Megjelent: Harmadik Szem 1992 december, 30-31. o. # 17.

Az anyag szellem-pilótája II.

Hogyan képes az elektron információt hordozni? A kvantummechanika szerint az elektron egy úgynevezett hullámfüggvénnyel jellemezhető, ami megadja az elektron tartózkodási valószínűségét a tér különböző pontjaiban. Ez a valószínűség sehol sem tűnik el teljesen, tehát tetszőleges távol is van egy véges, bármilyen kicsi valószínűsége az elektron ott-tartózkodásának. Így az elektron egy helyen tartózkodásának, ottlétének nincs meg a hagyományos értelmezhetősége, viszont ebben az új értelemben az elektron „egyszerre van” az egész térben, valahogy eloszlik, és ezt az eloszlás függvényt adja meg a kvantummechanikai hullámfüggvény. Ez a hullámfüggvény végtelen sok tag összegeként adható meg általánosan, ahol minden tag egy bizonyos együtthatóval, szorzótényezővel szerepel. Az elektron maga akkor nem oszlik el egyenletesen a térben, ha valamilyen erőtérben találja magát, például gravitációs vagy elektromos térben. Ezek a terek, az általuk kifejtett, helyről-helyre változó erők leírhatók „völgyek” és „hegyek” összegeiként, és az együtthatók mondják meg, melyik milyen súllyal szerepel. Az elektron állapota egy időben változó erőtérben így megadható egy standard erőtér-készlet térbeli eloszlását leíró a1, a2, a3,… és időbeli fejlődését leíró b1, b2, b3… sorozattal.

Ezek a számsorozatok felfoghatók úgy, mint egy számítógépekhez használt lyukkártya jelsorozatai. A lyukkártyán elhelyezett információ agyunkkal megfejthető, lefordítható értelmes információvá, dekódolható. Az elektron által hordozott információ létrehozása így potenciálvölgyek sorozatának létrehozását jelenti. Ha az elektronok képesek információt hordozni, és mélytudatunk az elektronokkal gondolkozik, akkor ezen információk kezelésével, értékelésével, értelmezésével képes kell legyen tetszőleges ilyen elemi potenciálvölgy-sorozatot előhívni, előállítani. Ismert tény viszont, hogy a gravitációs tér, a gravitációs potenciállal leírható erőtér energiája negatív. Ha például a Nap saját gravitációs terének vonzó hatása alatt összehúzódik, akkor sűrűbb lesz, s gravitációs vonzása megnő – a gravitációs munkavégzés tehát képes növelni is a gravitációt, mert ha egy negatív számból elveszünk egy pozitív számot, még negatívabb lesz. Ez viszont lehetőséget teremt arra, hogy a tudatnak ne kelljen a „túlvilágról” üzemeltetett erőforrásra támaszkodnia evilági manipulációi közben. Ha ugyanis a tudat gravitációs potenciálvölgyek sorozatát képes létrehozni az agyban, akkor ott negatív energiát teremt, s ráadásul művelete közben az energia megmarad!

A gondolat anyagot vezérlő hatalma

Vizsgáljuk meg most a gondolat anyagot vezérlő hatalmát a legismertebb „telekinetikus rendszerben”, az emberi szervezetben. Első lépésben a gondolat az elektronhoz kötött. Az elektron információs energiája, ill. ennek abszolút értéke mindenesetre kisebb, mint teljes mozgási energiája. A mozgási energia pedig mindenesetre kisebb mintha az elektron fénysebességgel mozogna. Tehát az első gondolati aktus, az információ születésének energiája kisebb, mint tízmilliomod erg- egy erg az az energia, amivel 1 gramm anyag 1 cm magasra emelhető fel a Föld felszínén. Második lépésben a gondolat olyan agyi ingerületté fejlődik elektron-embrió állapotából, amit bioáramok és elektromágneses hullámok kísérnek. Az idegsejtekben kifejlődik az aktivációs potenciál, s az ilyen tudatos – vagy a tudat által könnyen hozzáférhető tartományban levő információt az idegsejtek aktivációs áramsorozatainak frekvencia-modulációja hordozza, mint a rádióvételnél. Kimutatták, hogy nemcsak a külvilágból beérkező ingerület vált ki ilyen agyi elektromágneses hullámokat, hanem ezek spontán is keletkeznek. Az agy elektromos tevékenységének egyik kísérőjelenségét, az agyi elektromágneses hullámokat az elektroenkefalográffal mérjük. Ez jegyzi fel az egyes tudati állapotokra jellemző EEG-hullámokat – a béta, alfa, teta és delta hullámokat. Az EEG hullámok mérésekor a sejteken kívüli elektromágneses tereket mérjük.

Az agyi ingerület aztán elvezetődik a megfelelő szervbe, például a mozgatóidegekkel a karba, a kézbe. Ennek az ingernek hatására a kar mozgató izomrostjai összehúzódnak, s a kar képes felemelni például egy húsz kilós testet mondjuk 1 méter magasra, azaz munkavégzése kétmillió erg.

Ez viszont azt jelenti, hogy a kezdeti, tízmilliomod ergnél esetleg sok nagyságrenddel kisebb energia több mint húszmilliószorosára, húszezer-milliárdszorosára erősödött! A nagy kérdés ott rejtőzik: hogyan képes ebben a legalább billiószoros növekedési, születési folyamatban, ezen a hosszú úton a felvilágra hogyan tud az információ lépésről lépésre úgy szerveződni, hogy ebből végül a szervezet egésze számára hasznos és célszerű cselekvés jöhessen létre? Hogyan képes az információ tájékozódni, egy tíz-húsz nagyságrendet átfogó folyamatban egységesen szerveződni, fejlődni? És ha erre képes, nem jelenti-e ez azt, hogy maga az információ egy önszervező, önintegritását fenntartani képes egység? Vehetjük ezt egészen komolyan, és mondhatjuk, hogy a tudat elemi egységei, az információk is öntevékeny, célszerű tevékenykedő rendszerek, így tehát egyfajta tudattal kell rendelkezzenek? Arról a molekuláris biológia is tud, hogy a sejtmagokban megvan és működik a külvilág egész modellje. A sejtmag ellenőrző rendszere képes azokat a molekula-kombinációkat kiválasztani, amelyek a szervezet életképességét legnagyobb mértékben segítik elő az adott környezeti feltételek között. Ez talán éppen azért lehetséges, mert a legelemibb tudati egység, az elektron hordozta információ az elektronhoz kötött. Az elektron viszont olyan mikrofizikai részecske, ami képes a David Bohm leírta kvantumpotenciállal és szuperkvantumpotenciállal a Világegyetem egészével közvetlen, téridőn kívüli kapcsolatban állni /Harmadik Szem, 1992. július: Holografikus világegyetem és telepátia, 14. oldal/.

Ha képesek vagyunk spontán, önmagunktól információt létrehozni agyunkban, s az információkat egymással, saját eddigi életünkkel, felfogásunkkal és személyiségünkkel összevetni, s ennek megfelelően érvényesíteni, a felvilágba juttatni, megvalósítani, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy mégiscsak szabad és szuverén, öntörvényű, és csakis ránk jellemző viselkedésű lények vagyunk. Hogyan egyeztethető össze ez a fizikai törvények látszólagos egyetemes érvényével?

Miért vannak törvények a világon?

Századunk elején a világhírű csillagász, Sir Arthur Eddington írt egy értekezést a törvények létéről. Ha leejtünk egy pénztárcát, és az mindig újra és újra leesik, az önmagában még nem bizonyítja, hogy legközelebb is le fog esni. Elvileg előfordulhatna, hogy a törvények eddigi érvénye pusztán az atomok véletlen táncának szeszélye. Nincs arra semmi garancia, semmiféle mérhető tény-bizonyíték, hogy a törvényeknek a jövőben is érvényesnek kell lenniük. Valóban, a tudomány nem képes számot adni a kérdésről – miért vannak egyáltalán törvények a világon? Miért írható le a világ a fizikai törvényeivel?

Bár a fizikai törvények mindenhol mindig érvényesülnek, ez mégsem jelenti azt, hogy a fizika törvényei mindent leírnak kimerítően, ami valaha a világon volt. Hiszen ki gondolná – talán leszámítva P. W. Atkins-t, a Teremtés c. mű hírhedt, szélsőségesen redukcionista szerzőjét, hogy például az atomok mozgástörvényeiből valaha valaki le fogja vezetni az elefántok létét, vagy a legújabb divatot, vagy az anyagi létet tagadó szellemi irányzatokat? A helyzet az, hogy a fizikai törvények önmagukban mind megmaradási törvényekre vezethetők vissza – mint például az energia megmaradása, a forgatónyomaték megmaradása, az anyag megmaradása stb. Hogyan jön létre a világ elképesztő változatossága puszta megmaradási törvényekből? Ha egyszer minden egy pontban volt a feltételezett ősrobbanáskor, hogyan fejlődött ki a formák, rendszerek változatossága, hogyan népesült be a világ a legkülönbözőbb rendszerekkel? Mintha hiányozna egy másik elv a fizika alaptörvényeiből, amit talán úgy lehetne megfogalmazni: minden, ami megtörténhet, meg is történik (ez a Végtelen Gazdaság Elve). Mintha valami hajtaná a megmaradó rendszereket, hogy mindent, amit belefér, hozzanak ki magukból, lehetőségeik legszélső határáig!

Minden, ami elképzelhető, megvalósul?

Képzeljük csak el most, mint egy filmen, hogy a fizikai törvények szemünk előtt jönnek létre a véletlen atomi együttállásokból, s ráadásul a Világegyetem egész ismert élettartama alatt látszólag érvényesen! Ez valami olyasmi élmény, mint egy tó partján üldögélve egyszerre csak azon kapni magunkat, hogy a hullámokból kialakul az írás, ami hozzánk szól és behív bennünket fürdeni. Gyere be! Fürödj meg! Vagy amikor felnézünk, a felhők alakja, a hegygerincek csipkézete is egy szöveget ad ki: Fejts meg! Siess! Mire gondolnánk?

Bár meg kell engedni, hogy ez lehet puszta következménye a hullámok atomjai mozgásának, hiszen talán tényleg levezethető, hogy adott körülmények között pont ilyen hullámoknak kellett létrejönniük az atomok Brown-mozgásából stb. És itt a lényeg, ez az „adott körülmények között”. A fizika törvényei talán nem szabják meg ugyanúgy ezeket az adott körülményeket? Ezek a körülmények talán nem éppúgy atomi mozgások következményei? Talán nem is hiányzik a „minden, ami elképzelhető, megvalósul” elv?

Bauer Ervin szerint a biológiai, élő rendszereknek vannak a fizikai törvényekből le nem vezethető, saját törvényei, amiket matematikailag is megfogalmazott Elméleti Biológia c. főművében. Ez viszont azt jelenti, hogy a fizikai törvények olyan határ- és kezdeti feltételeket kellett teremtsenek saját érvényesülésük számára, ami egyszersmind egy magasabb szintű törvényrendszer érvényesülését jelenti, ráadásul úgy, hogy a magasabb szinten a fizika elveivel ellenkező irányú folyamatok folynak, például a rendezetlenség, az entrópia nem nő, hanem csökken az élő rendszerekben. Hogy tud egy vak megmaradási törvény egy vele látszólag ellentétben mozgó, független törvényrendszert felfedezni és érvényesíteni? Ez már olyan, mintha a tóparton ülve egyszerre egy tündér tűnne elő, és csábos női hangon megszólalna: „Én csak az atomok puszta tánca vagyok, gyere be és fejts meg!”

Grandpierre Attila