GRANDPIERRE ATTILA: Múlt alkalommal szó volt egy-két dologról. Például (és erről már régebben is szó esett) hogy a Világegyetem fogalma alatt mit érthetünk. Igazából azért volt erről szó, mert az az elképzelésem, hogy ennek a körnek ahhoz a célkitűzéséhez, hogy az Édent vissza tudjuk hódítani, ahhoz föl kell készülnünk. Ahhoz, hogy fölkészülhessünk, ahhoz tulajdonképpen a gondolkodásunkat meg kéne javítani, meg kéne tisztítani, hogy ne legyen minden lépésünk bizonytalan a gondolkodásban. Descartes úgy érezte, hogy minden bizonytalan, és csak annyi biztos, hogy ő gondolkodik, tehát mindenben kételkedni kell. Valóban, ha az embernek oka van rá, akkor kételkedhet; de helyesebb, ha nem puszta kételkedéssel tölti az idejét, mert ez eléggé kétségbeejtő lehet. Jó lenne valami biztos talajt tudni a lábunk alatt. Tehát az Éden visszahódításának az első lépése feltétlenül szellemi természetű kell hogy legyen, és legjobb lenne, ha ez a szellemi természetű lépés olyan célt szolgálna, hogy tiszta alapra helyezzük a gondolkodásunkat. Hogyan tudjuk tiszta alapra helyezni a gondolkodásunkat? Elvileg ott lenne az összes előítélet, ami az emberre rárakódott. Az összes ilyen ítéletet – és nemcsak az előítéleteket, hanem az utóítéleteket és minden ítéletet – meg lehetne vizsgálni, de akkor elvesznénk ebben a hatalmas kazalban. Arra gondoltam, hogy a legjobb módszer mégiscsak az, ha a végső alapokról, a végső talajról indulunk ki. A gondolkodásunk maga nem olyan jellegű, hogy hirtelen elkezdünk gondolkodni, mindenféle alap nélkül. Minden gondolkodásnak, ami valahonnan elindul, szüksége van bizonyos alapokra. Tegyük föl, hogy most én amit mondok, valamiféle alapon mondom. Persze biztos, hogy valamiféle alapon mondom, sőt ti is, akik megpróbáljátok ezt elképzelni vagy értelmezni, ti is valamiféle alapra vonatkoztatjátok: arra az alapra, ahogy a gondolkodásotok kialakult. Bizonyos összefüggéseket bizonyos alapokon érzékeltek, mérlegeltek, és ebben az összefüggésrendszerben értelmezitek azt, amit mondok. Tehát nektek is megvan hozzá az alapotok. Az az alap maga szintén rászorul egy alapra, és végül is a végső alapok döntik el azt, hogy milyen természetű a gondolkodásunk. Szó volt róla, hogy például egy lehetséges végső alap, ami egyébként elég hétköznapi, a materializmus. Ez azt mondja, hogy minden élettelen, mi magunk is élettelenek vagyunk, a világ élettelen, szürke, anyagcsomók halmaza, tehát nincs túl sok értelme annak, hogy keressük az életünk értelmét, és próbáljunk valami csínt vagy lelkesedést vagy bármi különös dolgot belevinni az életünkbe – ezek mind hiúságok, ami van, az a brutális matéria, úgyhogy dolgozzunk, hajtsuk a pénzt, a sikert, a karriert, legyen egy kocsival több, mint a szomszédnak, és akkor elértük azt, amit ebben a tökéletesen értelmetlen és abszurd világban el lehet érni. Ez egy filozófiailag teljesen tarthatatlan nézet, mert ez is egy bizonyos választásra akar bennünket rávenni, vagyis tulajdonképpen feltételezi azt, hogy mi önállóan tudunk dönteni – azaz feltételezi azt, amit cáfolni akar, hiszen azt mondja ugyanakkor, hogy mi nem is vagyunk képesek dönteni, mert mindent objektív anyagi folyamatok döntenek el. Ez egy teljesen ellentmondásos és zagyva elképzelés-rendszer. Viszont úgy tűnik, hogy szinte nem terjedt el más elképzelés. Van ugyan még az idealizmus, meg van még a vallásos gondolkodás mint rendszer, ami szintén igyekszik valamiféle talajt adni, valamiféle fogódzót az életvezetésünkhöz, de korántsem kielégítőt. Vegyünk egy másik elképzelést: például létezik az élő Világegyetem elképzelése, ahol a Világegyetem nem élettelen és totálisan közömbös anyagcsomókból áll, hanem valamiféle egészet alkot, egy olyan egészet, ami egy élő szervezet. Miután egy élő szervezetben minden résznek megvan a maga funkciója, a maga feladata, értelme, hogy az egésznek a tevékenységét segítse, ezért ha élő a Világegyetem, akkor a mi életünk nem teljesen jelentéktelen, és nem teljes közömbösségre van ítélve; az abszolút irányzat nem az, hogy ha valami behatás ér bennünket, akkor érezzük, hogy a padlóra hanyatlunk az elkeseredéstől, mert egy ilyen abszolút életben mit lehet tenni… Fordítva: az ember mikor már esetleg lehanyatlana a padlóra, akkor hirtelen fölugrik, hogy: aha, nem arról van szó, hogy minden halott, hanem éppen hogy minden él, és akkor egészen más a helyzet, akkor lehetőségünk van arra, hogy ennek az élő Világegyetemnek valamiféle értelmes célját fölfedezzük, vagy adjunk hozzá egyet, hozzátegyük a magunk életének az értelmét. Szóval ez egész más perspektívát, egész más összefüggéseket ad. Ég és föld a kettő között a különbség. Tehát tényleg a végső dolgokon múlik minden. Persze a végső dolgokon kívül még sok egyéb van, az ember és a Világegyetem között még nagyon sok tényező áll, és ezek mind befolyásolják az életünket. A mai világ éppen olyan, hogy ami a legközelebb van az emberhez, az tart igényt arra, hogy megszabja az egész életünket. A közvetlen gyakorlati életünk akar mindent megszabni, és ezért tagadja le az összes többi tényezőt, ezért mondja azt, hogy nem kell semmi mással, semmiféle végső dolgokkal foglalkozni, mert úgy gondolja, hogy az ő igényeinek megfelelően kéne alakítani az életünket. Ha a látóhatárunkat vagy a nézőpontunkat sikerül ilyen szemellenzők közé szorítani, akkor úgy, mint a szemellenzős lovak, akik egy meghatározott irányban csak azt láthatják, amit eléjük raknak, mi is csak azt fogjuk látni, amit elénk raknak – és azt ők tudják, hogy miért rakják elénk. Akkor úgy fogjuk alakítani az életünket, ahogy ők gondolják. Nem biztos, hogy ez nekünk jó lesz, ezért érdemes ezen elgondolkodni; biztos, hogy akkor nem az élet felé fogunk haladni, ha mindent úgy teszünk, ahogy nekünk mondják, és mindent azok között a keretek között gondolunk el, amiket ránk próbálnak kényszeríteni. Gondolkodás- és szemlélet-tágításra van szükségünk, mert ez egy elemi lépés, amit meg kell tennünk. Elemi esemény az, hogy az ember nem szűk keretek között mozog egész életében, és nem egy adott sínen gurul – mintha rátették, rácsavarozták volna egy sínre két oldalról, meglökték volna hátulról, és akkor gurul hetven éven keresztül azon a sínen, amit előtte építettek neki, hogy erre meg erre menjen… Ez nem emberi élet, mert az emberi életnek alapvető ismertetőjegye és alapvető lényege, hogy az ember önálló lény, aki saját maga képes tájékozódni, és tájékozódik is, és eszerint alakítja az életét. Tehát nekünk az egyik első lépés az, hogy a szemléletünket, a szemléletünk kereteit próbáljuk kitágítani: próbáljuk fölfogni, hogy a világ lényege és végső alapjai milyen jellegűek, mert ezek meghatározzák az összes többi fázisnak, az összes többi állomásnak, ami a Világegyetem és az ember között van, a működését. Hiszen ezek mind kapcsolatban állnak, mind a Világegyetemnek kisebb fiókjai, és ezért ezek is magukon viselik a Világegyetem lényegének az irányát. Így azzal kell kezdenünk, hogy a Világegyetem milyen természetű. Ehhez ma ismét visszatérek arra, hogy a Világegyetemet hogyan tudjuk megismerni, miféle képet alkothatunk a Világegyetemről abból a szempontból, hogy hogyan alakítsuk az életünket, az életünk egészét, hogy hogyan adhatunk értelmet az életünknek, és hogyan tehetünk valamit az életünk visszahódításáért. Azért egy-két dolgot mondanék arról, hogy a Világegyetem és a világ fogalma milyen jelentős az életünkben. Például az egyik az, hogy amikor megszülettünk és csecsemők voltunk, akkor nem volt még kifejlett öntudatunk vagy én-tudatunk, hanem eltelik egy pár év, állítólag a nyugati civilizációban 4-6 éves korban jelenik meg egy olyan fokú én-tudat, amit a nyugati civilizáció lényegében elismer én-tudatnak. Az amerikai pszichológus, Gordon W. Allport “A személyiség fejlődése” című könyvében azt írja, hogy kezdetben, amikor egy csecsemő megszületik, és még egy-két éves, addig még teljesen éretlen szegénynek a személyisége, de annyira éretlen, hogy ha mondjuk egy másik csecsemő elkezd sírni a bölcsődében, akkor ő is elkezd sírni, anélkül, hogy bármi oka lenne rá. Az, hogy egy másik csecsemő sír, az természetesen nem ok, ezt tudja egy felnőtt, hogy az nem lehet semmire ok; az ember csak akkor sírjon, ha neki közvetlenül valami oka van rá. Namost ezzel a sírással teljes éretlenséget tanúsítanak ezek a gyerekek: törődnek azzal, hogy a másik mit érez, és együttéreznek vele. Ilyen éretlen hibákba esnek bele. De aztán 4-6 éves korukra ezt sikerül teljesen vagy lényegében levetkőzniük, az együttérzés megszűnik; fölépítenek egy olyan falat, amit egész életükben nem tudnak átugrani, hogy a másik emberrel igazán együtt tudjanak érezni. Úgy fogalmaz Allport, a pszichológus, hogy amikor ezt az áthatolhatatlan falat már kiépítették maguk és a többi ember között, az az ismertetőjele annak, hogy megszületett bennük az én-tudatnak a nyugati civilizációra jellemző foka. Mikor sikerül ezt az állapotot elérni, onnantól kezdve, írja Allport, ennek az engedelmes gyereknek, aki a nyugati civilizáció normái szerint fejlesztette az én-tudatát, az énje úgy el fog állni a belső világától, mint egy eltartott hüvelykujj. Tehát ha úgy képzeljük el a belső világot, mint mondjuk egy folyót, akkor ez arra teljesen merőleges, teljesen más irányba akar menni. Egy folyó nem tud felfelé menni, legfeljebb néha, amikor hullámzik; de az eltartott hüvelykujj azt jelenti, hogy teljesen más, teljesen ellenkező azzal, amit a természeti törvények diktálnak. Ez az eltartott hüvelykujj a nyugati civilizációra jellemző én-tudat. Ha az ember akar belülről valamit, akkor a nyugati civilizáció nézőpontja azt mondja, hogy azt nem, hanem valami mást kell akarni, ami pont ennek az ellenkezője, pont erre merőleges, aminek semmi köze nincs ahhoz, hogy az emberben mi van belül. És tényleg így is van, mert a nyugati civilizációra jellemző, hogy amiért megvadul, az a külvilág. Ezt lépten-nyomon tetten lehet érni. A külvilág abszolút, az a minden, az az objektív, az a tiszteletben tartandó, annak kell hódolni, alázatosnak lenni, elfogadni. Az ember legyen alázatos, amikor megismer – minden szempontot tegyen félre, és tegyen úgy, mintha csak a tárgyilagos, a tárgyszerű számítana, mintha minden tárgyból állna. Nem tudom, honnan vették ezt a képzetet. Ha megnézzük például, hogy honnan szerezzük az ismereteket, a nyugati szerzők megmondják, de bármelyik lexikonban is ez van, hogy mi csakis a külső érzékszerveinken keresztül szerzünk ismereteket, tehát azon kívül nekünk eleve nem is lehet más ismeretforrásunk. Mikor ezzel találkoztam, épp arra voltam kíváncsi, hogy tulajdonképpen honnan szerzünk több ismeretet, a belső világból vagy a külső világból, és nagyon csodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy a belső világból nem is szerezhetünk ismereteket, mindent csak a külső világból. Akkor azt nem értem, hogy mi tulajdonképpen robotok vagyunk? A külvilágból beérkezik az információ, úgymond, és anélkül, hogy belül bármit csinálnánk vele, az valahogy összerakódik, ahogy leesik a belső rulettpályán, és erre mi valamit cselekszünk? Egyszerűen nem tudom fölfogni, hogy ennyire durva és ennyire embertelen képet hogy lehet alkotni az emberi lényről. Hogy emberek hogyan képesek erre, nem tudom megérteni. Mindenesetre ezek tantételek, most, a XX. század végén is. Nem nagyon lehet mással találkozni. Azt próbáltam vázolni, hogy az én-tudat hogyan fejlődik ki, de még a Világegyetem szempontjából egy fontos dolgot nem mondtam el, és ezért kellett elmondanom ezt az egészet. Tehát amikor még csecsemők vagyunk, és még nem fejlődött ki az én-tudatunk, még nem vagyunk négy vagy hat évesek, hanem csak egy-két évesek, akkor az embernek, az emberi csecsemőnek az énje még nem válik külön. Ha viszont nem vált külön, akkor milyen? Akkor még össze van nőve, a többi emberre még fogékony, és talán nemcsak a többi emberre, hanem a többi élőlényre is. Talán akkor még van átjáró az ember belső világa és az úgynevezett külvilág között. Egyébként a külvilág is egy elidegenítő jelző: azt mondja, hogy ez van kívül. De nem biztos, hogy kívül van; azt gondolom, az a helyesebb elképzelés – anélkül, hogy ezt most megmagyaráznám –, hogy ez a közös világ. Ez, ahol most is itt vagyunk, ez lehet, hogy külvilág, de nem külvilág, mert itt tudunk beszélgetni egymással, itt látjuk egymást, itt vagyunk együtt, ez a közös színtér, az életünk közös színtere. Mindenkinek megvan a saját belső világa, de ez a világ, amiben összejövünk, ez a közös világ. Lehetséges, hogy amikor a kisgyerek megszületik, akkor még nem épít falakat, nem választja el magát, nem azzal foglalkozik, hogy fogja az ollót, a nemlétező belső lelki ollóját, és levágja az összes dolgot a világból, mondván, hogy ő maga objektív akar lenni, és nyugati civilizációra törekszik, és ő ott akar érvényesülni, sikert szeretne és karriert, és mindenkit ki fog könyökölni a karrierje útjából. Ehelyett ő még egy egyszerű kisgyerek, aki nem azzal foglalkozik, ami a később jellemzővé váló viselkedésforma, hanem még egészséges ember, még természetes ember, még nem manipulált ember. A nyugati civilizáció még nem tenyerelt rá, nem próbálta meg befogni, még nem próbálta alakítani a szemléletét. Még olyan, amilyen; és még nem alakult ki benne más erő, őt még a természeti erők mozgatják. Ez az a másik szempont, ami ki szokott maradni. A múltkor, amikor megvizsgáltuk például a sors fogalmát, ott kiderült, hogy a természeti erők egyáltalán nem rúghatnak labdába az ember sorsának az alakításában. Ugyan a megszületésünket a természeti erőknek köszönhetjük, de ezt is jobb nem emlegetni, az értelmező szótárakból ezt is kihagyják, mintha a természeti erők semmiféle szerepet nem játszanának a kromoszómáink létrehozásában és összekombinálásában. Azt gondolom, hogy éppen ezért jó az alapfogalmakat tisztázni, mert így ráébredhetünk arra, hogy vannak fontos szempontok, amiket a világ kioperál a gondolkodásból, mi pedig próbáljuk visszaoperálni, mert ezek fontos érzékszerveink, fontos részeink lehetnek, a gondolkodásunknak fontos segédei lehetnek. Tehát a természet, mint alapvető erő, alapvető jellemzője a mi megszületésünknek. Így amikor arra gondolunk, hogy az életünknek az lehet az értelme, hogy megfeleljünk annak, amire születtünk, akkor ez azt jelenti, hogy annak a természeti lénynek akarunk megfelelni, akinek születtünk. Vagy legalábbis annak akarhatunk megfelelni; a mai világban erről le vagyunk nevelve, mert nem a természet szerint élünk, hanem a természet ellen. Kétezer évvel ezelőtt valakik eldöntötték, hogy a természetet le kell igázni, és azóta hiába van sok jószándékú ember, aki azt mondja, hogy ő személy szerint nem feltéltlenül ragaszkodik hozzá, hogy ő leigázza a természetet, mégis kap egy olyan társadalmi berendezkedést, amiben akkor kap fizetést, ha elmegy egy olyan munkahelyre, ami vagy közvetlenül irtja a természetet, vagy közvetve. Erre épül a civilizáció. Akár akarjuk, akár nem, ezt a szekeret kell tolnunk, és úgy látszik, hogy kétezer éve az emberiség tolja ezt a szekeret, mintha egy magatehetetlen erő lekötözné. Nem kérték ki a beleegyezésünket, hogy merrefelé menjen ez a szekér, mintha a mi életünk egyáltalán nem számítana, sem az, hogy mi mit szeretnénk, sem az, hogy mi mit találunk jó iránynak. Teljesen ki vagyunk rekesztve a társadalom egész fő irányából; mi legföljebb statisztálhatunk, és ha nem akarunk statisztálni, akkor forduljunk föl, akkor ki leszünk a társadalomból közösítve. De ha a társadalom tagjai akarunk lenni, akkor kapunk egy bizonyos pénzt azért, hogy cserébe olyan tevékenységet folytassunk, ami a természet leigázását szolgálja. Magyarul: prostituálni kell magunkat ahhoz, hogy gyilkoljuk a természetet, és akkor meg leszünk becsülve; minél jobban, minél hatékonyabban gyilkoljuk a természetet, annál magasabb lesz a tarifa. Ezek olyan dolgok, hogy ha az ember jogot formál a saját életére, akkor szembekerül ezekkel a sínekkel, amiken robog kétezer éve egy bizonyos berendezés, és senkinek az akaratát nem kéri ki. Azt hiszem, nem korrekt eljárás az emberek életét igénybe venni, és közben pedig nem mondani nekik semmit arról, hogy most itt tulajdonképpen mi erre meg arrafelé megyünk. Lehetőségünk kell legyen arra, hogy mi önálló lényekként beleavatkozzunk, és kialakítsunk egy másik irányt. Ha a társadalom túlnyomó része, mondjuk a 99,95%-a nem ebbe az irányba akar menni, akkor is megyünk tovább évezredekig? Ez egyszerűen őrület, értelmes emberekkel ezt lehetetlen megtenni. Valaminek történnie kell. Nem látom, hogy történne valami, tehát akkor csináljunk valamit – mert vagy történik valami, vagy ha nem, akkor tegyünk. Tessék hozzájárulni: dolgozzunk ki valamit, aminek lesz valami foganatja, s ez valamiféle cselekvésre vezessen. Visszakanyarodok még egyszer ahhoz, hogy a kisgyerek, amikor megszületik, akkor még az énje nincs leszakasztva, nincs szembeállítva a természettel, még nem a természetet akarja leigázni, hanem még a természet erői dolgoznak benne – azok az erők, amik létrehozták. Ezt is úgy képzeli el a mai civilizáció, hogy amikor a kisgyerek megfogan, akkor a természet erőinek meg van engedve, hogy hassanak, nem nézünk oda: a természeti erők működnek, de csak egy pillanatig, utána, mintha mi sem történt volna, leállnak. Mikor megszületik a kisbaba, akkor megint ott vannak a természeti erők, de utána leállnak, nem működnek tovább. Ez olyan, mint ahogy bzonyos univerzum-keletkezéselméletek egy pillanatra megengedik az istennek, hogy működjön, amikor elindítja a világot – belerúg egy nagyot a világba, és akkor nagy robaj, elindul a lavina –, de utána például Laplace-nak már nincs szüksége arra a hipotézisre, hogy isten létezik, mert úgymond minden továbbit meg tud magyarázni. De itt ilyesmiről nem lehet szó: például hogyan is lehetne megmagyarázni a fizika törvényeiből, hogy a kisgyerek később hogyan fejlődik? Igazából a kisgyerekben továbbra is azok a természeti erők dolgoznak, amik létrehozták őt. Tulajdonképpen úgy lehet elképzelni, hogy minden csupa természeti erő benne, minden porcikája, minden pórusa a természetnek egy sugárzó darabja. Hát ha egy növényre azt mondjuk, hogy a természet része, akkor a kisgyerekre mondjuk azt, hogy ő a természettől elidegenített valami, a növényeket akarja elpusztítani, és pontosan az ellenkezője egy növénynek? Nem értem. Az a kisgyerek, aki megszületik, még nem társadalmi lény, és főleg nem egy manipulált társadalmi lény. Ő még színtiszta természet. Egész életét, az összes alkotóerejét, mindent, amitől fejlődik, amitől a gondolkodása, az elméje fejlődik, ezt mind természeti erő hajtja, az az erő, ami a kromoszómáit is létrehozta ennek a kis lénynek. Nemcsak a biológiai fejlődése, működése, tevékenysége, hanem a szellemi tevékenysége is természetes. Például a kamaszkor idején nemcsak a biológiai érés lép új fázisba, a szellemi érés is új fázisba kezd. Az talán úgy van, hogy a természet azt mondja: ja, szellemi érés, ahhoz nekem semmi közöm, én hátat fordítok, csak biológiai éréssel foglalkozom? Nem, ilyen nincs. Amikor megtanul beszélni a kisgyerek, azt is a természeti erők idézik elő, úgy, ahogy az emberré válást is azok idézték elő. Tehát itt a természeti erők folyamatosan tevékenyek. A kisgyerek, akár rátelepszik a nyugati társadalom, akár nem, egy természeti lény, és attól, hogy természeti lény, sokkal különb is tud lenni, mint egy olyan lény, akinek a természeti mivoltát meg akarják tagadni, és aki már csak társadalmi lényként élheti tovább az erkölcstelen keretek között az életét. Vajon hogy érzi magát egy természeti lény? Minek érzi magát? Hol van az én-tudata egy természeti lénynek, mondjuk egy növénynek, egy olyan növénynek, aki gyökereivel belenő a talajba, szirmaival vagy leveleivel pedig a szelet és a Napot figyeli? Olyan lénynek érzi magát, akinek a tevékenysége abban merül ki, hogy ellentmondjon a szélnek és a Napnak? Fordítva: kitárul a Nap felé, és egész tevékenységével a természet körforgásában van benne, azonos a természettel. Azt szokták mondani: az ember kiszakadt a természetből. A virágot nem lehet azzal megvádolni, hogy az ő lénye a természettől idegen. A növény lényegében azonos a természettel. Egy virág én-tudatát úgy lehet elképzelni, hogy a természeti én jellemző rá. Ugyanígy egy újszülött állat énje is természeti én, és ugyanígy egy újszülött csecsemőé, még egy emberé is. Ahelyett, hogy bűnbe estünk volna, ahelyett, hogy az egynapos vagy egyórás csecsemő máris óriási bűnöket követett volna el, még egy sértetlen valaki – és lelkileg is teljesen sértetlen, mindenféle biológiai és szellemi hatóerő összesűrűsödve csírázik benne, növekszik, és hajtja a kiteljesedés felé. A természeti én természeti törvényei hajtják a teljes kiteljesedés felé. Énje természeti én, azonos a természet lényegével, ami azonos a Világegyetemmel. Ezt végül is sok pszichológus is fölfedezte, hogy a kisgyerek énje még kozmikus én, még egy a világgal, azt mondja, minden én vagyok. Amikor megtanul beszélni, és már az “én” szót használja, ezt mondja: minden az enyém – habár ezt a mai civilizáció furcsa és felemás módon a birtoklással köti össze. De azt lehet látni, amit mondani akarok, hogy kezdetben a kis csecsemő még a világ egészével érzi azonosnak magát, és kozmikus énje van, tehát ő még a természeti erő korlátlan megtestesülése. Teljesen szabad, nincsenek korlátai, hiszen a teste határain túl is önmagának a testvéri erőit látja tevékenykedni, ugyanazt a természetet, mint ami benne működik, és ezt fontosabbnak tartja, mint azt, hogy hol van a határ. Egy kis csecsemő nem tudja, hogy hol van a határa, hogy mikor üti meg magát. Vannak, akik még tíz-tizenöt éves korukra sem tanulják meg, hogy hogyan menjenek ki az ajtón anélkül, hogy nekimennének az ajtófélfának, mert egyszerűen nem alakítják ki ezt az érzékelést. A kis csecsemő még nem tudja, hogy ha most ő így csinál valamit, akkor ez meg az lesz; ez egy nagyon furcsa dolog számára. Ő még azonosnak érzi magát a világgal. Ez viszont azt jelenti, hogy miután mindannyian így voltunk, kezdetben az én azonos volt a természet lényegével, a Világegyetemmel. Tehát amikor mi később az énfejlődés során azokat a sugallatokat elfogadtuk, ami szerint a nyugati civilizáción alapul az énünk, és kiépítettünk bizonyos gátakat, bizonyos fékeket, mert ezt elvárták tőlünk, és mi jóhiszeműen elfogadtuk, próbáltunk áthatolhatatlan kínai nagy falakat építeni köztünk és a többi ember, a többi lény és a természet többi része között, ahogy próbáltunk bizonyos kulturális normáknak megfelelni – akkor leválasztottunk valamit magunkról, elvágtunk magunktól valamit, és ez a valami, amit elvágtunk, ez a természet lényege, a Világegyetem. A világot vágtuk le magunkról. Tulajdonképpen amikor azt mondjuk, hogy kialakult egy énünk, akkor azt kell mondani, hogy ez úgy alakult ki, hogy a Világegyetem kettéosztódott a számunkra: az egyik része az énné fejlődött, a másik része a nem-énné. A két én, vagyis az én és a nem-én, az én és a kozmikus én kettévált, és az egyik megtagadta a másikat. A nyugati én megtagadja a másikat, tehát a Világegyetemet, a világot. A világ megtagadásából akar győztesen kikerülni, a másikat bitorolva, kizsákmányolva, kihasználva, leigázva, és erre épül föl a nyugati civilizáció. Valójában ez egy önmeghasonlás, mert ez azt jelenti, hogy az az egész egységes én, ami mi magunk voltunk, és ami a mi teljesség-érzésünket adja – amit mi közvetlenül átéltünk, hogy mi egyek vagyunk a Világegyetemmel –, ez az egység eltörött. A személyes tudati fejlődésünk vagy pszichológiai-pszichikai fejlődésünk során mi is azok alá a hatások alá kerültünk, hogy ezt úgy éljük meg, hogy mi az énünket leválasztottuk, részben vagy egészben, nagyobb vagy kisebb mértékben, a Világegyetemről. Énünk egyik felét cserbenhagytuk, és csak a másik felére összpontosítunk; és ha ez sikerül, észrevesszük, hogy hú, a fene egye meg, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben – milyen jó, milyen szép is az, amikor kiteljesedik valami, milyen átfogó, egységes, fölemelő érzés. Igen, persze hogy az szép dolog, csak azt úgy lehet elérni, hogy énünknek ezt a másik felét nem hagyjuk ott. Ha pedig meglátjuk, hogy ez a másik fél, ez a nem-én, ez voltaképpen a világ és a természet, akkor igenis érezzük magunkat személyesen elkötelezve a természet ügye mellett. Ugyanis a mi személyes kiteljesedésünk és boldogságunk attól is függ, hogy pszichológiai, pszichikai, szellemi fejlődésünkkel hogyan töltjük föl a nem-ént. Ebben a lélekfejlődésben, ami az életutunkat alkotja, ami az életünknek az értelmet adta, ebben nekünk a világot is a vállunkon kell cipelnünk. Elképzelhetetlen az életünk alakítása anélkül, hogy a világnak is próbáljunk értelmet adni, hiszen az az énünk egyik fele. Ha mondjuk olyanok vagyunk, akik elfogadtuk, hogy ez a kis én le akarja igázni a nagy ént (mert hiszen erre szövetkezett ez a sok kis én a nyugati civilizációban), akkor valószínű, hogy az az énünk jobbik fele, amiről lemondunk, és most a rosszabbik fele kesereg, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Így tehát a Világegyetem fogalmának alapvető jelentősége van a mi személyes életutunk fejlődésében, alakulásában is, mert belső világfejlődésünk számára is alapvető a Világegyetem fogalma. Namost hogyan tudjuk elképzelni a Világegyetemet? Logikai úton utána lehet járni annak, hogy a Világegyetemet hogyan szokták meghatározni. A materialista meghatározás: minden anyagi létező összessége. Ebben benne van az, hogy anyagi, azért, hogy nehogy beleértsünk valamit, ami nem anyagi. Ez önellentmondás, mert ha tényleg csak anyagi létező létezhetne, akkor nem kéne beletenni a meghatározásba, hogy “anyagi”; ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a Világegyetem a piros létezők összessége. Tehát ez máris árulkodó megfogalmazás: a Világegyetemben van olyan is, ami nem anyagi, és az ugyanúgy hozzátartozik a Világegyetemhez. Például az egyik ilyen, amit még a nyugati civilizációban is meg szoktak látni, hogy önálló lényegiséggel rendelkezik: a tudat. A tudat ugyanúgy hozzátartozik a Világegyetemhez, mint az anyag. Ha föltételezzük azt, hogy a Világegyetem nem egy skizofrén őrültként született meg, ami világháborúban állt önmagával, hanem egy egységes rendszer volt, akkor azt kell mondani, hogy a Világegyetem kezdeti állapota olyan kellett hogy legyen, amiben mind a tudat, mind az anyag hozzájárult a világ egységéhez, mégpedig úgy, hogy mindkettőnek a lényege teljesen ki tudott bontakozni. Olyan valami kellett hogy legyen, amiben a tudat is meg az anyag is érvényesül: egy tudatilag vezérelt anyagi rendszernek kellett lennie, ami értelemszerűen cselekszik, és amiben a tudat vagy az értelem nem ütközik lépten-nyomon áthághatatlan akadályokba, hanem ki tud teljesedni, egységes rendszert tud alkotni. A tudat az anyaggal szimbiózisban élő rendszert alkot, amiben mindkettő megtalálja a maga számítását, így tudnak egységet képezni. A tudat vezérli az anyagot: az Ős-Világegyetemnek valami ilyesmi kellett legyen a lényege. Ez nem elvont spekuláció, mert erre van gyakorlati példa ebben a világban, amiben mi élünk, és ami állítólag tökéletesen materialista, ahol állítólag a tudat is csak egy mellékjelenség. Ebben a materialistának mondott világban is van ilyen gyakorlatilag létező, tudatilag vezérelt anyagi rendszer: mindannyiunk belső világa ilyen. Belső világunk tulajdonképpen az Ős-Világegyetemmel, az Ős-Világegyetem lényegével egylényegű. Amikor belső világunkat elképzeljük, akkor ez egyezik lényegében az Ős-Világegyetemmel, és ez azt jelenti, hogy mivel mi tudjuk a belső világunkat kezelni, és képet tudunk alkotni róla, ezzel tulajdonképpen az Ős-Világegyetemről tudunk képet alkotni. A belső világnak a lényege pedig az, hogy mi van benne. Ez kicsit elvontan hangzik, ugyanakkor mégiscsak láthatóvá válik, például ha a belső világot elnevezzük úgy, hogy lélek (ami nem ilyen elvontan hangzik); és a léleknek, bár még így is elvontnak tűnik és testetlennek, van egy rendkívül jól látható formája. Mi magunk is innen alkotunk képzetet a lélekről. Mikor látható és miben ölt látható formát a lélek?

ATTILA: Így van. Ha valakinek a szemébe belenézünk, ugye azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. A szem valamilyen rejtélyes okból képes arra – ráadásul kétdimenziós felszínt alkotva –, hogy a belső világunknak az összes dimenzióját valahogy kifejezze. Ez hogyan lehetséges? Képtelenségnek látszik. Mikor próbáltam ez után nyomozni, akkor olyan bölcs dolgokat olvastam materialista könyvekben, hogy a szem kifejezőerejéről szőtt legendák teljesen alaptalanok, a szem nem fejez ki semmit; legföljebb annyit lehet mondani, hogy mégiscsak van benne valami, amennyiben a szem körüli mimika, arcrándulások, meg a szem mozgása kifejezhetnek valamit. Ezt a szem körüli tájékból tudattalanul érzékeljük, és emiatt jelentést tulajdonítunk a szemnek. Ez volt a hivatalos álláspont pár évvel ezelőtt. Nemrég véletlenül kezembe került egy cikk egy napilapból. Nem szoktam ilyen dolgokat gyűjteni, de azért elég érdekes, ha a szemmel kapcsolatban vannak hírek. Azt olvastam, hogy a szemkutatók tudománya rendkívül nagymértékben előrelépett, és megállapították, hogy a szemben magában – tehát nem a szem környékén – 268 darab olyan jegy létezik, aminek kifejező ereje van. Ez a 268 jegy az, amiből mi úgy érezzük, hogy valakiben ez meg az történik, és azt mondjuk, hogy te most mire gondoltál, látom, hogy valamire gondoltál, valami megfordult benned… Az ember érzi, meg tudja mondani, hogy valami történt a másikkal, mert le lehet olvasni róla. Persze az arcból is lehet tudni, de a szemből leginkább. Azt nem tudom, mi ez a 268 jegy; de ha elgondoljuk, hogy van a belső világ, ami mondjuk akkora, mint a Világegyetem, és azt ez a 268 kis apró valami próbálja kifejezni, akkor ennek eléggé rejtjeles üzenetnek kell lennie. Mindenesetre ezt tudattalanul érzékeljük; elég pici is ahhoz, hogy tudatosan fölfogjuk, nem tudom, fölfoghatók-e tudatosan egyáltalán, alkothatunk-e róla tudatos vagy világos képzeteket. Eleve sokkal több információt fogunk föl tudattalanul, mint tudatosan; lehet, hogy így ezeket is földolgozzuk, és akkor még mindig megmaradnak az érzések szférájában, ahol összegeződhetnek valamivé, egy képzetté – úgy érezzük, hogy a másikban tényleg történt valami, érzékeljük a belső hangulatát, érzései hullámzásait. Így tehát lehetséges a belső Világegyetem kifejeződése, szinte csodamódon, egy ilyen kétdimenziós parányi készülékkel, ami a szemünkben van. Most kanyarodok egyet a Világegyetem elképzelése felé. Logikai alapon eljutottunk oda, hogy az Ős-Világegyetem egy tudatilag vezérelt anyagi rendszer, és hogy a belső világunk lényegében egyezik az Ős-Világegyetemmel, tehát bennünket kozmikus erő hajt, és ennek a képszerű megjelenése egy szem. A szem ábrázolja a világ lényegét. Nézzük meg egy másik szempontból, hogy a Világegyetemről milyen képzetet alkothatunk. Képzeljük el a Világegyetemet úgy, hogy vannak benne bizonyos események. A tárgyak is tekinthetők eseménynek, hiszen – mint erről már szó volt – minden tárgy megszületik, átalakul, azaz tulajdonképpen egy eseményfolyamot jelképez, amiből a gondolkodásunk, egy bizonyos sajátsága folytán, megpróbál kiragadni egy állandó entitást, elvonatkoztatni és stabilnak föltételezni azt; rögeszmésen meg akar ragadni valamit, és ebből talán biztonságot meríteni. Mi azonban merítsünk biztonságot az igazságból, ne abból, hogy a szék nem mozog. Abból én nem tudok sok biztonságot meríteni, hogy egy szék nem mozog, de abból, hogy az igazságot látjuk, abból szerintem több erőt tudunk meríteni. Úgyhogy legyen inkább a szék is egy ilyen eseményfolyamnak a része. A Világegyetem tulajdonképpen egy világfolyamat; nem tárgy, hanem eseményfolyam, és ebben különböző események történnek. Mondjuk alkossuk ezt a képet a Világegyetemről. Látszólag banális kép, és nem lehet vele sokra jutni – de ez nem biztos, hogy így van. Gondolkodjunk még egy picit. Mondjuk azt, hogy a Világegyetem egy eseményfolyam, amiben vannak bizonyos események; tegyük föl, hogy ezeknek vannak bizonyos elemei, mint ahogy egy folyónak is vannak hullámai, a hullámoknak is vannak kisebb tartományai; és mondjuk fejezzünk ki egy bizonyos érdeklődést aziránt, hogy mi történik ezekkel az elemekkel, miféle kapcsolatban állnak egymással. Egyrészt ha ezt a folyamszerűséget látjuk, akkor azt láthatjuk, hogy egy folyó bármelyik pontja kapcsolatban áll a folyó egészével is közvetlenül, hiszen hogy a folyó milyen irányba folyik, az meghatározza többé-kevésbé minden részének is a hosszútávú mozgását – ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben mi is a Világegyetemben létezünk (márpedig ott vagyunk), akkor a mi mozgásunkat is meghatározza valamilyen értelemben a Világegyetem folyásának az iránya. Tehát nem ártana, ha tudnánk, hogy a Világegyetem miféle irányba fejlődik. Nézzük meg, hogy miféle kapcsolatban állhat egy elem a többivel. Először is meg kell állapítanunk azt, hogy biztos, hogy vannak kapcsolatok. Mégpedig nagyon valószínű, hogy ez nemcsak azt jelenti, hogy egy kapcsolata van egy elemnek, hanem sok kapcsolata van. Vegyünk egy olyan gondolkodást, amiben minden egyes pont egy eseménynek felel meg, akkor mivel egy pont környezete végtelen számú pontból áll, ezért minden elemi esemény végtelen sok eseményszomszéddal rendelkezik. Ez azt jelentené, hogy ebben az eseménytérben végtelen sok kapcsolat létezik már a közvetlen eseményszomszédok között is. Ugyanakkor az is külön értelmezésre szorul, hogy mi a közvetlen eseményszomszéd; ez attól függ, hogy ebben az eseménytérben van-e egyáltalán távolság értelmezve. Ha nincs távolság értelmezve, akkor adott egyedi esemény minden eseménnyel közvetlen kapcsolatban áll. Tehát az eseménytérben, ahol nem téridőben gondolkodunk, lehetséges, hogy közvetlenül máris eljutunk oda, hogy minden esemény az összes többi eseménnyel közvetlenül kapcsolatban áll.

ATTILA: Ez érdekes kérdésfelvetés, ami elvezet az oksági lánchoz, hogy az okságot hogyan tudjuk értelmezni, és hogy ez vajon láncreakció-jellegű vagy nem. Ezt egyszer megpróbáltam kiszámolni, és arra jutottam, hogy lehetséges, hogy az oksági lánc bizonyos esetekben elhatalmasodik, tehát láncreakció-szerű: egy esemény következményeképpen föllép egy pár másik esemény, annak következtében pedig föllép még pár másik esemény, és ez elhatalmasodik, és így egy idő múlva végtelen sok okozati esemény jön létre. De ugyanúgy az is lehet, hogy ezek elhalnak. Mondjuk az nagyon furcsa lenne, hogy egy esemény csak úgy elhal. Különben is, ha bizonyos események elhalnak, mások pedig nem, akkor előbb-utóbb elhatalmasodnak azok az események, amik nem halnak el, és akkor végül is csak láncreakció van… És miért halna el egy eseménylánc? Szóval ezek nagyon érdekes kérdések. Mindezt egy végtelen mértani sorozattal lehet leírni. Egy mértani sorozatnak megadják az összegképletét, hogy mihez tart, és attól függően, hogy a kvóciens mekkora, kisebb vagy nagyobb, mint egy, attól függően vagy láncreakciót kapunk, vagy nem. Ez a végtelenbe vezető matematikának egy érdekes ága lenne, ha kifejlődött volna. Tudom, hogy ez a lánctörtekkel is összefügg, meg sok egyéb érdekes dologgal. Viszont úgy látom, hogy ez nincs megoldva, és valójában amellett, hogy elméletileg kiszámolható, mégis a gyakorlat számít. Az a szupernóva, ami kitör, vagy az, hogy most arrébb tolom a széket, elméletileg bármilyen következményekkel járhat. Valami régi keleti bölcsesség az, hogy ha egy lepke meglibbenti a szárnyát, akkor egy porszem arrébb gurul, és akkor mondjuk valahova nem érkezik meg valaki, és abból háború lesz… szóval az eseményláncok annyira bonyolultak, annyira átláthatatlanok, hogy elképzelhető, hogy a legkisebb dolog is egy lavinát indít meg.

ATTILA: Szerintem érdemes lenne külön azokat az eseményeket elképzelni, amik láncreakció-szerűek; az biztos, hogy a szervezetünk tulajdonképpen ezen épül, és ez egy életfunkciója, alapvető jellemzője minden élettevékenységnek, hogy egymást segítik és indítják be. Sőt például a kvantummechanikai mérések (de tulajdonképpen minden fizikai mérés) csak így lehetségesek. Minden kvantummechanikai folyamatot föl kell erősíteni. Amikor egy fényt mérnek, elektron-sokszorozókat (photon-multipliers) kell beiktatni, hogy fölerősítsék, láthatóvá, mérhetővé tegyék a folyamatot. Ahol ráesik egy fényszemcse a fényképezőlemezre, ott olyan vegyi reakcióknak kell lejátszódni, hogy az a parányi kis hatás beindítson egy olyan folyamatot, amitől elkezd kristályosodni és formálódni egy molekula, ami majd sötét színt vesz föl, és attól ott elsötétedik a lemez: így egy optikai kép lesz rajta, amit mi már látunk, de akkor is nagy sokszorosítás áll fönn.

ATTILA: Ha életfunkciót akarsz kölcsönözni a gondolkodásodnak, akkor biztos, hogy ilyen eredményre jutsz, ha sikerrel jársz. Visszakanyarodok oda, hogy a Világegyetemet hogyan lehet elképzelni mint eseményfolyamot. Egy elem hány elemmel érintkezik, áll kapcsolatban? Ha téridőben képzeljük el, akkor a téridőben minden esemény egy hurka. Mi is hurkák vagyunk. Az időbeli kiterjedésünk (mondjuk száz évig él egy ember, tehát száz évet foglal el a téridő időtengelyén) és a térbeli kiterjedésünk (az, hogy a térben hogyan változtatta a helyét) együtt egy hurkaszerű formát adnak; egy girbe-gurbás hurkával adható meg egy ember téridőbeli teste (különösen ha táncol is közben), az, hogy a téridőben milyen helyet foglalt el. Hogy mikor milyen eseményekkel volt kapcsolatban, azt le lehet úgy írni, hogy hány másik hurkával érintkezett. Ezt azonban nehéz leírni, tudniillik a hurkák élete rendkívül bonyolult abból a szempontból, hogy vannak kishurkák, meg vannak nagyhurkák… és azt, hogy mit tekintünk eseménynek, hogy mondjuk ezalatt a másodperc alatt, ahogy ezt most mondom, mennyi esemény történt, nehéz magragadni. Tulajdonképpen a másodperc milliomodrésze alatt is történt mondjuk százmillió esemény: egy atom errébb ment vagy arrébb riszálta magát, egy molekula pedig éppen kibocsátott magából egy fényhullámot és üvöltött egyet, szóval milliónyi esemény zajlik, csak attól függ, hogy milyen tér- és milyen időbeli skálán nézzük. A skálát lefelé a végtelenségig lehet finomítani, sőt fölfelé is lehet egyre nagyobb skálát venni. Így ebben a skálaszabadságban egy másodperc alatt is tulajdonképpen tetszőleges számú esemény történik, tehát egy másodperc alatt is tetszőleges számú hurkával áll kapcsolatban ez a hurka, pedig úgy tűnt, hogy tényleg jól le van határolva, és hogy leszűkíthetők a kapcsolatok. Hát nem nagyon szűkíthetők le, hanem nagyon sokféle és rendkívül gazdag kapcsolatban áll minden elem még a téridőben is – arról nem is szólva, hogy nemcsak a téridőbeli érintkezés számít. Például attól, hogy nekünk érzékszerveink vannak, attól az ember nemcsak a közvetlen környezetével áll kapcsolatban. Nemcsak azokkal a molekulákkal veszem föl a kapcsolatot, amik engem körberöpködnek itt valahol, hanem például látom azt is, hogy ti hol ültök, és így tovább. Beölelődik egy egész térbeli kiterjedés: a látóhatárunkig, a hallóhatárunkig és a szaglóhatárunkig az összes esemény beleölelődik a kapcsolatrendszerbe. Sőt, a Világegyetemnek van egy olyan alapvető tulajdonsága, hogy szeret mindent hírül adni, és mindenből vagy fény-, vagy hang-, vagy egyéb hírvivő hullámokat bocsát ki. Ezek az információk egyfolytában érnek bennünket is, tudatosan is bombáznak, és ami nem tudatosan bombáz, azt is földolgozza a szervezetünk. Tehát a kapcsolatrendszerről látni kell, hogy mondjuk milliárdos nagyságrendű, egy elem legalább milliárd másik elemmel van kapcsolatban. Állítólag azért vagyunk képesek öntudatosan gondolkodni, mert az emberi agy fejlettebb, mint például a majom agya. A majom agyában egy idegsejt egyszerre maximum száz másikkal tudja tartani a kapcsolatot, míg az ember agyában egy idegsejt tízezer idegsejttel áll kapcsolatban, és ettől lesz olyan gazdagságú ez a kapcsolatrendszer, hogy sokkal élesebb és tisztább képet tudunk alkotni, mint egy majom. (Ezt mondják az emberek; nem tudom, a majmok mit mondanak.) A kapcsolatrendszer gazdagsága mindenesetre egy fontos jellemző lehet. Nézzük meg, hogy a Világegyetem, a világfolyamat esetében ez a kapcsolatrendszer hogyan alakul. Látjuk azt, hogy van egy olyan hálózat, amit eseményhálózatnak mondanék, amiben az események egymással kapcsolatban állnak, tehát egy rendkívül gazdag kapcsolatrendszerrel átszőtt hálózatról van szó. Ez a rendkívül gazdagon átszőtt hálózat vagy háló alakul és változik, pillanatonként más és más mintázatokat vesz föl, és így alakul a világfolyamat. Hogyan lehet elképzelni ezt a hálót? A magyar nyelvben van egy kifejezés… hogyan nevezzük a háló csomópontjait?

ATTILA: Hát a góc egy kicsit más, a csomó talán jó, de… Gondoljuk el, hogy mi történik velünk, amikor egy elhatározásra jutunk, vagy kibontakozik előttünk valami elhatározás, kibontakozik bennünk valami olyan kép, ami irányadó számunkra például az életünk alakításában. Vagy mondjuk egy művész, amikor hirtelen érzi, hogy valami összeállt benne, és már tudja, hogy ha a szobrot elkezdi kalapálni, akkor érezni fogja, hogy a szobor hogy fog alakulni. Amikor így összeáll valami és kibontakozik, mi történik egy emberben? Nemcsak a művészi alkotásnál van ez így (az úgynevezett művészi alkotásnál, mert ez az elnevezés is teljesen helytelen: nem mű-vészet, nem művi dologról van szó): képzeljük el akár az agyi ideghálózatunkat. Mi történik, mi zajlik le benne? Valamilyen alkotóerő tevékenykedik. Életünk alakításához sokkal nagyszerűbb alkotóerőre van szükség, mint bármely művészi alkotáshoz. Ez az alkotóerő minden emberben megvan, mert minden ember alakítja az életét. Lehet, hogy az alkotóerejét nem dobja be igazán, de talán csak azért, mert elterelik a figyelmét arról, hogy az életünk alkotása is komoly alkotóerőt igényel; sőt már az is, hogy egyáltalán megneszeljük: hoppá, mi alakíthatjuk az életünket, és az alkotóerőnket bedobhatjuk, hogy ne nélkülözze az életünk a saját figyelmünket. Azt gondolom, hogy sokkal nagyszerűbb alkotás az életünk alakítása, mint akár egy vers vagy egy szobor megalkotása – ha emberi módon alakítjuk, úgy, ahogy szeretnénk, ahogy a belső sugallatunk diktálja. Nem igaz az a látszat, hogy azért, mert valami művészet, az már nagyszerű alkotás, az életünk alakítása pedig semmi. Fordítva is lehet a dolog: az életét valaki alakíthatja úgy, hogy nagyszerűbb alkotás legyen, mint egy olyan vers, ami talán nem annyira érdekes. Hány költeményt írtak, hány szobrot alkottak? Elmondhatatlan. És arról, hogy az életét hogyan szedte össze valaki, és hogyan formálódott ki, arról tudunk valamit? Elmondhatatlan, hogy mennyire nem tudunk. Ez a terület mintha préri lenne, mintha az emberiség tökéletes érdektelenségébe ütközne, hogy az életünket emberi módon alakítsuk. Ez számomra felháborító. Miért ne lehetne elmondani az ilyesmit, alakítani az életet, vagy saját erőnknek megfelelően alkotni egy életet? Képzeljük el, hogy az életünk alakításában támad egy olyan meghatározó érzésünk, hogy összeállt valami. Képzeljük el, hogy összeáll valami képzet arról, hogy az életünket alakítjuk, úgy, ahogy a szobrásznak összeáll a szobor. Mi pedig azt érezzük, hogy igen, így és eszerint kell élni, ezt akarom, ezt akarom kiformálni. Mi történik akkor, mikor egy ilyen élmény belehasít az emberbe? Amikor kirajzolódik valamiféle alkotásnak az egységes képe, amikor az ember egy ilyen vállalkozásban találja magát, akkor azzal szokta megpróbálni leírni, ami történik vele, hogy “terveket sző.” Hogyan szövi a terveket az ember? Érdekes ez a kifejezés, mert azt jelenti, hogy a terveknek vannak bizonyos fonalai. A tervszövögetés nem feltétlenül tudatos, hogy jussunk erről ide meg onnan oda. A tervszövögetés átfogó folyamat: az egész vonalat végiglátja az ember, de nem tudatosan, hanem öntudatlanul, mert az alkotóerő – ami maga egy természeti erő – öntudatlanul hat, öntudatlanul tevékeny (mint például az álomban is). Ez az öntudatlan alkotóerő rianás-szerűen, az indításának megfelelően kitapasztalja a világ erővonalait. Meglátja, amiről beszéltem, a világfolyamatot, amiben ott mozognak az elemek, és rendkívül gazdag kapcsolatrendszerben állnak egymással. A gondolatunk, az érzésünk, a belső alkotóerőnk ilyenkor végigfut ezen a világhálón, és tökéletes biztonsággal megtalálja a helyes utat. Mintha egy hegyes tájon futna, mondjuk egy völgyön keresztül föl a hegygerincig, és így tovább. Egy folyóval ezt már nem lehet leírni, mert egy folyó nem tud fölfelé folyni, de lehet egy állattal, aki képes ebben a völgyben fölfutni, és egy pillanat alatt a legnagyobb távolságokig eljutni, kitapasztalva a világ erővonalait. A belső alkotóerő ebben a világfolyamatban tökéletesen képes tájékozódni, hiába tűnik az szinte fölfoghatatlanul gazdagnak, amikor megpróbálunk róla képet alkotni. A belső öntudatlan alkotóerő látja és tudja, hogy mi történik, és így végigfut egy bizonyos vonalon, amit tökéletes biztonsággal tesz meg. Eközben végigfut más és más vonalakat is, és közben próbál beszámolni arról, amit látott. Tapasztalatainak az összegyűjtését úgy teszi meg, hogy halad a terv egy szálán, és ahol az találkozik egy másik tervszállal, ott ugye van egy csomópont; ott megáll, és összegezi azokat a tapasztalatokat, amiket eddig begyűjtött. A másik is összegezi, és az egyik fonal összeveti, amit szerzett, azzal, amit a másik fonal szerzett. Ezeket valahogy összevetik, mérlegelik, és föltöltődnek. Ha régebben az ember egynapi utat meg akart tenni gyalog, és utazott egy valóságos tájon, hegyek, völgyek és síkságok között, akkor 30-50 kilométerenként meg kellett állnia, mert föl kellett töltődni, pihenni egyet, aludni, és utána továbbmenni. (Így alakultak ki a nagyobb falvak és városok, amik 30-50 kilométerre vannak egymástól; például Budapest körül is így vannak városok, így alakult ki egy településhálózat.) Itt ugyanez történik: amikor a terv szálai beérkeznek és összegyűjtik az adataikat, akkor föltöltődnek azokkal az adat-darabokkal, azokkal az erőkkel, azzal a tudással, amit begyűjtöttek; utána pedig futnak tovább, és így alakul ki a terv szőttese. A terv végeredménye így bontakozik ki, így rajzolódik ki magától. Amikor magától rajzolódik ki valami, akkor mindig arra kell gondolni, hogy ez olyan, mint ahogy az eső esik. Magától esik, vagyis a természettől esik, természeti erő van jelen, azért magától történik a folyamat. Kirajzolódik, mert a természeti erő kirajzolja. A “magától” nem azt jelenti, hogy nem történik semmi; fordítva: miután a természet rendkívül lényeges alkotóerővel rendelkezik, ezért a természet kirajzolja azt, ami a természetben történik. És ahogy a természet képes látni és tudomással bírni önmagáról, így ennek a tervnek a szálai is képesek összegeződni, és kirajzolni végül is egy olyan szerves, egységes formát, aminek megvan az értelme. Értelemszerűen csoportosítva összefoglalódik, megszületik a terv maga. Hogyan is hívják a fonalak találkozását, egy hálónak a találkozópontjait? Van erre egy jó kifejezés a magyar nyelvben: úgy hívják, hogy szem, a hálónak a szeme. Mikor a nyelvet megalkották, akkor még érzékelték az emberek, hogy a hálónak a szemében összpontosul az az erő, ami a hálónak az eszméje, és ami a tervhálóra is jellemző: itt ezekben az állomásokban az addig összegyűjtött látóerő összpontosul, és aztán ez a látóerő a többi szálakon kialakult látóerővel fölveszi a kapcsolatot, és együtt megvilágítanak valami egészet, ami kirajzolódik, és fölépítik azt a konstellációt, azt a mintát, azt az elképzelést, ami igazán számít, ami jelentős, fontos, ami értelemmel bír. Így megszületik, kigyullad egy olyan kapcsolatrendszer, ami addig még nem létezett, nem volt jelen.

ATTILA: A mi szemléletünkben ezt úgy lehet alkalmazni, hogy mindezt tudván az ember jobban tud élni azzal a lehetőséggel, hogy öntudatlanul hagyja magában a természetet kibontakozni. Előfordul a magyar népmesékben az a fordulat, hogy “elereszti az eszét”, vagyis hagyja, hogy az esze tulajdonképpen bejárja a világot. Az ember tudja, hogy természeti erő dolgozik benne, és hagyja dolgozni. Nagyon találó kifejezésnek érzem azt, hogy a hálónak szeme van, és minden egyes csomópont a háló szeme. Egy-egy ilyen tervfonalnak a kifutásával (ami a fénysebességnél is gyorsabban kell történjen) a tapasztalatok a csomópontokban gyűlnek össze, ott összegződnek. Úgy lehetne mondani, hogy ezek a csomópontok nem tapasztalattal töltődnek föl, hanem a látóerővel, a meglátott tudással, tudáserővel. Ezek az erők itt összpontosulnak, tehát egyfajta központot alkotnak: a látóerő helyi központját alkotják. A látóközpont és a szem pedig már tényleg nem esik messze egymástól, mert a szem az maga a látóközpont. Így lehet a hálónak az egyes szemeit szemnek nevezni. Ebből azt is láthatjuk, hogy maga az alkotófolyamat tulajdonképpen ennek a látóerőnek a működésén alapszik, a látóerőnek a működésbe hozatalát jelenti, ami elválaszthatatlan a Világegyetem világfolyamatával való összekapcsolódástól. A látóerő képes a Világegyetemben érzékelni azt, hogy a tervek hogyan alakuljanak ki, hogyan lesznek valóban célravezető, megfelelő tervek. Mi is voltaképpen ez az öntudatlan erő, ami bennünk van, és amit eddig úgy hívtak, hogy tudattalan vagy tudatalatti? Szerintem ez nem valami tudat nélküli dolog, és nem is alantasabb vagy alávalóbb, mint a tudat. Ehelyett szerintem ez az öntudatlan alkotóerő egy természeti erő, a természetben meglévő, a természetet előrevivő erő. Ezt a természetet előrevivő természeti hajtóerőt úgy lehetne elnevezni – ahogy a háló találkozópontjait szemnek nevezzük, vagyis látóerő-központoknak –, hogy ez a belső világunkban megjelenő erő a látóerő. A belső világunk látóerőből áll. Ha a belső világot úgy képzelnénk el, mint egy gömböt, akkor ezt a belső gömböt fényes látóerő tölti ki. Mi ezzel rendelkezünk; ez az, ami a belső világunknak a cselekvő és cselekvésre irányuló, a tettekre és az igazság meglátására irányuló szándékát a legtisztábban kifejezi. Az, hogy tudattalan, nem jó kifejezés, mert az olyan, mintha erre a látógömbre nem is szemellenzőt tennénk, hanem fognánk egy szemfedőt, és azt ráborítanánk, hogy ne lásson semmit. Nem, ezt a szemfedőt le kell tépni. Látnunk kell! Látni kell azt, hogy bennünk látóerő él, és látni akar, a természete az, hogy lásson, és ha mi hagyjuk, akkor látni fog. Ezt a látást kéne megtisztítani. Azt gondolom, hogy mi a gondolkodásunkkal ezt a látást magát megtisztíthatjuk. A látóerőt, az ő látását tisztábbá és tisztává tehetjük. Mintha a belső világunkban is egy szem lenne, amire rárakódik a sok hamis tudás, és ha ezt a hamis tudást lesöpörgetjük onnan, akkor a látóerőnk megnő. Olyan, mintha valakit eltemettek volna élő elevenen, és csak a szeme látszana ki, de az is úgy, hogy rajta van egy salakréteg – és amikor a kezével vagy a gondolataival szépen letisztogatja, akkor egyszer csak látja, hogy hoppá, lehet látni. A látóerő arra való, hogy lássunk vele. Hihetetlen, fantasztikus, de így van. És ez nemcsak a belső világunkra jellemző, tehát hogy a tervalkotás közben a látóerőnk működésbe jön, hanem ez a világfolyamatot is jellemzi. Szó volt róla, hogy a világfolyamat is egy bizonyos hálót alkot, a világhálót, amiben tulajdonképpen az elménk ereje futkározik, és összegezi különböző erővonalak és hajszálerek mentén a terveinket és az alkotóerőnket. Maga a világfolyamat is ilyen kapcsolatban álló elemeknek az összességét jelenti, tehát maga a világfolyamat is ennek a látóerőnek és a lehetőségeknek, a lehetőségek világának egy megtisztult formája. Ha arra gondolunk, hogy a Világegyetem maga megfelel a belső világunknak, tehát egylényegű a belső és a külső világ, akkor azt lehet mondani, hogy a külső világ maga is egy látóerő, a külső világ maga is egy látóközpont. Ezek után a világot úgy lehetne egy hasonlattal ábrázolni, hogy a világ maga egy világszem, és abban az életünk ennek a látóerőnek egy látomásszerű meglátása. A villám, ahogy végigcsap, és természeti törvényként megtalálja a legmagasabb feszültségkülönbség mentén a kiteljesedését, úgy az életünknek is természeti alapokon egy határozott természeti iránya és akarata van, amit megláthatunk – és akkor villámként belénkcsap a felismerés, és égnek áll a hajunk, és látomásszerűen megláthatjuk azt, hogy miféle életet kell élnünk. Megláthatjuk, mert maga a világ ilyen természetű. Ha a világ lényegébe be akarnánk pillantani, azt úgy láthatnánk meg, mint egy óriási világszemet, amiben ott látszik minden, ami értelemmel és jelentéssel van föltöltve, és mindezt közvetlenül megláthatjuk a látóerőnk segítségével. Emellett most már azt is láthatjuk, hogy a látás képessége, tehát az, amit a régi magyarság mint látást ismert, nem olyan képesség, ami mára – mivel nem hagyományozták – elaludt, és eltemették, kiölték, és aki tudott látni, azt mind megölték, és csak vak emberek maradtak, akik a belső látással nem tudnak rendelkezni. Valójában mindannyian képesek vagyunk rendelkezni alkotóerővel. Az életünk alakításához elengedhetetlen, hogy alkotóerővel rendelkezzünk, és ha rendelkezünk ezzel, akkor látóerővel is rendelkezünk. Tehát nem az a helyzet, hogy teljesen vakok vagyunk, hiszen valamit látunk. És ha valamit látunk, akkor láthatunk többet is. Akkor már a fogalmainkat és az alapkérdéseinket, a végső kérdéseinket kéne meglátni, és azáltal, hogy ezeket meglátjuk, azáltal tisztíthatjuk a látásunkat. Beavatottak vagyunk a természetbe, hiszen természeti lények vagyunk, nem ezoterikus lények, akik egy külön kört akarunk alkotni, hogy elzárjuk magunkat másoktól. Azzal, hogy természeti lények vagyunk, be vagyunk avatva a természet lényegébe. Ez a teljes ellenkezője az ezoterikus elzárkózásnak, és az óriási erőt ad, hogy összeköttetésben állunk magával a természettel. Hiába akar a társadalom szembefordítani a természettel, nekünk nem feltétlenül kell úgy döntenünk, hogy a társadalom oldalára állunk, és mindent, ami természeti, ellökünk magunktól – hiszen akkor saját magunkat is ellöknénk, saját belső lényegünket is ellöknénk magunktól. Úgyhogy a látóerőnkért igenis tehetünk valamit. A Világegyetem alaptermészete is összefügg a mi belső látóerőnkkel, tehát nemcsak amikor egyévesek voltunk, vagy amikor megszülettünk, éreztük magunkat személyesen egynek a világgal, hanem most is. A legszebb és legemberibb belső indíttatásaink az én érzékelésemben, az én életélményemben úgy tűnnek föl, mint a természeti erőknek a természet-hajtotta kibontakozásai és kiteljesedés felé megtisztuló látása. Az ember értelmet akar találni az életében – mi tehetünk is valamit ezen a téren. Az, hogy a Világegyetem lényegéről azt a képzetet tudjuk alkotni, hogy egy látóközpontnak felel meg, az hatalmas erőt adhat, és nagy segítséget jelenthet, szemben egy olyan képpel, amiben a Világegyetem egy tökéletesen közömbös, idegen, hideg és elvont valami. A világ olyan, mint egy óriási szem, ami rád mered, és tudod, hogy benned is ott él ez az erő, és azt akarja, hogy a belső kiteljesedésedet, amire születtél, kiteljesítsd. Az embernek van hivatása, van küldetése, eleve van egy természeti értelme az életének. Belső látóerőnket, ami a természetet hajtja előre, általában úgy fogjuk föl, mintha a saját tulajdonunk lenne, amit nem kaptunk senkitől. Nem igaz, hogy nem kaptuk senkitől: a természettől kaptuk. Az, ami az életerőnket adja, és ami az életben maradásra is legjobban rábír, nem az, hogy szőke vagy barna a hajunk, vagy hogy milyen színű a szemünk, hanem maga az élet eszméje, az élet ügye. A belső világunk legmélyebb tartományainak az ügyét tovább kell vinni – érzi az ember, hogy ez az, ami igazán fontos és igazán lényeges, és ezért vagyunk itt. Persze annak is pótolhatatlanul fontos szerepe van, hogy az emberiség része vagyunk, ahol létrejöttünk, és meg kell lássuk, hogy mi mit tudunk hozzátenni. De ez nem azt jelenti, hogy a mi személyünk volna az egyedül súlyos, az egy vagy a végtelen, és az összes többi meg nulla, s ezért minden mással szemben úgy kell viselkednünk, ahogy a mai világban beállítják: leereszkedni hozzá vagy lerúgni. Fordítva: eszerint éppen az számít, hogy hogyan kereshetjük a kiteljesedésünket minél nagyobb egységben, mert annál nagyobb az összekötő erőtér hatékonysága és tisztasága is. Namost a Világegyetem fogalmának a tisztázásában öt alapfogalom van, amit tisztázni kell ahhoz, hogy az életünk végső gondolkodási alapja tisztázódjon. Ez az öt lépés ugyan nem minden, de kulcsfontosságú. Tehát nem azt mondom, hogy ha most harminckilenc és fél évig mindenki jegyzetelni fog naponta tizenöt oldalt, akkor majd utána történik valami, és lehet, hogy jó lesz. Nem erről van szó. Itt van egy feladatsor, amit körbeadtunk, és mindenkinek kell hogy legyen, kivéve talán az új arcokat. A helyzet olyan, hogy ezt a pár alapfogalmat tudjuk közösen tisztázni. El tudom mondani, hogy én hova jutottam, hogyan gondolom; el tudjátok mondani, hogy ti hova jutottatok, hogyan tisztáztátok; és ha ez megvan, kialakíthatnánk egy közös alapot, amiben megegyezik a véleményünk. Akkor közös alapon indulhatna el a gondolkodásunk, rájöhetnénk, hogy vannak fantasztikus dolgok, amiket eddig figyelmen kívül hagyott a mai társadalom, és amiket fontos figyelembe venni ahhoz, hogy lássunk. Tehát a tudásnak a biztos alapjairól kéne kialakítani biztos látást, biztos tudást. Azt gondolom, hogy miután itt öt fogalomról van szó, ezért akár egy negyedóra-félóra is már számít ahhoz, hogy ezeket tisztázzátok, és akkor közösen vállalkoznánk olyanra, amire nem nagyon vállalkoztak még, főleg nem közösségi keretek között: valamiféle közmegegyezést találni, a gondolkodást biztosabb, tisztább alapra helyezni. Szóval várhatunk itt valamire, hogy ezzel a körrel hova jutunk, ide vagy oda, de… Várunk, hogy majd valami történik, valami rendkívüli, megragadó, fantasztikus dolog, mondjuk erre repül egy sültcsirke, kinyitja az ablakot és berepül, és mindannyiunknak a szája előtt megáll fél centire, és csak bele kell harapni… erre várhatunk, és aztán beszélhetünk róla, hogy te, figyelj, amikor a sültcsirke berepült, hú, hát akkor éreztük, hogy a körből lesz valami… de aztán a sültcsirke leesett, kipukkadt, és kiderült, hogy nem is valódi sültcsirke, csak illatosított műanyag volt, meg távirányítású… szaga az volt, de valójában ehetetlen… szóval várhatjuk, hogy egy ilyen esemény történik velünk, és sokáig ülhetünk úgy, mint a moziban, de azt hiszem, végül is akkor fog történni velünk valami, ha nem történik velünk az a valami, hanem mi magunk elkezdünk valamit tenni, valamilyen folyamatot elindítunk. Lehet, hogy ez képtelenségnek tűnik, valójában azonban ez az a lépés, amit az élet megkövetel – az az élet, amiről én szeretnék beszélni: az öntevékeny élet, ami önálló tevékenységek sorozatából áll, ami az önálló gondolkodás kialakításával jár. Ehhez önállóan tevékenykedni kell. Az alapvető dolgokról áttekintést kell szereznünk; ahhoz, hogy áttekintést szerezhessünk, le kell írni a gondolatainkat. Mint ahogy ahhoz is, hogy össze tudjuk vetni a másikéval, hogy ki tudjunk alakítani valami közöset. Utána azt át lehet írni, ez nem jelenti azt, hogy most akkor ehhez a végsőkig elköteleztük magunkat, és soha nem fogunk semmi mást leírni. Bármit leírhatunk legközelebb is, azzal nem veszítünk semmit, legföljebb nyerünk vele, hátha van benne valami. Mindenkinek személy szerint részt kéne venni egy munka jellegű tevékenységben, időt és energiát kéne áldoznunk. Igenis cselekedni kell, azért, hogy megmozduljanak az emberek. Akkor fogunk megmozdulni, és akkor fogunk együtt cselekedni, ha külön-külön is megmozdulunk. Aki nem mozdul, az ott marad, az tulajdonképpen várja, hogy történjen vele valami. De előbb-utóbb meg kell mozdulni, közösen el kell indulni, és cselekedni kell. Úgy gondolom, az egyik rendkívül fontos alapfogalom a Világegyetem fogalma. Erről még sokat lehetne beszélni, hogy még milyen képzeteket lehet alkotni róla. Egyvalamit elmondanék röviden, mert a múltkor Gergő azt mondta: hogy lehet, hogy az egész Világegyetemben csak a Földön van élet, ez neki gyanús; nem létezik az, hogy itt ezen a kis porcikáján a világnak létezik az élet, és máshol pedig sehol nincs, hiszen akkor miből, hogyan jött létre? Gondoljuk el a Világegyetemet a következőképpen: van a Világegyetem mondjuk mint a törzsek törzse, törzs-törzs, és abból elindul és kifelé növekszik egy fa. Kinöveszt különböző ágakat, mondjuk kinöveszti a galaxisokat, a csillagokat, a bolygókat, az életet – ha kinöveszti, ugye. Vajon el tudjuk azt képzelni, hogy ez a kozmikus fa a Világegyetem gyökereiből nő ki, és valahol, egyetlenegy ágának a hetvenhetedik ráncának a hetvenhetedik bolháján egyszer csak föltűnik az élet, és ott egyszerre föltűnik a tudat is, meg az öntudat is? De azon kívül, hogy ott az kigyullad, világít és izzik, az összes többi része pedig totál sötét és semmi? Hát akkor hogy tud létezni? Ez egyszerűen elképesztő. Ebben a növekedésben szemlátomást cselekvések vannak, aktivitás van, valamiféle változások, mozgások, irányok, szerveződések – és akkor létrejön ebből a szerveződésből valahol egy eldugott kis zugban az élet, hirtelen, mintha valami véletlenül föltámadna… ez mindenesetre egy nagyon furcsa képzet. Képzeljünk el most egy igazi fát: a fa növeszti ki az ágait, és ha cseresznyefa, akkor cseresznyéket hoz létre, de nem egy darabot, hanem mindenhol. Vagyis ez alapján máshol is kell lennie életnek. Az élet fejlődését, az evolúciót próbáljuk most meg úgy elképzelni, mint a törzsfejlődés életfáját. Akkor tulajdonképpen a Világegyetem kozmikus fája a világfa, ez a másik pedig az életfa. A kettő lehet ugyanaz is: ha csak a Földön van élet, akkor a földi életkör az életfa, és akkor nem ugyanaz a kettő, de ha a Világegyetemben is van élet, akkor lehet, hogy az életfa és a világfa ugyanaz. Most induljunk el mondjuk az életfából. Itt van egy nagyon figyelemreméltó jelenség, az, hogy például az aminosavak mindenhol, minden élőlényben ugyanazokat az önmagukban rendkívül valószínűtlen kombinációkat képviselik. Mi volt az a szervezőerő, ami ezt létrehozta, és 4,5 milliárd éven keresztül minden élőlényben ugyanazokra a rendkívül bonyolult alapstruktúrákra épített, egyiknél se másra? Ezért vannak sokan, akik azt mondják, hogy az élet kozmikus eredetű. A másik dolog pedig az, hogy az életfa, tehát a földi élet fejlődése folyamatos – mint ahogy egy fa fejlődése is folyamatos: kinöveszti a kis ágat, akkor jönnek rajta a rügyek, bimbók, levelek, virágok… Hogyan lehetne akkor a világfa nem ilyen? Az életfa és a világfa teljesen különböző módon fejlődik? Akkor a világfa úgy fejlődne, hogy nem fejlődik, nem fejlődik, nem fejlődik, nem fejlődik, putty, egyszer csak elkezd fejlődni, valahogy hirtelen kinő egy ága. Szóval akkor teljesen másfajta logikája lenne a világfa fejlődésének, mint az életfának. Ha viszont a kettőtől hasonló fejlődési logikát akarunk megkövetelni, akkor azt kell mondani, hogy a világfának is folyamatosnak kell lennie; azaz először még nem volt annyira kifejlődve az élet, de fejlődött, fejlődött, fejlődött, és egyszer csak, miután elért egy bizonyos fokot, utána a Földön kirobbant. Így már máshol vagyunk, mint ha azt mondjuk, hogy letagadjuk, elvonjuk az életet a világtól. Ezt közbe akartam vetni Gergő múltkori észrevételeivel kapcsolatban. Térjünk át a természetre. Mit értünk a természet fogalma alatt? Megtettem, amit tehettem azon a téren, amit nektek is javasoltam, hogy menjünk utána, hogy bizonyos alapfogalmak, alapfogalom-párok közül melyik mit jelent, és próbáljuk meg először leírni azt, hogy per pillanat mit gondolunk róla. Lehet, hogy köze lesz a köztudathoz, az általános vélekedéshez – akkor írjuk le az általános vélekedést, legalább később majd látni fogjuk, hogy ezt helyesnek látjuk-e vagy nem. Utána próbáljuk meg azt megtenni, mint én például a Világegyetem fogalmával kapcsolatban. Az, hogy a Világegyetem az anyagi létezők összessége, ez mondjuk az első lépés. A második az, hogy az ember megpróbál ezen elgondolkodni. Ha képet akarunk alkotni, akkor mondjuk itt a világfolyamat, akkor az egy eseményháló, és így tovább. Vagy mondjuk a Világegyetemből fejlődtek ki a galaxisok, tehát egy világfa képzete alakul, rajzolódik ki. Vagy akár a tervszövögetéssel is össze lehet hasonlítani. Különböző képzeteket, képeket lehet alkotni erről a fogalomról. De aztán el lehet odáig is jutni, hogy fölvetődnek új szempontok; például hogy a Világegyetem miért csak anyagi? Lehet, hogy nemcsak anyagi, hanem tudati is, és akkor fölmerül új szempontként a tudat vagy az élet, hogy az is hozzátartozik, mint szervezőerő. Akkor az egységet alkot. Tehát az új szempontot megpróbáljuk továbbvinni, és ez minden fogalomra megtehető lenne, sőt miután ezt mind megtettük, mert itt a Világegyetem fogalmánál sok mindent elmondtam ebből, utána megnézhetünk értelmező szótárakat, hogy azok mit írnak, és azzal összevethetjük, és láthatjuk, hogy az értelmező szótárakból a legtöbb szempont kimarad, egyszerűen nem tárgyalják a legfontosabb szempontokat. A természeti szempontok, a belső szempontok, az, hogy az ember egy értelmes lény, és így alakítja az életét – ez kimarad. Hogy az ember felelős a saját életéért – ez kimarad. Szóval láthatjuk, hogy – vérlázító módon – alapvetően fontos szempontok maradnak ki azokból az értelmező szótárakból, amik állítólag a köztudatot képviselik. Ha tényleg a köztudatot képviselik, az szörnyű és iszonyú dolog, mert az azt jelenti, hogy az összes látást és erőt adó szempontnak a nagy része le van vágva a köztudatról, el van falazva. Ezért viszont fontos ezekkel foglalkozni. Vegyük tehát most a természet fogalmát röviden. 40-50 szótárban megkerestem, a Webster szótárban, angol, francia, német, orosz, magyar nyelveken különböző értelmező szótárakban, etimológiai szótárakban és egyéb tudományos szótárakban, hogy mit gondolnak a természetről. Azt is megnéztem, hogy mit gondolnak a Világegyetemről. Ezt már mondtam egyszer, hogy például egy hatkötetes angol filozófiai szótárban a Világegyetem nem szerepel, és a kozmosznál sem találtam; végül a káosznál leltem meg, ami, úgy látszik, szalonképesebb. A természet fogalmáról kigyűjtött anyagom nincs most itt, de megpróbálom egyiket-másikat elmondani fejből. A természet fogalma a legrégebbi fogalmak egyike, és a leglazábban értelmezett fogalom. A legkülönbözőbb értelmezések láttak napvilágot, nagyon sokféleképpen értelmezik, és mégis érdemes mindegyiket végignézni. Most persze az lenne jó, ha szó szerint föl tudnám olvasni azokat, amiket akartam; körülbelül hatvan oldalt fénymásoltam ki a szótárakból, ami csak ezzel foglalkozik. A következőket találtam. Egyrészt természet alatt a dolgok belső lényegét értik; szoktuk néha hallani, hogy valaki nem a saját természete szerint viselkedik. Mi magunk az életünket úgy akarjuk elképzelni, és az értelmét megtalálni, hogy az élet saját természete szerint, az életünk természete szerint, a saját lényegünk szerint éljünk. Tehát a lényegünk természettől kapott. A természetben van az élet lényege. Ezért a mai civilizáció azt mondja, a természetet le kell igázni, nehogy a lényeges életünket éljük; éljük csak az életünket valami másnak. A természetről van egy másik képzet: az a teremtőerő, ami az egész Világegyetemet mozgatja, szervezi, teremti, alakítja, tehát egy közvetlenül teremtő erő. Mikor a Világegyetem fogalmához néztem meg szótárakat, találtam olyanokat, amikben nemcsak az volt, hogy a Világegyetem az anyagi létezők összessége, vagy merőben élettelen dolgoknak a puszta halmaza, hanem (mint például a magyar nyelv értelmező szótárában) bennük volt az is, hogy “és az a rend és összefüggés, ami köztük fennáll.” A magyar nyelv értelmező szótárának meghatározása pontosan úgy szólt, hogy a világ alkotmánya, de erre más nyelvben nem találtam példát. Tehát a Világegyetem fogalmába beletartozik az összefüggés, a miért, az alkotmány, ami a világ belső, szervező lényegét adja. Ez a természet fogalmánál sokkal jobban kiütközik, mert a természet maga az a szervezőerő, ami mindent közvetlenül irányít, teremt és alakít. Itt már meg van engedve, hogy a fizikai Világegyetemben legyen egy olyan szervezőerő, amit a Világegyetem fogalmánál még nem lehetett megemlíteni. Egy szervezőerő irányítja a fizikai Világegyetem működését! Elképesztő. Azt látni kell, hogy a belső világunkban is a természetről beszélnek, a külső világra is azt mondják, hogy a természet az a hajtóerő, ami a változásokat hajtja, előidézi és irányítja. Az, hogy a kettőt ugyanazzal a szóval jelöljük, arra is utal, hogy a kettő egylényegű, tehát ugyanaz a lényeg van kint, mint bent. Tulajdonképpen ez nem “kint” meg “bent” – ez csak a látszat. Valójában közös tevékenységről van szó, a belső lényegünk egy a külső lényeggel. Mégis van egy harmadik viszonylat, amit föl kell vetni, és amit majdnem minden szótár föl is vet: hogy a természetes az, ami nem mesterséges, a természet az, ami nem művi. A művészet például ezek szerint, ha csak a nyelvből indulnánk ki, a természet ellentéte. Angolul is “artificial” a művi, és “art” a művészet, amit állítólag a természettel szembehelyezkedő ember talált ki. Ott volt egy ember, érzett valamit, valami történt vele, egy érzés elragadta, mint egy örvény – bár az nem jó, mert az örvény természeti képződmény… akkor elragadta egy érzés, mondjuk, mint egy szék, mert az nem természeti képződmény… és akkor azt mondta, hoppá, én ebből semmit nem fogok úgy leírni, mintha természeti dolog lenne, hanem úgy fogom megírni, hogy pontosan ellenkező azzal, amit a természet akar; olyasmit fogok csinálni, ami a természettel egyáltalán nem fűz össze, én valami művit fogok csinálni, valami tökéletesen mesterségeset, aminek semmi köze nincs semmi szerves tevékenységhez, semmi organikushoz, semmi valódihoz. A művészet elnevezésben mindez benne van, akárcsak a mesterségesben is: az a lényege, hogy nem természetes. Gondoljuk meg, hogy ez mit jelent. A természetesnek és a mesterségesnek a szembeállításából ez következik: a természet minden, ami nem mesterséges. Vagyis a Világegyetem a természethez tartozik, az élőlények a természethez tartoznak, az élet, a tudat a természethez tartozik – és még az öntudat, amit a természet létrehozott, az is a természethez tartozik eredetileg, még az emberré váláskor. Ám azóta az ember elcsente a természettől az öntudatot, és most próbálja tőlünk is elcsenni, és szembeállítani a természettel; próbál létrehozni egy olyan mesterséges civilizációt, aminek egyetlenegy lényege az, hogy nem természetes. Ez azt jelenti, hogy van, ami természet, és van, ami nem természet. A természet a végtelen Világegyetem; a nem-természet vagy a mesterséges művi világ pedig az, ami a civilizációban elhatalmasodik és ránk nehezedik. A kettő közül az emberiség, úgy látszik, az utóbbit választotta, legalábbis amikor sínre tették a nyugati civilizációt, ami aztán robog, úgy, hogy látszólag semmi ember nem tud ezen változtatni. Viszont mi azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk. Szóval a világunk művi alapokra lett állítva. Kitalálták, hogy a természetet le kell igázni; úgy kell fölépíteni a tudományt, hogy a segítségével le tudjuk igázni a világot, a természeti erőket igába tudjuk hajtani; a művészet terén szintén toljuk háttérbe a természetben megnyilvánuló homályos és gyanús szépséget, érzéseket, és ehelyett éljünk át valami teljesen művit, aminek semmi köze nincs a természethez. Erre fordult az emberi irány. Így jött létre egy teljesen művi civilizáció, kultúra – ami persze nem lehet száz százalékosan művi, hiszen összes erejét a természetiből meríti az emberek fogékonysága. Ez érthető, hiszen ma is természeti lények is vagyunk, nem vagyunk robotok. Azt a fokot még nem érte el ez az emberi civilizáció, hogy csak robotokkal működjön, és minden embert, csak azért, mert természeti lény, kiirtson. Ez még várat magára, és még függő kérdés, hogy ez lesz-e, vagy pedig esetleg sikerül változtatni ezen az irányon. Létrejött egy olyan berendezkedés, olyan civilizáció, ami azt mondja, hogy a természet önmagában csakis alávetendő, és van valami, ami föléje vetendő, ez pedig a művi. Vagyis mondjuk a szék sokkal szebb, mint egy állat; legyünk mindnyájan székek, tárgyak, mesterséges állatszékek, kokakólás dobozok, és így tovább. Milyen szép is lenne kokakólás dobozokkal beteríteni egy erdőt, mert az legalább az emberre jellemző, az annyira gyönyörű, annyira fantasztikus, és van értelme. Amikor sikerül alávetni a technikai civilizációnak a természetet, akkor létrejön a természetfölötti: a mi civilizációnk. A technikai civilizációnk lesz az a természetfölötti, ami már önmaga is mindent megér. Amíg van természet, addig az megmarad természetesnek, vagyis elítélendőnek, sötétnek… mindenféle rágalmakkal lehet illetni, inkább ebben nem mélyednék el. És így jön létre tulajdonképpen egy olyan felfogás, ami tényleg a természetfölöttire és a természet alávetésére irányul. De nemcsak a természet kiirtására történő szövetkezésről van itt szó. Miután az ember is félig-meddig természeti lény, tehát megbízhatatlan, jó lenne az emberrel is egyszer s mindenkorra leszámolni. Vagyis az embert is alá kell vetni, és így viszont azt az észt, ami az emberben van, azt is alá kell vetni ennek a természetfölötti civilizációnak, vagyis az emberi észt le kell taszítani a trónusáról. Ezt hogyan lehet megtenni? Az észnek határokat kell szabni. Nem lehet ugyan, de jelentsük ki, hogy a fene egye meg, márpedig az ész nem jó, sötét meg buta meg esztelen, és így tovább. Jelentsük ezt ki, és bizonyítsuk be a történelemmel, hogy így van: az ésszel úgyse lehet menni semmire. Inkább legyünk vakok, és ne az ésszel foglalkozzunk, mert az csak másodrangú lehet, nem lehet első fronton. A természetfölötti civilizáció nem tűri meg, mert az észt is a természettől kapta az emberiség. Az értelem tehát alávetendő. Így létrejön egy olyan technikai civilizáció, ami szükségképpen összefonódik a miszticizmussal, az ész alávetésével. A természet fogalmának a megvilágításából eljutunk idáig. Lehetséges, hogy eredetileg nem érezte át mindenki, hogy ezt a fogalmat mennyire fontos tisztázni – azt nem állítom, hogy tisztázva van, de azt állítom, hogy fölmerült egy-két olyan szempont, ami számít, mégpedig a gyakorlati életünkben, a civilizációnk sorsában. Ezek alapvetően fontos kérdések mind azt a civilizációt illetően, ami a nyakunkba varrja magát, mind pedig azt a civilizációt illetően, amit nekünk kellene megvalósítani, kiverekedni és érvényre juttatni. Még egy harmadik dolgot mondanék. Azt kaptuk a társadalomtól, hogy van egy materialista világkép, van egy idealista világkép, és van egy vallásos világkép, ezek közül kell választani. Ez van, ezt kell szeretni. Azt gondolom, hogy ezeknek az alapfogalmaknak a megvilágítása azért is fontos, mert látni kell, hogy ezek a világképek hogy működnek. A materializmus azt mondja, hogy az anyag minden, az élettelen minden, más nem fontos, mert vagy nem is létezik (például a szabad akarat), vagy pedig ha létezik is, nincs különösebb súlya, mert úgyis az anyagi folyamatok szabják meg. Tehát ez egy olyan világ, hogy amiről csak beszélek és amit csak fontosnak tartok, az vagy nem létezik, vagy nem úgy létezik, ahogy én gondolom, csupán melléktevékenység. Az idealizmus szerint léteznek bizonyos ideák, amik (Platón barlang-hasonlatában) a barlangunk falára talán valami gyarló formában bevetődnek, de igazi valójukat nem láthatjuk meg, sem azt, hogy mi történik itt a Földön. Siralomvölgyben vágyódunk ki a barlangból, így tengetjük az életünket, és soha nem tudunk oda fölemelkedni, hogy a barlangból kilássunk, és meglássuk a valódi fényt. A harmadik a vallásos elképzelés, ami pedig azt mondja, hogy először is hinni kell, és utána – erre különböző változatok vannak – vagy egyáltalán nem lehet gondolkodni, vagy alá kell vetni az értelmet, vagy pedig itt-ott megjelenhet az értelem. Különböző fokozatok vannak nulla és ötven százalék között, csak az a lényeg, hogy a hit legalább ötven százalék legyen, de inkább száz. A vallásban transzcendens lényeg jelenik meg, ami olyan abszolút lényegnek van kikiáltva, hogy ahhoz képest minden más másodlagos, és sokkal alacsonyabbrendű. Felfoghatatlan, áthidalhatatlan szakadék választja el a lényegtől. Az ezoterikus és transzcendens létező áll a központban, és minden más belezuhan a jelentéktelenségbe. Így például az isten, a tudat vagy az anyag alapfogalmát is fontos úgy tisztázni, ahogy idáig próbáltam tenni a Világegyetem és a természet fogalmának megvilágításkor. Azt gondolom, hogy ha az anyag egyeduralmat kap, akkor semmi más nem számít. Ha egy transzcendens tényező egyeduralmat kap, ha egy idea vagy valami elvont világ kap egyeduralmat, akkor szintén semmi más nem számít. Ezek mind kizárólagos, totalitariánus berendezkedések, gondolkodási rendszerek. Az általam fontosnak tartott öt alapfogalom (Világegyetem, természet, élet, tudat, értelem) között van egy, az értelem, amit száműzetésre ítélt a mai világ az életünkből. Állítsuk most próbaképpen az értelmet a középpontba, a gondolatkísérlet erejéig. Ne akarjuk megbénítani, megcsonkítani, legyen az értelem egyetemes, és mindenben, minden problémában segítő tényező. Természet szerint amúgy is problémamegoldásra való. Nem esünk-e olyan hibába, hogy akkor az értelem vallásában fogunk fetrengeni, tehát kinevezzük az értelmet az isten, az anyag vagy az ideák helyére, és akkor minden mást másodrendűnek fogunk minősíteni ezáltal? Azt gondolom, hogy nem fogunk ebbe a hibába esni, mert az nem totalitariánus diktatúra, ha az értelmet jelentjük ki központi tényezőnek. Tudniillik van egy óriási különbség közte és az előbbi tényezők között, ami eddig a filozófusoknak nem tűnt föl, viszont attól a parányi kis érdeklődéstől, ami bennem volt, attól én megláttam, hogy az értelem nem is olyan csúnya, mint ahogy beállítják. Hiszen az értelem maga mindent magába ölel, mindenre irányul. Tehát az anyagról nem fogja kijelenteni, hogy nem létezik, úgy, ahogy a materialisták kijelentik, hogy tudat nem létezik, az csak illúzió vagy mellékes kísérőjelenség. Az értelem nem fogja kijelenteni, hogy anyag nem létezik, mert akkor saját maga letagadna valamit, ami létezik, márpedig az értelemnek a természetéhez tartozik, hogy mindent a létének megfelelően fogjon föl, meglássa és minél teljesebben fölfogja az igazat. Az értelem nem fog kialakítani egy olyan hierarchikus rendszert, ami az eddigiek jellemzője, hogy van egy óriási basa, és mellette mindenki nulla. Az értelem azt mondja, hogy ő a központi tényező, és attól kezdve fölemeli a maga szintjére még az anyagot is. Ahogy az értelem a középpontba kerül, kiderül az anyagról, hogy nem olyan élettelen, mint amilyennek látszik, hanem sokkal több. Az értelem nem rugdossa le az összes többi tényezőt, nem pocskondiázza le, nem gyalázza meg, nem hajtja iga alá, mint ahogy ez a többieknek jellemzője, hanem fordítva: az értelmet középpontba tesszük, és ettől kezd minden másnak lassanként fölnőni és kigyulladni a fénye. Az értelem természetéhez tartozik, hogy nem azzal foglalkozik, hogy kialakítsa a hatalmi viszonyokat, hanem, még ha meg is kap minden hatalmat, akkor is minden mást fölemel, és minden másnak visszaadja az eredeti, természetes valóságát – hiszen arra irányul, hogy az eredeti természeti valóságot meglássa. Szóval ezt a pár alapfogalmat érdemes tisztázni, és mindenkitől ezt szeretném kérni a saját maga és a körünk érdekében: ahhoz, hogy közösen tudjunk cselekedni, közösen tudjunk gondolkodni, ezeket az alapfogalmakat tisztázzuk írásban. Akinek nincs meg ez a feladatsor, kérje el. Mind az öt fogalompárral, ami ott föl van tüntetve, mindenki megteheti a tisztázást, és szerintem tegyétek is meg, szánjátok el magatokat az öntevékenységre. Az öntevékenységtől önállóbb lesz az ember. Próbáljatok öntevékenyek lenni, és tényleg cselekedjetek. Kezdjünk el közösen cselekedni, mozogni, és ha elkezdünk cselekedni, akkor alakulhat ki valami életre emlékeztető tevékenység közöttünk és együtt.