Megjelent: Harmadik Szem 1992 november, 12-13. o. # 16.

Az anyag szellem-pilótája

Sorsunk keretei talán a kijelölt életfeladatra vezetnek rá bennünket, ha nem tesz minket erre képtelenné egy mesterségesen kinevelt vakság.

Legtöbben úgy érezzük, hogy legmélyebb emberi mivoltunkhoz tartozik akaratunk teljes és feltétlen szabadsága. Nem felelhetnénk tetteinkért, ha nem állna szabadságunkban a döntés tetteink felett. Mégis időről időre felbukkan a kétely, ami az előre elrendelt sors fogalmában testet öltve azt sugallja: minden tettünk csupán az atomok tánca és a fizikai törvények puszta és kikerülhetetlen következménye, vagy másképp: minden tettünk egy vagy több fel nem ismert természetfeletti tényező által meghatározott, nincsenek véletlenek, minden a legapróbb részletekig egy előre elgondolt terv szerint folyik?

Szabad-e az emberi akarat?

Zarathustra volt az első, aki olyan egyistenhívő rendszert teremtett, amely emellett a Jó és a Rossz közti szabad választást hirdette. Ez a szabad akarat most talán lehetetlennek tűnik a legújabb tudományos eredmények fényében. Hans Kornhuber és Lüder Deecke az ulmi egyetemen vizsgálni kezdték az egyszerű fizikai mozdulatot megelőző agyi jelek feszültségváltozásait. A kísérleti alanyokat felkérték, hogy lazítsák el magukat, majd hajlítsák be ujjaikat, és a fejtetőre illesztett elektródákkal mérték az eseményt kísérő agyi elektromos tevékenységet. A kísérlet során sikerült az alanyokat olyan mérvű ellazulásra megtanítani, hogy egyéb önkéntelen mozdulatokból vagy feszültségekből eredő zajok nem tették értékelhetetlenné a mérést. Sok kísérlet után egyedi szabályos elektromos jel jelent meg egyértelműen a kívánt mozdulattal összefüggésben. A várakozással ellentétben, nehezen értelmezhető eredményt kaptak. Az elektródák a kézmozdulat előtt majdnem egy teljes másodperccel (0.8 mp) mértek egy határozott idegsejt-tevékenység csúcsot! Mivel az agykéregből 50 milliszekundum (0.05 mp) alatt jut e l az agyi ingerület a kézbe, s bírja mozgásra az ujjakat, ezért a mozgást megelőző időszak az elektromos tevékenységi csúcstól a mozgásig rendkívül hosszúnak tűnt. De ugyanezt a 800 milliszekundumos intervallumot mérte később az amerikai Herbert Vaughan is. Azt gondolva, hogy ez az elektromos jel jelenti az idegsejtek tevékenységre felkészülését, ezt készenléti potenciálnak nevezték el. Úgy tűnt, ez azt jelzi, hogy az alany több mint fél másodperccel a cselekvés előtt már eldöntötte, hogy cselekedni fog. De biztos, hogy ilyen hosszú idő a döntés és a mozdulat között már érzékelhető lenne. Másrészt, ha a döntés nem született meg a készenléti potenciál kialakulása előtt, akkor az agy maga kezdeményezi a cselekvést – és ezt az eshetőséget szintén nehéz elfogadni, mivel legtöbben abban a hiszemben élünk, hogy előbb gondolkodunk, s csak utána cselekszünk. Meg lehet-e mérni, pontosan mikor lép fel a tudatos cselekvési szándék?

Ne gondolj a kék elefántra!

Ennek tisztázására Benjamin Libet hajtott végre egy kísérletsorozatot. Arra kérte meg alanyait, hogy egy általuk választott pillanatban mozdítsák meg kezüket vagy csuklójukat, de közben figyeljék az előttük álló képernyőn körbeszaladó fénypontot, és jegyezzék meg a fénypont azon helyzetét amikor szerintük a döntés megfogant bennük. A kísérleti alanyok fejéhez rögzített elektródák pontosan megmondják, mikor változott meg az agyhullámok tevékenysége, és az a pillanat összehasonlítható a beszámolt döntési pillanattal. Az eredmények még a Kornhuber-Deecke-félénél is megdöbbentőbbeknek tűntek. Az alanyok csak a készenléti potenciál kialakulása után 350 milliszekundummal döntöttek! Vagyis idegsejtjeik egyharmad másodperccel a tett vágyának tudatosulása előtt aktiválódtak! Úgy tűnt, hogy az agy hosszú idővel a tudat bármiféle döntése előtt elkezdett készülődni a mozgásra. Mintha az agynak saját „tudata” lenne!

Az adatok vizsgálata és a kísérleti alanyok beszámolóinak elemzése felfedett egy lényeges befolyásoló tényezőt. Annak ellenére, hogy az alanyokat felszólították, hogy csakis előre nem megfontolt mozdulatokról döntsenek, erre sokszor képtelenek voltak. Ez olyasmi, mintha azt mondanák: a kísérlet lényege, hogy ne gondolj kék elefántokra, úgyhogy kérünk minden alanyt, győződjön meg róla, hogy a kísérlet egész ideje alatt egyszer sem gondolt kék elefántokra. Nyilván lehetetlen egy gondolati aktus meg nem történését személyesen ellenőrizni, de talán lehetséges, hogy egyszer-egyszer egy-egy alany tényleg nem gondolt előre a végrehajtandó mozdulatra. Valóban, időnként az alanyok igazi spontaneitásáról számoltak be. De akár tervezett volt a mozgás, akár nem, a készenléti potenciál jelen volt, jóval a tudatosodás előtt, a legspontánabb döntéseknél is. Ez alaposan ellene szól a szabad akarat hagyományos eszméjének, hiszen hogyan lehetne szabad az akarat, ha döntéseinkről csak meghozataluk után, utólag értesülünk?

Van-e vétójoga az agynak?

Úgy alakult, hogy a kísérletek alanyai legalábbis részleges választ ajánlottak erre a dilemmára. Néhány közülük arról számolt be, hogy kísérleteik alatt felfigyeltek arra, hogy már meghozott döntéseiket felül akarták bírálni, és menet közben elhatározták, mégsem mozdítják meg ujjaikat. A kísérletek azt mutatták, hogy az alanyok a kézmozdulat előtt utolsó 150 milliszekundumig meg tudják változtatni döntéseiket, és a lehetséges vétó pillanata egybeesett a készenléti potenciál feszültségének csökkenésével. Úgy tűnik, a tudatos agy az idegsejtek megnőtt aktivitásának utolsó szakaszaiban is közre tud működni, képes leállítani a már megindított mozgást, vagy hagyhatja, hogy megtörténjen.

Filozófiailag kétféleképp értelmezhetjük e kísérleteket. Az egyik szerint az emberi akarat gyökerei a tudattalanba nyúlnak. A másik értelmezés azt mondja, hogy az agy folyamatosan tervezi a lehetséges cselekvéslefolyásokat, és a szabad akarat szerepe csupán annyi, hogy eldönti, melyiket hajtjuk végre. Szervezetünk a külvilágot érzékelve másodpercenként százmillió jelet közvetít az agyba (pl. hogy a látómező egy bizonyos tartományában volt-e elmozdulás vagy sem, volt-e egy bizonyos színtartományban becsapódó foton vagy sem stb.) Az agyi receptorok ezeket a jeleket az idegsejteket aktivizáló úgynevezett aktivációs potenciálokká alakítják át, miközben a jelek valahogy ki is válogatódnak, s csak a fontosabbak kerülnek az idegsejtek kisüléseiben megőrzésre, megjelenítésre. Hogy milyen tényező az, ami képes ezt a felelősségteljes kiválogatódást irányítani és megszervezni, nem tudjuk. Mindenesetre feltétlenül jóval több műveletet kell elvégeznie a beérkező jelek számánál, hiszen a jelek számával hatványozódik a lehetséges kombinációk száma. Arról nem is beszélve, hogy a fontosság megítéléséhez már értelmezni is kell a jeleket, nemcsak fizikai megfelelőjüket megtalálni, hozzárendelni a külvilághoz. A szervezet és a gondolkodó agy egész múltja és jelene számára lehetséges fontossági sorrendek közül kell kiválasztani a legjobbat.

Információhordozó az idegsejteken kívül

Ahhoz, hogy az érzékelő és cselekedni szándékozó alany úgy érezhesse, hogy végül is ő cselekszik, az kell, hogy ez az összevetés az eddigi értelmezések szempontjai szerint legyen elhelyezve a személy önazonossági terében, ami viszont minden tapasztalatot magában foglal, amit a személy a magáénak érez – vagy a mélytudatnak pontosan ismernie kell a cselekvő személy személyiségét meghatározó pillanatnyi és hosszú távú össze paramétert, hogy ezt az összevetést mindig folyamatosan végre tudja hajtani. De mivel egy idegrost csak másodpercenként 1000 jelet képes maximálisan továbbítani, és a szóba jöhető idegrostok száma kevesebb a külvilágból érkező ingerek puszta megjelenítéséhez szükséges tízmilliónál (lásd Az élet alapjai, szerk. Törő Imre, Gondolat, 1989. 103. oldal, ezért az aktivációs potenciálok ezt a munkát semmiképp sem képesek maguk elvégezni. De ekkor az agyban az idegsejteken kívül kell legyen valamiféle információhordozó, ami összehasonlíthatatlanul gyorsabb az idegrostoknál!

Szent-Györgyi Albert szerint az életben maradás biztosításához a gondolkodásnak olyan gyorsnak kell lennie, amit a kémiai reakciók, maguk az idegsejtek nem biztosíthatnak, csakis a könnyű, sokkal gyorsabb elektronok. Tegyük tehát föl, hogy a mélytudat (lásd Felvilág és Mélyvilág, Harmadik Szem 8. szám) biztosítja személyiségünk megélt folyamatosságát és önazonosságunkat életünk folyamán, vagyis a mélytudat az az összetevő és válogató tényező, amely a beérkező jeleket értelmezi, elraktározza, a „hozzáférhető tudatba”, illetve az ébertudatba viszi, ahol már idegsejtek ingerületeiként jelenik meg az információ. Bár tulajdonképpen a készenléti potenciál korai mivolta értelmezhető mint a kísérlet tudattalan elvárása, hiszen a spontánnak érzett ujjmozdulatok esetében is talán csak az elvárt és elképzelt képpel az összevetés nem történt meg (vagy csak nem tudatosodott), de mégis lehet, hogy a kísérlet eredménye tényleg valós és új. Ebben az esetben ez mindenképp a mélytudat elsődlegességét bizonyítja az ébertudat előtt. A tudat szerepe talán csak annyi, hogy elvárásaival, figyelem-terepeinek kiválasztásával, viselkedési minták, megszokások agyi beültetésével egyfajta „rezonáns mezőt” hozhat létre, ami egy olyan a mélytudatba lenyúló csatornarendszert jelent, ahol a mélytudat hihetetlen gazdag információi könnyebben feljutnak.

Grandpierre Attila