hogy a meséknek mi volt az igazságtartalma. A másik dolog pedig az, hogy miért érdemes a Világegyetem élő vagy élettelen természetével foglalkozni. Például ha a Világegyetem teljesen élettelen, akkor a mi életünknek végső soron nincs értelme; mert ugyan lehetséges, hogy az utódaink létrejönnek, és az utódainknak is utódai, de majd egyszer a Nap föllobban, és kiégeti a Földet, és ha nem költözünk át egy másik bolygóra addig, elpusztulunk; bár akkor is mindegy, mert a Világegyetemnek egyszer vége lesz – és a Világegyetem különben is élettelen, tehát amíg élünk, addig is csak bizonyos korlátok között élünk, és végső soron egy teljesen közömbös Világegyetem színterén mozgunk. Mint ahogy néhányan megfogalmazzák: egy jelentéktelen porszem, egy jelentéktelen bolygón, a végtelen űrnek egy jelentéktelen sivatagában – valahol itt tengődik az élet. Ennek is van személyes vonatkozása, mert ha az ember elfogadja ezt a ránk kényszerített materialista világnézetet, akkor az ember úgy gondolhatja, hogy hát ha úgyis így áll a bál, akkor legjobb, ha addig is nem törődünk semmivel, nem próbáljuk megérteni a dolgokat, lubickolunk addig a vízben, amíg lehet, megpróbálunk megszerezni mindent, ami megszerezhető, és még mindig a legjobban cselekedtünk, mert úgysincs értelme semminek, végső soron minden értelmetlen. Ha viszont a Világegyetem élő, akkor fölmerül a kérdés, hogy hogyan teremthetünk kapcsolatot vele – és ezt jól mondtad; ahhoz viszont látni kéne, hogy a Világegyetem micsoda, mi a Világegyetem lényege, mik a változásai, mi a Világegyetem változási iránya. Azért is gondoltam, hogy érdemes fölolvasni ezt a listát, mert nem tart sokáig; de úgyis sok embernek megvan, olvassátok át otthon, és akkor ne fordítsunk erre most időt. Azt viszont érdemes lenne feladatnak megadni, hogy mindenki fogalmazza meg, hogy ezekre a kérdésekre, amik itt le vannak írva mint az élet végső kérdései, ezekre milyen választ ad a materializmus, milyen választ ad az idealizmus, milyen választ ad az a gondolkodási rendszer, amihez ő vonzódik. Ezekre a válasz viszonylag könnyen és gyorsan adódik. Például arra, hogy a Világegyetem élő vagy élettelen, a materializmus válasza: élettelen, és ebből szinte következik, hogy a személyes életünknek nincs túl sok értelme. Ha minden élettelen, akkor még a mi magunk életének sem lehet értelme, hiszen akkor mi magunk is csak bonyolult gépek vagyunk, amik úgyse tudnak semmi olyasmit csinálni, amit ők akarnak, hiszen akaratunk sincs, mert egy gépnek nincs akarata, tehát az életének sincs értelme. Ebből röviden adódik a válasz, tehát könnyen átláthatóak olyan kérdések, amikkel a filozófusok nem próbáltak még ilyen szempontból megbirkózni. A Világegyetemnek van jelentősége az életünk szempontjából, csak ahhoz, hogy ezt lássuk, látni kéne, hogy mi a természet iránya, mi a természet akarata, mi a Világegyetem akarata. Erről írtam egy tanulmányt, a Magyar Nemzetben jelent meg tavaly decemberben, a címe: A Világegyetem akarata, és ha lesz rá valamikor idő, ezt is ismertethetem, vagy megmondom, melyik számban van, és akkor utána lehet nézni. Most áttérnék arra, hogy a Világegyetem természetéről milyen képet lehet alkotni logikai módon, a Világegyetem fogalmát hogyan lehet megérteni. A Világegyetem fogalmáról már volt szó itt; két évvel ezelőtt beszéltem erről, és ez a KAPU-ban meg is jelent ’98 márciusában. A Világegyetem fogalma alatt a közmegegyezés szerint a köztudatban és a szótárakban az szerepel, hogy a Világegyetem minden anyagi létező összessége; ebből látszik, hogy itt egy anyagi vagy fizikai Világegyetemről van szó. A fizika viszont egy élettelen anyagfogalommal operál; az élettelen jelenségeket kutatja. Az f = m x a-ban (Newton törvénye: erő egyenlő tömegszer gyorsulás) a tömeg a lényeg, ami a tehetetlenség mértéke. Teljes tehetetlenségről, egy steril, elvont élettelenségről van szó, és állítólag ez jellemző a Világegyetemre. Kérdés, hogy ez így van-e, és vajon tényleg igaz-e az, hogy minden anyagi létező. Ha minden anyagi létező lenne, akkor nem kéne hozzátenni, hogy “anyagi” létezők összessége a Világegyetem, hanem elég lenne annyit mondani: minden létező összessége. Miért nem ezt írják? Így rögtön kiugrik, hogy vannak más létezők is, de eszerint a definíció szerint ki vannak zárva a Világegyetemből, mert azok nem anyagi létezők, tehát akkor nem tartoznak a Világegyetemhez. Akkor hol vannak? Valahol keringenek a Világegyetemen túl… Miről van szó, milyen létezők léteznek még az anyagi létezőkön kívül? Az anyagon kívül ott van például az élet maga; az élőlények nem a Világegyetemen kívül keringenek. Ott vannak a gondolataink, az érzéseink: nem a Világegyetemen kívül keringenek, hanem a szervezetünkhöz kapcsolódóan formálódnak. Érzéseink, gondolataink tehát eszerint a szemlélet szerint ki vannak zárva a Világegyetemből, a definíció kizárja őket. Mit értünk a Világegyetem fogalma alatt? Igazából nem minden anyagi létező összességét értjük, mert ha megnézzük például a magyar nyelv értelmező szótárát, abban ez áll: minden létező rendje és összefüggése. Sőt a Világegyetemnek a szótár szerint van egy alkotmánya, ami tulajdonképpen a Világegyetem rendeltetésével is összefügg; a Világegyetem rendje és szervezettsége is hozzátartozik a Világegyetem fogalmához. Ha nem akarunk semmit kizárni, mert nem vagyunk élettelen vallásnak a hívei, hanem azt mondjuk, hogy a Világegyetem fogalmába értsünk bele mindent, ami létezik – a Világegyetem fogalmában ez amúgy is benne van, és amúgy is ezt értjük alatta, csak az utóbbi időben nem vesszük észre, hogy kiseprűztek a Világegyetemből sok olyan dolgot, ami nekünk igazából fontos. Ez mind száműzve van, és megmaradt egyedül az élettelen. De mi ne seprűzzük ki ezeket a dolgokat, mert nekünk nem az a szándékunk, hogy mindent élettelenné tegyünk, hanem az igazságot keressük. Akkor mondjuk azt, hogy hozzátartozik a Világegyetemhez a tudat, az élet, a kozmikus szervezőerő, az öntudat – tehát így egy másik meghatározást lehetne felállítani, éspedig mondjuk azt, hogy a Világegyetem a tudati és az anyagi egysége. Ez a lehető legegyszerűbb meghatározás, ami nem kimondottan materialista, hanem már reálisabb ennél, és beleveszi a tudatot is, de a tudat alatt persze az életet, kozmikus szervezőerőt, öntudatot és mindent beleérthetünk. Ha a Világegyetem a tudati és az anyagi egysége, ezt hogyan képzeljük el? Úgy lehet elképzelni, hogy a Világegyetem egy egység, egy egységesen szervezett egység, egységes létező – tehát nem egy olyan létező, ami önmeghasonlásban szenved, hanem itt a tudati ugyanúgy érvényre jut, mint az anyagi. Ekkor lehet igazából egységről beszélni. Ha ugyanolyan valóságot tulajdonítunk a tudatnak, mint az anyagnak, márpedig az bizonyíthatóan ugyanolyan valóságos, mint az anyag, akkor a tudati is hozzátartozik. Persze ehhez a tudatról nem ártana még beszélni, de most ezt meg kell előlegezni, hogy a tudat ugyanolyan valóságos. Ha arra gondolunk, hogy a gondolataink valójában léteznek, vagy az élet és a kozmikus szervezőerő valójában létezik, akkor láthatjuk, hogy itt nem egy testi dologról van szó, nem atomokról, hanem valamiről, ami az atomokat összeköti, és amitől az atomok képesek mozogni, képesek változni. Egy változtató erőről van szó. Ez összefügg a tudattal; ez a kozmikus szervezőerő hozta létre a tudatot. Ha a Világegyetem fogalma logikai úton az anyagi és a tudati egysége kell legyen, akkor ebben a tudati ugyanúgy érvényre kell jusson, mint az anyagi, tehát tulajdonképpen a tudat saját természetének érvényre kell jutni: bármi, ami a tudatban megjelenik, annak valóságos folyamatokat kell elindítania, mégpedig az anyagi színtéren is. És ugyanígy az anyagi létezésnek is befolyásolnia kell a tudati létezést – ez a kettő mintegy szimbiózisban, tökéletes együttélésben él. Ebben a formában, az Ős-Világegyetem formájában egy teljesen képlékeny, tudati vezérlés alatt álló anyagi rendszerről kell beszélni, ha komolyan vesszük ezt a definíciót – amitől lehet, hogy visszakozunk, de a gondolatkísérlet erejéig és a logikai tisztaság kedvéért vigyük végig. Tehát a Világegyetem egy tudatilag vezérelt anyagi rendszer, amiben az anyag nem az élettelenséget jelenti, hanem egy ősanyagot, ami képlékenyen reagál a tudati rezdülésekre. A legkisebb tudati rezdülés is elindít valami anyagi folyamatot, és a tudati rezdülésnek és tudati tartalomnak megfelelően változik meg ez az anyagi rendszer. Ilyen képet lehet alkotni. Fölmerül, hogy nem mentünk-e túl messzire – merthogy a világ le van maradva, a világ sokkal nehezebben hajlandó ilyen dolgokat elképzelni, és azt mondja, álljon meg a menet: vajon ez nem teljes képtelenség-e, ilyen valami talán nem is létezhet, hogy tudatilag vezérelt anyagi rendszer.

Egyáltalán létezhet-e ilyesmi, vagy ez csak elvont spekuláció? Azt állítom, hogy létezhet ilyen, sőt létezik is; és azt állítom, hogy mindenki tudja, hogy létezik; és azt is állítom, hogy mindenkinek van ilyen: mert mindannyiunk szervezete és mindannyiunk belső világa ilyen. Tulajdonképpen az, hogy mi magunk, élőlények, tudatilag vezérelt anyagi rendszerek vagyunk, és ez egy egységben van, és amit gondolunk, aszerint viselkedik a szervezetünk, ez egy kitűnő példa arra, hogy létezik ilyen a gyakorlatban; és mindenki tudja, a szemünket majdnem kiveri. Létezik ilyen, ez nem egy elvont képtelenség, hanem lehetséges. Így azt a képet lehet alkotni, hogy az Ős-Világegyetem az, ami bennünk van, a belső világunkat alkotja és a szervezetünket mozgatja. Szervezetünk hajtóereje megegyezik az Ős-Világegyetem mibenlétével. Nagy kérdés, hogy az Ős-Világegyetem azóta teljesen megváltozott-e, teljesen új természetet öltött-e, csak azért, mert közben már az emberi történelem másképp alakult; vagy pedig esetleg a Világegyetem őrzi ezt a természetét, ami akkor volt. Vajon csak mi vagyunk már Ős-Világegyetem-szigetek, vagy pedig a Világegyetem is megmaradt lényegében, csak kicsit változva esetleg, az őstermészetének megfelelően? Tehát így az alapvető és logikai világosság és logikai kényszer mutatja, hogy itt mesterséges beavatkozással megcsonkították a Világegyetem fogalmát, csak azért, hogy élettelennek mutassák be nekünk, és ezzel minket leszereljenek, hogy mi ne érezzük azt, hogy a Világegyetemhez közünk lehet. Nemcsak arról van szó, hogy a Világegyetem egy tudatilag vezérelt anyagi rendszer, tehát mondjuk egy élő Világegyetemről van szó – ami egyébként logikai alapon könnyen felfogható, tehát ehhez nem kell különösebb szakértelem, nem kell hozzá a kvantummechanikába iszonyúan beavatottnak lenni, hanem ez bárki által könnyen fölfedezhető, és bárki eldöntheti, hogy ezt igaznak tartja-e vagy nem. Tehát erre, ha lett volna megfelelő kíváncsiság, bárki rájöhetett volna; ezek nem követelnek olyan rendkívül elvont matematikai operációkat, ami csak kevesek számára érhető el. Ez elérhető – és ez azt mutatja, hogy a tudatot manipuláló erőknek sikerült kisiklatni az emberiség gondolkodását, kíváncsiságát, érdeklődését eltéríteni ezektől a kérdésektől – pedig pofonegyszerűen adódhat a megoldás, nem kellett hozzá különösebb zsenialitás vagy elmeél, hogy erre valaki rájöjjön, csak egy bizonyos minimális érdeklődés és kíváncsiság, és az, hogy az ember komolyan vegye azt, hogy ez tényleg érdekli.

Úgy gondolom, mindezzel szemléltethető, hogy a Világegyetem nagy és megoldhatatlannak tűnő kérdéseire általános emberi válaszok kaphatók, és mindannyian képesek vagyunk arra, hogy ezeket a válaszokat önállóan megtaláljuk. Ugyanakkor az is világos, hogy tulajdonképpen az Ős-Világegyetem működik bennünk, így pedig a Világegyetemmel lehet valamiféle olyan kapcsolatunk, hogy akár a tudati folyamatainknak is szerepe lehet a Világegyetem alakulásában. Ha szerepe lehet tudatunknak a Világegyetem alakításában, az viszont kozmikus felelősséggel jár; tehát az, amit mi gondolunk és élünk, átélünk és átérzünk, az távoli körzetekre is kihathat a Világegyetemben. Tehát nem arról van szó, hogy nem baj, hogy megvan a véleményünk magunkról, és nem baj, ha kíméletlenek vagyunk magunkkal, mert úgysincs az egésznek jelentősége – nemcsak a mi számunkra van jelentése és jelentősége annak, hogy hogyan éljük az életünket, hanem más emberek számára is, és ezen túl még a Világegyetem számára is. Itt tulajdonképpen ebből az egyszerű, logikai, és szinte banálisnak látszó lépésből olyan következtetések adódnak, amik rendkívül messze vezetnek; és ugyanakkor visszakapcsolódik oda, hogy az anyag valamikor egy ős-képlékeny formában volt, ami reagált, meghallgatta a tudatnak az akaratát: ez volt a természete. Így tulajdonképpen a népmesék – amiről szó volt – is szinte adnak egy fogódzót, egy bizonyos alapot: kiderül belőlük, hogy az anyag nem élettelen, és az is, hogy régebben másképp működött a természet, az ember és a természet között másmilyen kapcsolat volt. Tehát ha mi ezt a természetet fölfedezzük és megismerjük, akkor közelebb kerülhetünk ahhoz is, hogy emberibb, teljesebb és természetesebb életet éljünk. A Világegyetem mindnyájunkat érintő, megfejtetlen talányai címmel most márciusban fog megjelenni egy kanadai nemzetközi folyóiratban, aminek az a címe, hogy Ultimate Reality and Meaning (Végső valóság és értelem); a szerkesztőbizottság nagyon komoly gondolatoknak tartja ezeket, ott persze 25 oldalon keresztül próbáltam bizonyítani körültekintően azt, amit itt röviden kellett elmondjak. Hozzászólások?

CSABA: Mindig az van, hogy beszéljünk meg vitatkozzunk – és azért majd legközelebb vitatkozzunk is, jó? Az előbb elkezdtünk vitatkozni, és akkor így lelőttél minket, hogy még be akarod fejezni… igazad van, mert jó, hogy elmondtad ezt… és akkor a legközelebbi találkozóra majd mindenki készít valamit, ilyen kis anyagot összeállít, és akkor én vitatkozni akarok, merthogy azáltal épül egyébként leginkább az ember tudata, és azáltal tudunk egymásra hatni, ha vitatkozunk, úgy kulturáltan.

MISI: Azt szeretném kérdezni, hogy akkor végül is most dupla vagy tripla felelősségérzetünk kell, hogy beinduljon, mert akkor felelősek vagyunk a saját életünkért, felelősséggel vagyunk a saját társadalmunkért, a világért, és magáért az Univerzumért…

MISI: Nem lehetséges, hogy a külső szférából jött be, a külső Univerzumból?…

ATTILA: Ez egy messze vezető kérdés, én erre most nem tudnék válaszolni; igazából azt javasolnám, hogy mivel ez Endrének a találmánya, ő lát bele ennek igazán a mélységeibe (most is ezen a könyvön dolgozik), kérdezzük meg őt. Endre megígérte, hogy eljön ide a körbe, és elmondja egy előadásban, hogy ennek hogy állnak most a legmélyebben megvilágított kérdései, ő milyen válaszokat talált. De persze addig is mindenki gondolkozzon rajta, hogy mi hogy történt. Mindenesetre én úgy gondolom, tényként el lehet fogadni, hogy például a mai Magyarországon is vagy a mai világban is bizonyos anyagi érdekek, anyagi érdekszövetségek uralják a világot, és azok alakítják.

HOZZÁSZÓLÁS: És nem gondolod, hogy az egész emberiség sorsa az, hogy így forduljon az egész, hogy legyen egy lehetőség kimozdulni ebből? Mert vannak olyan emberek, akiknek meg kell tanulniuk kimozdulni valamiből, és ez az az ok, ami lehetőséget teremt nekik arra, hogy kimozduljanak… tehát ez teremti meg számukra a lehetőséget, hogy valahogy mások legyenek.

ATTILA: Igen, hát ez egy nagyon szép gondolat, és hát ezen az alapon, mondjuk ha az ember egy kicsit cinikusan áll hozzá, akkor azt is lehetne mondani, hogy milyen jó lenne mondjuk börtönbe zárni minél több embert, vagy minél többet megcsonkítani vagy kínozni, hogy előbb-utóbb azt mondják: “meddig tart még ez a kínzás, most már tényleg valamit kéne csinálni… ha túl sokat kínoznak, az nagyon kellemetlen…” Ezért tulajdonképpen be kéne vezetni az általános kínzást, mindenkit naponta két óra hosszát kínozni… nem tudom, lehet, hogy ez eredményes lenne… mondjuk én egy kicsit cinikusan fogalmaztam, de azt hiszem, a természet nem önmeghasonlás alapján jött létre. Tehát ha megfigyelünk mondjuk egy diófát, a diófa levele nem azzal foglalkozik, hogy hogyan tudná minél jobban elszárítani a fát, hogyan tudna minél hamarabb megszabadulni ettől a kellemetlen fától, és hogyan tudna ott tündökölni, hogy ő a levél, a diófa meg egy semmi, egy figyelemre nem érdemes kis semmiség. Nincs ilyen törekvés általában a diófák leveleiben, és azt gondolom, hogy általában a természetben sincs. Az Aranykorban évmilliókon keresztül nem volt ilyesmi. Nézzük meg az állatvilágot – persze nem az ember által érintett állatvilágot –, hogy hogyan élnek, próbáljuk meg elképzelni és beleérezni abba minden idegszálunkkal, hogy miféle fantasztikus életet él át egy növény, egy olyan növény, ami nem kultúrnövény, hanem tényleg a természet része. Egy olyan állat micsoda örömmel éli az életét – például azt javaslom, hogy most úgyis jön a tavasz meg a nyár, menjél ki egy tavaszi vagy nyári estén mondjuk egy tópart közelébe, és figyeld meg, hogy a tücskök mit csinálnak: azt az irgalmatlan percegést! Mint az őrültek…

ATTILA: Visszatérve az előző gondolatomra: úgy gondolom, hogy az emberi történelem vagy az emberiség tragédiája egy bombát hajított az ember és a természet közé, és azóta, mióta szakadék támadt az ember és a természet között, azóta az emberiség, úgy látszik, azt tartja a legfontosabb dolgának vagy dolgai egyikének, hogy ezt a megmaradt kapcsolatot is elfűrészelje. Például az ilyen kijelentésekkel, hogy a Világegyetem minden anyagi létező összessége – már a rendet és a szerveződést is kihagyja, mintha csak egyszerű anyagcsomók lennének… Ezzel foglalkozik az emberiség, hogy még jobban lefűrészelje az összes kapcsolatot, ami a természettel és a Világegyetemmel összeköt bennünket. Attól lehet félni, hogy ha sikerrel jár az ember, és tényleg elfűrészeli az összes kapcsolatot, amit lehet – persze kérdés, hogy hol van ennek a kritikus határa –, akkor lehetséges, hogy az emberiség lefűrészeli magát a nemlétbe, elfűrészeli magát a Világegyetemtől, és egy idő múlva elér egy kritikus határt, ahol az egész emberiség úgy, ahogy van, eltűnik a Világegyetemből, mert saját maga azon munkálkodik, hogy ez történjen. Ez tényleg világtragédia lenne. Sőt még egy másik lehetőség is van, ami azzal függ össze, hogy a Világegyetemben az élet általános. Majd ezt még alaposabban meg lehet vizsgálni, de most tegyük föl, hogy ha a Föld öntevékeny és a Nap öntevékeny, akkor a csillagok is azok, és akkor a galaxisok is, minden öntevékeny. Így az életre lehet egy pontosabb definíciót is adni – ezt Bauer Ervin is kidolgozta, és az ő nyomán én éppen tegnap is meg ma délelőtt is ezzel foglalkoztam, hogy ezt hogyan lehet még alaposabban megfogni, és itt nagyszerű, izgalmas eredmények vannak, amikről érdemes beszámolni. De most fogadjuk el előzetesen, hogy a Világegyetem élőlény, és vessük föl azt a kérdést, hogy akkor az élet mellett még mi van – van egy tudatmező is, mert mindennek, ami él, van valamiféle tudata. Ám úgy tűnik, hogy nem mindennek, ami él, van öntudata is, hanem lehetséges, hogy csak az emberiségnek van öntudata. Namost ha így állna a bál, az méginkább kiemelné azt, amit Misi is megpendített, hogy az emberiségnek kozmikus felelőssége van. Azt tudjuk a mi életünkből, hogy öntudatunk jelentős szerepet játszik az életünk alakításában, sőt még a társadalmi köztudat, a társadalmi öntudat, az, ami a szavakba önthető tudás, az is jelentős szerepet játszik a mi egyéni életünk alakításában. Most képzeljük el, hogy az emberiségnek van egy közös tudatmezeje, vagy mondjuk úgy, közös öntudati mezeje, és a világon ezen kívül nincsen közös öntudati mező, csak az, amit az emberiség ad. Itt most tekintsünk el attól egy pillanatra, hogy az állatoknak is van, meg a növényeknek is van, meg a szikláknak is van, csak azért, hogy kiemeljük, mert tényleg úgy tűnik, hogy érdemes kiemelni, ugyanis itt talán van egy fokozatbeli vagy minőségbeli különbség. Ha ez így lenne, akkor a Világegyetemnek az öntudati központját kizárólag az emberiség közös öntudati mezeje adná. Tehát a Világegyetem öntudati központja és az emberiség öntudati központja egy és ugyanaz lenne. És mivel az öntudat képes nagyon lényeges, habár nem kizárólagos módon beleavatkozni abba, hogy mi történjen az emberrel, tehát ha a Világegyetemnek is ugyanaz az öntudati központja, mint az embernek – mert az emberiség közös öntudati tudatmezeje adja a Világegyetem egyetlen öntudati tudatmezejét –, akkor ez a Világegyetem sorsába is beleszól, és ugyanolyan lényegesen alakíthatja a Világegyetem életét, a Világegyetem természetét, mint ahogy a mi életünket és a mi természetünket is alakítja. Úgy, ahogy egy emberből mondjuk egy utolsó bűnöző válik, ha elfogadja a materialista tanokat, és azt, hogy mondjuk neki tényleg semmi különösebb értelme nincs, és minden jóhiszemű emberséget kiölnek belőle ezek a nézetek meg a társadalmi hatások, hogy végül akár teljesen elzüllhet – akkor lehetséges, hogy ez a Világegyetemmel is megtörténhet. Tehát az emberiségnek kiemelt kozmikus felelőssége van a Világegyetem természetét illetően. Ha az emberiség rájön, hogy ilyen kozmikus felelősséggel bír, és ezzel nem visszaél, hanem él, akkor itt óriási lehetősége nyílna az emberiségnek arra, hogy a Világegyetem rendeltetését kiteljesítse, olyan irányba terelje a saját gondolkodását és a saját életét, ami a Kozmosz eredeti irányával esik egybe.

HOZZÁSZÓLÁS: Bocs, hogy közbevágok, csak azt mondod, hogy az emberiség kiteljesíti az életét – lehet, hogy tulajdonképpen most ezzel teljesíti ki ezt az időszakot, tehát az anyagiasság csúcsát éri el ezzel, ha az anyagiasságot ilyen magas szintre viszi. Lehet, hogy pont ezzel teljesíti ki a létnek ezt a fokozatát.

HOZZÁSZÓLÁS: Nekem volna egy kérdésem… leginkább magamhoz… hogy nem úgy van, hogy ez a tudati kiemelkedése az embernek már eleve egy tünet, tehát egy betegség? És amikor arról van szó, hogy betegség, akkor az nem maga is a természet része? Ebben nem vagyok biztos… mondjuk ez hasonló ahhoz, amit te mondasz… hogy mondjuk egy diófának a levele nem támad a diófa ellen, de a diófa betegsége igen – és az nem ugyanolyan csodálatos része a természetnek, mint maga a diófa? Mi gyönyörűnek látunk egy diófát, de a rothadását nem látjuk talán olyan szépnek – azonban lehet, hogy ha sokkal okosabbak lennénk, akkor azt még szebbnek látnánk, nem?

ATTILA: Ez egy fontos kérdés, és máshonnan is többször hallok ilyen kérdéseket. Azt gondolom, hogy itt nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a természetben nem minden úgy van, mint az emberi világban, tehát nincsenek olyan jelenségek, hogy mondjuk a diófa betegségei kiirtják az összes diófát, vagy hirtelen támad egy világpestis, és akkor a természet kipusztítja… ez a betegség kipusztítja a diófák túlnyomó részét vagy az élővilág túlnyomó részét. Időnként vannak bizonyos kataklizmák, bizonyos katasztrófák, ezek általában csillagászati okokkal függenek össze – de a természet fő folyamatát mégis az jellemzi, hogy egy bizonyos szabályozó rendszer működik benne. Ha túl sok nyúl elpusztul, akkor a rókák is kezdenek kihalni, és akkor lecsökken a ragadozók száma, amitől több lesz a nyúl, amitől pedig több lesz a róka… Szóval van egy bizonyos egyensúly, ami az emberi társadalomban nincs meg. A természetben van egy egyensúlyra törekvő tényező, és ha ez nem lenne, és ott is úgy történne, mint az emberi társadalomban, hogy a csőd csúcsa felé hajtana a természet, és így hozta volna létre a tudatot, akkor a természet tényleg kipusztulna, önmaga ellen támadna. De a természet alapvetően nem ilyen; vannak betegségek, de azok megmaradnak egy olyan szinten, ami lehet, hogy hosszú távon kedvező, mert a fa edzettebbé válik. Ha egyáltalán nem lennének betegségek, akkor lehet, hogy az immunrendszere meggyengülne, és akkor abba pusztulna el. Szóval ennek valamiféle funkciója van, de az élősködő elszaporodása korlátozva van, mégpedig elég erősen, és tulajdonképpen optimalizálva van, ami egy bizonyos minimális szintet jelent.

ATTILA: Hát hogy az ember betegség-e vagy nem, ezt föl lehet vetni, meg azt is, hogy az ember a csúcsragadozó meg a világszörnyeteg, és ha az elefántoknak lenne mitológiájuk, akkor abban az ember lenne a világszörny, és így tovább. Lehetséges, hogy ez a mai emberre bizonyos értelemben áll; annyiból, amennyiben csődben vagyunk, és ilyen irányba fejlődnek a társadalmi folyamatok, annyiból sajnos ki kell mondani, hogy ebben van valami igazság. De az, hogy az az ember, akit a természet létrehozott –mert ugye nem a társadalom és nem a mai társadalmi erők hozták létre –, betegség lenne… A tudat és az öntudat megjelenése a természetnek egy bizonyos fejlődési irányát mutatja, ami már a tudat megjelenése előtt benne volt a természetben. Majd ha a Világegyetem akaratáról szó kerül, erről lehet beszélni. Tehát a Világegyetemnek van egy határozott fejlődési iránya, ami tulajdonképpen az élet megjelenése, a tudat megjelenése és az öntudat megjelenése felé vezet. Ha a tudat megjelenését betegségnek tartanánk, akkor azt mondhatnánk, hogy az egész Világegyetem úgy, ahogy van, egy betegség. Aztán hogy ez egészséges lenne-e számunkra, vagy nem, hát azt hiszem, hogy nem.

DÁVID: Nem vitatkozni szeretnék veled, csak van valami, amit tényleg nem értek. Én egyetértek abban, mert logikus, hogy a Világegyetem egységes. A Világegyetemnek egyetlen alaptényezője van: az értelem felé hajtó kiteljesedés, az élet maga a Világegyetem alaptényezője, ami a tudatot, satöbbit létrehozza. Rendben van. Ez az egyetlenegy alaptényező. Ha ez így van, létrehozta ez az alaptényező az embert, létrehozta benne a tudatot (vagy fordítva, mindegy); létrehozta az ember a társadalmat, még mindig ezzel a természeti hatóerővel egy vonalban. És aztán jött egy korszak, amikor az emberek elkezdték ezt a hatóerőt semmibe venni – egy nyilvánvalóan szellemi folyamatnak a következményeképpen, hiszen nyilván nem az történt, hogy nem tudom, az emberek bal keze megbetegedett, és ettől lett olyan a mai világ, amilyen, hanem attól lett olyan a mai világ, amilyen, hogy a szellemükben történt valami. Namost ha a szellemükben történt valami, akkor ezt milyen tényező okozta akár az emberekben, akár a Világegyetemben, ha egyszer a Világegyetemben egyetlenegy tényező van, és az nem okozhatta ezt? Vagy ha igen, akkor meg ez a tényező okozta ezt? Mert akkor ebből meg súlyos következtetéseket kell levonnunk… szóval ezt tényleg nem értem.

GERGŐ: Egy könyvben, amit olvasok, van egy ilyen kijelentés is, hogy volt egy időszak, amikor az ember közvetlen kapcsolatban állt a természettel és a legfelsőbb energiával, és aztán valahogy ettől az energiától elszakadt, és ahhoz, hogy az energiaigényünket ki tudjuk elégíteni, azért tulajdonképpen már azóta, hogy elszakadtunk ettől az energiától, nem csinálunk mást, mint hogy egymástól raboljuk el ezt az energiát. Ezért van az, hogy például egy egészséges diófát nem hiszem, hogy megtámad valami, mert tele van energiával, viszont ha ezt az energiát valamilyen szinten kiszívják belőle, akkor ott teret adnak a betegségnek, ami ki tud alakulni. Az energia, ami elillant onnét, nem tűnik el, valahol újra felbukkan – lehet, hogy esetleg negatív energiaként pont a betegségben, ezt nem tudom…

GERGŐ: …és ezért lehetne egy ilyen cél, hogy visszataláljunk ehhez az energiához. Lehet, hogy nem vág pont ide, de nekem volt egy ilyen sunyi kis gondolatom, hogy esetleg föltehetnénk a pontot az i-re, be lehetne fejezni úgy ezt a találkozót, hogy a végén ha még marad egy kis idő, és nem ütközik túl nagy ellenállásba, akkor zenélhetnénk egyet. Hoztam pár hangszert… én mindjárt szétdurranok, úgyhogy nekem biztos, hogy kell. Aki még velem tart, azt díjazom, ha nem, akkor az se baj…

ATTILA: Mondanék egy konkrétumot, amit én úgy gondolok, hogy egy szellemi kisiklást előidéző tényező. Például ott van olyan tantételeknek a sorozata, amit az emberiségre tulajdonképpen rákényszerítettek, és amikor megjelent, hamar államvallássá tették, és azóta is az emberiség gondolkodását egyre nagyobb mértékben meghatározta, és ma is ez a világ legelterjedtebb vallása; ami kijelenti, hogy az ember bűnbeesett azáltal, hogy a tudás fájáról akart szakítani. A tudás fájáról ne nagyon szakítsunk, ne nagyon kíváncsiskodjunk. Azt is kijelenti, hogy az embernek az a feladata, hogy igázza le a természetet, és a világon minden rettegjen tőle. Azt is mondja, hogy egyetlenegy élőlénynek van lelke, az az emberi férfi. A nőnek nincs lelke, az állatnak, növénynek nincs lelke. Az embernek le kell igáznia az asszonyát, a nőket, minden más létezőt, és mindennel szemben rettenetes módon, szörnyetegként kell viselkednie – és közben a tudás fájáról ne szakítson, és ha mégis csinál ilyesmit, akkor az Isten meg fogja büntetni érte az emberiséget. Nem tudom, hogy mindez milyen gyökerekre megy vissza, és hogyan és miért hozták létre, jószándékból vagy nem; de azok alapján, amiket Endrétől is hallottam, és a bennem támadt gondolatoktól, úgy gondolom, hogy ez egy mesterségesen és manipulációs céllal létrehozott gondolatrendszer, amiben tulajdonképpen nemcsak hogy az állatok vannak lelketlennek kikiáltva, hanem a csillagok is; és a csillagvallás meg a napistenhit megtestesült ellenségként jelenik meg, amivel le kell számolni. Ugyanakkor az is benne van a Bibliában, hogy a hatalom istentől való, és meg kell adni az istennek, ami az istené, a császárnak, ami a császáré. A császár ráadásul államvallássá tette a kereszténységet, és utána hatalmi szóval kiépült egy olyan intézményrendszer, ami meghatározta az emberiség gondolkodását. A nyugati civilizációban azelőtt nem volt magas szintű oktatási rendszer, nem úgy, mint a magyaroknál például régebben; de most már nálunk is elsorvadt, és ha mi nem hozunk létre ilyet, akkor valószínű nem is fogunk kapni ajándékba. Létrejött egy olyan intézményrendszer, amiben a papság hozott létre egy olyan iskolarendszert, ami ezekkel a nézetekkel legalábbis összeférhető volt. Egy időben dühödten megégettek mindenkit, aki szerintük eretnek volt, vagy magyarul írt, vagy magyar rovásírással írt – minden ilyen könyvet elégettek, mintha embertelen dolog lenne vagy az élet alapeszméjével nem férne össze, hogy valaki magyarul ír. Minden kultúrával így bántak, ami még a természetes korban létrejött; az indiánok kultúráját ugyanúgy megsemmisítették, mint a magyarokét, csak mondjuk az még kevésbé érthető, hogy a magyarokkal mi volt a baj, ugye itt Európában… Ma már azt mondják, hogy a görögök előtt nem volt semmi lényeges kultúra; namost a görögök még azt mondták, hogy az egyiptomiaktól meg a káldeusoktól tanulták a dolgokat, de a köztudatba nem ezt vitték be. Ma már kiderült, hogy Szumérban, Közép-Ázsiában, sőt az ókori és őskori Kárpát-medencében alakult ki az első magaskultúra, de ezt is csak tudományosan bizonyították egy-két könyvben, és úgy látszik, nem vevők erre – mint ahogy sok tudományos igazságra általában – a mai közvéleményt formáló tényezők. Lehetséges, hogy ez kapcsolatban van bizonyos energiamezőkkel… Én azt gondolom, hogy ha bizonyos alapdolgokat végiggondolunk, akkor megszabadulhatunk azoktól a szellemi beidegződésektől, amik a gondolkodásunkat lefékezik, és szembeállítanak bennünket saját magunkkal, saját lényegünkkkel. Annál energia-elvevőbb folyamat nincs, mint ha arra fordítjuk az összes energiánkat, hogy saját magunkkal meghasonuljunk és elnyomjuk magunkban azt, ami természetes, és ehelyett azt csináljuk, amit tőlünk egy külső erő elvár. Akkor tényleg gépek leszünk, és egy gépnek nincs energiája, csak ha bekapcsolják a hálózatba.